Even monsters can have a tragic story

Te figyelj már, miért vagy egy manipulatív köcsög?
Először is, borderline-nak hívják. Másodszor pedig annyira nem is vagyok manipulatív. Talán időnként direktve arra játszok, hogy figyelmet szerezzek, de nehogy azt higgyétek, hogy én nem érzem rosszul magam. Állandóan szorongok, félek, hogy mindenki elhagy, amiért olyan rémes vagyok. Egyszerre akarom, hogy valaki mellettem legyen és utat mutasson, közben pedig nem bírom, ha parancsolgatnak nekem. Rettegek minden egyes nap emberek közé menni, mert tudom, hogy úgyis csak kibeszélnek. Nincs bennem semmi, amit szeretni lehet, ha pedig mégis valaki megkedvelne, azt egy idő után ellököm magamtól. Nem is kell nekem senki! Vagyis de... Rettenetesen vágyom valakire, aki elfogad úgy, ahogyan vagyok. De sose lesz ilyen ember, hát még én is utálom magam, nehogy mások!

Hogy lehetsz vegán, mikor vérfakas vagy?
Attól, mert teliholdkor farkassá tudok változni, még nem jelenti azt, hogy muszáj állati eredetű dolgokat ennem. Eleve utálom a hús ízét a számba. Ezen kívül meg... Talán pont azért, mert vérfarkas lettem, egyre rosszabbul éreztem magam, ha bármi olyat ettem, ami állati eredetű volt. Rendesen hányingerem lesz, na meg bűntudatom, így inkább kerülöm ezt a fajta étkezést. Belegondolni, hogy én is képes vagyok állattá változni - az mindegy, hogy farkast nem szokás enni - egyfajta együttérzést vált ki belőlem, vagy nem is tudom.

Úristen de gyönyörű a hangod! Énekesnek kellett volna menned.
N-nekem? Ugyan már... Sose mernék fellépni senki előtt. Csak főzés közben meg néha, ha azt hiszem egyedül vagyok énekelek. Jobb nekem, hogy a gyógynövényekkel foglalkozom. Azokhoz legalább értek is és talán egyszer ki is emelkedem valamiben. A hangom átlagos, nem tudnék vele semmit sem elérni. Na nem mintha akarnék. Jobb nekem úgy, hogy csak meghúzódom a háttérben. Nem lennék valami jó sztár, hiszen sokszor kapok dührohamot, meg amúgy is ott a szorongás, amitől nem tudok szabadulni. Plusz a paranoiámon sem segítene, ha felfigyelnének rám. Merlinre... Most képzeld el, hogy követnének! Ehm... Ugye te nem fogsz most, hogy tudod, hogy szeretek néha énekelni...? Mert akkor eskü soha többé nem fogok.

Hogy van az, hogy tűz elementalista vagy, de amúgy meg tök nyugis vagy?
Több könyvet is átolvastam, de sehol sem találtam arra utalást, miszerint minden tűz mágus egy idegbeteg állat. Ha éppen nem egy nagyobb kirohanásom van, akkor jobban szeretem a békét. Nem mindig voltam ilyen... Kicsiként egyébként türelmes voltam, meg jókedvű. Csak aztán a harapás... A családi dráma... Kicsit elrontotta az életem és vele együtt engem is. De még most is látszik valamennyi a régi önmagamból. A mai napig próbálom tartani az önkrontrollt magam felett. Persze az én állapotomban - még ha nem is olyan súlyos - ez elég nehézkes.

Nagyon jó az angolod... Honnan jöttél?
Eredetileg svéd vagyok, de mindenki tudja, hogy a svédek angolja egyszerűen fantasztikusan jó. Meg persze a suliban is tanultam az orosz, olasz és dán mellett. Szeretek nyelveket tanulni, azt hiszem van érzékem hozzájuk. Mondjuk elvileg alapból jól tanulok. Gyakorlatilag mindig halálra izgulom magam, mert egyszerűen muszáj tökéletesen teljesítenem mindenből. Ha legalább az eredményeimen az látszik, hogy jó vagyok, akkor talán a családom is egy kicsit könnyebben fogad el minden egyéb bajommal együtt is. Tudom, hogy sok gondot okoztam nekik már, főleg mióta farkas lettem. Az étkezésem is bajos már, a borderline-t sem éppen könnyű kezelni, meg akkor az állandó rosszullétek az átváltozás előtt... Áh! Egy kész veszteség vagyok, de komolyan!

