River & Aksel || ready, set...

Mikor megtudtam, hogy utazunk, majd’ kiugrottam a bőrömből. Ez volt életem lehetősége, testközelből megfigyelhettem a szebbnél szebb sárkányokat, tanulmányozhattam a viselkedésüket és a biológiájukat. Minden, amire vágytam, egy karnyújtásnyira volt tőlem. Aztán kiderült, hogy River is velünk fog tartani és borult minden. Mármint… Jobban örültem volna, ha külön küldenek minket, valami egymástól nagyon messzi helyekre, ahol még bagolypostával sem érhettük volna el egymást. Mélyen legbelül abban is bíztam, hogy “szegényt” meg fogja enni egy sárkány, mielőtt hazajöhetnénk, és így enyém lesz az egész lakás.
Most mi van? Álmodozni szabad.
Volt egy olyan érzésem egyébként, hogy ő is pontosan így vélekedett, sőt, talán ő még kínkeservesebb sorsot is szánt nekem, de szerencsére nem voltam képes olvasni a gondolataiban, így nem tudhattam, miféle átkokat szórt rám fejben.
Mindenesetre kerültem a pillantását, miközben elkezdtem összerámolni az utazáshoz szükséges holmijaimat, de azért néha-néha “véletlenül” nekimentem a vállammal, vagy lelöktem néhány cuccát, ahogy mászkáltam a lakás különböző pontjai között. Hallattam is hozzá egy “hupszi”-t, vagy hasonló kis kommenteket, csak hogy érezhető legyen, hogy igazából direkt próbáltam lassítani az összekészülődését.
Érdekes volt, hogy úgy kellett egy lakásban laknunk, hogy közben alig viseltük el egymás társaságát, sőt, sokszor aggódtam amiatt, hogy méreg kerül majd a kajámba, vagy a kávémba, de még azt is esélyesnek láttam, hogy River egyszer álmomban fog megfojtani.
De talán a legnagyobb félelmem az volt, hogy a lány haragja Drittsekk-re fog irányulni egyszer és arra fogok ébredni valamelyik reggel, hogy a kis kedvencem “eltűnt”. A mai napig nem értem, miért nem tudta elviselni ezt a szegény kis lényt, pedig ennél aranyosabb varázslény nem sok létezett a világon szerintem.
– Szerinted Drittsekk bele fog férni ebbe? – kérdeztem Rivert egy gonosz vigyorral az arcomon,  hiszen tudtam, hogy ellenezni fogja; közben felemeltem a kézi táskára emlékeztető, pehelykönnyű hordozható terráriumomat, amit még az Abszol Úton szereztem. Már be is volt rendezve, ráadásul elvarázsolták, hogy a tartalma ne boruljon el semmilyen dőlésszögben sem, így a kis nyaláka vize sem csordogált szanaszét, ha véletlenül eldőlt volna a terrárium utazás közben. Az üvege szintén elvarázsolt volt, repedésmentes és összetörhetetlen. Nem volt olcsó ezt beszerezni, de megérte. – Arra gondoltam, a párnád mellett fogom tartani, mert tudom, hogy nagyon szeretitek egymást – tettem hozzá kajánul.
Igazából még nem döntöttem el, hogy magammal vigyem-e a kis kocsonyát, elvégre féltettem az életét, utazásunk helyszíne pedig nem volt igazán ideális egy ilyen törékeny lény számára. Mindenesetre a hordozható terrárium jól jött így is, úgy is, hiszen ha nem vittem volna Drittsekk-et magammal, akkor le kellett volna adnom őt az egyik varázsállat panzióba, hogy a távollétem alatt valaki gondját viselhesse.

Riverrel mi ketten olyanok voltunk, mint a kényszerházasok. Csak marni tudtuk egymást, meg arra várni, ki murdel meg előbb. Eleve az első találkozásunk, majd az azutáni, s végül az azutáni mind ékes bizonyítékai voltak annak, hogy mi ketten nem tudtunk megférni egy légtérben - a francokat, egy világban. Ha külön alternatív univerzumokba küldtek volna minket, akkor sem tudtuk volna elviselni egymást, míg mindketten éltünk. Ez most is gyönyörűen meglátszott.
– Még szép, szerinted ki fogja etetni, ameddig távol leszünk? – forgattam szemeimet, mivel ez szerintem elég egyértelmű volt. Bár, még mindig leadhattam volna egy panzióba, de ha River ennyire savanyú maradt volna, inkább elvittem volna magammal Drittsekk-et, csak hogy még jobban idegesíthessem.
– Magizoológushoz képest elég csökevényes agyad lehet, ha még mindig nem vagy képes megjegyezni, hogy Drittsekk egy nyaláka és nem takony – vágtam rá nemes egyszerűséggel, ahelyett, hogy az orromba dugós megjegyzésére bármit is reagáltam volna. Persze már, majd Drittsekk bele fog férni az orromba… – Tudtam én, hogy nem csak ránézésre vagy szőke.
