Ebben a témában, a címnek megfelelően az oldalon kijátszható mágikus lényeg leírásai találhatóan. Van, aminek születni kell és van, amivé utólag válik a varázsló - mugli, kvibli. Bővítésre természetesen van lehetőség, bárkinek aki akarja, ehhez a Staffnak kell leírást küldeni. (Katt a nevekre a leírások gyorsabb eléréséhez.)
A házimanók a varázslók és boszorkányok szolgálatában álló varázslények. Korábban egy mágikus szerződés kötötte őket munkaadójukhoz, amely teljes engedelmességet követelt meg tőlük. Ha gazdájuk egy valódi ruhadarabot ajándékozott egy házimanónak, akkor a manó felszabadult, azonban ez hatalmas szégyennek számított. Napjainkban a házimanók rabszolgatartásának intézménye megszűnt, legalábbis korábbi formájában. Továbbra is tehetős varázslócsaládoknak, a Roxfortnak vagy éppen különféle gyáraknak, cégeknek dolgoznak, de nem ingyen. Hermione Granger komoly erőfeszítéseinek köszönhetik a rájuk vonatkozó új törvényeket és a Dobby, a Szabad Manó Alapítvány (a korábbi Manók Alkotmányos Jogaiért Országos Mozgalom utódja) jogérvényesítő tevékenységét. Sok manó továbbra is mostoha körülmények között, éhbérért dolgozik, még a teljes egyenjogúságuk kivívása várat magára. Szerencsére akadnak, akik reális bérért végzik a munkájukat, rendes körülmények között - ilyen lehetőséget jelent számukra például a Roxfort vagy néhány haladóbb szellemű varázslócsalád. A házimanók továbbra sem használhatnak varázspálcát, azonban mágiájuk így is rendkívül erős. Magasságuk 60-90 cm közötti, végtagjaik hosszúak, fejük és szemeik túlméretezett az emberi test arányaihoz képest. Füleik denevérszerűek. Beszédhangjuk magas, emberekkel társalogva gyakran emlegetik magukat harmadik személyben, egymás között azonban egy saját nyelvet használnak. Akár 200 évig is élhetnek, az emelkedő életszínvonaluknak köszönhetően egyre több az ilyen szép kort megélő házimanó.
A köztudatba beágyazódott tévhit ellenére a kentaurok nem "félemberek", hanem egy önálló faj, noha testük alsó fele tökéletesen megfelel egy ló külső jellemzőinek, felső fele pedig egy emberi torzónak. Azonban semmi közük sem a lovakhoz, sem az emberekhez, a kentaurok önálló történelemmel és kultúrával rendelkező, intelligens faj. A Minisztérium a bestiák között tartja őket számon a kentaur közösség saját kérésére, ugyanis nem akartak egy kategóriába kerülni olyan sötét lényekkel, mint például a vámpírok. A kentaurok híresen tehetségesek a jóslástan tudományában, bár a kívülállók legtöbbször nem értik ködös jövendöléseiket. Közösségük zárt, nem látják szívesen a betolakodókat és a mai napig távolságtartók az emberekkel. Büszke nép, akik megtagadnak mindenféle rabigát és más lényektől, emberektől származó parancsot vagy kérést. Ha embert ültetnek a hátukra, családjuk legtöbbször kitagadja őket, hiszen ez kultúrájukban hatalmas szégyennek számít. Területüket hevesen védelmezik, igaz, a roxforti csatát követően a Minisztérium nem is háborgatta őket, még a roxforti Tiltott Rengetegben élő csoportokat sem próbálták korlátozni - Maurice Briggs és pártja azonban újabb törvényjavaslatot nyújtott be, feltehetően a közeljövőben rezervátumokba szeretnék őket száműzni, sokkal kisebb területen. A kentaurok erős, fenyegető ellenfél lehetnek egy tehetséges varázsló vagy boszorkány számára is, de alapvetően hátrányban vannak a pálcahasználókkal szemben egyszerű íjaikkal és nyilaikkal. Ennek ellenére a kentaurközösségek továbbra is ragaszkodnak természetes életmódjukhoz. Gyermeket sosem bántanak, így a Roxfort diákjainak nincs félnivalója a kentauroktól. A jóslástanon kívül értenek még a gyógyításhoz, íjászathoz és asztronómiához, továbbá jó érzékkel használják a gyógynövényeket is. Napjaink legjelentősebb kentaurpopulációja Nagy-Britanniában a Roxfort melletti Tiltott Rengetegben található.
