Itt találjátok azokat a varázslényeket és mágikus állatokat, amelyek intelligens besorolással nem bírnak, ezáltal nem alkothatók meg önálló karakterekként, azonban sok játékot befolyásolhat a létezésük és a világot is színesebbé teszik. Saját állatok és lények kitalálására is van lehetőség, hogy bővíthessük a tudásunkat és az oldal kínálatát. Ehhez alább találjátok majd a kódot.
A varázslények besorolása:
XXXXX – bizonyítottan varázslót ölt / idomításra, szelídítésre alkalmatlan XXXX – veszélyes/kezelése szaktudást igényel / csak magasan képzett varázsló tud bánni vele XXX – képzett varázslóra nem veszélyes XX – ártalmatlan / szelídíthető X – unalmas
Fontos: Roxforti diákoknak lehet X és XX besorolású háziállatuk. Felnőtt karakterek tarthatnak XXX besorolású állatot is otthonukban. A magizoológiának valamely ágával foglalkozó felnőtteknek lehet XXXX besorolású bestiája is. XXXXX besorolású állatot SENKI nem tarthat csak úgy, de szakképesítettek dolgozhatnak velük, ahogy pl. sárkánykutatók foglalkoznak a sárkányokkal.
A lista bővíthető. Amennyiben szeretnétek, hogy a ti állatotok is bekerüljön ide, annak ára egy privát üzenet valamelyik admin felé az állatok leírásával.
Az erdei gólem egy viszonylag kicsi (átlagosan 100-120cm magasságú) gólemfajta. Testét kisebb-nagyobb kövekből építi, amiket gyökerekkel és indákkal tart egyben. Ez nem tűnik erős tartásnak, a látszat ellenére viszont nehéz szétválasztani egymástól a darabokat. Testrészeinek nagy felületét gombák, mohák és egyéb apró páfrányok borítják, remek élőhelyet biztosít az ilyen növényeknek. A magizoológusok eddigi kutatásai alapján annál egészségesebb és boldogabb egy erdei gólem, minél több növény él rajta.
Táplálkozás:
Egyetlen valós tápláléka nem más, mint a víz. Az erdei vízforrásokból nyeri ki a túléléshez szükséges ásványi anyagok túlnyomó részét, emiatt kifejezetten szeret barlangok, patakok és kisebb tavacskák környékén sétálgatni. Minden mást a rajta élőkből nyer ki, amire csak szüksége lehet.
Életmód és szaporodás:
Békés, érdektelen életet élő varázslények, akik a mágusok nagyrészének nem többek sétáló köveknél. A természet kedvelői esetleg szívesen nézegetik őket, adnak nekik virágokat (amiket mindig hálásan és vidáman fogadnak el). Rendkívül könnyen megbíznak mindenben és mindenkiben, de mivel alapvetően nincsen természetes ellensége, ez nem szokott problémát jelenteni számára. Szaporodását tekintve... nos, nem szaporodik. Új gólemek akkor jönnek létre, amikor az erdő egy élőlénye az életét áldozza egy másikért. Ilyenkor a lebomlott tetemből, amint azt elkezdi magába fogadni az erdő növényzete, megalakul a gólem szíve, amit aztán körbeépít a testének többi darabjával.
Felhasználhatósága:
Mesterséges erdőkbe való betelepítése megsegíti a környezet gazdagítását és a növények jólétét.
A vastag, barna futóféreg nedves helyeken, vizesárkokban él. Legfeljebb 25 cm-esre nő meg, s gúnyból ráragasztott nevével ellentétben igen keveset mozog. Feji és farki végén, melyek tökéletesen egyformák, nyálkát termel, amit néha varázsfőzetek besűrítésére használnak. A futóféreg kedvenc tápláléka a salátalevél, de szinte bármilyen növényt elfogyaszt. Zöld váladéka népszerű és hasznos összetevő, használják Wiggenweld és Herbicid bájital előállítására, illetve Altatóitaléra is.
