Could you be the devil? Could you be an angel? They say, be afraid. You're not like the others
Az előbbi jelenet után, mint egy veszett farkas – hehe, szép hasonlat Liam – rohantam fel az óratoronyba. Most igazából hopponálhattam volna, de túl sok itt a mugli, így is már kockáztattam, hogy lebukok, nem akarom tovább feszegetni a húrt. Reménykedtem benne, hogy a villámmanó megvár, hiszen találkozott a tekintetünk, én pedig azzal a lendülettel spuriztam vissza a templomba. Hogy mit is vártam…? Nos, mondjuk elsősorban azt, hogy ledob az épület tetejéről, vagy hogy mire odaérek ő már rég nincs ott… Viszont ha nem így alakulna, akkor meg igazából… Elcsevegek vele! Mert hát mi is lehetne bizalomgerjesztőbb jel annál, hogy a haverom temetésén felbukkan egy titokzatos alak, aki majdnem megölt? A francba egyébként a hülye életösztöneimmel, konkrétan kinyírhatott volna… Nem! Karin szomorú lesz… Ezen gondolatok közben is csak rohanok felfelé, mire pedig elérem az épület tetejét, már lihegek. Ez a sok zsír… Csak megnehezíti a rohanást! Utálom, gyűlölöm, fúj! Ezért vagyok mindig olyan lassú… Tuti nem lennék képes elfutni egy vadász elől sem. Vagy bármi elől… Talán a nálam gyengébbeknél igen. Mondjuk most nem is akartam menekülni. Csak azt szeretném, hogy még elkapjam a fickót, aki csodák csodájára, előttem állt. – Te… - Nagyjából ennyit bírtam kinyögni, még mielőtt elkezdtem volna köhögni, mert kiszáradt a torkom. Persze, hogy csak én lehetek ilyen szerencsétlen! Itt haldoklom, ráadásul még két nagyobb lélegzetet is kell vennem, mielőtt újra megszólalhatnék. Előtte viszont megtörlöm az arcomat is, mert érzem, még mindig nedves a könnycseppektől. Hiába, mégiscsak egy temetésről jöttem. S bár ez az egész „baleset” egy pillanatra elfeledtette velem, hogy miért vagyok itt, mégsem tudtam teljesen szabadulni a gondolattól. Nem is kellett! Teljesen normális a gyász. Most mégis erőt veszek magamon és lenyelem a könnyeimet. – Ezt ehm… Te csináltad, igaz? A villámokat, meg szelet… -Nem merek direktbe rákérdezni, hogy levegő elementalista-e, pedig tutira az. Túl sok könyvet olvastam már az elemetális képességekről, hogy nem tudjam! Amúgy nekem mindig jobban tetszett a levegő, mint a tűz. Nyilván mit kaptam? Tüzet… Gyújtogathatok. Kifejezetten nem tartottam amúgy hasznosnak. Olyan... Nesze, itt a semmi fogd meg jól! Még ha dohányoznék, akkor talán lenne értelme, de így nincs, mert úgyse fogom soha alkalmazni. -Én amúgy ehm… Izé… - Tulajdonképpen mit is akartam még mondani?! Igazából semmit. Azt sem tudom pontosan miért futottam ide fel. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy muszáj találkoznom vele. Meg akartam magamnak nézni élőben, vagy nem is tudom. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy csak káprázott a szemem és semmilyen fénysugár nem veszi őt körbe. – Csak annyit akartam mondani, hogy szép volt… Akkor én most… Megyek! – kezdek el szépen lefelé haladni. Hülyét csináltam magamból, de ez mindig így van. Szépen lassan érzem, hogy a gyomrom ismét görcsbe rándul. Most azt a kevés kis vizet is kedvem lenne most kihányni, amit ittam, de próbálom tartani magam most még. Ennyire azért nem akartam beégni egy tök indegen előtt
Ő végre más. Ezt attól a pillanattól fogva tudom, hogy először összetalálkozik a tekintetünk. Hogy mitől más? Azt egyelőre még nem vagyok képes megállapítani, de szinte látom a kisugárzásán, szinte ott lebeg körülötte az az új fény, mely’ árnyalataiban is teljességgel különbözik a többitől, s biztos vagyok benne, majdnem teljes egészemben, hogy ő nem csak egy egyszerű ember. S ennek nincs köze trükkjéhez, mellyel kivédte a merő véletlenségből felé repülő üvegdarabot, vagy a tényhez, hogy egyedül ő nem menekült az általam kavart vihar elől. Nem, itt valami másról lehet szó, valami egészen különlegesről. Közös időnk azonban hamar véget ér, s ő megszakítja a szemkontaktust, helyette rohanni kezd; s ha naiv lennék talán azt hinném, épp hozzám tart. Meglehet, tényleg így van; egy apró gondolatfoszlány azt súgja, maradjak még, várjam meg, hátha ideér, hátha tényleg közelebbről kívánja megszemlélni az időjárási furcsaság megteremtőjét, s hátha szóba elegyedünk… Magam sem értem, mi ez a vágy lelkem mélyén, vagy mit is jelent pontosan, csak abban vagyok biztos, hogy húznom kell az időt, húznom kell ameddig csak tudom. Egy apró sóhajjal lépek a halott keresztény szolga mellé, s számat húzva guggolok le. Oly’ lelkesedéssel próbált meggyőzni hamis istene kegyességéről, hogy néhány pillanatig el is hittem, hogy méltó ellenfelemre akadtam; ám az öreg tévedett, s istene nem védte meg őt a biztos haláltól, melyet ezüst tálcán kínáltam fel neki. Kellő bizonyítékként szolgált; nincs másik isten, csak én. Elmormolok egy Evanesco-t, s a test semmibe vész, épp időben, ugyanis alig egyenesedek fel az előbbi férfiú máris szemem elé kerül, lihegve, akár veszett kutya a nyári melegben. Egyetlen szó hagyja el száját, s köhögésbe kezd. Szemöldököm feljebb szalad, s némaságban várom, hogy befejezze a fulladozást. Különös, de látok némi szépséget könnyáztatta arcában. Kérdésére megidézek egy gyengébb széllöketet, épp csak akkorát, hogy megborzolja egyébként is kissé