A koboldok páratlanul intelligens mágikus lények, akik a történelmi konfliktusok és általános ellenszenv ellenére is szoros kapcsolatban élnek a varázslóközösséggel. Különösen híresek fémmegmunkálási tehetségükről, egyetlen másik faj sem képes olyan fegyvereket, eszközöket gyártani, mint a koboldok - az egyik leghíresebb koboldmunka Griffendél Godrik kardja, amelyet jelenleg a Roxfort igazgatói irodájában őriznek. A koboldok többsége különleges érzékkel látja át a gazdasági folyamatokat, nem meglepő, hogy ők a Gringotts Varázslóbank legfontosabb munkatársai. A koboldok életmódja sok tekintetben eltér az emberekétől, hiába élnek egymás mellett. Csupán húsfélékkel, gyökerekkel és gombafélékkel táplálkoznak, emellett egy saját nyelvet beszélnek, a gobbledegookot. Mágiájuk különleges és nem szorulnak pálcahasználatra, noha a koboldközösség nem örül a pálcahasználati tilalomnak, amit a mai napig nem sikerült eltöröltetniük a Wizengamottal. Alacsony lények, bőrük általában feltűnően világos, hiszen kevés időt töltenek a napfényben. Lábfejük és ujjaik rendkívül hosszúak, testméretük valamivel meghaladja a házimanókét. A kobold kultúrában csupán keresztnevek léteznek, nem használnak családneveket.
A maledictusok olyan nők, akik egy vérátok következtében képesek valamilyen bestiává változni, majd az idő elteltével abban a testben ragadnak. Az átok velük született, anyáról lányra száll, a férfiakat nem érinti. A bestia formája, amelyet a megátkozott nő magára ölt, az átok függvényében változik. A legismertebb maledictus Nagini, Voldemort Nagyúr egykori hűséges csatlósa és horcruxa. Lehetséges, hogy muglik is érintettek lehetnek ilyen típusú vérátokban. Fontos, hogy a vérfarkaskór és a maledictusokat sújtó átok teljesen különbözőek, a vérfarkasoknak nincs közük a maledictusokhoz.
A szellemek az egykor élő boszorkányok és varázslók (egyes esetekben állatok) lelkének evilágon maradt "lenyomatai". Ezek a test nélküli lelkek életük során vagy rettegtek a haláltól vagy valamilyen okból rendkívül erősen kötődnek az adott helyhez, amit kísértenek. Fizikai hatást csak csekély mértékben képesek gyakorolni a környezetükre. Képesek áthatolni szilárd tárgyakon, falakon anélkül, hogy azokban kárt tennének. A vízre, tűzre és levegőre vannak csupán hatással, a lángok kékre színeződnek, ha átlebegnek rajtuk, a levegő pedig lehűl jelenlétükben. Átlátszó, szürkés-ezüstös külsejüket csak a varázslók, boszorkányok és mágikus lények láthatják teljesen, a muglik számára nem rajzolódik ki tisztán teljes alakjuk, illetve varázstalanok nem is válhatnak szellemmé. Korlátozottan képesek csak a tapasztalásra, a fizikai örömökre. Így például csak minimálisan képesek élvezni az ételek, italok ízét, illetve életük során elszenvedett sérüléseik miatt haláluk után is szenvednek, mint például Sir Nicholas de Mimsy-Porpington a félig levágott feje miatt. A Roxfort számtalan szellemnek ad otthont, közülük négy reprezentálja az egyes házakat.
A varázsvilág szirénei – a görög mitológiává ellentétben – olyan lények, melyeknek lábak helyett uszonya van, felsőtestük emberi, ujjaik között hártya feszül és kopoltyúval lélegeznek. Ugyan képesek a víz felett is levegőt venni, azonban a vizet nem hagyhatják el huzamosabb ideig, ugyanis pár órán belül annyira kiszáradnak, hogy az végzetes számukra. A közhiedelemmel ellentétben a szirének nem képesek lábat növeszteni, a halfarkuk akkor is megmarad, ha nem éri őket víz. Korábbi feljegyzések alapján a sziréneknek általában szőkés hajuk van, hófehér bőrük és zöldes uszonyuk, azonban mára már rájöttek a kutatók, hogy ez térségenként változik. A legnagyobb különbséget a víz hőmérséklete adja. A meleg vizű sziréneket tartják a leggyönyörűbbnek, ők már-már hasonlítanak a tündérmesékben leírt sellőkhöz, míg a hidegebb vízben élő fajtársaik külseje eltorzult és sokkal inkább emlékeztetik az embert egy halra, vagy cápára. A külső különbségek ellenére azonban minden szirénre igaz, hogy gyönyörű hangjukkal képesek minden olyan embert elcsábítani és irányítani, aki képes irántuk romantikus érzéseket táplálni. (Tehát ha egy szirén egy heteró férfit próbál elcsábítani, sikerrel jár, azonban ha egy meleg férfit próbálna, úgy nem lesz rá hatással a hangja). Másik jellemzőjük – mely miatt a varázsvilágban veszélyes fajnak nyilvánították őket – az igen erős vérszomjuk. Ugyan nem igényelnek sem emberi vért, sem húst a táplálkozásukban, mégis előszeretettel támadnak meg másokat. A veszélyességük miatt, és mert a szirén