Az arcod... Olyan rideg... Szinte már ijesztő!
Tán mosolyogjak szívem?! Vegyem úgy, hogy milyen jó, ilyen elfuseráltnak lenni? Elárulom, nem az! Pontosan ugyanannyira szenvedek - ha nem jobban - saját magamtól, mint ti. De persze, ti könnyen ítélkeztek felettem. Szóval akkor miért is várod el tőlem, hogy kedves legyek? Bár én magam is megszokhattam volna már, hogy én vagyok a nagy, csúnya vérfarkas és a bolond, paranoiás srác a szakról, de ritka nehéz ezt elfogadni, főleg úgy, hogy nem tehetek róla. Éppen ezért sem vagyok hajlandó kedvesnek lenni az emberekkel. Simán csak elhajtom őket, mondván, hogy akkor biztosan nem fognak bántani. Nem, én nem vagyok aranyos ember, az az idő már elmúlt! Mégis, ha akad egy elég bátor jelentkező, aki már csak azért is próbál velem jóba lenni, azt értékelni szoktam. Nagyon ritka, konkrétan eddig egy ember volt, akit a barátomnak tudtam nevezni. Na vele jófej voltam! Igaz, párszor dührohamot kaptam mellette is, de elfogadott és megértette, hogy ez az állapotommal együtt jár. És aztán jól meg is halt...  

Amikor 5 éves voltam...
A nagynénénk meglátogatott. Ritkán jött haza, de ha úgy alakult, akkor mindig hozott csokit. Akkor még nagyon szerettem. Sose gondoltam volna, hogy tudna nekünk bármivel is ártani. Lehet nem is akart, egyszerűen csak… Nos nem hiszem el a mentségét!
Egy pár napra maradt volna eredetileg. Igazából ezzel nem is volt gond, rengeteg programra mentünk, amiket mind élveztem. Szerettem a családdal lenni. Hamarosan pedig egy újabb taggal bővültünk volna, úton volt a kistesóm. Nyilván izgatott voltam miatta, ahogyan mindenki más is. De sosem születhetett meg…
Az már korábban feltűnt, hogy a nagynéném nem érzi teljesen jól magát. Először arra gondoltam, hogy beteg. Bárkivel megeshet, hiszen Umea még a svédeknek is hűvös hely volt. Viszont teliholdkor… Akkor derült ki, hogy mi is volt a baja.
Én még sose láttam az előtt vérfarkast. Aznap este pedig a nappalinkban ott állt előttem egy, aki alig pár perccel azelőtt még az én kedves és vidám nagynéném volt. Nem akartam elhinni. Képtelenségnek gondoltam azt, hogy apám nővére egy szörnyeteg legyen. Eddig még sose történt ilyen, így nem is tudtam felfogni, hogy ez most hogyan lehetséges. És mégis… Ereimben megfagyott a vér, ahogyan ránéztem, egyenesen a szemébe, ő pedig az enyémbe. Rettegtem tőle.
Sokáig viszont nem hagytak reszketni. Apám – ki tudja milyen ostoba oknál fogva – előrébb lökött, a farkas pedig nekem ugrott. Én pedig hiába akartam kitérni, elszaladni, bánat tudja már mit csináltam! Nem voltam elég gyors… Igaz, a harapás nem volt mély, de én üvöltöttem a fájdalomtól. Anyám kétségbeesve rohant hozzám, hogy segítsen, még apám sem tudta visszatartani. Utána sötétség… Elájultam.
Mikor ismét magamhoz tértem, a gyengélkedőn feküdtem. Apám kisírt szemekkel állt fölöttem, én pedig csak kábán pislogtam rá. Az egyedüli dolog, amit meg tudtam kérdezni, hogy hol van anya…