rendezetlen hajkoronáját, s csak ezután felelek egy újabb kérdéssel. – Ez megfelelő válasz? – Halovány mosoly húzódik szám szélére, hisz’ nem tagadom, élvezem ezt az egészen abszurd szituációt. Bevallom, némi izgalommal tölt el, hogy ez az idegen fiú csak azért felrohant ide, hogy megbizonyosodjon róla, én okoztam ezt a kegyetlen időjárást. Igaz, mindössze nagyzolásból tettem, s isteni mivoltom bizonygatásának céljából. Egómat sértette volna, ha úgy küldöm az öreget a túlvilágra, hogy nem szembesítem előtte a valósággal. Hogy nincs Menny, ahova tovaszállhat a lelke, s a Pokol valójában az a Föld, melyet ő járt eddig. Melyet mi mindannyian megjárunk. A fiú úgy fest zavarban van, legalább is nem találja a megfelelő szavakat, s valami egészen nagy butaságot összehordva inkább menekülőre fogja, ám az én türelmem is véges, s nem tűröm, ha időmet feleslegesen rabolják, így mielőtt még sikerülne magamra hagynia, képességemet kihasználva, füstgomolyag formájában elé vágok s testem csak szemei előtt materializálódik ismét. – Hova a nagy sietség? Még a nevedet sem árultad el – csóválom fejemet. – Mondd, tényleg csak azért rohantál fel ide oly’ lelkesen, hogy gratulálhass? Nincs más mondanivalód számomra? – közeledek felé, s cinkosan elmosolyodok. – “Szép volt”? Ennyire méltatsz? Ennél kevesebbért is szegtem már mások fejét… Adj egy okot, hogy most kivételt tegyek. – Szavaim fenyegetőek, ám egy nyugodt hangsúllyal társulnak, s így talán nyomatékosabbá is sikerül tennem őket.
Could you be the devil? Could you be an angel? They say, be afraid. You're not like the others
Volt benne valami… Vagy inkább én voltam bolond. Nos utóbbiba biztos voltam, elvégre papírom is volt róla, viszont… Meg mertem esküdni, miszerint valami fényt láttam körülötte. Tipikusan olyan volt, mint a templomokban azokon a festményeken, ahol az istent és szenteket ilyen sárga cucc vette körül. Nem a glória, nem arra gondolok, hanem az a fény. Én aurának hívnám, de csak mert nem hiszek egyébként a keresztény vallásnak. Vagyis… Igazából miben is hiszek? Abban, hogy én magam a pokolra fogok jutni. Ebben egészen biztosan! Most pedig szaladok felfelé, hogy meggyőződjek a férfi valójában nem is istenség, csak egy egyszerű levegő elementalista, mert hát… Mi más is lehetne?! Miért is lenne különleges ő? Csak egy ostoba ember, akit úgy fest nem érdekli, ha lebuktatja a varázslóvilágot. Bár az is igaz, hogy szerencsés flótás lehetett, mert senki nem figyelt rá. Mondjuk amilyen vihart kavart, úgy valóban, nekem is inkább menekülőre kellett volna fognom, de hát én, én vagyok, vagyis fixen a legnagyobb kavalkád kellős közepén állok mindig. És hogy rá is segítsek még a balszerencsémre, én magam választom azt, hogy találkozok a fickóval – aki egy óraüveg darabbal kívánt leszúrni – és elbeszélgetek vele. Csak addig akartam, amíg én magam meg nem bizonyosodom afelől, miszerint semmi köze sincs egy nagyhatalmú lényhez, csak egy varázsló. A belépőm pedig egyszerűen parádésra sikerül azzal, hogy majdnem megfulladok – bár megtörtént volna. Viszont az adrenalin miatt nem jut eszembe ezen annyira aggódni, inkább rendezem valamennyire a kinézetem és úgy szólalok meg. S most akár be is szólhatnék neki, hogy kérdésre nem nagyon illik kérdéssel válaszolni, viszont az a kis levegő… Egyszerű mágia, mégis mintha jólesett volna, ahogyan az arcomat simogatja. Egy pillanatra eltölt valami jóleső melegség, de aztán megrázom a fejem. Hülyeség elvégre… Miért is érezném magam jól egy vacak kis széllökettől?! -Levegő elementalista… Mindjárt gondoltam! Jó magas szinten lehetsz. – Mondatom végére elhalkulok és inkább az ajkamra harapok. Fogd már be Liam, nem kéne jópofiznod egy ilyen elvetemülttel. De ahogy már mondtam, csak hozom a szokásos szuicid formámat. Amint ezt tisztáztuk – és van még bennem annyi életösztön – menekülőre fogom inkább és elindulok lefelé. Fejben persze szidom magamat, amiért ilyen ostoba és gáz vagyok. Ki a fene futott volna fel ezért?! Tudom, hogy nem vagyok épeszű, viszont arra én is gondolhattam volna, hogy ez így nagyon égő. Ellenben meggyőződtem róla, hogy nem Isten áll előttem, fura is lett volna, hanem csak egy levegő mágus. Azt hiszem, akkor nyereségesnek is mondhatnánk ezt a kis akciót. A másik férfi viszont úgy fest vagy annyira megkedvelt ezalatt a kemény két perc alatt, hogy el se akar engedni, vagy épp most nézett ki, mint potenciális áldozat. Nem is tudom melyikkel járok jobban… Szerintem neki az utóbbi opció lenne az ideálisabb. – Ez elég menő volt… - nézek rá bután. Pedig amúgy tényleg tetszik ez a trükk… Francba már, hogy én tűz mágus vagyok! – Kitűnő észrevétel! Nos… Lehet el se akartam árulni. – Nem mintha olyan nagy titok lenne a nevem, vagy ennyire félteném magam. – Izé… - Nagyot nyelek a közeledésére, még hátrálni is elkezdek, és hacsak nem áll le, akkor egészen a falba ütközöm. – Úgyis olyan feledékeny vagyok, akkor értelmet nyerne az a kifejezés, miszerint „még a fejemet is elhagyom” igaz? – húzom a számat széles mosolyra. – Amúgy csak azt akartam megnézni ki képes ekkora vihart kavarni… Meg… - A körvonalát kezdem vizsgálni, azonban az a kis fény, ami az előbb még körbelengte, most hirtelen eltűnt.