Kristálykrumpli (Portabuddy)
A kristálykrumpli... nos, igazság szerint a neve nagyrészt leírja küllemét. Egy nagyjából burgonyaméretű és -formájú folyami kőről van szó, aminek apró, mágikusan változó bemélyedések adják szemeit, alattuk pedig aprócska, vékony szájjá formálódik egy kicsiny repedés. A fiatal egyedek egészen jelentéktelenül néznek ki, azonban ahogy idősödnek, különféle spirális mintázatok alakulnak ki felületükön, valamint megjelennek rajtuk a nevüket adó kristályok is. Egyedfüggő, hogy kinek milyen színű kristálykrumpli jut, a magizoológusok a mai napig nem tudják megállapítani, hogy mi alapján keletkeznek a különös kis kristályok adott színűre. Táplálkozás: Elméletben nem esznek semmit, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a forrásvízben rendszeresen megfürdetett egyedek sokkal egészségesebbek és a rajtuk növekvő kristályok nagyobbak és szebbek lesznek. Ennek valószínű oka a vízben oldott ásványi anyagok beolvadása a krumplik testébe
Felfedezése:
A kristálykrumpli egy teljesen véletlenül létrejött mágikus lény, ami Cuthbert Coorthopp (közismertebben Kerge Cuthie) kutató nevéhez köthető. Kerge Cuthie egyik félresikerült kísérletének eredményeként jött létre, amikor egyszerűbben, egy bájital és egy egyszerű folyami kavics használatával próbálta elkészíteni a Bölcsek Kövét - persze mindig sikertelenül. A köveket mindig félretette annak érdekében, hogy megvizsgálhassa őket a későbbiekben, megtalálva a hiba forrását. Később, mikor ránézett a kövekre, megtalálta közöttük Indigot, az első, eredeti kristálykrumplit, akit alapos tanulmányozás után a fiának, Clarence-nek adott. Clarence Coorthopp az évek során Indigóból létrejövő köveket eleinte elajándékozta barátainak, majd a legszebb darabokat elkezdte félrerakni, felnőttként pedig egy meglehetősen hosszú, bürokratikus út során szabadalmaztatta a kövekkel való kereskedést. Az 1960-as évek óta a Coorthopp Vállalat a legnagyobb, szinte monopol helyzetben lévő kristálykrumplival kereskedő cég, aminek a kisebb "tenyésztők" minden létrejött és eladott kristálykrumpli után járulékot fizetnek.
Táplálkozás:
Elméletben nem esznek semmit, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a forrásvízben rendszeresen megfürdetett egyedek sokkal egészségesebbek és a rajtuk növekvő kristályok nagyobbak és szebbek lesznek. Ennek valószínű oka a vízben oldott ásványi anyagok beolvadása a krumplik testébe.
Szaporodás:
Az igazán sokat megélt krumplikon afféle kinövésekként jelennek meg aprócska utódaik, akik ha elérik a megfelelő méretet, leválnak az anyatestről. Ez a szaporodási módjuk, mivel teljesen nemtelen lények. Különleges tulajdonságuk, hogy a rajtuk kialakuló spirális mintázatok éppen ott alakulnak ki, ahol előzőleg csatlakoztak a nagyobb testhez. Olykor megesik, hogy egy megjelenő új kő abbahagyja a növekedést és véglegesen a gazdatesten marad.
Érdekességek:
A kristálykrumplik ugyan nem tudnak kifejezetten kommunikálni egymással vagy az emberekkel, de a boldog példányok képesek a dúdolásra. Ez egy nagyon kedvelt tulajdonságuk, hangjuk ugyanis lágy és tiszta, nyugalmat áraszt magából és valamilyen furcsa módon szerotonint és endorfinokat szabadít fel az emberek agyában, boldogabbá és nyugodtabbá téve őket. 1975-ben egy Gary Dahl nevű amerikai férfi véletlenül találkozott egy boszorkánnyal és annak kristálykrumplijával, a memóriatörlés pedig nem sikerült maradéktalanul. Ennek hatására született meg a 2000-es évek előtti időszak hatalmas őrülete, a "pet rock". Clarence Coorthopp megpróbálta beperelni Dahlt az ötletlopásért, azonban mivel állítólagos másolója mugli volt, erre semmilyen lehetősége nem volt meg.