Amikor 8 éves voltam...
Végre a kezemben tarthattam a kishúgomat. Miután anyám is átváltozott, elvetélt. Igazából többször is. Évekig próbálkoztak, mire úgy tűnt, hogy most összejött a szüleimnek. Ennek is a nagynéném volt az oka… Nem vette be a bájitalt, mert állítása szerint nem volt rá pénze. De kérhetett volna tőlünk! Apa biztosan segített volna neki… Most pedig tönkretette az életünket. Az enyémet biztosan!
Akkor valami megváltozott bennem. Rettegtem magamtól, hogy valakit majd bántani fogok. Gyűlöltem azt, amivé lettem. Egy szörny, akitől mindenki félni fog majd. Nem mertem az emberek közelébe menni, mert féltem attól, hogy elutasítanak, hogy kinevetnek, vagy rosszabb esetben meg akarnak majd ölni. Közben pedig féltettem őket is, mert veszélyesnek tartottam magam. Ekkor kezdett el megjelenni az elementális képességem is. Még egy indok, hogy miért tartsam magamat távol mindenkitől.
Mégis… Egyszerűen vágytam arra, hogy valaki majd megpróbál megismerni. Hogy nem fogja érdekelni, hogy milyen vagyok. Senki sem volt ilyen bátor persze. Mindenki rám hagyta, bolondnak tituláltak és dührohamosnak. A szüleim is inkább a húgommal kezdtek el foglalkozni. Persze nem tudtam őket hibáztatni… Én is nagyon örültem neki. Az egyedüli lény, aki mellett nem hisztiztem… Ettől persze nem éreztem sokkal jobban magam. Apám volt az egyedüli, aki talán próbált figyelni rám, de őt csak elküldtem. Hittem, hogy az ő hibája minden és a mai napig őt okolom azért, mert ilyen elfuserált lettem. Ha akkor nem lök oda… Talán én sem őrültem volna meg.

Amikor 16 éves voltam...
Úgy éreztem, hogy semmi értelme sincs már az életemnek. Előtte se nagyon gondoltam azt, hogy van miért élnem, van miért harcolnom… De ekkor derült ki, hogy borderline személyiségzavarom van. Ebből persze csak annyit értettem, hogy sose leszek teljesen egészséges. Csak azt bírták szajkózni, hogy nincs rá gyógyír, maximum csak kezelni tudják, de akkor sem leszek teljesen jól. Apám helyből elutasította ezt. Szerinte nincs semmi bajom. Mert ő aztán olyan jól tudta! Biztosan a fejembe látott és érezte, hogy milyen nap, mint nap úgy bemenni a suliba, hogy gyomoridegem van, hogy tudom, hogy gyűlölnek, kibeszélnek és még ki is nevetnek a hátam mögött. Azzal is tuti tisztában volt, hogy mennyire utáltam magamat, amiért nem vagyok képes nyugodt maradni sokszor és órákra dührohamot kapok kvázi a semmin is.
Gyűlöltem, amiért olyan szerencsétlen lettem. Senki nem szeretett… Senki! Ahogyan megérteni sem tudtak. Olyan volt, mintha bőr nélkül próbálnék meg élni, minden fáj, minden éget, és mindent extrém módon érzek. Kivéve persze azt, ami jó… Volt egyáltalán bármi jó?!
Addig is volt néhány gyengébb pillanatom, nem is tagadom, hogy az ereimet is vagdostam már. Néha abba reménykedtem, hogy a penge egyszer túl mélyre megy. Anyámnak is fenyegetőztem már azzal, hogy egyszer megölöm majd magam, hogy nem érdekel, leugrok egy szikláról, vagy felkötöm magam, csak legyen már vége a szenvedéseimnek! De egy nap tényleg elgurult a gyógyszerem. Nem akartam látványos halált, vagy bármi olyat, ami után takarítani kellett volna. Gondoltam, ha valami vegyszert megiszok, akkor az csak megöl már, aztán az nem jár majd sok melóval… És akkor futott be a húgom.
-Liam… Mit csinálsz?
-Se-semmit! Neked nem leckét kéne írnod? Anyuék dühösek lesznek! – Kezemben ott tartottam a fertőtlenítőszert, le volt véve a kupakja és a számhoz közel tartottam. Karin sose volt buta… Sőt, talán túl okos is volt a korához képest. Kérdés nélkül rohant oda hozzám és szorosan átölelt engem.
-Szeretlek Liam… Anyu is szeret… Apu is szeret… Miért akarsz butaságot csinálni? Ha azt megiszod bajod lesz. Anyu is megmondta. – Szemeim megtelnek könnyekkel, ahogy lerakom a flakont az asztalomra és átkarolom őt. – Ígérd meg, hogy nem lesz bajod bátyus! Kellesz nekem… Ki fog így velem játszani?
Halkan felnevetek, ahogyan letörlöm a könnycseppjeimet. Nem ez volt a legjobb érvelése, viszont értettem, hogy mit akar mondani. – Sose hagylak el Karin… Ígérem. – Szinte suttogom az utolsó szót, ahogyan a hajába temetem az arcomat. Ha másért nem is… érte érdemes élnem.