“Levegő elementalista” - nos, varázsló nyelven így lehetne nevezni képességemet, ám hiszem, hogy ennél többről van szó, hogy nem csak egy vagyok azon mágiával bíró emberfélék közül, akik képesek irányítani a levegő elemét. Mert hiszem, hogy erőm, s gyengeségeim hiányossága engem jobbá tesz holmi halandó húskupacnál. Tehát nem, én nem csak egy magas szintű levegő elementalista vagyok. Én vagyok maga a két lábon járó pusztítás. A Halál, humanoid testbe zárva. – A megnevezés kissé lekorlátozza a valóságot, de igen, mondhatjuk így is – felelek megállapítására, s kíváncsisággal elemzem vonásait. Jóképű fiú, bár szemeiben némi zavart észlelek felcsillanni, s úgy hiszem, egész szellemét átitatja egy csepp bizonytalanság. Ez utóbbi be is bizonyosodik, hiszen alig két - teljesen értelmetlen - mondat után menekülőre fogná; olyan, akár egy altatásból ébredt állat, mely világát nem képes felismerni. Az ösztöneim azt súgják, vezetésre van szüksége. Valakinek fognia kellene a kezét, s megmutatnia neki a helyes utat. Ugyan nem vezetés céljából, de nem engedem csak úgy távozni, elvégre tiszteletlenség volna részéről, hogy csak úgy itt hagy engem, főleg azok után, hogy ily’ sietősen érkezett hozzám. Ezért egy egyszerű trükkel elé vágok, mielőtt még eltűnhetne szemeim elől. Úgy fest ezzel sikerült lenyűgöznöm őt, szavai legalább is erről árulkodnak, ám nem méltatom őket válaszra, s inkább a tiszteletlenségére fókuszálok. – “Lehet”? Nem tűnsz túl magabiztosnak – jegyzem meg, elvégre nem olyan kérdés ez, melyre nehéz volna választ találni; vagy el akarja árulni a nevét vagy nem. Olyan nincs, hogy “talán”, vagy “nem tudom”. – Csak nem zavarba hoztalak? – kérdezem gyengéd kíváncsisággal, s egészen a legközelebbi falig meg sem állok, aminek aztán ő nekibillen a hátával. – Elnézésedet kérem, talán kissé túlzásba estem – fűzöm még hozzá, s mosolyom továbbra is ott ékeskedik az arcomon. Talán baljósan festhet számára ez a szituáció; nem hibáztatnám érte. Amikor elmosolyodok, nem történhet semmi jó. – Igen, valóban értelmet nyerne. Úgy gondolod, ezért megérné az életedet adni? – Enyhén oldalra billentett fejjel pillantok lélektükreibe, egészen mélyen, mintha a szívében szeretnék olvasni; s talán így is van. – Meg..? – Várok, ám nem túl sokáig, épp csak néhány másodpercig, majd tenyeremet megtámasztom a feje mellett a falon. – Ez még mindig nem elég indok, hogy életben hagyjalak. Nekem úgy tűnik, meg sem próbálod védeni magad… Tán kívánod a halált? – Ha így volna, szívesen megadom neki. Elvégre hatalmamban áll megtenni. Testét is teljes szívességgel tűntetem el. Vagy ha kívánja, elpostázom családjának bármilyen formában, sőt, mivel jó hangulatomban vagyok, megengedem, hogy holttestének épségéről is ő döntsön. Hiszen nem vagyok szörnyeteg, s istenként néha jó, ha mutatok némi kegyelmet a nálam alacsonyabb szintű lények felé. A félelmüknél már csak a szeretetüket nehezebb elnyerni… Vajon megkapnám tőle, ha teljesíteném eme kimondatlan kérését? De halottként mi hasznát venném? Nem, nem. Nem érdemes elhamarkodott döntéseket hoznom. Előbb lássuk, miféle életösztön létezik benne - ha egyáltalán képes ilyesmire.
Could you be the devil? Could you be an angel? They say, be afraid. You're not like the others
Egyik szemöldököm a magasba szökik és egy értetlen kifejezéssel bámulok rá. De hát levegő elementalista. Ez volt a megnevezése ennek. Arról meg nem tehettem, ha azért vette ezt sértésnek, mert esetleg más menő képességek birtokában is volt. Honnan is tudhattam volna erről? Alig pár perce még azt se tudtam, hogy van idefent valaki és nyugodtan mondhatjuk, hogy a puszta véletlen miatt sikerült egymás szemébe néznünk, onnan pedig csak a kíváncsiság hajtott tovább, ezért állok most itt előtte. Viszont valami feltűnt… Nem küldött el egyből! Ezen felismerés szinte már sok(k) volt. -Akkor… - Szemeim fürgén cikáznak, hol jobbra, hol pedig ballra nézek először, miközben próbálom kitalálni, hogy mit is mondjak. – Egy helyes levegő elementalista? – Nem tudom mit várt, de most ezt kapta. Amúgy nem is hazudtam… Tényleg jóképű volt, bár… Nekem szinte mindegy volt. Nem létezett számomra szerelmi élet, így nem is nagyon foglalkoztam még úgy az emberrel. Megszoktam már, hogyha valakit meg is kedvelnék, akkor vagy észre sem vesz, vagy úgyis megutál. Ettől függetlenül még pontosan láttam, hogyha valaki jól nézett ki, sőt meg is jegyeztem. Hogy melyik nemről beszéltünk, az mindegy volt. Nem is értettem, hogy miért fordult meg egyáltalán a fejemben ez, vagy az, hogy… Miért nem volt paraszt már az elejétől. Egyre rosszabbul éreztem magam, a szívem hevesen dobogott, a gyomrom görcsben volt, az izmaim befeszültek és az agyam azt akarta, hogy meneküljek innen minél messzebb. Ugyanakkor meg egy részem – talán a lelkem, ha létezik az ilyen – azt akarta, hogy maradjak. Ezért vettem csak rá magamat olyan nehezen, hogy elinduljak, miután már így is kellően beégettem magam. Viszont az utamba áll – egyébként azt hittem magasabb – és én bizony addig hátrálok, mígnem nincs hova már. De a szavai sokkal jobban meglepnek, mint az, hogy nem tudok elfutni. – Liam Sjöberg… - mondom ki egészen halkan, inkább már automatikusan a nevemet. Igazából miért is mondtam el neki? Hello?! Mi történik itt? Szinte alig figyelek a szavaira, mert az köt le, hogy milyen közel van hozzám. Hiába nézek a szemeibe egyszerűen nem tudok koncentrálni. A fránya szívem egyre csak gyorsul, viszont… A gyomorgörcs helyett valami kellemesebb érzés fog el. Nem tudom milyen bűbájt használ rajtam jelenleg, de nem utálom. Sőt sokkal jobban érzem magam, mint egy perccel ezelőtt. – Tán érdemes olyan életet élni, aminek tudod, hogy nincs értelme már…? – Mert jelenleg ezt érzem. Apámat utálom, anyám nem foglakozik velem, a húgomnak is jobb lenne egy ilyen elmebeteg testvér nélkül… Most pedig már az egyetlen haverom, aki valaha volt is a föld alatt nyugszik. Szóval, hogy kívánom-e a halált? Nagyon is! Évek óta másra sem vágyok, de a saját életemet nem veszem el, mert tudom, hogy abba Karin belebetegedne. Viszont van itt valami, ami nem hagy nyugodni vele kapcsolatban. – Egyébként honnan jöttél? A kiejtésed olyan… Olyan… - Próbálom megtalálni azt a szót, ami leírja milyen rémes, de mégsem annyira bántó. – Nem a legjobb.