pikkely igencsak keresett alapanyag a varázsvilágban, sokan vadásznak rájuk. Az elmúlt 10-15 évben azonban egyre több félvér jelent meg az emberek között, ez pedig Karl Nilsen tudósnak volt köszönhető, aki 35 évvel ezelőtt elkezdett kikísérletezni egy szert, hogy a szirének is szárazföldre léphessenek. Ennek eredménye, hogy a szirének akár 3-4 napig is képesek eltávolodni a víztől és ezen időre emberré változnak. Egyre többen kezdtek járni a varázslók között, melynek káosz lett a vége, hiszen vérszomjuk továbbra sem csillapodott. A bájital készítését betiltották, mostanra már nem is lehet megvásárolni legális körülmények között. Azonban a félvérek terjedését nem tudták visszafordítani, viszont a legtöbbjüket igyekeznek elzárni egy kijelölt helyre, ahol nem bánthatnak másokat. Ugyanis ők is rendelkeznek a gyilkolási vággyal, mint a tisztavérűk, bár előfordult már példa arra, hogy egyesek képesek ezt visszafogni. Fontos tudni, hogy ugyan a félvéreknek is megvan a szirén hangjuk, jóval gyengébb a befolyásoló képességük, illetve ők nem tudnak teljesen átváltozni, mikor vízbe lépnek, hanem megtartják a lábaikat. Amire képesek, hogy hegyes fogakat növesztenek, illetve ujjaik között szintén megjelenik az úszóhártyájuk, azonban ezeket képesek elrejteni és átlagos emberi külsőt varázsolni maguknak. Az egyedüli dolog, mely sosem tűnik el, a nyakukon lévő kopoltyújuk, ezt többnyire elfedik, s bár nem feltétlenül szükséges a szárazföldi lélegzéshez, ha valami tárgy vagy ruhaanyag becsúszik a kopoltyúk közé, úgy érzik, mintha fulladoznának. A vízben gyorsabbak tudnak úszni, képesek a víz alatt lélegezni, azonban nem tudnak túl mélyre merülni, hasonlóan az emberekhez.
ALAPOK A vámpírokat övező mitológia a muglik körében évezredekre vezethető vissza, ősi megfelelőjük már az ókori görög mitológiában megjelent. Ez sajnos nem elég ahhoz, hogy pontos információt kapjunk a vámpírok létrejöttének idejéről vagy körülményeiről - előbbinek jóvel régebbi nyomait megtalálták a varázsvilág régészei -, azt azonban megtudhatjuk belőle, hogy mikor találkoztak először velük a varázstalanok világában. Ennek az oka valószínűleg az lehet, hogy sokkal egyszerűbb prédának tűnhetnek a mágiával nem bíró emberek, akik nem ismerik, vagy az utóbbi kb. 150 év tapasztalatai alapján nem hiszik el a vámpírok létezését. A muglikhoz való erőteljes kapcsolódás miatt a vámpírok mitológiája teljesen beleitta magát a legtöbb mugli társadalom folklórjába, kisebb-nagyobb eltérésekkel mind egymástól, mindpedig a valóságtól. Általános és jól ismert külső jellemzőik a sápadt bőr, hegyes felső szemfogak, a vörös szemek (bizonyos üstöknél, ld. lejjebb), vékony testalkat, emberi szemnek kellemes és vonzó vonások. Valóban hosszú életű lények, akik az öröklétre kárhoztattak, ha veszélymentesen élik az életüket, a halhatatlanság azonban messze nem igaz. Az ezüst a bőrüket ugyan nem égeti, de a testükbe kerülve életveszélyesen mérgezőek, tehát egy ezüst tőr vagy lövedék könnyedén ki tudja végezni őket. Ugyanez a helyzet a karókkal is - bár az élőlények nagyrészét valószínűleg szintén megfosztaná az élettől egy szíven átszúrt, hegyes fadarab, így nem lehet azt mondani, hogy ez kifejezetten a vámpírokra specifikus módszer. A nap égeti a bőrüket, egyénenként változó érzékenységgel. Van, aki fedett testtel egész könnyedén tud rövid távokat megtenni a fényben, másokat pillanatok alatt egy kupac szénné változtat a napfény, ez könnyen kiszámítható abból, mennyire tiszta az adott vámpír vére (ld. lejjebb). A fokhagymától való rettegés népi legenda, amit egy különösen humoros kedvű vámpír terjesztett el. Életmódjukat tekintve tehát éjszakai lények, akik a sötétben, holdvilágnál a legaktívabbak és olyankor keresnek áldozatokat. Vérrel táplálkoznak, bár nem feltétlenül szükséges kivégezniük azt, akiből fogyasztanak. Mindkét megoldásnak megvan a maga előnye és hátránya is: ha nem ölik meg az áldozatot, kevésbé kell félniük a nép haragjától, a vámpírvadászoktól és az elüldöztetéstől, az áldozat megölésével viszont képesek magukba szívni a vérrel együtt a lelkük, személyiségük egy darabját is, ezt sokan nagy tiszteletadásnak gondolják. Nem feltétlenül szükséges emberi vért szívniuk, állatival is túl tudnak élni, bár ez nagy hatással van az egészségükre és erejükre. A vámpírok ugyanis megfelelő táplálás mellett valóban rendelkeznek emberfeletti erőkkel, beleértve ebbe a fizikait, a betegségekkel szembeni teljes ellenállást vagy a sötétben való tökéletes látást.