Aztán hallgattam, ahogy már a parfümömet is megszólta, holott igazán nem volt az undorító, sőt, rajta kívül senki nem panaszkodott még rá. És nem is szoktam belőle annyira sokat magamra fújni! Bunkó.
– Szerintem csak hallucinálsz. Nem lehet, hogy több dili bogyót vettél be mostanában a kelleténél? – kérdeztem egy gúnyos mosollyal. – Vagy annyira odavagy értem, hogy már mindenhol az én illatomat érzed? – tettem hozzá kajánul, majd a összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. – Remélem így lesz, a túlvilágon legalább nem kell hallgatnom az idegesítő hangodat, ráadásul a savanyú képedet se kell néznem minden egyes nap – vigyorogtam rá. – Bár annak jobban örülnék, ha inkább téged ennének meg… De ha egyszer még a sárkányoknak se kellesz, nincs mit tenni. – vontam vállat.

Az ilyen esetek voltak azok, amik miatt gyakran megkérdőjeleztem az életem bizonyos részeit. Például: miért költöztem össze az egyetlen emberrel az egész világon, aki teljes mértékben ki nem állhatott? Vagy: hogy sikerült megkapnunk ugyanazt a pozíciót, miközben River egyértelműen tudáshiányban szenvedett a varázslényekkel kapcsolatban? Na meg persze: a tudatom legmélyén miért találtam ezt az egész szitut szórakoztatónak?
– Most úgy fogok tenni, mintha ezt nem hallottam volna – forgattam szemeimet válaszára. Senki? Még hogy senki ne etesse azt a szegény kis állatot! Felháborító! Természetesen belső háborgásomat nem mutattam felé, sőt, inkább folytattam a piszkálódást, hogy úgy tűnjön, semmi ilyesmivel nem tud rám hatni.
– Nem tudom, te hogy vagy vele, de ennek a mondatodnak semmi értelme nem volt – csak ennyit mondtam, vigyorogva persze. Még hogy nyálka vagyok? Ugyan kérlek. Szerintem nem ártott volna Rivernek visszamennie biosz órára és újra átrágni a varázslények és varázslók közti különbségeket. Egyre inkább úgy tűnt, hogy fogalma se volt róla, melyik csoportba mi avagy ki tartozott. Meglehet, magát is csak valamiféle unikornisnak tartotta, vagy esetleg Kelta tündérmanónak.
Aranyos kis próbálkozásai voltak ezután is, a kis ütközés meg az újabb sértő szavak; már-már azt hittem sikerül valamiféle eredményt elérnie nálam, de nem. Csak újabb nevetések és vigyorok érkeztek felőlem válaszképp. Na meg persze a feltételezés, miszerint odavolt értem, ha már azt állította, mindenhol érezte az illatomat a lakásban. Most őszintén, melyik férfi nem asszociálna erre elsőnek?
– Oh, most aztán vérig sértettél – kaptam kezeim a mellkasomhoz, mintha szívem belefájdult volna a szavai súlyába, de egyértelmű volt, hogy csak az eszemet játszottam. – De csak hogy tudd, bunkóság másnak felajánlani a válladat sírásra, miközben te vagy az oka, hogy az illetőre rá jön a rinyaroham. Igazán tanulhatnál egy kis illemet – tettem hozzá, közben rápillantottam egy gúnyos grimasszal.
Következő, és egyben egyelőre utolsó szavaira szisszentem egyet, majd a kanapéra támaszkodtam mindkét kezemmel és kaján pillantással figyeltem, ahogy a haját dobálva készült elhagyni a csatateret. Nem tudtam eldönteni, hogy ez az attitűd idegesített-e vagy inkább…
– Ugyan már szépségem, tudom, hogy hiányoznék neked – kuncogtam. – Kár is lenne tagadnod – provokáltam tovább, ezúttal a legszemetebb, legigazságtalanabb vigyoromat villantva felé.

Lehet, hogy mindketten kezdtük felhúzni magunkat és túlzásba esni, de én még mindig iszonyúan élveztem a helyzetet. Mindig jó bulinak tűnt Rivert bosszantani, bár szerintem ő nem érzett ugyanígy. Legalább is azokban a pillanatokban, úgy vettem észre, kezdett felforrni az agyvize.
– Hogy mit csinálok? – nevettem fel hitetlenkedve. – Fy faen, te aztán nagyon értesz a kombináláshoz – csóváltam a fejem, majd újabb néhány norvég káromkodást motyogtam el magamnak. Alig akartam elhinni, hogy tényleg ilyesmit feltételezett rólam. – Ellenben veled, akit bizonyára az elbűvölő személyisége miatt vettek fel, én tényleg megdolgoztam azért, hogy itt lehessek, kedves River. És nem, nem dugom a főnit, bár ha így is lenne, nem tudom, mi közöd lenne hozzá – jegyeztem meg, mert amúgy tényleg… Jó, valóban nem töcsköltem a főnökasszonyt, de amúgy meg miért kellett volna a szexuális életemet megosztanom Riverrel?