Isteni mivoltom bizonygatása sosem tartozott kedvenc tevékenységeim közé; mert úgy vélem, az embereknek fel kellene tudniuk ismerni egy magasabb rendű lényt ha meglátják, akkor is, ha hozzájuk hasonló egyszerű humanoid porhüvelyben mutatkozik meg előttük. Néhány pillanatig, miközben a fiúval észrevettük egymást, azt hittem ő talán felismerte valódi kilétemet és ezért rohant ide nagy sietve. Aztán megnevezett, mint “levegő elementalista”, s a varázs elszállt. Azt hiszem, ezt titulálhatom egy jókora csalódásnak. – Hmm? – Először kérdőn pillantok rá, majd kiegészített megnevezésemet hallván eleresztek egy elégedett vigyort. – Tán tetszik, amit látsz? – Kérdezek rá egyenesen, hiszen azonos nemű emberek közt - főleg a férfiakra gondolok itt - szokássá vált a tisztes távolság megtartása, néhány egyed kivételével, akik viszont a társadalmilag elvárt viselkedés szöges ellentétét mutatják. Érdekelne, vajon ez a fiú utóbbiak közé tartozik? S ha igen, mi határozza meg, hogy ő ilyen, más meg olyan? Egy újabb indok, amiért nehezemre esik elengedni őt, ha tiszteletlensége nem volna önmagában elég ok, s útját állom, hiszen olyan jól szórakozom… Miért is akarnám megadni neki a menekülés lehetőségét? – Liam Sjöberg – ízlelgetem nevét egy bólintással kísérve, s már el is raktározom emlékeim közt. – Keresztneved ír eredetű, rövidített verziója az Uilliam névnek. Egyes országokban kissé átalakult verzióban használják, például Wilhelm, Willaume… A Sjöberg viszont svéd vezetéknév. Miért van ez? Egyik szülőd ír, másik svéd? – kíváncsiskodok, habár valójában nem neve miatt érdeklődöm olyannyira, mindössze szeretnék többet kideríteni róla. Mindent, ha tehetem. Például némi unszolással arra is sikerül fényt derítenem, hogy Liam Sjöberg nem vágyik az életre, sőt, talán kívánja is, hogy valaki vagy valami véget vessen szenvedésének akár ezekben a rövid percekben, csak legyen vége, végre legyen vége. Szavai elkeserítőek. – Nincs értelme? – felsóhajtok. – Liam. Az életednek egyetlen dolog adhat értelmet… – mutatóujjammal óvatosan arcára simítok. Bőrén még itt-ott érezni lehet könnyeinek száradó nyomát. – Az pedig te magad vagy. Te döntöd el, csak és kizárólag te, hogy mit választasz kapaszkodónak, hogy miért küzdesz és miért hajtasz – magyarázom, egy lágyabb hangszínt megütve. – Ha most még nem is tudod, mi az, rá fogsz találni. Ezt megígérem neked, s hidd el, ha én valamit megígérek, az meg fog történni. Magam sem tudom, miért bánok vele ilyen kegyesen, hisz’ ő is csak egy ember. De látván, hogy az életbe vetett hite így elhalványult, úgy érzem tennem kell valamit. Hiszen az életnek rengeteg felfedezésre váró szépsége létezik, s kár volna, ha egy ilyen fiatal lélek feladná mindezt. Kiejtésemre tett megjegyzése azonban egy pillanatra elgondolkodtat azon, hogy talán mégiscsak át kellene segítenem őt a halál kapuján, hisz’ miféle tiszteletlenség ez?! Ám egy mély sóhajt követően úgy döntök, nem ölöm meg. Inkább megnézem, mit reagál, ha… – Ne érts félre… – Egy intéssel szép lassan elkezdem kivonni a levegőt a tüdejéből, s közben közelebb hajolok hozzá, szinte már illetlenül közel, egészen a füléhez. – Érdekesnek talállak, Liam Sjöberg, de ez nem jelenti azt, hogy be vagy biztosítva nálam… Az életed jelenleg az én kezemben van, úgyhogy ha nem szeretnél hosszú napokig fulladozni, mielőtt végzek veled, jobban teszed, ha megválogatod a szavaidat és mutatsz egy kis tiszteletet. Végül visszaadom neki a légzés lehetőségét, ám épp csak annyi időre, hogy oxigén jusson az agyába, majd torkon ragadom, s úgy pillantok a lelke mélyére, sötétbarna szemein keresztül. – Egyébként ha engem kérdezel, kár volna ezért a csinos pofiért. Szóval én a helyedben még egy kicsit megpróbálnék megkapaszkodni az életösztönömben.