Felhasználhatósága:
Rendkívüli módon kedvelt háziállat, mivel szükséglete gyakorlatilag semmilyen nincsen, vagyis nem kell etetni, gondozni, rendben tartani. A Coorthopp Vállalat mellett akadnak kisebb "tenyésztők", akik igyekeznek kikísérletezni a kristályok színeinek egyedi szaporítását, a legszebb hangú kövek továbbfejlesztését, hasonló módon, ahogy a mugli világban a hüllők színek és mintázatok alapján történő szelekciója is működik. Sokan gyűjtik őket hang alapján, a kristályokkal nem foglalkozva, hogy egy egész orchestrát alakítsanak ki otthonukban kristálykrumplikból.
A mohamanó egy nagyjából 50cm magasságú lény, egyszerű, kissé emberi formával. Hosszú, piszkoszöld szőr fedi az egész testét, unott pillantású szemei nagyok a fejhez képest és mindig kék vagy zöld színűek. A hím és a nőstény külsőre megkülönböztethetetlen egymástól. Fejükön és hátukon sokszor moha vagy penész nő a nedves környezet és a többnyire ülő életmód miatt.
Táplálkozás:
Senki nem tudja, mivel táplálkozik, mivel egyetlen varázslénykutató sem látott egyetlen példányt sem enni, akármilyen sokáig figyelték is. Alapvetően nagyon szégyellős lény, így lehet, hogy csak a figyelő szemek előtt nem mert táplálékot magához venni. A találgatások alapján azonban valószínűleg a hátán és a fején növő penészt és mohát eszi meg, amikor senki nem figyel rá.
Életmód és szaporodás:
Mocsarakban honos, életének túlnyomó részét a lápok nedves kövein vagy korhadt fákon ücsörögve tölti. Eközben maga elé mered, a nedves környezetnek hála pedig sosem szükséges pislognia. Tekintetét úgy írják le, mint nyugtalanító és kellemetlen, pedig ártani sosem árt senkinek. Látása valószínűleg kifejezetten jó, mivel a legjobb rejtekekben is azonnal észreveszi a varázslókat és amíg látja őket, addig bámul a szemükbe. Szaporodási módja szintén ismeretlen, az egyedeken nem látszik a várandósság, csak a nőstényeknél random pillanatokban megjelenik egy újszülött - még fogságban is. A gondozók nagyrésze a reggeli vizit alkalmával szokott az új lényekkel találkozni.
A nyaláka megjelenését tekintve egy igazán különleges lény, mivel egyszerre színtelen és képes mutatni az összes színt, amit az emberi szem befogadni képes - egyes hipotézisek alapján még annál is többet. Kocsonyás jellegű teste olyan anyagokat termel, amik által az állat változtatni képes a színét. Mindez a hangulatától függ, a rémült állat színei nagyban különböznek a meglepett, kíváncsi, dühös vagy boldog példányétól. Ez általában egyedenként változik, mindegyik esetében a gazda feladata megismerni kisállatukat annyira, hogy felismerjék saját kis nyelvét.
Táplálkozás:
Vízi növényekkel táplálkozik, akár szárított formában is. Kifejezetten szereti a békalencsét és a hínárt, azonban a tavirózsákat nem hajlandó megenni. Azokat szinte fajtársainak tekinti, a kis vizes terráriumba, ahol pihentetni kell őket, érdemes is betenni egy-kettőt, hogy állatunk jól érezze magát.
Életmód és szaporodás:
A nyaláka egy nagyon széles körben elterjedt varázslény, alfajai bármilyen víz körüli területen nagy számban megfordulnak. Háziasításuk relatíve újkeletű, pedig rendkívül jó háziállatok, mind látvány, mindpedig társaság szempontjából. Még a terráriumból is ki lehet venni őket, ha megfelelő mennyiségű vizet tudunk biztosítani nekik időnként. A vízhiány náluk látványos, apró csápjaik behúzódnak, súlyosabb esetben pedig aszalt szilvára hasonlító lesz az egész testük. Szaporodásuk megegyezik a legtöbb békafajéval: petéket raknak, amikből később ebihalak, majd végül kifejlett nyalákák lesznek.
Felhasználhatósága:
Vizes területek ökoszisztémájának rendben tartására kitűnőek.