A kamu sajnálatára én is bevágtam a kamu pityergést, amiből természetesen áradt a szarkazmusnak minden egyes kis jele.
– Brühühü, igen, nagyon megbántottál – aztán azonnal visszaváltottam normál üzemmódba –, ja nem,  inkább fordulj fel.
De nem, nem hagyhattam ennyiben a dolgot, muszáj volt folytatnom, mert látni akartam, ahogy elpattan az egyik idegszál a kis fejében. Kíváncsi voltam, meddig bírja még, hol van az a bizonyos határ, amit már nem kellett volna átlépnem. Sajnos volt ez a rossz tulajdonságom, hogy szerettem az említett határokat feszegetni, ennek érdekében pedig minden eszközt képes voltam bevetni. Nem csak nála, úgy általánosságban az egész életemre igaz volt ez.
Mikor fenyegetőzni kezdett álltam a pillantását, s sajátomban kihívással néztem vele farkasszemet, közben enyhén oldalra billentettem a fejem - tudatomon kívül még az alsó ajkamat is beharaptam, mint aki marhára élvezi ezt az egészet. Mint aki.
– Mhmm… – adtam hangot a figyelmemnek közben, majd rajtam volt a sor, hogy előrébb hajoljak, miután ő visszahúzta a bukóját. – Ne kímélj, hercegnő – dünnyögtem egy félmosollyal, mintha egészen másról beszéltem volna, vagy egészen mást akartam volna ebből kihozni… De csak volna. Ugyebár. Mert mi mást akartam volna tőle, ha nem egy szép kis verekedést…?

– Nem tudom, hogy kell.. Megmutatnád kérlek? – vágtam vissza arra, hogy inkább nekem kellene felfordulnom. Itt már egyértelmű volt, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgokat és küzdeni fogok az utolsó szó jogáért, ám ismertem Rivert, tudtam, hogy ő se fogja feladni egykönnyen. Épp ezért szerettem ezt a játékot, még ha alkalom adtán nagyon is felidegesített a dolog.
Most még nem éreztem azt, hogy kezdene felcseszni a vitánk, sőt, egyelőre tök nyugodtan kezeltem az egészet és ott feleseltem vissza ahol tudtam. Azt is meg mertem kockáztatni, hogy kicsit flörtölősre fogjam a dolgot, mert kíváncsi voltam, hogy fog rá a lány - vagy inkább lény - reagálni. Eleinte azt hittem bekapta a horgot, mert közelebb jött, hozzám ért, amolyan kis csábosan, amit kíváncsian, kajánul figyeltem, közben már akaratlanul is egy vigyor próbált az arcomra húzódni… De nem. Váratlan fordulatot vett a dolog, bár sejthettem volna, hogy ez egy csel. Azon kaptam magam, hogy lestem, amint River ténylegesen megindul a szobám felé, pontosabban Drittsekk felé. Francba!
Szerencsére gyorsan kapcsoltam és utána is vetődtem. Szó szerint, mint valami birkózó elkaptam és vele együtt estem a padlóra, persze arra azért figyeltem, hogy az egyik kezem a feje alatt legyen, mikor landol. Nem akartam, hogy véletlenül beverje a fejét és ne értse a további oltogatásaimat.
– Meg se próbáld, kisasszony! – morrantam rá miközben sietve elkaptam a csuklóit és a feje mellé leszorítottam mindkettőt a földre. Vagyis megkíséreltem ugye, mert ki tudja, miféle meglepetéseket rejtegetett a tarsolyában. – Még ilyet, és te nevezed magad magizoológusnak? Nyalákafób… – folytattam, közben tettetett csalódottsággal csóváltam a fejem. – Remélem nem hitted, hogy egy percig is hagylak érvényesülni.
Nem zavartattam magam különösebben, pedig abban a pozícióban aztán bőven lett volna okom rá… Jé, most vettem észre, milyen hatalmas szemei vannak ennek a lánynak. Egészen el lehetett bennük veszni. Vajon hány másodpercem lehetett még, mielőtt megpróbált volna meggyilkolni velük?

Érdekes irányt vett a kettőnk helyzete. Eredetileg csak el akartam kapni, hogy aztán lebirkózzam és ezzel megakadályozzam, hogy bármit is tehessen Drittsekk-el, de most, hogy fölötte találtam magam, ő pedig hatalmas szemekkel pillázott rám, különös gondolataim támadtak, amiket még magamnak sem voltam hajlandó bevallani.