ÁTVÁLTOZÁS FOLYAMATA Egy ember vámpírrá változtatása egy relatív egyszerű folyamat. A két fél (a vámpír és az ember) hosszanti bemetszést vágnak az alkarjuk belső felére, majdnem a teljes hosszában, majd a vágásokat egymáshoz illetve "kezet fognak" változóan hosszú időre, amíg a vérük nem keveredik megfelelő mértékben. Ezt követi az átváltozás az embernél, ami általában néhány napnál nem tart tovább, de különleges esetekben huszonnégy órán belül is képes lezajlani. Ezidő alatt az ember mély álomba zuhan, légzése és szívverése majdnem teljesen leáll, bőre kihűl. Ébredéskor az első érzés a mérsékelhetetlen szomjúság, amit csak vérrel lehet enyhíteni, a második az érzékek felerősödése, végül pedig a megnövekedett, kihegyesedett szemfogak jelenléte a szájban. A legtöbb újonc ilyenkor még nem tekinthető vámpírnak a többi szemében, ez egészen az első vérfogyasztásig tart - legyen az emberi vagy állati. A vámpírra, aki az átváltoztatásért felelős, olyan fiziológiai hatással van egy ilyen művelet, ami miatt bizonyos vámpírközegekben elítélik a nem tisztavérű, vagyis született helyett megvérzett vámpírok létrejöttét. A vérük keveredése ugyanis nem egyoldalú jelenség, a vámpír vére is felhígul, hosszabb-rövidebb időre látványosan meggyengítve a vámpirizmussal kapcsolatos képességeit. Egyesek úgy vélik, hogy ha egy vámpír túl sok ilyet vállal, a végén belőle is ember lesz, bár ezt a hiedelmet nem bizonyítja eddig semmi, noha a vér hígulása képes olyan mértékben legyengíteni a vámpírt, hogy majdnem teljesen emberi szintre jut, csak a fogak és a vérszomj különbözteti meg tőlük.
ÖREGEDÉS A vámpírok egyik leggyakrabban hallott kérdése a "hány éves is vagy?", erre pedig meglepő módon nagyon változatos válaszokat tudnak adni olyanok is, akik nagyon is egykorúnak tűnnek. Az öregedés az emberi vér fogyasztásához köthető, bár nem feltétlenül a mennyiséghez, inkább a gyakorisághoz. Azok a vámpírok, akik rendszeresen fogyasztanak vért, akár a valódi öröklétet is képesek elérni, akik viszont teljesen megtagadják az emberi vért és csak állatokból táplálkoznak, alig néhány évvel élnek tovább embertársaiknál. Született vámpírok esetében, mivel a szülők tisztában vannak ezzel a helyzettel, szigorú diétán tartják utódaikat, akik csak 18-20 évesen kapnak először emberi vért, amikor már a testük megfelelően kifejlett. Ez minden esetben rituális, a felnőtté válás fontos pillanata, bár a rítus maga meglehetősen változatos. Egyes klánonál (főleg a Vespertilio és Mordeo üst esetében, ld. lejjebb) képes kifejezetten kegyetlen eseménnyé fajulni, náluk ugyanis szokás, hogy egy (megkérdőjelezhető helyről származó) embergyerekkel együtt nevelik fel saját ivadékukat, akivel baráti, testvéri viszonyt alakítanak ki, és a rituálé során az ő vérét szükséges utolsó cseppig kiszívni, ezzel megölve őt. A család ezzel próbálja szemléltetni és igazán megértetni a fiatal vámpírral a lélekelszívás jelentőségét.
MÁGUS VÁMPÍROK Amikor varázslók válnak vámpírrá vagy szaporodnak tovább, bizonyos mennyiségű és minőségű varázserőt megtartanak vagy éppen tovább örökítenek. Egy mágikus vámpír képességei megragadnak egy első-második évfolyamos diákén, tehát alapvető varázslatokra, mint például egy lebegetetés, egy alohomora vagy egy lumos képesek maradnak, az utódok pedig szintén képesek elérni a szüleikéhez hasonló szintet. Ez generációról generációra egyre csökken, fordítottan arányosan a vámpirikus képességekkel. Tehát egy sokadik generációs vámpír már nem tud pálcát és mágiát használni, mint a felmenői tették, cserébe az olyan képességeik, amik a vámpír életmódhoz kötődnek (denevérré változás, ami egy első generációs, harapott vámpírnál nem létező képesség; emberi szem számára észrevehetetlenül gyors mozgás, hangtalan léptek, ösztönökön való uralkodás nehézsége, stb.) mérföldekkel erősebbek, mint az ősöké. Ezek a generációs erőváltozások a varázstalan eredetű vámpíroknál is kimutathatók, de mágusutódoknál jobban szembeötlő jelenség.