Apró termetű, törékeny kisállat. Mérete nem haladja meg a 20cm magasságot, ami ezekkel a hosszú lábakkal még meglepőbb. Rendkívül gyorsan tud futni, ráadásul hangtalanul, mivel annyira aprók és puhák a mancsai, hogy teljesen észrevehetetlen, amikor közlekedik. Hatalmas szemei vannak, bár ezekkel nem lát túl jól, inkább az ellenfél megfélemlítésére használja őket - meglehetősen sikertelenül. Fülei hasonlóképpen nagyok, de legalább funkcionálisak, a legapróbb neszeket is meghallja egész nagy távolságból, éppen emiatt nem bírja a nagy zajokat.
Táplálkozás:
Apró rovarokat és bogyós gyümölcsöket fogyaszt, nem válogatós. Kifejezetten könnyű etetni, és mivel természetes élőhelyén nem talál meg akármit, még hálás is azért, ha eléraknak valami extra finomságot. Nem iszik, a tiszta víz számára halálos is lehet már egészen kis mennyiségben, minden szükséges vízforrást a táplálékából nyer ki.
Életmód és szaporodás:
Eredetileg sivatagi és félsivatagi környezetben élt és szaporodott, azonban amióta elkezdték háziasítani, szinte bárhol megél, bár a hideget nem bírja - ilyenkor szükséges felöltöztetni, hogy megvédjük egészségét. Kifejezetten barátságos és kedves, bár akadnak egyedek, akik félősebbek a többinél. Elélnek egyedül is, vagy kisebb családokban, de más lények mellett is el tud élni, amennyiben időben egymáshoz vannak szoktatva és nem kell attól félni, hogy a másik állat megeszi őt. Hatalmasakat tud ugrani, testének háromszorosát is képes felülmúlni. Évente kétszer szaporodik, 6-8 utóddal, akiket a nőstény és a hím együtt gondoznak, amíg életképesek nem lesznek. Nagyjából 7-8 évet élnek.
A prizmavarangy egy egészen apró mágikus lény, ami kifejezetten színes, mint amilyen a kifolyt olajon megcsillanó fény visszaverődése. Teste zömök és jobbrészt kerek, nagyobb bőrréteg fedi, mint amekkorának kellene, ezért nagy fodrokként jelennek meg rajta a ráncok. Ezek védekezés szempontjából funkcionálisak, habár nem sok állat hajlandó prizmavarangyot lakomázni. Apró szemei fekete gyöngyökként ülnek az arcán, koponyája formái miatt mintha össze lennének kötve csigaszerű füleivel. Lábai kicsik, ugrásra és gyors mozgásra alkalmatlanok, gyakorlatilag csak lassan vonszolják előre. Sokszor látni prizmavarangyot gurulni, ugyanis így haladnak a leggyorsabban, ezt pedig ők is nagyon jól tudják.
Táplálkozás:
Teljesen insectivor lények, tehát egyetlen táplálékuk a rovarok, ezek közül is főleg a kisebbek. Kedveli a muslicákat, szúnyogokat, kisebb legyeket és tücsköket. Keményebb exoskeletonnal rendelkezőket és bogarakat nem tud megemészteni. A rovarokat a bőréből kipárolgó feromonokkal vonzza magához, aztán mint egy porszívó, beszippantja őket a szájába - mivel gyors lecsapással esélytelen lenne.
Életmód és szaporodás:
Nagyrészt ülő életmódot folytat, csak akkor mozdul el nedves, földes otthonából, ha feltétlenül szükséges, tehát ha elfogy a táplálék vagy párzási idő van. Utóbbi esetében a nőstények egy vizes, mohás területre lerakják petéiket, a hímek pedig megtermékenyítés címszó alatt felkeresik ezeket a fészkeket és gyakorlatilag megfürdőznek a petekupac közepében. A megtermékenyítés konkrét mechanizmusát nem ismerni.
Felhasználhatósága:
A testéből származó nyálkás váladék nagyon fontos összetevő rengeteg bájital esetében.