A fenébe is, nem tudtam nem felfigyelni azokra az apró jelekre. Igaz, igyekeztem úgy tenni, mintha nem láttam volna őket, de tudat alatt elraktároztam mindet. Azt, ahogy tekintetünk találkozott, ahogy a samponja friss illata megcsapott, keveredve a parfümjével, ahogy a lélegzete csiklandozta a bőrömet… S egy pillanat töredékéig még az én szívem is megállt, majd összefacsarta magát, aztán elkezdett táncolni. Mi a franc…
Annyi minden történhetett volna a következő néhány másodpercben. De tényleg, még olyan dolgok is, amiket amúgy nem követtem volna el vele. Alig észrevehetően vetettem egy pillantást az ajkaira, bár ez olyan rövid ideig tartott, hogy talán észre sem vette. Nekem ez mégis elegendő volt ahhoz, hogy egy röpke gondolat elinduljon a fejemben…
– Ne fáraszd magad csalfa reményekkel – arcom tükrözte mosolyát miközben egy egészen új hangszínt megütve válaszoltam neki. Szerencsére elég erősen fogtam ahhoz, hogy első  szabadulási próbálkozása ne legyen sikeres, ám a következő szavai után - mintha pont közelebb akartam volna hajolni, de lehet, hogy csak képzeltem? - szimplán kicsúszott a kezeim közül és elszaladt… Valami állatka formájában.
Hogy mi?!?!
Kellett nagyjából másfél pillanat, mire reagálni tudtam. Ugyan nem számítottam rá, hogy River animágus, sőt, minden másra számítottam csak erre nem, azért nekem is volt egy hasonló trükk a tarsolyomban. Úgyhogy két lépést még emberi alakban futottam le a nappali felé, nagy vigyorral az arcomon, majd néhány röpke pillanat alatt sarki róka bőrébe bújva kerültem ki az azonosítatlan, földön koppanó tárgyat.
Elég gyors volt, úgyhogy nem tudtam azonnal utolérni, de végül csak-csak sikerült. A meglepetés erejét kihasználva pedig egy újabb földre teperést kíséreltem meg, teljes súlybedobással rávetve magam a lányra, akit most épp selymes bunda védett a csúnya eséstől.

Volt egy megmagyarázhatatlan pillanat, amikor egészen más irányba kezdtek terelődni a gondolataim. Csak néztük egymást abban a félreérthető pozícióban, s volt egy halovány sejtésem, hogy Rivernek ugyanaz fordulhatott meg a fejében, mint nekem… De az nem lehetett. Mert nem létezett, hogy hirtelen elkezdjünk egymásra úgy tekinteni.
Szerencsére a lány megmentette a napot azzal, hogy megkísérelt elszaladni előlem - nicsak, valami rendellenesen nagy fülű rókaféle formájában. Nem hezitáltam túl sokat, mielőtt üldözőbe  vettem volna, s ugyancsak állattá alakulva végigrandalíroztam vele a fél lakást, mielőtt sikerült volna ismét a földre terítenem. Ha eddig azt hittem volna, emberként a legviccesebb csesztetni őt…
Még így is kiválóan láttam szemeiben a meglepetés csillanását, ahogy megint csak fölé kerültem, s most már jobban szemügyre tudtam venni azt is, miféle állatka alakját tudta ő felvenni; apró orr, batár nagy fülek, gombszemek. Sivatagi rókára tippeltem volna. Nagyon szívesen megnéztem volna, milyen, amikor hátracsapja a hallókáit. Micsoda egybeesés, hogy mindketten animágusok voltunk, ráadásul ugyanúgy róka alakját tudtuk felvenni.
Mikor megharapott, “áucs!” helyett egy sípolást hallattam, s már épp rámordultam volna, amikor egyértelművé tette, hogy szabadulni akar most azonnal - inkább le is szálltam róla és csak megráztam a fejem, aztán megdörgöltem az orromat a mancsommal. Erre aztán igazán semmi szükség nem volt! - még nyekkentem is egyet, hogy ezt a tudtára adjam.
Aztán ő visszaváltozott, de én még hagytam magamnak néhány pillanatot, hogy élvezzem a bundás alakomat, mert egyébként nagyon szerettem ebben a formában tengődni. Ráadásul csak így volt esélyem beleharapni a lány hozzám legközelebb eső testrészébe, amit most meg is tettem, csak hogy kifejezzem nemtetszésemet az előbbi támadása iránt. Végül odébb slisszantam és követtem a példáját; most már emberi alakban gubbasztottam a földön.
– Mindenképpen muszáj volt megharapnod?! – ez volt az első amit hozzávágtam, közben még mindig az orromat dörgöltem. – Szóval animágus vagy – állapítottam meg, mielőtt még válaszoltam volna a szavaira, közben végigpillantottam rajta. – Egyébként meg, ha nem változtál volna át, nekem se kellett volna – feleltem végül kissé csípősen, közben forgattam a szemeimet. – Te hoztad magadra a bajt, Riv, én csak alkalmazkodtam – tettem hozzá egy ravasz félmosollyal.