ÜSTÖK ÉS A VÁMPÍR TÁRSADALOM Tekintve, milyen hosszú történetű és közel olyan hosszú életű lényekről van szó, a vámpírok már nagyon régen különféle frakciókra, úgynevezett "üstökre" osztották a társadalmukat. Ezek az üstök, bár ugyanazon lények élnek bennük, egymástól teljesen függetlenül működnek, többnyire békességben. Ha vannak is nézeteltérések személyek vagy üstök között, tettlegességig szinte soha nem fajulnak a dolgok. A vámpírok kifejezetten alacsony számban élnek a világon, ezért még az esetleges konfliktusok esetén is felismerik, hogy egymás öldöklése csak hátráltatja őket a fajfenntartásban. Persze kivételek mindig vannak. Jelenleg X nagy, aktív üst létezik a világon, amiknek a legtöbb országban vannak klánjaik, családjaik, társaságaik, akik az ő elveik alapján élik az életüket.
SANGUISUGA Jelenleg a legnagyobb létszámmal rendelkező üstnek becslik és valószínű, hogy nem tévednek. A Sanguisuga vámpírjai a mértékletesség hívei, akik az élni és élni hagyni elvet vallják magukénak. Soha nem ölnek embert, de nem vetik meg az emberi vérrel való táplálkozást, éppen ugyanúgy isszák a vérüket, mint szükség esetén az állati vért. Képesek uralkodni az ösztöneiken, bár ez a sokadik generációs egyéneknél sokszor nagyobb nehézséget jelent és megesik, hogy a táplálkozásból végzetes baleset lesz. Ezek a vámpírok ezt követően önkéntes száműzetésbe vonulnak, ahol az emberi vértől teljesen megfosztják magukat afféle vezeklésképpen, amiért ártatlan embert öltek. Az üst nem veti ki magából őket, hisznek abban az egyébként nagyon emberi tulajdonságban, hogy a hibázás nem egy ördögtől való dolog és mindig, mindenki fejlődhet és változhat. Általában emberek közelében, de mégis tőlük elszigetelve élnek, saját területen, magányosan vagy kisebb családokba, baráti társaságokba verődve. A legtöbb vámpírhoz hasonlóan kedvelik a természetet, ezért gyakran élnek nagyvárosoktól távolabb, de mindig elérhető közelségben.
VIRENTIA A legfiatalabb vámpírok között elterjedt szlengként őket hívják "vegán vámpíroknak". Messze nem bír akkora létszámmal az üst, mint a Sanguisuga, de mégis elég jelentős ahhoz, hogy a legnagyobbak közé sorolhassuk. Tagjai teljesen megvetik az emberekből való táplálkozást, mocskosnak találják és szörnyeteghez méltónak, amely kifejezéstől igyekeznek megszabadulni. Vérszomjukat csakis állati vérrel oltják, éppen emiatt rendkívül beteges kinézetűek és vámpírokhoz képest gyengék, ha a többi üst tagjai nem találnák őket szánalomra méltónak, egész biztosan könnyedén eltörölnék őket a föld színéről, meg sem kéne erőltetniük magukat. Szélsőséges elveket vallanak, éppen ezért náluk ezeket a szabályokat szigorúan tilos megszegni. Ha valaki, aki egyszer az üst tagja volt, megszegi a fogadalmát és embervért iszik, azt egy életre kiveti magából a csoport. Náluk csak egyetlen esély létezik.
NOVAERA Az egyik legújabb, egyre népszerűbbé váló üstnek számít a világon, tagjai többnyire fiatal vámpírok, szinte kivétel nélkül harapottak. Bár életmódjuk nagyrészt a Sanguisugához hasonlít, mégis új köntösbe öltöztetik. Progresszív gondolkodásúak, akik próbálnak csatlakozni, beépülni a társadalomba, nem pedig elvonulni, mint legtöbb fajtársuk. Hisznek benne, hogy ha próbálkoznak és megmutatják az embereknek, hogy nem is különböznek annyira tőlük, akkor változni fognak a dolgok és nem kell félniük a kitaszítottságtól. Egyesek értelmiségi útra lépnek közülük, mugli egyetemre mennek tanulni vagy a mágusakadémiák elméleti szakjain találják magukat, abban a reményben, hogy ezzel is hozzátehetnek a társadalom fejlődéséhez és saját maguk elfogadtatásához. Néhányan meg is találják a társaságukat nyitott és elfogadó fiatal mágusok között, de még ők is hiú ábrándokat kergetnek, ha azt gondolják, nagy változásokat képesek elérni.