A szopkány - hétköznapi, ismertebb nevén Zoknilopó - egy macskaméretű, kifejezetten csúnya lényecske. Kerek, ormótlan testét hosszú és kócos, ruhaanyagnak tűnő szőrzet fedi, nyaktalannak tűnő, szintén gömbölyded feje viszont teljesen csupasz rózsaszín. Opálos, gyöngyszerű szeme olyan színekben játszik, mint egy olajfolt a víz tetején, teljesen kifejezéstelen, hegyes, tündékhez hasonló füle kicsi és hegyes, szája rendkívül széles, apró, rendetlen fogai minduntalan kilógnak felső ajka alól, orra nincsen. Senki nem tudja, hogyan lélegzik, ugyanis a kutatók vizsgálatai alapján tüdeje van, de nem találták meg, hogy hogyan használja azt. Ördögi kinézetét csak fokozzák a fején található keratinból formálódó szarvak, hosszú, nyílként végződő és vékony, csupasz farka, valamint apró, páros ujjú patái. A muglik róluk mintázták a sok karácsonyi történetben ismert krampuszt, bár erről a tényről még ők maguk sem tudnak.
Táplálkozás:
Étrendje nem túl változatos, cserébe annál bizarabb. Legfőbb táplálékát az emberek használt zoknijaiból nyeri: éjjelente belopózik a lakásokba, házakba és a szennyesből ellopja a zoknikat - ha teheti, a jobb zoknikat, amire szintén nem talált még magyarázatot a tudomány -, ezt visszaviszi fészkébe és elfogyasztja. Először a testnedveket, főképp izzadságot és az elhalt hámsejteket szívja ki belőlük, majd alkalmanként el is fogyasztja a ruhadarabot. Ez leginkább az őszi hónapokban fordul elő, ugyanis ezekből az anyagokból készíti teste a fedőszőrét, ami védi a téli hidegtől. Éjszakai útjain, ha sikerül felmásznia az ágyakba, lerágja a lábkörmöket és a bőrkeményedéseket is. Ezeket nem feltétlenül fogyasztja el, sokszor a szájában cipeli haza fészkébe, hogy ínségesebb időkre félrerakja magának.
Életmód és szaporodás:
Elsősorban éjszakai állat, bár ritkán (általában akkor, ha nagyon éhes vagy fél valamitől) lehet nappal is látni. Sokat alszik, átlagosan 18 órát egy nap, ezért nagyon minimális energiát igényel a teste, cserébe rengeteg pihenést. Magányosan él, párzási időszakban találkozik csak más egyedekkel. Elevenszülő, évente kétszer fial 3-5 kölyköt, akiket fél évig nevel, majd elzavar a fészkéből - vagy éppen ő áll tovább, ez egyedfüggő. Kedvelt élőhelye a használatlan pincék, padlások, elhagyatott épületek rejtett vackai, egy ilyen helyen akár az egész életét leéli, ha nem bolygatják meg. Várható élettartama 10 év körülre tehető, de a domesztikált példányok között egy 24 évet élő, Leves névre hallgató nőstény tartja a rekordot, aki 2021-ben pusztult el.
Felhasználhatósága:
A mágikus kozmetikaiparban előszeretettel használják őket, főleg pedikűrösök, habár az utóbbi években többen felszólaltak az embertelen bánásmód miatt, amiben sok szopkány részesül. Nem olyan régen a mágikus lényekkel foglalkozó állami szervek elkezdték komolyan venni az ő jólétüket is és szigorúbb szabályokat fektettek le az őket használó vállalkozók elé.
Az augurey Nagy-Britanniában és Írországban honos, de Észak-Európában is felbukkan néha egy-egy példánya. Zöldesfekete tollazatú, sovány, mélabúsnak tetsző madár – megjelenésében némileg emlékeztet egy csökött, alultáplált keselyűre. Rendkívül félénk állat. Tüskés bokrokban fészkel, táplálékát nagyobb rovarok és tündérek alkotják. Napjait túlnyomórészt könnycsepp alakú fészkében megbújva tölti, csak szakadó esőben kel szárnyra. Az augurey jellegzetesen mély, lüktető énekét egykor a halál előjelének hitték. A varázslók elkerülték az augurey-fészkeket, nehogy meghallják a szívszorító hangot. Mondják, több mágus is szívrohamot kapott, mikor bokrok közelében járva megütötte a fülét az augurey sírása. Azóta divattá vált az augureyt mint házi időjóst tartani, bár a madárnak a téli hónapokban tapasztalható szüntelen „óbégatása" sokak szerint elviselhetetlen. Az augurey tolla pennaként nem használható, mivel taszítja a tintát.