Azt gondolnád, hogy önmagában már az is épp elég komikus, hogy mi ketten a nap huszonnégy órájában gyilkoljuk egymást… Erre tessék, még az is kiderült, hogy mindketten animágusok vagyunk, ráadásul egészen hasonló állatalakot tudunk felvenni. Nekem egészen úgy tűnt, hogy a sors nagyon vicces kedvében volt, mikor minket egymás életébe sodort.
Az viszont egyáltalán nem volt vicces, mikor az orromba harapott. Mégis ki csinál ilyesmit?! Igaz, így is én nyertem ezt a kört, de azért nem volt ez olyannyira élvezetes nyereség… Vissza is kapta végül, mert mint azt említettem, nagyon küzdöttem az utolsó szó jogáért, így a karjába haraptam, csak hogy ő is érezze a végtelen szeretetemet. Szerencsére ezután mindketten visszavonulót fújtunk.
– Hidd el, a nyivákolásod épp elég motiváló lett volna önmagában is – morogtam, közben még egyszer megdörgöltem az orromat, hogy gyorsabban elmúljon a fájdalom. Igaz, annyira nem volt vészes, de na. A “rinyálást” illetően inkább nem is válaszoltam neki, csak hümmögtem egyet és a szemeimet forgattam. – Most, hogy ezt tudom, figyelmeztetlek, hogy nem fogom feltakarítani utánad a szőrödet, úgyhogy ne hagyd szanaszét, ha lehet – vágtam vissza. Eredetileg szerettem volna kérdezősködni arról, hogy hogy tanulta meg, mióta képes rá, és a többi, de ha már beszólt, inkább én is beszóltam neki.
Ott ücsörögve a földön, azon agyaltam, mégis mi a franc volt az az előbbi. És hogy mégis milyen okból éreztem azt, amit. Mert így, hogy most tisztes távolból lestük egymást, egyáltalán nem láttam azt, amit korábban láttam. Most megint csak egy idegesítő lány volt, akivel merő véletlenségből kénytelen voltam együtt lakni.
– Reggel óta irritálsz – motyogtam, bár ezt nem feltétlenül hallható hangerővel. A következő szavaira azonban hirtelen nem tudtam mit visszavágni, sőt, először csak nagyokat pislogtam, mint hal a szatyorban… Ez most mégis miféle fenyegetés volt?
Aztán szép lassan elvigyorodtam és némán bámultam rá, mint akinek valami nagyon rossz dolog jár a fejében - ez így is volt egyébként. Megvártam, hogy észrevegye, hogy lesem őt, és csak aztán válaszoltam.
– Ez most egy ajánlat?

– Hékás, én mindig eltakarítok magam után! – válaszoltam ráncolt homlokkal. Nem is akartam elhinni, hogy ezt mondta. Én igenis igényes ember vagyok, akkor is az voltam, és sose hagytam magam után rendetlenséget. Ch!
Szerencsére sokkal szórakoztatóbb fordulatot vett a kis “beszélgetésünk”, ahogy merő véletlenségből egy elég érdekes fenyegetést vágott a fejemhez. Az előbbi pillanatunk után pedig a tipikus férfiagyam egyből ki akarta használni ezt az égő helyzetet és a saját javamra fordítani a dolgot.
– Ha te lennél az egyetlen nő a világon, inkább meleg lennék – vágtam vissza, közben én is felkeltem a földről végre. – Egyébként meg a te veszteséged – tettem hozzá, mialatt a nadrágomat porolgattam. Amúgy ez igaz volt, bár nem mintha be akartam volna bizonyítani neki, hogy igenis jól járt volna velem. Pedig ha tudta volna! Eddig senki nem panaszkodott rám, csak úgy megjegyezném. Fogadni mertem volna, hogy River véleménye is megváltozott volna, ha…
Mikre nem gondolsz, Aksel…
– Hát nem az enyém volt – pislogtam rá. Reméltem, hogy nem a főni vázája volt. Semmi kedvem nem volt a kölykeire vigyázni, amúgy se szerettem annyira gyerekekkel egy légtérben lenni. Nem hiába akartam sárkányokkal foglalkozni. – Hagyd, majd én megcsinálom. Mielőtt még elvágod a kezed – feleltem egy sóhajjal, aztán elmentem mellette és leguggoltam, hogy összeszedjem először a nagyobb darabokat. – Hoznál egy seprűt meg egy lapátot, kérlek?
