never ending chaos

A termet fertőtlenítő bájital és a sarokpolcokra kiállított szobapáfrányok illata lebegte körbe, a falak fehérek voltak, a plafon matcha zöld, a padló pedig szintén fehér, hideg és fényes, mintha jégből lett volna, s mintha bőrömmel való egyetlen rövid találkozója képes lett volna jégszoborrá változtatni az egész testemet. A sötét tölgyfa íróasztal túloldalán egy ember ült, egy férfi, kinek pillantása olyan volt, akár egy térfigyelő kameráé, s előtte egy köteg hófehér papír megannyi analízist rejtve terült el. Engem vizslatott, néhány pillanatig arcomat elemezte, majd tekintete visszatért szülőanyám elégedetlen, savanyú képére.
– Tehát? – szólalt meg végül a nő, karcos hangjában némi éllel, mint aki türelmetlen.
Lábaimat lóbálva, a magas széken ücsörögve bámultam kifelé a nyitott ablakon, s azon morfondíroztam, mégis miért olyan nehéz az embereknek kommunikálniuk egymással.
– Mrs. Sokolov, tudom, hogy hosszú utat tettek meg azért, hogy ma itt lehessenek, de csalódást kell okoznom… Az elmondásai, s a fiúval folytatott beszélgetéseim alapján az eredmény változatlan.
Változatlan?
Milyen eredmény?
Emberek, meg a hülye kíváncsiságuk.
Halkan sóhajtva lecsúsztam a székről és az ablakpárkányhoz sétáltam.
– Hogy hívják ezt a várost? – mutattam ki, s a férfi felé fordultam.
– Stockholm, kicsi úrfi.
– Elég buta neve van – forgattam szemeimet, majd inkább folytattam a nézelődést.
– Doktor, a fiamnak segítségre van szüksége. Hajlandó ellátni, vagy keressek…
Mély levegőt vettem, hagytam, hogy a friss oxigén megtöltse tüdőmet, majd lassan fújtam ki, szemeimet lehunyva. A világ mindig elnémult, mikor ezt tettem. Mert ilyenkor elmém lecsillapodott, szívem egészen lassú, nyugodt tempóban verdesett, s testbörtönöm teljesen ellazult. Már nem figyeltem, hogy az a kettő miről vitázott. Az asztalhoz sétáltam, s az egyik érdekesnek tűnő papírt elvettem a férfi elől.
– Azt ne vidd el, kérlek! – szólt rám, ám szülőanyám leintette.
– Hagyja csak, még nem tud olvasni.
Legalább is szerette volna ezt hinni. Pedig tudtam, mert apám megtanított.

“Név: Vasily Sokolov
Nem: férfi
Szültetési hely és idő: (…)”

Felcsillantak szemeim, s a szoba hátsó részében lévő kanapéra vetődve tovább nézegettem a betűk s számok halmazát. Néhány idegen kifejezés is volt köztük, így ezeket ki kellett hagynom.

“Édesanyja beszámolása szerint nem mutat érdeklődést más gyerekekkel való játék iránt, távolságot tart, szociális képességei elenyészőek, elkülöníti magát mindenkitől. Másokra mindössze “emberként” hivatkozik, s a társadalmi normákhoz és szokásokhoz - mugli és varázsló egyaránt - értetlenül áll hozzá.”

Nos, ez igaz. Bár akkor még nem volt világos számomra, hogy ezeket miért emelte ki. Miért olyan fontos ez?

“A környezetében lévő személyek megfigyelése gyakori szokása, ám interakcióba lépés során hajlamos saját magánál alacsonyabb szintűként kezelni társait, s ha azok valamelyike ellenállást mutat, viselkedése erőszakossá válik. A “behódolás” pillanatáig agressziót gyakorol, majd büntetéssel és sajátos fegyelmi módszerekkel tartja fenn újonnan megszerzett társadalmi pozícióját.”

Agresszió? Ugyan! Most arra akart célozni, hogy egyszer megvertem azt a… Óh!

“Nárcisztikus személyiségű, én-központúság és magabiztosság jellemzi, emellett fegyelmezett és szinte kiváló az önkontrollja. Egészséges kíváncsisággal rendelkezik, szeret kísérletezni és tanulmányozni az őt körülölelő világot. Hajlamosságot mutat azonban a kísérletei eltúlzására, legfőképpen akkor, ha más személyeken végzi azokat.”