VESPERTILIO A Vespertilio, a másik legnagyobb üst vámpírjai jóval ritkábban táplálkoznak visszafogottabb fajtársaiknál, véleményük szerint azonban azt a lehető legtisztábban teszik. Nem fanyalodnak soha állati vérre, az egyetlen forrásuk csakis az emberi vér, akkor viszont az utolsó cseppig magukba szívják. Tiszteletlenségnek gondolják a "megcsapolt" emberek életben tartását, szerintük a legnagyobb alázat, amit egy vámpír az áldozata iránt mutathat az, ha a vérével együtt az emlékeinek, gondolatainak és az érzéseinek egy részét is magába szívja. Úgy vélik, ezzel egyfajta örök életet nyújtanak, mintegy hálaképpen a feláldozott életért cserébe, hiszen mi több az ember, mint a gondolatai és érzései egy burokba csomagolva. Ez az életmód némi fizikai változással is jár náluk, a híres, elterjedt vörös íriszű vámpírszem a Vespertilio táplálkozási szokások eredménye - ha valaki huzamosabb ideig szárazra szívja az áldozatait, szemszíne is élénkvörössé változik. Ez a változás visszafordíthatatlan. Nagy, kiterjedt családokban, klánokban élnek, gyakran nagyvárosokban.
MORDEO A Vespertilio szakadárjainak üstje, akiknek az életmódja nagyban megegyezik az előző vámpírokéval, azonban a háttért jelentő okok teljesen mások. A Mordeo vámpírok nem azért ölnek, hogy azzal tiszteletet mutassanak, hanem puszta ösztönből, a vágyak hajtotta gyilkolásért, rombolásért és pusztítástért. A Virentia tökéletes ellentétei: nem csak nem tagadják, hogy szörnyetegek lennének, de még büszkék is rá. Teljesen leválnak a normális társadalomról, legyen az emberi vagy vámpír, vad, barbár módon élnek, dominanciára épülő kapcsolati rendszerben, amit ők akkurátus módon falkának hívnak. A legtöbben, még fajtársaik közül is kerülik őket.
VÁMPÍROK A VARÁZSVILÁGBAN A vámpírok társadalmi megítélése nem kedvező, számtalan negatív sztereotípia alakult ki róluk még a varázsvilágban is. A közvélekedés szerint veszélyes szörnyetegek, akiknek nem szabadna vegyülniük a többségi társadalommal. Azonban a vámpírok nincsenek annyira szem előtt, mint a vérfarkaskórban szenvedők, számuk is lényegesen csekélyebb, emellett pedig egyértelmű külső jellemzőiknek köszönhetően nem is tudják titkolni állapotukat, ezért az átlagember és a média kisebb figyelmet szentel nekik. Asszimilációjuk azonban hangos gyűlöletkampány nélkül sem lehetséges - a munkahelyek jelentős többsége nem alkalmaz vámpírokat, diszkriminációjukat jelenleg semmilyen törvény nem tiltja. A 20. század eleje óta több próbálkozás született már a hátrányos megkülönböztetés tilalmának bevezetésére, ezek azonban mind rövid és sikertelen kampányok voltak. Magát a vámpírközösséget sem sikerült mozgósítani az ügy érdekében, hiszen rendkívül megosztott kisebbségi rétegről van szó, akiknek a vámpíridentitása igencsak eltérő, éppen ezért a társadalmi integrációról alkotott véleményük is nagyon széles skálán mozog. Ugyan értelmes mágikus lényként tiltott a vámpírok ok nélküli zaklatása, bántalmazása és meggyilkolása - és egy átlagos képességű varázsló vagy boszorkány valószínűleg nehezen is bánna el egy idősebb, tapasztaltabb vámpírral -, de a jog és a rendfenntartás sajnos elég elnéző az ilyen atrocitások esetén. Gyakori, hogy a vámpírokat nem látják szívesen vendéglátóhelyeken, boltokban, üzletekben, rendezvényeken, és sajnálatos módon a gyakorlat azt mutatja, hogy még a medimágusok sem szívesen tartózkodnak a közelükben, a Szent Mungó megalapítása óta több olyan esetet dokumentáltak, amikor egyetlen gyógyító sem volt hajlandó ellátni egy vámpír pácienst. Vélhetően ez a vámpírrá változással kapcsolatos sztereotípiákból ered. Sokan azt gondolják, elég egy rossz érintés, egyetlen csepp vámpírvér és fertőzötté válnak, valójában ez természetesen nem igaz. Ugyanilyen kártékony tévhit, hogy az összes vámpír képtelen az önuralomra más élőlények jelenlétében. Természetesen vannak, akik valóban nem képesek uralkodni az ösztöneiken, különösen a friss vér szagát megérezve, de a vámpírok egy jelentős része (főleg az első generációs vámpíroké) nagy önkontrollt tud tanúsítani, ha szeretne. A vámpírok és halandó emberek közötti kapcsolatot a társadalom elítéli, azonban meglepő módon a házasságkötést a törvények nem tiltják.