Árnyékkutya (Schattenhund)
EA Schattenhund egy vizsla méretű mágikus vadászkutya, amely Baden-Württembergből származik. Rövid szőrű, karcsú, izmos és sportos felépítű kutyafajta, lógó füleivel, értelmes, kíváncsi szemeivel és nemes fejformájával vonzza a tekinteteket. A fajtát hivatalosan 1999-ben jegyezte be a Német Mágikus Kennelklub, azonban a fajta kialakítása már 1788-ban megkezdődött - Sigmund Munter elképzelései szerint - és a 19. század elejére el is érte mai, végleges formáját. A Schattenhund korai tenyésztésében elsősorban vizslafélék (német és weimari vizsla, angol pointer), crupok és Amerikából importált Catahoula leopárdkutyák vettek részt, a szelekció során az elsődleges szempont nem a küllem, hanem a munkaképesség, a megfelelő temperamentum és az egészség voltak. Mostanra azonban egységes külső és hivatalos fajta standard is kialakult, azonban a színváltozatok így is rendkívül diverzek. Legtöbbször bicolor vagy tricolor kutyákkal lehet találkozni, de akadnak egyszínű példányok is, minden színváltozat elfogadott a teljesen fehéren kívül. A Schattenhundok között kifejezetten gyakoriak a kékszemű kutyák, a standard szerint ez is teljesen elfogadott.
Táplálkozás:
Mint minden kutya, a Schattenhund is ragadozó állat, azonban a mai modern világban gyakori, hogy a friss hús helyett különféle kutyatápokkal etetik őket. A Munter család azonban kifejezetten javasolja az Árnyékkutyák hagyományos nyersetetését: minőségi, sokszínű nyers hússal, zöldségekkel, tojással, csontokkal kialakított étrend a legideálisabb számukra. Élelemmel rendkívül jól motiválható kutyák, fontos, hogy gazdájuk ne etesse túl őket - ugyanis a Schattenhundok nagyon szeretik a hasukat és ez könnyen elhízáshoz vezethet.
Életmód, viselkedés:
A Schattenhund egy rendkívül aktív munkakutya fajta, hobbikutyaként, családi kedvencként való tartása nem ajánlott - és erre valójában példa sincs, hiszen a világon csupán néhány tenyésztő tevékenykedik és csakis munkára adják az Árnyékkutyákat. Igényli, hogy naponta nagy távolságokat tehessen meg, gond nélkül képes hosszú kilométerek végigfutására, jól bírja a kemény körülményeket, sőt, alapvetően a hűvösebb, zordabb éghajlaton érzi jól magát, a meleget nehezebben bírja és nagyon oda kell figyelni, hogy ne hevüljenek túl (hiszen hajlamosak végkimerülésig dolgozni). Mentális fárasztása elengedhetetlen, erre a legalkalmasabb, ha eredeti munkáját végezheti: a vad felkutatásában játszanak fontos szerepet, a pointerekhez hasonlóan követik a vad szagát, majd felemelt mellső lábbal és a szagnyom irányába szegezett orral mutatják gazdájuknak, hogy merre keressék a prédát, emellett pedig kiváló apportkutyák is a kisebb zsákmány esetén. A Schattenhund szaglása kiváló, felülmúlja a legjobb mugli vérebekét is, képes felkutatni a legügyesebben rejtőzködő mágikus lényeket is. Kitartó, szívós állat, órákon át képes követni a szagnyomot, éppen ezért a német aurorok előszeretettel alkalmazzák őket szolgálati nyomkövető kutyaként is. Az Árnyékkutyák különlegessége, hogy lépteik egyáltalán nem csapnak zajt, sokszor úgy tűnhet, mintha ruganyos lépteikkel lebegnének a föld felett, pedig valójában ez csak enyhe mágikus képességeik járulékos haszna. Emellett kiválóan látnak a sötétben. Szintén mágikus vérvonaluknak köszönhető, hogy akár 20-25 évig is élnek egyszerű, varázstalan kutyatársaikkal ellentétben. A Schattenhund kiemelkedően okos, tanítható, bátor kutya, azonban nem valók akárkinek. Határozott, tapasztalt gazdát kívánnak meg, kézben tartásukkal még a gyakorlott kutyatartóknak is gyakran meggyűlik a bajuk. Idegenekkel szemben legtöbbször távolságtartó, de sosem agresszív - az emberekkel szembeni agresszió elfogadhatatlan a fajtában. Más kutyákkal és állatokkal szintén nem keresik a kapcsolatot. Jellemzően egygazdásak, rendkívüli módon ragaszkodnak ahhoz az egy emberhez, akit kiválasztanak, olykor szó szerint tűzbe mennének értük.