Nagyon ritkán, de képes voltam még Riverrel szemben is normálisan viselkedni, és ez most azon kevés pillanatok egyike volt. Mert ilyenkor hajlandó voltam hölgyként tekinteni rá és segíteni. Bár, kinéztem belőle, hogy még most is bevágta volna a durcit, amiért azt mertem mondani neki, hogy helyette összeszedem a törmeléket. “Nincs szükségem a segítségedre te bamba mamlasz!” - ezt most képzeld el ilyen béna lányos hangon.

A rókás verekedésünk után úgy éreztem, elég volt aznapra a vitákból meg a bunkózásból. Igaz, azon nem tudtam segíteni, hogy nem szimpatizáltunk egymással, így a stílusomon se tudtam sokat változtatni, ráadásul ha Riv megint elkezdett volna valami hülyeséget úgyis reagáltam volna rá; de azért azt én is éreztem, hogy most már elég lesz egy kis időre. Egyébként is készülnünk kellett volna az utazásra, vagy mi.
Úgyhogy még néhány elreppenő oltogatás után felajánlottam - vagyis inkább kijelentettem - segítségemet a törött váza összekaparásában, így ellenkezést nem tűrve át is vettem a terepet, hogy felszedjem a verekedésünk maradványait. Kivételesen képes voltam úriemberként viselkedni, ami nálam - ha Riverről volt szó - nagy dolognak számított.
Figyelmen kívül hagytam, hogy ez a váltás talán meglephette a lakótársamat, inkább arra koncentráltam, hogy a kezemet ne vágjam el sikeresen a váza darabjaival. Először csak a nagyobbakat szedtem fel, ez nagyjából beletelt annyi időbe, amennyi Rivernek kellett ahhoz, hogy visszaérjen a kért seprűvel és lapáttal. Utóbbiba beleszórtam a törmeléket, előbbit pedig elvettem tőle, hogy összesöpörhessem a maradékot.
Ami viszont eközben történt, arra egyáltalán nem számítottam. Nem is… Soha az életben nem gondoltam volna, hogy pont ő fog ilyesmit csinálni, ráadásul velem. És mégis, megtette. Ajkai az arcomon landoltak, én pedig minden tevékenységemet abbahagytam egy pillanatra és kőszoborrá fagyva lestem a kezemben lévő seprűt.
Ez most tényleg megtörtént?
Éreztem, ahogy a fejembe melegség tódult, vöröses színben kiütközve a bőrömön, és csak pilláztam, mint valami idióta. Nem azért, mert annyira zavarba jöttem volna, inkább csak a meglepetés ereje váltotta ezt ki belőlem.
Végül sikerült rápillantanom nagy nehezen, először egyenesen a szemeibe néztem, majd tekintetem lejjebb tévedt kissé az arcán, aztán vissza. Végül a kifogását hallva, és látva a reakcióját a saját tetteire, egy szemét mosolyt villantottam neki, és mutatóujjammal az alsó ajkamra koppintottam kettőt.
– Eltévesztetted az irányt. Ide kérném – mondtam neki incselkedve, bár azt még nem tudtam eldönteni, hogy ezt most komolyan gondoltam-e vagy sem. De basszameg, jól állt neki a bizonytalanság, és ez most lehet, hogy furán hangzik, de többet akartam látni belőle. Hogy miért?
Meg ne merd kérdezni.

Bevallom őszintén, váratlanul ért a dolog. Nem maga a gesztus volt az, ami ennyire kibillentett a nyugalmi állapotomból, hanem az, hogy ezt River tette, akivel ki nem állhattuk egymást, és aki állandóan hangoztatta, hogy ilyen meg olyan undorító vagyok. Akivel állandó jelleggel harcoltunk valamin, és aki mindennapjaim megrontója volt.
Erre tessék, ott lestem magam elé kukán, arcomon még mindig ott égett az apró puszi nyoma, amit most meg is érintettem volna, de a lány még mindig ott volt, így ezt nem tehettem meg csak úgy. Helyette inkább nagy nehezen ráemeltem pillantásom, mintha ellenőrizni akartam volna, hogy ezt most tényleg ő csinálta-e.
Aztán persze a zavart hamar lecseréltem egy szívtipró vigyorra, mert szerettem vele ezt játszani, és mert kíváncsi voltam, mit fog tenni most, hogy átirányítást kértem a puszit illetően. Láttam rajta, hogy ez legalább annyira váratlanul érte őt, mint engem az egész szitu, így már most győzelemnek könyvelhettem el a dolgot. Szinte láttam, ahogy a fogaskerekek ezerrel dolgoztak a fejében, szinte gőzölt és szikrázott az egész szerkezet, mialatt valószínűleg gondolatok ezrei száguldoztak odabent. Kíváncsi voltam, mire fog jutni végül.
Arra számítottam, hogy megsértődik és elhagyja a terepet. Vagy netán leszid, hogy mekkora bunkó vagyok, amiért még ezt a kis puszit is el kell rontanom. Vagy bármi hasonló. Arra viszont egyáltalán nem gondoltam, hogy úgy dönt, teljesíti a kérésemet, így szívem ugrott is egyet meglepetésében, mikor Riv elkezdett közelebb hajolni.