Számat húzva pillantottam körbe, s a kanapé melletti dohányzóasztalról elvettem egy tollat. Az utolsó sor mögé írni kezdtem, majd nagyot sóhajtva összegyűrtem a papírt egy apró galacsinná. Hallottam, ahogy a doki felpattant a székéből és rám szólt, mire egy komisz mosoly húzódott az arcomra és egy szépen ívelt dobással kirepítettem az ablakon a jellemzésemet. Reméltem, hogy valaki meg fogja találni, netán fejbe is találja őt a zuhanó papírgombóc; s abban is reménykedtem, hogy az illető kibontja majd, s elolvassa a nagybetűs, kézzel írott néhány szót.


“VASILY SOKOLOV EGY ISTEN.”

Semmi sem az, aminek látszik.
Senki sem az, akinek mutatja magát.
S én, bár egynek tűnhetek közületek, nem tartozom közétek. Soha nem is fogok, s nem is kívánok azonosulni veletek.

– Egy pillanatra se tévesszen meg a látszat, anyám. Egyedül azért vagy még életben, mert anno megszültél és ezért némileg hálás vagyok – sóhajtottam fel. Az elém tett hófehér porcelán tányér üres volt, s még hozzá se láttunk a vacsorához, már szüleim ostoba családháborúja volt a téma. – De jól jegyezd meg… – lassan felkeltem az asztaltól, s mellé sétáltam. Rám se nézett, meg se mozdult, csak maga elé bámulva, a megszokott savanyúsággal az arcán hallgatott. Öklömet az asztalra csaptam, pontosabban a drága edényekre, melyeket perceken belül forró étellel töltöttek volna meg, ám azok most csörömpölve törtek apró szilánkokra a kezem alatt, testbörtönöm vöröslő vére kisebb s nagyobb cseppekben terítette be őket. – Nekem te nem parancsolsz, megértetted?! – Hangomat megemeltem, ő összerezzent. Most apám vágta tenyerét a sima felületre.
– Vasily!
– Azt akarod, hogy végezzek velük, hmm? Menjek oda és irtsam ki az egész családot, anyám? – folytattam valamivel halkabban, mit sem törődve apám gyenge fegyelmezési kísérletével. – Graves, Dashkov, Karkaroff… Egész nap ezeket a rohadt neveket hallom, most már kezdem unni! – Szülőanyám füléhez hajoltam. – De neked leginkább Karkaroffékra fáj a fogad… Nem igaz?
Nem válaszolt. Pillantása a vele szemben ülő férfira vetődött, ám arckifejezése nem árulkodott kétségbeesésről. Mindig is ő volt az erősebb kettejük közül. Talán titkon épp ezért kívántam őt megtörni először.
– Válaszolj!
– Igen – suttogta egészen halkan.
– Áruld el… Ha az ő vérüktől fog vörösleni az égbolt, megnyugszol végre? Elhallgatsz örökre és abbahagyod a folytonos panaszkodást? – kérdeztem, ám mielőtt felelni tudott volna, megragadtam az állkapcsánál s kényszerítettem, hogy rám pillantson. – Vagy kivágjam azt a csípős nyelvedet inkább?
– Ha végzel velük…
– Vasily, kérlek..! – vágott közbe apám.
– Ha végzek velük?
– Ígérem…
Kétségbeesett ember ígérete mit sem ér. Könyörgése nem több üres szavaknál. Ám anyám szemeiben olyasfajta fény csillant meg abban a pillanatban, melyet még nem láttam korábban; az őszinte vágy fénye. Valóban, leghőbb vágya a Karkaroff család bukása volt. S ennyit megtehettem érte, ezt megfogadhattam neki, mert ő volt, ki lelkemet ebbe a testbe lehelte, ki erre a világra hozott. Ha békéjének kulcsa egy másik család veszte volt, hát legyen.

– Akkor megteszem. Csak fogd be végre.