Amikor 21 éves lettem...
Megjelenhettem életem első temetésén. Mármint többre is mehettem volna, de sose volt elég közeli a hozzátartozó, hogy érdekeljen. Most viszont azt az embert temettük, aki képes volt mindennek ellenére barátkozni velem. Az egyetlen srác, akit nem érdekelt az otromba stílusom… Mugli volt, de ez engem sose zavart. Elfogadott, bírt engem és talán még valamennyire kezelni is tudott. A húgom mellett ő volt az egyedüli, aki képes volt ilyesmire. Most pedig meghalt.
Megkértek, hogy mondjak búcsúbeszédet, én meg is írtam, de végül visszautasítottam. Nem voltam érzelmileg és mentálisan elég stabil ahhoz, hogy képes legyek ezt megtenni. Nem tudtam volna oda kiállni. Helyette a búcsúztatás során magamban elmondtam mindent, amit akartam neki. Időnként szidtam, amiért ilyen korán elhagyott. Nem akartam elhinni, hogy mikor végre találok valakit magamnak, akit barátnak hívhatok, ő csak meghal…
Senki nem kísért el. Őszintén, nem is akartam, hogy lássák milyen keservesen sírok egy varázstalan fiú után a templom utolsó sorában. Rémes látvány voltam – bár alapból az vagyok – és ezt jobb, hogy Karin sem látja.
A szertartás szerencsére gyorsan véget ért. Nem bírtam volna már tovább, így is éreztem, ahogyan a bánat és düh túlcsordul bennem. Már csak ki akartam jutni a templomból. Ezért is akartam az utolsó sorba ülni, reméltem így hamarabb eltűnhetek. Mégsem siettem túlságosan, miután kiértem. Nem hopponáltam egyből haza, és ennek nem az volt az egyetlen oka, hogy muglik között voltam. Valami miatt még ott álltam, néztem ki a fejemből, közben pedig zokogtam.
Azt se tudom, hogy mennyi idő telhetett el, mikor megéreztem a vihart. Az elején arra gondoltam, hogy még az ég is megsiratja a haveromat, de aztán kezdett túl… Természetellenesnek tűnni az egész. Ez kizökkentett, egy pillanatra el is felejtettem a bánatot és csak néztem felfelé. Még pont időben kaptam elő a pálcámat és irányítottam másfelé az üvegdarabot. Először körbenézek, hogy ki láthatta, de mindenki a menekülésre koncentrált. Így én is nyugodtabban pillantottam felféle az óratoronyba, ahol megpillantottam ŐT…
Ahogyan ott állt, abban a pózban, egyből tudtam, hogy ezt az egészet ő csinálta. Megéreztem, vagy nem is tudom. Csak néztem rá értetlenül, némi csodálattal vegyítve, amiért egy ilyen vihart volt képes létrehozni. Még talán valami ragyogás is körbevette…

Nem is vagy ronda! Miről panaszkodsz állandóan?
Gyűlölöm a kinézetem... Kicsiként mindig is kövér voltam, mostanra talán valamennyit fogytam, de még mindig undorodom, ha tükörbe kell néznem. Szerintem még mindig nincs jó alakom és hiába edzek, sose lesz... Persze a húgom ezt állandóan meg akarja cáfolni, odalök a tükör elé és mutogatja nekem, hogy milyen izmos lettem már, de nem hiszem ezt el... Én tudom, hogy lehetnék jobb is!
Az arcom az még úgy rendben van. Nincs bennem semmi extra, fehér bőr, fekete haj és barna szemek... Mint minden második ember! De legalább magas vagyok... Bár a svédek alapból azok... Na mindegy!
Öltözködést tekintve sem viszem túlzásba a dolgokat. Nem vagyok egy divat mániás, azt húzom fel, ami tetszik magamon. Általában a bő felsőket szeretem. Az viszont lényeges, hogy takarja a csuklóm. A mai napig látszanak rajta vágásnyomok, amikről... Jobb, ha csak én tudok.