Várjunk… Most ez…
Kezét megérezve a combomon már én is veszítettem valamennyit a magabiztosságomból, mert hé, férfiból voltam, és egy - elismerem - szépséges nőszemély épp készült lesmárolni. Persze volt egy részem, ami egyre türelmetlenebbül várta azt a csókot, ajkaimat bizsergetve, a mellkasomban lüktető szerkezetet teljesen meghülyítve, de nem engedtem a kísértésnek. Akkor és ott a türelem volt a kulcsa mindennek.
Újabb meglepetésként ért, mikor elsőként orraink találkoztak, kicsit vicces is volt, ugyanakkor elég szívmelengető gesztus, szinte már romantikus… Nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el ismét, s azt hiszem ez volt az a pillanat, mikor már teljesen lehunytam a szemeim, mert innentől nem volt visszaút.
Szabad kezem épp abban a pillanatban mozdult, amikor ajkaink összeértek, hogy megtalálja helyét a lány hosszú tincsei közt. Néhányat hátrafésülve közéjük túrtam ujjaimat, de mindezt gyengéden tettem és az övéhez hasonlóan lassú tempóban. Ez most nem a kapkodásról szólt.
De akkor miről is?
Merlin a tanúm rá, hogy az a csók édesebb volt a méznél és puhább a selyemnél, de hogy pont River legyen az, akinek ilyen szédítő ajkakat szánt a sors… Idegesítőnek találtam, hogy sikerült forráspontig hevítenie velük a szívemet.

Nem voltam teljes mértékben tisztában vele, hogy mégis mi lapult a váratlan kérésem mögött; csak abban voltam biztos, hogy mikor River azt teljesítette, olvadásnak indultam. Ha lehetséges lett volna, ettől valószínűleg azonnal folyadékká változtam volna és úgy csordogáltam volna el valamerre. Mert annyira forróak, felpezsdítők és édesek voltak az ajkai, hogy néhány pillanat erejéig ott helyben fel akartam falni őt. Nem gondoltam, hogy ez rossz dolog lenne, bár meg kell hagyni, a franc se számított rá, hogy pont ez a nőszemély fogja kiváltani belőlem az efféle vágyakat. Erre tessék…
Ösztönösen cselekedtem. Ujjaim azonnal tudták, hova kell vándorolniuk, szívem persze összevissza táncolt a mellkasomban, bőröm felhevült, combom a lány keze alatt bizsergett. Szinte olyan érzés volt, mintha életemben először csókolóztam volna valakivel. Szédítő volt, és talán pont a sok marakodásunk tette ezt a pillanatot még élvezetesebbé.
Biztos voltam benne, hogy a mellkasomat érintve érezte, mennyire megbolondult a szívem, pedig engem nem kellett félteni ezen a téren… Ez most mégis más volt valamiért. Akkor még nem értettem az okát, vagy legalább is nem akartam felfogni, mindössze abban voltam biztos, hogy minél több helyen ért hozzám, annál jobban zakatolni kezdett a belső ketyerém, na meg annál telhetetlenebbé váltam. Minél többet éreztem a hülye samponját, meg a parfümjét, a ruhájának  és bőrének illatával keveredve, annál jobban elkezdtem szédülni - jó értelemben.
Nem tudom, mikor ejtetteim ki a seprűt a kezemből, de annyira nem is érdekelt, meghatni pláne nem tudott, mert felszabadult kezemnek is szinte azonnal akadt hely; szépen lassan felkúszott River karján, azon, amelyikkel a combomat támasztotta, közben finoman végigsimítva a bőrén, éppen csak érintve azt. S tovább csókoltam, kóstolgattam, mert akkor és ott úgy tűnt, megtaláltam a legújabb drogom, és egyelőre nem voltam hajlandó elszakadni tőle.
Megállhatott az idő, netán megfagyott a világ körülöttünk? Hirtelen úgy éreztem, mi álltunk a világ központjában, s minden rólunk szólt, minden körülöttünk forgott. Így nehezemre is esett felfogni a valóságot, mikor abba visszatérve lassan elváltak ajkaink egymástól.
Azt se tudtam, mit mondhatnék. Teljesen elcsavarta a fejemet, legalább is abban a néhány percben biztosan. Ha most arra kért volna, hogy ugorjak egy sárkány szájába, ezer örömmel megtettem volna.
Te meg mi a büdös francról beszélsz, Aksel?
– Most sikerült meglepned – válaszoltam egy apró nevetéssel. Még mindig annyira közel volt hozzám, elég lett volna egy-két centit mozdulnom és ismét találkoztak volna az ajkaink. Csak nekem lett melegem?