Az óratoronyban állva, Stockholm ködös városát vizslatva a homályos üveglapokon keresztül, elmém visszatáncolt a múltba; abba a csupa fehér s zöld szobába, a szobapáfrányok és könyvespolcok közé, hol anyám, s az a pszichomágus rólam tárgyaltak. Oly’ sok év eltelt már azóta, mégis, mintha csak tegnap lett volna. Pillantásom lefelé szegődött; népek szállingóztak kifelé az épületből, mindannyian sötét öltözetben, s egyesek mintha arcukat törölték volna, elhangzott néhány jajveszékelő kiáltás, a szenvedés legalattomosabb formájának hangja. Későre járt. Úgy hittem, a varázstalan emberek ezt az esti rituálét gyászmisének hívták.
Attól tartottam, előbb vagy utóbb hasonló véget fog érni az én történetem is. Igaz, még erőm teljében voltam, fejlődésem mágia terén lassan elérte csúcspontját, azonban testbörtönöm öregedett, éreztem, ahogy az idő emésztette, s tudtam, az egykor fiatal és sima bőröm néhány évtizeden belül elkezd majd ráncosodni, megnyúlni és gyűrődni, akár egy ócska lepedő, egy régi rongy, egy használt zsebkendő… Gyűlöltem, hogy csak lelkem volt időtlen, s mindhiába vágytam arra, hogy porhüvelyem kövesse példáját, hiába kutattam, nem találtam meg a megoldást. S ugyan nem féltem ennek bekövetkeztétől, hisz’ a halál nem vég, csak egy új fejezet nyitójelenete… Mégis, vágytam rá, hogy előbb mély sebet vágjak az emberiség mellkasába, mert nem múlhattam ki nyomtalanul.
Ez a világ… Rothadásra lett ítélve. Mindannyian föld alatt végezzük, sárba s mocsokba temetve, koporsóba zárva, bogarak és más ocsmányságok táplálékának forrásaként, vagy hamuvá zúzva s urnába rejtve, míg az idő el nem végzi dolgát s el nem pusztítja emlékhelyünket végleg. Ez nem egy magamfajtához méltó sors, ennek értelmében nem voltam hajlandó elfogadni.
Mégis, láttam a szépséget ebben a rendszerben. Emberek, állatok és növények mind kölcsönzött energiából születnek, mind rövid időt élnek, s ha egyszer elszállnak felettük az évek, visszaadják mit kölcsönbe kaptak s eggyé válnak a világ egészével. Talán képes lennék megbékélni vele. Talán nem.
– Micsoda pazarlás. – Hangos gondolkodásba kezdtem, ahogy tovább figyeltem az autóik felé lassú léptekben vonuló embereket. – Egy újabb jelentéktelen élet véget ér, s ezek a nyomorultak még ezért is egy hamis istent hibáztatnak. Mintha a halált ki lehetne kerülni – sóhajtottam fel.
– A halált nem lehet kikerülni, fiam… Az Úr azonban kegyes azokkal, kik tanításait megosztják és bűntelenül élnek, s életük végén megnyílik lelkük előtt a Mennyek Kapuja.
Vállam fölött hátrapillantva egy ötvenes éveiben járó férfit pillantottam meg. Ocsmány öltözete alapján keresztény szolga lehetett.
– A “Mennyek Kapuja”? Ezzel etetik a népet? Egy szép élettel a halál után? – Ostobaság. Egyszerű halandók nem tehetnek ilyesféle ígéretet, hiszen ha az istenük létezik is, azt nem tudják befolyásolni, hogy ő miféle ítéletet mond a fejük felett, mikor annak eljön az ideje. Ezért isten. Mert senki nem parancsolhat neki.
– Hiszem, hogy az Úr ezt kínálja, igen.
Szemeimet forgatva ismét a várost kezdtem figyelni. Nem méltattam válaszra az ilyen üres szavakat.
– Nekem úgy tűnik, Önnek útmutatásra van szüksége…
– Mégis miből gondolja, hogy így lenne? – morogtam az orrom alatt. Egyáltalán ki volt ő, hogy csak így hozzám szólt?!
– Itt áll, nem igaz? Megannyi hely közül épp templomunkat választotta… Bánja meg bűneit, s Isten kegyébe fogadja majd.
– És azt hiszed, hogy épp a te istenedre van szükségem? – Vérem forrásba kezdett, s visszafordultam a zavaró tényező felé. Még magázódni is elfelejtettem. – Nem, nem… Öreg, el vagy tévedve. Nincs szükségem semmiféle hamis istenre, útmutatásra, pszichológusra vagy gyógyszerre, nincs szükségem az ostoba emberi képzeteidre, mert én…
Hátrálni kezdett. Karjaimat széttártam, s szinte azonnal erős szél támadt odakint, szabályosan a torony körül körözve. Az óra üveglapjai megremegtek, s csattogás, süvítés jelezte az időjárás változását.
– Én vagyok az egyetlen isten.
Láttam, hogy ezekben a pillanatokban megtört valami benne. Tudatának minden eddigi ismerete a semmibe veszett, mert minden amiben eddig hitt most megcáfolódott, s ott álltam előtte, mint létező s teljesen valóságos lény, egy felsőbbrendű teremtmény, melynek hatalma vetekszik megannyi ősi vallás istenségével, ki a templomot körbeölelő s egyre csak terjeszkedő vihart a semmiből megteremtette, s ki most megfosztotta őt utolsó csepp levegőjétől is - hiszen szemtanúkat nem hagyhattam, létemnek titkát meg kellett őriznem a magafajta varázstalan emberek előtt. Egyelőre.
Néhány momentum erejéig lehunytam szemeimet, s átadtam magam a pezsgő véremnek, az erős szél fuvallatának, s a hirtelen változás okozta mennydörgések hangjának, ahogy hideg s meleg találkozott az égen. A keresztény szolga pedig puffanással rogyott össze, s csak ennek a zajnak hallatán nyitottam fel szemhéjaimat ismét.
Villanás, csattanás, s mindez egy sötét alak felől érkezett. Még elkaptam a pillanatot, amikor az óra üvegjének egy felé repülő darabja az ő parancsára hirtelen új pályára tért, s ő ott állt sértetlenül. A vihar fel-felszikrázó fényében megfigyelhettem könnyektől csillogó arcát, s akkor és ott éreztem valamit, amit még sosem éreztem azelőtt… Hogy ő más.