Could you be the devil? Could you be an angel? They say, be afraid. You're not like the others
Kérdésére először csak tátogok, mint egy ostoba aranyhal, aki hirtelen levegőt sem bír venni. Hogy tetszik-e, amit látok? Hát… Igen, épp az előbb mondtam, hogy helyes és akkor mivan? Ez egy egyszerű bók volt részemről, nem gondoltam mögé többet. Úgysincs esélyem, akár akarom őt, akár nem. Mert már megszoktam, hogyha valaki tetszett, akkor az elhajtott, pontosan azért, mert kezelhetetlen vagyok. Bezony, én legalább elismerem, hogy senki nem lenne képes elviselni hosszabb ideig. Aki tudott is már halott. – Van értelme megválaszolnom ezt a kérdést? – Fene se akar belemenni most egy ilyen romantikus jelenetbe, ahol én bevallom, hogy tetszik nekem, majd a forgatókönyv szerint neki is hasonlóan kéne tennie, és BOOM! Szerelem első látásra lenne, majd boldogan élnénk, amíg meg nem halnánk. Hülyeség… Még ha el is mondanám, hogy hát igen, jól néz ki, meg bejön ez a domináns viselkedés velem szembe, akkor is valószínűleg csak kiröhögne, mert… Férfiból van. S nem olyan elfogadott még mindig az, hogy valaki meleg legyen. Sőt, az esélyei annak, hogy ő kedvelje a vele azonos nemű embereket kevesebb, mint az, hogy én az elkövetkezendőn egy hétben tényleg meg is fogok halni. Nem is áll szándékomban húzni ezzel az időt, meg most amúgy is elbújnék legszívesebben, hiszen ismét leszerepeltem valaki előtt, de nem hagyja, hogy elmenjek. Csodálatos! Nem elég, hogy kvázi akaratom ellenére tart itt, még a nevemet is kiszedi belőlem. Tuti, hogy véla. Csak emiatt adtam be a derekamat neki. Viszont amit levág nekem, arra csak nagyra nyílt szemekkel pillázok. – Öhm… Nem? Mind a két szülőm svéd, csak a Liam nevet átvették már korábban, ahogyan megannyi szót is. Igazából sokszor mondják, hogy a svéd csak egy gall nyelv elfuserálva. – Most nem tudom, hogy okoskodni akart-e, vagy csak villogni azzal, hogy mennyire képben van ezzel, de egyik sem jött be. – Viszont ha már itt tartunk, akkor te ki is vagy? Meg… Tulajdonképpen mi vagy? Mert arra már rájöttem, hogy nem ember. – Továbbra is a véla mellett teszem le a voksomat. Nem tudom elképzelni, hogy kinek lehet olyan hatalmas ereje, ami engem ennyire elvarázsolna. Közelsége miatt ismét megérzem azt a melegséget, ami szépen lassan szétárad a testemben. A gyomrom kavarogni kezd, de a lehető legjobb értelemben. Azt hiszem ezt nevezik pillangóknak? Nem tapasztaltam még ilyet, de nem is panaszkodom, mert… Tényleg kellemes. – Miért vagy ilyen kedves? Nem, inkább azt kérdezem, hogy miből gondolod, hogy van bármi olyan, amibe kapaszkodhatnék? – Mert ha Karin nem volna, akkor tényleg semmit sem tudnék mondani, ami miatt érdemes lenne még szenvednem. Sem fizikailag, sem mentálisan nem vagyok jól. Egy szörnyeteg lettem, akinek az a sorsa, hogy másokat bántson. Szóval mit kéne ebbe élveznem? Lehet egyébként pont erre a válaszra várt, hogy utána nyugodt szívvel megölhessen, mert… Fulladozni kezdek. Én pedig csak figyelmesen hallgatom végig – már amennyire még tudok figyelni – és nem teszek semmit. Csak állok vele szemben, gyakorlatilag arra várva, hogy mikor öl már meg végre. Tüdőm ismét megtelik levegővel, én pedig csak még többet szívok be ezek után, de csak egy pillanatra ízlelhettem meg az élet keserű ízét ismét, mikor kézzel ugrik a nyakamnak. Vannak furcsa fétisek az biztos… -Akad még… Ezért nem találtál el az üveggel. – mosolygok rá, ahogyan megfogom a kezét és ahelyett, hogy elrántanám a torkomtól kicsit erősebben kezdem el szorítani. – Viszont ezt túlságosan élvezem, hogy menekülni akarjak… - Volt valami jó érzés abban, ahogyan szédülni kezdek.