Épp lefelé fordítottam pillantásomat, ahogy lassan kinyitottam a szemeimet, így feltűnt, hogy a lány keze alatt valami színes dolog rejtőzött, amiről biztos voltam, hogy korábban nem volt ott.
– Hát ez meg..? – gyengéden megfogtam a kezét, hogy leemeljem a combomról és lássam mi történt, bár arra pont nem számítottam, hogy egy kis virágot fogok találni ott, kinőve a nadrágomból. Nem bírtam megállni, hogy ne kuncogjak rajta. – Oh, ezt nekem szántad? – kérdeztem csipkelődve, és ujjaim közé véve a virágot magunk közé emeltem, hogy ő is lássa. – Aranyos.
Ennyi. Elolvadtam. Mi. A. Fasz.

Reggel, amikor nagy nehezen kimásztam az ágyból még nem sejtettem, hogy alig néhány óra leforgása alatt River kezei közt találom majd magam, csókcsatát vívva a szokásos háborúink helyett, hőséget érezve az arcomban és őrülten zakatoló szívvel a mellkasomban. Furcsa helyzet volt ez, ugyanakkor kimondottan élveztem, bár erre nem volt még ésszerű magyarázatom. Csak abban voltam biztos, hogy még többet akartam a lány érintéséből, édes ajkaiból és közelségéből.
Nem volt hát meglepő, hogy az én ujjaim is vándorútra indultak, s nem éreztem elég erőt magamban, hogy véget vessek ennek az egésznek - mert hirtelen nem is akartam, hogy vége legyen. Túl kellemes volt, és túlságosan jó. A bőre forró volt és puha, haja selymes, ajkai mámorítóak, kezei égetők. Lángra akartam lobbanni, de szinte biztos voltam benne, hogy nem csak én éreztem így.
Annyira belemerültünk ebbe az egészbe, hogy az idő múlását se voltam képes nyomon követni többé, így mikor a csóknak vége szakadt, szédülten nyitottam fel szemeimet, még mindig ködös elmével. Ehhez már csak a kis virág felfedezése kellett, és teljesen le lettem véve a lábamról. Ezt pláne nem értettem, mert hát mi elvileg utáltuk egymást...
River kezét odébb tessékelve fedtem fel az aprócska ibolya kékes szirmait, s annak gondolata, hogy ezt a kis összecuppanásunk váltotta ki a lányból, egészen elszórakoztatott, ugyanakkor meg is olvasztotta a lelkemet. Kimondottan aranyosnak találtam, ugyanakkor a tudatalattim erősen elmélkedni kezdett, hogy mégis mit is jelenthetett ez.
– Ó, jól vagy? – kérdeztem lakótársamat értetlenül, ahogy végignéztem a seggre huppanását. Úgy tűnt, sikerült zavarba hoznom, amit tetőztem azzal is, hogy szavakba öntöttem a virágról alkotott őszinte véleményemet. Talán látszódhatott is rajtam, hogy mennyire elvarázsolt ez az apró gesztus. És ez volt az a pillanat, amikor életemben először teljesen más, sokkal lágyabb hangszínt ütöttem meg Riverrel szemben. Most először teljesen máshogy láttam őt, és nem is maga a csók volt ennek az oka, sokkal inkább annak körülményei, na meg eredménye, amit ujjaim közt forgattam.
A csend kezdett gyanússá válni, így kénytelen voltam vetni egy pillantást a lány felé, s már épp szólni akartam valamit, ám River épp ezt a momentumot választotta arra, hogy megragadja a kezem és vadmacska módjára letámadjon. Mire észbe kaptam, ajkai ismét az enyémet ostromolták, ezúttal hevesebben és határozottabban. Ha ez nem lett volna elég, hamar földre is kerültem, az érkezésem pillanatában ezt meg is háláltam egy meglepetésből kicsúszott nyögéssel, ami fölött zéró uralmam volt. Merlin, magyarázatot követelek... Mégis mi a fasz történik velünk?
Nem mintha annyira bántam volna, hogy így alakult... Csak váratlanul ért.
Ha ennyi önmagában nem lett volna elég őrületes, a lány helyet foglalt rajtam, mintha neki találták volna fel a csípőmet, mint kényelmes ülőhelyet, közben a hajamat is elkezdte basztatni, a kettő együtt pedig már kezdte beindítani a fantáziámat, na meg véremet is egészen felpezsdítette.. Ez vajon felért már egy zöld zászlóval? Hogy kiderítsem, ujjaimat végigfuttattam a térdétől a combjáig, követve annak görbületeit, majd bátorkodtam rá is markolni, végül pedig kezem a csípőjén landolt. Ezen a ponton már kezdtem attól félni, hogy szívem ki fog szakadni a bordáim közül és sikítva elszalad.
Mindeközben úgy kapaszkodtam a kis ibolyába, mintha a legféltettebb kincsem lett volna.