FÉLVÁMPÍROK (DHAMPIR) Egy vámpír és egy ember közös gyermekét a köznyelv dhampirnak nevezi. Ritkán születik ilyen utód, így kevés tudományos feljegyzés található róluk. Megfigyelhető náluk is az átlagosnál világosabb bőr, a nagyobb szemfogak és előszeretettel fogyasztanak vért, azonban tovább képesek vérszívás nélkül élni. A napfény nem okoz nekik égési sérüléseket, de nappal sokkal fáradékonyabbak, szemük pedig hamar megfájdul az éles fénytől. Érzékszerveik fejlettebbek egy átlagos emberénél. Harapásukkal nem képesek megfertőzni másokat, azonban gyermekeiknek tovább adhatnak vámpírjellemzőket. Minél távolabbi a családfán a tiszta vámpír felmenő, annál kevésbé feltűnőek ezek a tulajdonságok.
A vélák Bulgáriában őshonos mágikus lények. Gyönyörű, fiatal nőknek tűnnek, világos - tiszta vérű véla esetén szőke vagy fehér! - hajukkal és sápadt porcelánbőrükkel, kék szemükkel, illetve lenyűgöző táncukkal bárkit elbűvölnek. Képesek olyan vonzalmat ébreszteni az emberekben különleges mágiájukkal, hogy az illető képes lenne akár több száz méter magasból levetni magát, csak hogy közelebb kerülhessen ezekhez a különleges szépségekhez. Azonban a dühös vélák már kevésbé bájosak: arcuk megváltozik, hárpiaszerű, csőrös, veszélyes lényekké alakulnak át, akik képesek tűzlabdákat dobálni ellenségeikre. Különösen lobbanékony teremtmények. A vélák és emberek romantikus kapcsolata gyakoribb bármely más varázslény-ember kapcsolatnál. A félvélák, negyedvélák stb. öröklik véla felmenőik szépségét és mágiájuk egy részét. A nem tisztavérű vélák között találhatunk férfiakat is. A vélahaj pálcamagként is funkcionálhat, noha Nagy-Britanniában nem elterjedt, Ollivander egyetlen varázspálca készítésekor sem használta fel.
A vérfarkasok olyan emberek, akik teliholdkor vérszomjas farkasalakot öltenek akaratukon kívül. A betegség okozója a lycanthropia nevű fertőzés, amely harapás útján terjed - a közhiedelemmel ellentétben nem örökletes, csupán vérfarkas-harapás áldozataként válhat valaki fertőzőtté. Teliholdkor felvett alakjuk apró eltéréseket mutat az átlagos farkasokétól: az orruk rövidebb és szemük emberszerűbb. Az igazi különbség azonban a viselkedésükben figyelhető meg, hiszen az átlagos farkasok ritkán támadnak emberre, ezzel szemben a vérfarkasok ösztönösen vadásznak rájuk, míg a többi állatot sértetlenül hagyják. Ha nincs a közelükben préda, magukban tesznek kárt, így gyakran megfigyelhetőek testükön emberalakjukban is különféle sérülések. Azonban napjainkban már létezik gyógyír a vérfarkasok korábban csillapíthatatlannak hitt agresszivitására, ha a beteg átváltozás előtt Farkasölőfű-főzetet fogyaszt, megőrzi emberi tudatát teliholdkor is. A bájital elkészítése azonban bonyolult, emiatt beszerzése költséges, a társadalom peremére szorult vérfarkasok nagy része kénytelen nélküle élni. A Roxfort és a Docendo Discimus farkaskórban szenvedő diákjai költségmentesen megkapják a bájitalt. Az átváltozás azonban így is rendkívül fájdalmas, a teliholdat megelőző és az azt követő néhány nap különösen kellemetlen a vérfarkasok számára. A vérfarkasok képesek - nemtől függően - az utód nemzésre és gyermek szülésre, ám ez nem ugyanúgy működik a két nemnél. A férfi vérfarkasok gyermekei a farkaskórra immunisan születnek. A harapások és karmolások - ha túlélik az állattal való találkozást - úgy hatnak rájuk, mint a legtöbb emberre, ha nem túl mélyek, nem marad nyomuk. Ezzel szemben a női vérfarkasok gyermekei a kórral megfertőződve jönnek a világra. Gyógyulásra, mint az anyjuk esetében nincs lehetőség. Fontos még, hogy ezek a nők nehezen esnek teherbe, ha pedig mégis megtörténik, az átváltozások miatt a vetélés kockázata is fokozott, többnyire meg is történik. A született vérfarkasok így nagyon ritkák és különlegesek.
A házimanók a varázslók és boszorkányok szolgálatában álló varázslények. Korábban egy mágikus szerződés kötötte őket munkaadójukhoz, amely teljes engedelmességet követelt meg tőlük. Ha gazdájuk egy valódi ruhadarabot ajándékozott egy házimanónak, akkor a manó felszabadult, azonban ez hatalmas szégyennek számított.