Volna értelme, igen. Hiszen válasza kimondva egészen más, mint kiolvasva a viselkedéséből. Ráadásul bizonyos, hogy simogatná vele egyébként is egészséges méretű egómat, s az ilyesféle kényeztetéseknek nehezemre esik ellenállni. – Persze, hogy van – vigyorodok el. – Szóval válaszolj. Tetszik, amit látsz? – kissé széttárom karjaimat, mintha jobban meg akarnám mutatni a szeme elé terülő látványt, mintha csak azt akarnám vele közölni, hogy “bálványozhatsz, megengedem”. S így is van, a bálványozás engem mindig boldoggá tesz. Megvallom őszintén, bárkitől szívesen fogadom az ehhez hasonló szavakat, hiszen engem sosem izgatott, ki dicsér, vagy ki szid éppen. Ameddig szívből jön… Kíváncsi lennék, mit rejt Liam Sjöberg szíve, mely bizonyára most oly’ hevesen ver, akár egy ijedt kis nyúlé, hisz’ nem hétköznapi szituációba keveredett most, s nem egy hétköznapi emberlény állja útját; istenséggel van dolga. Még ha ezt nem is sejti most. – Hmm, milyen igaz – bólintok egyetértéssel. – Mindenki holtáig tanul, nem igaz? – kérdezem szórakozottan. Különös, egy egyszerű embertől mennyi mindent tanulhatok. S mennyi minden lehet még előttem rejtve… Érdekelne, vajon ez a fiú tudna nekem egyet s mást tanítani még? – Oh, bocsáss meg. Hol a jó modorom? – Tenyeremet arcom elé emelem, mintha csak csalódnék saját ostobaságomban, ám ez csak amolyan színjáték, enyhe drámai hatás, hisz’ az ilyesmi mindig jól mutat, ízléses mértékben persze. – Vasily. Sokolov. – Jobbomat kézfogásra nyújtom, ám mielőtt hozzáérhetne, felfelé fordítom tenyerem s egy nagyobbacska lángot idézek meg benne, közben mosolyom is lefagy az arcomról. – Mit gondolsz, mi vagyok? Mi képes minderre? – Gondolok a torony körül kavargó szélre és viharra, mely most már ugyan irányításomon kívül esik, de én generáltam. Két kezem s elmém szüleménye. S szíves örömest mutatnék neki még többet, ám valamiért az az érzésem, hogy ezt a fiút nem kell túl sokáig győzködnöm majd arról, hogy én vagyok az egyetlen igazi isten. Mintha a szemében másféle fény csillanna… Hogy kedves volnék-e? Nem valószínű, hiszen ezt a szót még senki nem használta rám ebben a kontextusban, legfeljebb szarkasztikus értelemben. S jogosan, úgy vélem. – Láttalak odalent. Hagyhattad volna, hogy eltaláljon az az üvegdarab, hogy átszúrja a testedet és véget vessen az életednek, de nem tetted. Az ösztöneid életben akarnak tartani, mert még van valami itt, ebben az ocsmány világban, ami miatt még nem akarsz elmenni. – Óvatosan megbököm mellkasát a mutatóujjammal. – Ami még életben tartja ezt itt. Annyiszor végignéztem már ehhez hasonló eseteket… A Szent Mungóban megannyi beteggel és sérülttel találkoztam, akik fel akarták adni, akiknek már elég volt, de végül valami mégis erőt adott nekik, hogy felüljenek a betegágyon, hogy talpra álljanak és segítség nélkül sétáljanak a szeretteik karjai közé. Az emberek, meglehet alacsonyabb rendű lények, de a saját érzéseik szinte csodákat művelnek velük. Liam, vajon benned is létezik még ez a hajtóerő? Vagy te már teljesen feladtad, s azért nem bánod, miféle szavakat ejtesz ki a szádon, mert ha ezüst tálcán kínálják fel neked a halált cserébe, akkor boldogan elfogadnád? Örömöt okoz neked, hogy levegődet elveszem, s kínozlak itt és most, mert kedvem úgy tartja éppen? Vagy azért egy parányi része a lelkednek még harcolni próbál? – Jó. Mert most még éppen nem kívánlak megölni – mosolygok vissza rá, s furcsa mód úgy veszem észre, szórakoztatja ez a helyzet. Kissé meglep, ahogyan kezemre fog, de az méginkább, hogy rászorít, mintha azt szeretné, hogy erősebben szorongassam nyakát az ujjaim közt - ezt a feltételezést szavaival alá is támasztja végül. – Valóban? Lenyűgöző… Tényleg úgy festesz, mint aki élvezi ezt a helyzetet – állapítom meg. – Elgondolkodtató, vajon mit is kellene kezdenem veled? – Pillantását fürkészem, mintha tőle várnám a választ, vagy a könyörgés első apró jeleit, mert ilyesmivel még nem találkoztam sose. Nem találkoztam még olyan emberrel, kinek első reakciója hatalmammal szemben nem a rettegés volt. Mégis ki vagy te valójában, Liam?
Could you be the devil? Could you be an angel? They say, be afraid. You're not like the others
Ahogyan előttem áll és jobban végignézek rajta… Igazából tényleg tetszik, amit látok. Ugyan nem magasabb nálam, viszont helyes. A kiállása sugározza azt a magabiztosságot, ami nekem sose volt és ez vonzó számomra. Csinos pofija van, bár a borosta nem a kedvencem… Vagyis gondolom. Nem sok férfit néztem meg eddig. Lányokból többet talán, de le is tettem róluk. – Egyébként igen. – vonom meg a vállam. – De ez lényegtelen. – Hiszen bárhogy érezhetek, ő sose lesz az enyém. Nem mintha jelenlegi pillanatomban annyira nagyon kívántam volna őt, vagy bárkit. Nekem nincs szükségem senkire. Eddig is tök jól elvoltam egyedül, ezek után sem fogok belehalni. Majd valami másba. Közben pedig tovább faggat engem, ami… Nem kicsit meglepő. Bár elsőre nem lehet megmondani, hogy borderline személyiségzavarom van, de… Attól még nagyon furcsa az érdeklődése, pláne amennyit okoskodik mellé. Sőt még a tudásomat is elismeri! Kikerekedett szemekkel nézek rá, sőt még az állam is leesik egy pillanatra. – A-azt hiszem. - Holtáig… Milyen igaz, ha még akadémistaként kimúlok, akkor egészen biztosan így van ez. Bár ezt nem tervezem, legalább azt meg akarom nézni, hogy a munka világa is ennyire rémes lenne, vagy talán az egy fokkal jobb. Nem sok reményt fűzök hozzá sajnos, hiszen az emberek nem lesznek kevésbé ítélkezőek. Végre bemutatkozik nekem, és már éppen fognék is vele kezet, mikor ismét egy trükköt mutat nekem. Szóval még tűz elementalista is. Klassz! De ez nem olyan menő. – Hát… Egyre kevésbé tudom, de… - Válaszul a kis mutatványára én mind a két kezemet felemelem és hasonlóan hozzá én is teremtek két kisebb lángot. – Ezt én is tudom. – mosolyodom el elégedetten, majd el is tűntetem a tüzet. Nem szeretek vele sokáig játszani, mert egyszer hirtelen rám jön a dühroham és mindent leégetek. – Egyébként vélára tippeltem volna elsőre de… Abba nem illesz bele. Vérfarkas tuti nem vagy… Szerintem