Ő végre más.

– Remekül fest, Uram – állapította meg a fiatal emberi egyed, közben vonalzóját az ajkaihoz nyomva pillantott végig rajtam. Anyám azzal a címezéssel fogadta fel, hogy “nála jobb tervező nincs Oroszországban”, s bár erősen kételkedtem ezekben a szavakban, tudtam, hogy engem nehéz elcsúfítani, bármit is adtak volna rám.
S most a tükör felé fordulva láttam ennek a fiúnak az egyszerű tehetségét, kezének munkája kifinomult s alkatomhoz tökéletesen simuló volt, nem túl szűk, nem túl bő, derekánál kissé összehúzott s vállánál széles akár egy bástya.
– Azt mondja? – húztam számat kissé. – Szerintem meg úgy festek, mint akinek köze van a többi emberhez.
Ennél kellemetlenebb gondolatot nem sokat ismertem. Az sosem zavart, ha emberek vére tarkította a bőrömet, ha a vöröslő folyadék ruhámat festette, ám ennél közelebb sosem kívántam kerülni hozzájuk, legyen szó tisztavérű varázslókról vagy az ő szavaikkal élve “muglikról”, mert mindannyian szánalmasak voltak s fertőzőek, akár egy vírus.
– Nem tetszik – jelentettem ki végül.
– Uram, ha megengedi… – A “tervező” közelebb lépett, s mögém állva a tükörképemet vizslatta. – Az öltöny alapszíne egy mély smaragdzöld árnyalat; királyi szín, gazdagságot és hatalmat sugároz. Egy ilyen fess, jóképű férfihoz mint Ön, tökéletesen passzol… – magyarázkodott, közben furcsa mosoly szélesedett az arcán s kezét a vállamra fektette. – A fekete ing és nyakkendő egyszerű eleganciát ad neki, az ezüst gallérlánc pedig ellensúlyozza az öltözet sötét színeit.
– Ellensúlyozza a lelkem sötétségét – jegyeztem meg valamivel halkabban, s most már én magam is elmosolyodtam.
– Ráadásul kiemeli a szemeit. Úgy gondolom, jó választás.
Bólintottam, majd elléptem tőle s elkezdtem lefejtegetni magamról az öltönyt.
– Megtartom. A többit viszont dobja ki. Legközelebb hozzon bordót, vagy feketét, ne kísérletezzen a színekkel – utasítottam. – Csak pazarolná az anyagot, na meg az időmet…
Anyám ezt a pillanatot választotta arra, hogy becsörtessen egy tálcával a kezében, melyen egy gőzölgő teáskanna, egy tál aprósütemény és néhány üres csésze pihent. Ezeket letette az asztalra, s elkezdte kiöntögetni a teát.
– Igazán kezdhetnél valamit a hajaddal, Vasily. Kezd a homlokodra lógni – szólalt meg a szokásos savanyúsággal, s ezen a ponton kezdtem azt hinni, hogy más hangulatra nem is volt képes. Meglehet, számára fizikai képtelenség volt az ilyesmi. – Elgondolkodhatnál valami rövidebb frizurán… Amikor ilyen hosszú, begöndörödik és úgy néz ki, mintha kócos lennél. Igénytelen.
– De nem igénytelenebb a csodás teádnál, anyám – vigyorogtam rá némi szarkazmussal. A levetett inget és nyakkendőt a fiúcska kezébe nyomtam, s ő azonnal el is szaladt becsomagolni. Kényelmesen odasétáltam az asztalhoz, menet közben pedig magamra húztam egy egyszerű fekete pólót. – Majd levágatom, ha olyan kedvem lesz. A göndörség nem igénytelenség, ezt a testet pedig te szülted, úgyhogy jobban teszed, ha elfogadod azt, ahogyan kinéz.
Elvettem előle egy darab süteményt. Csak ekkor egyenesedett fel, s úgy pillantott fel rám, mintha márványszobor lettem volna.
– Mindig elfelejtem, milyen magasra nőttél… Lehagytad édesapádat is.
– Még szerencse. Máskülönben elég ostobán festenék.

Elmosolyodott. Végre valahára.