Sienna Lestrange-Avery

Életvidám vagyok. Ez pedig nem egy fátyolos álca, amivel a belső repedéseimet védem.. én tényleg mindenben örömöt tudok találni. A legnagyobb szarban is megtalálom az optimista utat és a totális káoszon is nevetni tudok. Közvetlen vagyok és nyitott, így a legtöbb emberre szinte azonnal rá tudok hangolódni.
Sokszor úgy érzem, hogy végtelen energiával rendelkezem, ezzel pedig másokat is jobb kedvre tudok deríteni.

A viselkedésem miatt sokan komolytalannak tartanak. Azt hiszik, hogy csak egy beképzelt picsa vagyok, de inkább egészséges önérzetként jellemezném ezt a dolgot.
Sokszor vagyok indulatos és ezt nem félek kimutatni, de tény, hogy sajnos bizonyos helyzetekben a szám gyorsabb, mint az agyam és nincs rajta szűrő sem.. ha valami kibukik... akkor az ajtóstól jön..
Elvetemült módon féltékeny tudok lenni.. figyelemre, emberekre, kapcsolatokra. Úgy tűnhet mindent leszarok, de van lelkem.. és könnyen megbántódik.

Pörgünk... egymás kezébe kapaszkodva... pörgünk... az ég felé kacagva... pörgünk... és a világ körülöttünk már nem létezik... pörgünk... a gyermeki ártatlanságban... pörgünk... amíg az ujjaink szét nem csúsznak... zuhanunk... két külön irányba.

Szerettem a csendes eső hangját, amikor az ablakon kopogott, de mindig féltem, amikor az ég villámokat szórt és a fákat a szél tekergette. Olyankor elemlámpával a takaró alá bújva tündérmeséket meséltünk egymásnak, hogy a fantázia világában menedékre leljünk. Mindig fogta a kezemet, én pedig mindig fogtam az övét. Nem szerettem soha, ha mágnesként jellemeztek minket.. az azt jelentette volna, hogy mi ellentétesek vagyunk. Én pedig mindig önmagamat láttam benne, és magamban pedig őt kerestem. Jobban szerettem úgy gondolni magunkra, mint egy kirakós 2 darabjára, amik kiegészítik egymást. Különbözünk, de mégis összeillünk.
Láthatatlan ezüstfonál kötötte össze a lelkünket és bármilyen messze is voltunk egymástól én mindig éreztem őt.

Bátor, mint egy aligátor oroszlán.
Amikor először léptük át a nagyterem küszöbét tudtam, hogy a Griffendélbe akarok kerülni. Oroszlán akartam lenni és piros-arany színekbe öltözni. Mégis... úgy éreztem, mintha megloptak volna, amikor a süveg Hollóhátat kiáltott Adele fején ülve, majd Griffendélt, amikor rám került a sor. Akkor estem először kétségbe.. külön asztalokhoz kellett ülnünk.. és még csak nem is találtam meg a tekintetét a sok idegen arc között.
Most akkor tényleg elvesztettem?
Úgy olvadtam a házamba akár egy felhevített penge a vajba. Elveszettnek éreztem magam, mégis mintha egyszerre mindenki örökbefogadott volna.. mintha mindenki egyszerre próbált volna a nagytestvérem lenni. Azzal nyugtattam magam, hogy ennek biztosan így kellett lennie. Nem veszítettem el őt.. csak egy új kalandra indultunk. Bátor akartam lenni. Az élet pedig lehetőséget kínált erre.
Hetek kellettek, mire nem kerestem minden sarkon az ő arcát... mire nem kerestem minden beszélgetésben az ő hangját. Mi akkor is egyek vagyunk, ha külön vagyunk... nem igaz?

Daddy's little angels are not that innocent, right?
Akkora seggest dobok a hóba, mintha erre a pillanatra születtem volna.. tudod mire gondolok... az az igazi megcsúszásos, két láb fel az égbe típusú esés. Mire földet érek már nevetek. Még a könnyem is kicsordul. Valaki a kezét nyújtja én pedig belekapaszkodok, hogy felhúzzon. Elkezdem lesöpörni magamról a havat, de ebben is segítséget kapok, így csak hátrapucsítok kicsit, hogy teljes legyen a műsor. Egy lány megforgatja a szemét majd a haját hátradobva színpadiasan továbbvonul barátnői gyűrűjében Roxmorts felé.  Ezek a mai lányok olyan érzékenyek.
-Köszi..-pillázok nagyokat a legkékebb szempárra amit valaha láttam. Alexander Denoir príma áru.. kicsit fiatal... de hát tudjátok mit mondanak... egy fiatalabb srác olyan, mint egy jó befektetés... egy nap megtérül.. A kezét ajánlja én pedig belekarolok. Oldalra pillantok, hogy a tekintetem találkozzon Adelevel. Felvonja a szemöldökét egy leplezetlen mosollyal. Én pedig megvonom a vállam és rákacsintok.  

Where are you now?
Úúúgy vártam a nyarat. Tudtam, hogy akkor végre együtt lehetünk. Csak ő és én... mint régen.. amikor ennyiből állt az egész világ. Mire kettőt pislogtam egyedül maradtam. Ő elment nyaralni.. Franciaországba... nélkülem...
Mosolyogtam, pedig görcsbe állt a gyomrom és napokig nem ehettem. Nem kérdeztem, hogy én miért nem mehetek... nem ajánlotta fel senki... nem kérdezte senki, hogy van-e kedvem... én pedig nem akartam erőltetni.
Néhány napig csak kísértetként jártam a házat.. majd elküldtem néhány levelet és az elkezdtem utazgatni. A barátnőimmel leszerveztünk egy "körutat" minden héten más valakinél voltunk. Buliztunk.. vásárolgattunk.. pasiztunk... A nyár végén egy hétre elmentünk Törökországba. Nem csináltunk mást csak napoztunk és úsztunk.
Amikor hazaértem Adele még mindig nem volt otthon.
Az évkezdés előtt jött csak haza néhány nappal... de mintha csak a teste jött volna vissza. Mégis mi történt?

Ha bárkit megkérdezel valószínűleg azt fogja mondani, hogy a Lastrange-Avery lányok csinosak. Adele védjegye a stílus, ezt mindig is kicsit irigyeltem.. én a lotyós sármommal hódítok.
Szeretem kihangsúlyozni azt, amivel az ég megáldott, de nem gondolom, hogy ez probléma. (itt most inkább más lányok véleményét ne firtassuk)
Előszeretettel sminkelek, hiszen a fiúk azt gondolják, hogy az a természetes báj, ha valakinek makulátlan a bőre, halványpiros az ajka, fekete hosszú szempillákkal rendelkezik és egyetlen szál sem áll rossz irányba a szemöldökben.. ezt hívjuk úgy, hogy no makeup look... az más kérdés, hogy ezért legalább 10 percig vakol az ember a tükör előtt.
Szőke hajam enyhén hullámos, ha nem egyenesítem ki. Gyakran hordom copfba kötve vagy egy kócos kontyba felgyűrve a fejem tetején. Mindegy.. bárhogy jól áll. Én a legjobban leengedve szeretem, gumi nélkül.. igen még mindig a hajamról beszélek..