vámpír sem, szóval… - kuncogni kezdek, majd vállat vonok. – Nem tudom, Isten? – Valójában csak viccnek szánom, mert több ötletem már nincs. Ha farkas lenne, azt szerintem megérezném rajta, elvégre lassan telihold. Vámpírnak túl… Sok a szín az arcában. Bár dhampír még lehet. Ha pedig véla lenne, akkor nagyobb hatást tudna rám gyakorolni és nem tudnék ilyen jól ellenállni az olyan kérdéseinek, hogy teszik-e vagy sem. Ezek után már csak az istenség marad, mint tipp, az meg is magyarázná a furcsa fényt körülötte. -Tudod… - elsöpröm a kezét magam elől. – Az, hogy van, ami életben tartson teljesen mást jelent, mint az, ha valami értelmet ad az életemnek. Nem vagyok más jelenleg csak egy bábu, amire valakinek szüksége van most még. De ha egyszer eldob… Akkor felesleges leszek. A felesleges dolgokat pedig csak ki kell dobni a kukába. – Igen, élek még, mert a húgom megakadályozta, hogy megigyam azt a vegyszert. Viszont, hogy értelme lett volna az életemnek… Azt erősen kétlem. Szó szerint csak azért dobog még a szívem, mert tudom, hogy Karin szomorú lenne, ha elveszítene. Ez az egyetlen dolog, ami miatt most itt lehetek. Szavaira csak megforgatom a szemeimet. Pedig az előbb, mikor elkezdte elvenni a levegőmet, nagyon úgy tűnt, hogy kész örömmel vetett volna véget a szenvedéseimnek. Most meg visszatáncol?! Döntsük már el mi legyen, nem érek rá azért egész nap. Illetve de, semmi dolgom, max az, hogy hazamenjek, de… Őszintén kezdett összezavarni a férfi. Most meg akar ölni, de mégsem? Próbálok segíteni neki és inkább erősebben kezdem szorítani a torkomat az ő kezével, de… Még ez sem használ. Inkább be is fejezem, mert úgy fest, inkább beszélgetne, ahhoz pedig nekem is levegőre van szükségem, meg tiszta agyra. – Jó kérdés… Egyáltalán érek én neked annyit? – kérdezem tőle egy halvány mosollyal. Tényleg ennyire akarna velem bármit is kezdeni?
Széles vigyor kúszik arcomra, s még egy elégedett, halk kuncogást is eleresztek válaszát hallva; még szép, hogy tetszik neki, amit lát. Mindig is tisztában voltam adottságaimmal, s meg sem lep, hogy nők és férfiak egyaránt vonzónak találnak - habár nem minden a külső, de ha porhüvelyem nem is volna ilyen sármos, karizmám akkor is egyértelműen segítene a helyzeten. – Ugyan, kedvesem. Ha lényegtelen volna, nem kérdeztem volna rá – csóválom fejemet, habár magam sem tudom, miért érdekel ennyire az ő véleménye. Hogy miért lenne lényeges, mikor ő is csak egy egyszerű halandó. Mégis, ahogy itt állunk, s tudatosul bennem, hogy tetszik neki a látványom, egészen izgatottá válok. Meglehet, ezért sem akarom őt azonnal útjára engedni, sőt, inkább eljátszadoznék még vele egy kicsit. Egyetértésére csak elmosolyodok. Pontosan tudom, hogyan működik ez… S azt is tudom, hogy rám is ugyanúgy igaz. Habár hatalmam páratlan, s személyem fentebb való az itteni halandóknál, tudásom nem korlátlan és nem mindenható. Keveset tudok, a valódi kapacitásomhoz mérten, s éppen ezért hajt folyton és folyvást a kíváncsiság. Mindent tudni akarok. Mindent és mindenkit ismerni akarok. – Óh? – szemöldököm ugrik egyet, s most némi meglepettséggel figyelem az ifjú Liam bemutatóját, bámulom az apró lángokat kezei közt, s közben azon gondolkodom, vajon akadnak-e még hasonlóságaink… Lehetnek-e még közös vonásaink? – Érdekes… – pillantok rá egy apró görbülettel szám szélén, s belül most már egészen megőrülök a sok kérdéstől, melyek folyamatosan felsorakoznak fejemben. Ki ő? Mi ő? Miért volt ma itt? Miért más, mint a többi? Közben hallgatom szavait, ahogy sorolja a különböző lényeket, találgatva, vajon melyik is lehetek én, s ismét vigyor szélesedik arcomon, ahogy végre kimondja a megfelelő választ. – Okos fiú… – megragadom mindkét kezét, s megidézek egy közepes erősségű széllöketet, mely kör alakban, közvetlenül körülöttünk kezd kavarogni, felkapva a toronyban felgyülemlett port és elszáradt faleveleket. S habár nem az én művem, a kinti vihar dörgésekkel s villámokkal segít bebizonyítani az igazságot. – Nem vagyok véla, sem vérfarkas vagy vámpír… Ez a templom, a megváltótok, akihez nap mint nap jólétért könyörögtök? Egy ember-alkotta hazugság. Egy hamis isten, akit manipulálásra használnak… Nem-nem, Liam, egyetlen isten létezik ebben a rothadó világban, ő pedig itt. Áll. Előtted. Nem kívánok könyörögni neki, hogy higgye el szavaimat, habár úgy hiszem, ezen a ponton épp elég bizonyítékot nyújtottam ahhoz, hogy meggyőzhessem igazamról; ha mégsem lenne így, hát életét könnyedén elvehetném, hiszen hűtlen szemtanúkat nem hagyhatok magam után. Különösen így, hogy varázstalanok területén vagyunk, s itt nem volna bölcs felfednem magam akárki előtt. – Ejnye… – Nyelvemmel csettintek egyet. Kezdem megsajnálni őt; ilyesmit még talán sosem éreztem ezelőtt, s bár nem vagyok egy jótékony lélek, most mégis úgy hiszem, nem szabad hagynom ezt a fiút csak úgy elsüllyedni a keserűségben. – Nincs baj azzal, ha most még így érzel – sóhajtok fel. – De az életed sokkal többet ér, mint gondolnád. Hidd el. Szinte köztudott, hogy én megvetek minden emberi életet. Aprók, erőtlenek, gyengék. De ő… Miért ő? Mégis, egy gyengébb pillanatomban halálával fenyegetem, torkára szorítok s szavakkal demonstrálom, hogy egyedül az én kegyelmemnek köszönheti, hogy tüdejét levegő tölti meg. Valamiért abban reménykedem, hogy küzdeni akar majd az életéért. Hogy könyörögni fog, s mégsem vágyik annyira a halálra, hogy most megragadja kezét és kövesse őt. Ám nem az történik, amire számítok, s meglepetésemben el is feledkezem korábbi fenyegetéseimről. Mintha ő egészen élvezné ezt a szituációt, s ezzel némileg zavarba is hoz. Nem látványosan, persze. – Nekem? Hmm… Ahhoz előbb ki kellene derítenem, miféle hasznom származhat belőled. – Végül csak-csak elengedem, s el is lépek tőle. Meglehet, neki ideje mint a tenger, nekem azonban akadnak még teendőim, s nem szórakozásból jöttem ide. – Egyelőre életben hagylak, viszont ha megbocsájtasz, most mennem kell. Egy istennek sosincs nyugta... – mosolygok rá. – Jelenleg Londonban tevékenykedek; ha arra vet a sors és életcélra lenne szükséged, keress meg.