A köztudatba beágyazódott tévhit ellenére a kentaurok nem "félemberek", hanem egy önálló faj, noha testük alsó fele tökéletesen megfelel egy ló külső jellemzőinek, felső fele pedig egy emberi torzónak. Azonban semmi közük sem a lovakhoz, sem az emberekhez, a kentaurok önálló történelemmel és kultúrával rendelkező, intelligens faj. A Minisztérium a bestiák között tartja őket számon a kentaur közösség saját kérésére, ugyanis nem akartak egy kategóriába kerülni olyan sötét lényekkel, mint például a vámpírok.
A koboldok páratlanul intelligens mágikus lények, akik a történelmi konfliktusok és általános ellenszenv ellenére is szoros kapcsolatban élnek a varázslóközösséggel. Különösen híresek fémmegmunkálási tehetségükről, egyetlen másik faj sem képes olyan fegyvereket, eszközöket gyártani, mint a koboldok - az egyik leghíresebb koboldmunka Griffendél Godrik kardja, amelyet jelenleg a Roxfort igazgatói irodájában őriznek. A koboldok többsége különleges érzékkel látja át a gazdasági folyamatokat, nem meglepő, hogy ők a Gringotts Varázslóbank legfontosabb munkatársai.
A maledictusok olyan nők, akik egy vérátok következtében képesek valamilyen bestiává változni, majd az idő elteltével abban a testben ragadnak. Az átok velük született, anyáról lányra száll, a férfiakat nem érinti. A bestia formája, amelyet a megátkozott nő magára ölt, az átok függvényében változik. A legismertebb maledictus Nagini, Voldemort Nagyúr egykori hűséges csatlósa és horcruxa.
A szellemek az egykor élő boszorkányok és varázslók (egyes esetekben állatok) lelkének evilágon maradt "lenyomatai". Ezek a test nélküli lelkek életük során vagy rettegtek a haláltól vagy valamilyen okból rendkívül erősen kötődnek az adott helyhez, amit kísértenek.
A varázsvilág szirénei – a görög mitológiává ellentétben – olyan lények, melyeknek lábak helyett uszonya van, felsőtestük emberi, ujjaik között hártya feszül és kopoltyúval lélegeznek. Ugyan képesek a víz felett is levegőt venni, azonban a vizet nem hagyhatják el huzamosabb ideig, ugyanis pár órán belül annyira kiszáradnak, hogy az végzetes számukra. A közhiedelemmel ellentétben a szirének nem képesek lábat növeszteni, a halfarkuk akkor is megmarad, ha nem éri őket víz. 
A vélák Bulgáriában őshonos mágikus lények. Gyönyörű, fiatal nőknek tűnnek, világos - tiszta vérű véla esetén szőke vagy fehér! - hajukkal és sápadt porcelánbőrükkel, kék szemükkel, illetve lenyűgöző táncukkal bárkit elbűvölnek. Képesek olyan vonzalmat ébreszteni az emberekben különleges mágiájukkal, hogy az illető képes lenne akár több száz méter magasból levetni magát, csak hogy közelebb kerülhessen ezekhez a különleges szépségekhez. Azonban a dühös vélák már kevésbé bájosak: arcuk megváltozik, hárpiaszerű, csőrös, veszélyes lényekké alakulnak át, akik képesek tűzlabdákat dobálni ellenségeikre. Különösen lobbanékony teremtmények.
A vérfarkasok olyan emberek, akik teliholdkor vérszomjas farkasalakot öltenek akaratukon kívül. A betegség okozója a lycanthropia nevű fertőzés, amely harapás útján terjed - a közhiedelemmel ellentétben nem örökletes, csupán vérfarkas-harapás áldozataként válhat valaki fertőzőtté. Teliholdkor felvett alakjuk apró eltéréseket mutat az átlagos farkasokétól: az orruk rövidebb és szemük emberszerűbb. Az igazi különbség azonban a viselkedésükben figyelhető meg, hiszen az átlagos farkasok ritkán támadnak emberre, ezzel szemben a vérfarkasok ösztönösen vadásznak rájuk, míg a többi állatot sértetlenül hagyják. Ha nincs a közelükben préda, magukban tesznek kárt, így gyakran megfigyelhetőek testükön emberalakjukban is különféle sérülések. Azonban napjainkban már létezik gyógyír a vérfarkasok korábban csillapíthatatlannak hitt agresszivitására, ha a beteg átváltozás előtt Farkasölőfű-főzetet fogyaszt, megőrzi emberi tudatát teliholdkor is. A bájital elkészítése azonban bonyolult, emiatt beszerzése költséges, a társadalom peremére szorult vérfarkasok nagy része kénytelen nélküle élni. A Roxfort és a Docendo Discimus farkaskórban szenvedő diákjai költségmentesen megkapják a bájitalt. Az átváltozás azonban így is rendkívül fájdalmas, a teliholdat megelőző és az azt követő néhány nap különösen kellemetlen a vérfarkasok számára.