Could you be the devil? Could you be an angel? They say, be afraid. You're not like the others
Nagyon buta fejet vághatok, ahogyan próbálom feldolgozni ezt a becenevet. Eleve senki sem szokott másképp hívni, mint a nevem – kivéve a húgomat, de az más –, hiszen a nevemnek eleve nincs nagyon rövidítése. S ő most mégis kedvemnek hív, ami… Felfoghatatlan! Ilyet csak a párok mondanak egymásnak, vagy a nagyon jó haverok, de ő… De mi… Mi nem… Szóval nagyon nem olyan a kapcsolatunk, hiszen csak most találkoztunk! Inkább csak egy aprót bólintok a szavaira, de fejben továbbra is ezen pörgök. Miért ilyen fontos neki, hogy mit gondolok róla? Hiszen olyan mindegy mit mondok, mert semmi sem fog ebből kisülni. Ismerem magam, abban a pillanatban, hogy elkapnak az indulatok, annyira el fogom veszíteni a fejem, hogy ordibálni kezdenék vele és akkor már maga is belátja majd, hogy ugyan mindegy mennyire tartom helyesnek… Nem vagyok főnyeremény sőt! Őszintén sajnálom, ha valaki azt, akit megkedvelek. A megszállottja leszek, egyszerűen nem bírom elengedni, viszont… Állandóan azt próbálom mutatni, hogy mennyire jól megvagyok nélküle. Emiatt aztán csak veszekednénk és a végén mind a ketten sérülünk. Egyszerűbb már az elején ellökni magamtól a másikat. Úgy egyikünk sem fog megsérülni. Mégsem akar elengedni és egy pillanatra elgondolkozom, hogy talán… Talán ő tényleg annyira más, mint a többiek? Hiszen egy kvázi idegent állít meg, beszélni akar vele, sőt csak még többet meg akar tudni róla. Felesleges. A végén ugyanoda lyukadunk ki. Eldobna, mint eddig mindenki. Közben pedig sort kerítünk a tűz mágiánk bemutatására is. Igazából valami nagyobb elismerést vártam tőle, ha már… Annyira beképzelt volt saját magát illetően és most konkrétan meg tudtam csinálni ugyanazt, mint ő. Erre alig reagál valamit! Pedig borderline személyiségzavar mellett megtanulni uralni egy ilyen elemet igazán nagy dolog! Lehetnék magasabb szinten is, de ezt dühkitörése mellett nehéz elérni. Egyébként most is kiborultam volna, már éreztem, ahogyan kezd felforrni a vérem és újra megteremtettem volna a lángokat, de… Ekkor hirtelen megragadja mind a két kezem, ami annyira kizökkent abból az állapotból, hogy csupán meglepetten pislogok rá. Elkezdem nézni a körülöttünk keletkezett szelet és ez… Ez egyszerűen lenyűgöző! A szöveg hozzá… Egy kissé túlzásnak éreztem, hiszen én csak vicceltem az istenes dumával, de most, ahogyan itt áll előttem. Egy pillanatra el is hittem, hogy az. – Sose könyörögnék valakinek, aki nem létezik. – Nem voltam hívő. Ha Isten létezett volna, akkor sose engedte volna, hogy a családom ennyit szenvedjen, sőt belőlem csinált volna egy mentális roncsot. Szóval egyáltalán nem tudtam elfogadni azt, hogy valaki, egy felsőbb hatalom irányítja a világot. Viszont ha ő maga volt a megváltó… Akkor még hasznos lehet nem? Inkább nem hazudtoltam meg. Tulajdonképpen semmit sem reagáltam azon kívül, hogy tátott szájjal néztem a kis mutatványát. Viszont így könnyen megölhetett volna, pláne azok után, hogy ki is fejtettem neki, nem kívánok cél nélkül élni. Márpedig a jelenlegi helyzetemben – sőt az elmúlt 16 évben – nem igazán volt célom. Nem sok dolog volt, amit el akartam érni. – Ha most jön az, hogy az élet egy ajándék… Akkor csak mondom, hogy nem mindenkinek. – Neki lehet. Nekem? Egy állandó rémálom, amiből nem tudok felébredni. Egy másodpercre megörülök, mikor a torkomra fog, sőt még bátorítom is, hogy nyugodtan fojtson meg, hiszen nekem édes mindegy! Még azt is tudnám mondani, hogy élvezem ezt a kis játékot. Olyan közel érzem magam ahhoz, hogy meghaljak, egészen felpörget az érzés. Ez azért tetszik… -Semmi… De komolyan! – Haszon? Belőlem? Hiszen még a szakomat sem jártam ki. Az egyedüli dolog, amihez értek az az, hogy hogyan essen bajom vagy hogyan utáltassam meg magam másokkal. Igazából magam sem tudom miért, de váltottam volna vele még pár szót. Viszont hamar távozik, én pedig csak nézek utána. – Várj… És hogy talállak meg?! Nem rohanhatok fejvesztve, hogy valaki ismer-e egy Sokol… Sokkol… Sokov… - Mélyet sóhajtok. Mindegy…