Felhasználhatósága:
Vadászkutya, szolgálati kutya, emellett levedlett szőre alkalmas bájitalkészítésre és varázspálca magnak.
A lombsárkány egy közepes termetű lény, sárkányokhoz mérten egészen apró, nagyjából egy felnőtt emberhez hasonló magassággal rendelkezik. Testének kinézete az évszakok váltakozásával együtt cserélődik. Tavasszal a lények szó szerint kivirágoznak és rengeteg színes virág nyílik a leveleik között. Ez alapján lehet meghatározni a korukat is: minél több virág nyílik rajtuk, annál idősebbek. Nyáron hasonlóan zöldek maradnak, mint tavasszal, csak virágok nélkül, ősszel sárga, vörös és barna árnyalatait veszik fel tollaik, télen pedig hófehérré változnak. Fejüket szarvasokéhoz hasonló agancs díszíti.
Táplálkozás:
Teljes egészében növényevő állatok, nem esznek mást fűféléken, leveleken és virágokon kívül - sokszor még egymás hátáról is leszedik. Állatokra nézve ártalmatlanok, sőt, szimbiózisban is élhetnek bizonyos fajokkal. A tavaszi virágaik nektárt biztosíthatnak a méheknek, lepkéknek vagy akár a tündérvarangyoknak is, illetve rossz idő esetén szárnyai alatt menedékre lelhetnek az eső vagy hóvihar elől menekülő kisebb állatok is.
Életmód és szaporodás:
Békében élő sárkány, egyedfüggő, hogy mennyire keresi mások társaságát vagy inkább magányosan él. Nincsen otthonuk, mindig ott alszanak el, ahol az éjszaka éri őket. Váltakozó kültakarójának köszönhetően bárhol bele tud olvadni a környezetbe, így nem érik őt meglepetések vagy támadások. Utóbbi ugyanis nagyon könnyű lenne, mivel rendkívül kedves és nyitot mindenki felé, így a ragadozóknak is nagyon egyszerű préda lehet. Megvédeni magát nem tudná.
Felhasználhatósága:
Szinte az összes állattenyésztéssel foglalkozó farmon megtalálható mint segítő, sokszor több egyed is. Nehéz tárgyak vagy gépezetek szállításában segít, állatgondozásban is jó partner, illetve a fiatalokhoz is betehető "bébiszitternek". Összességében véve megkönnyíti a farmerek munkáját, barátságossának köszönhetően pedig sosem kell félni attól, hogy balesetet okoznának.
Egy kifejezetten szép, sárgászölden irizáló hüllő, nagy, vörös vagy lila színű szemekkel. Sima, fényes teste miatt sokan gondolják kétéltűnek, pedig az igazság az, hogy a pikkelyei annyira laposak és simák, hogy egyszerű bőrnek tűnik. Izmos hátsó lábaival testhosszának tízszeresét is képes megugrani, széles, lapos farka segítségével pedig gyakorlatilag vitorlaként képes magas fákról biztonságosan leereszkedni alacsonyabb felületekre. Feje és nyaka hátulsó részét, valamint a korábban említett farkát félig áttetsző "levelek" tarkítják, amik a zöld környezetbe való beolvadást segítik és a lefelé ugrásoknál nyújtanak még nagyobb biztonságot.
Táplálkozás:
Teljesen vegán életmódot folytat, csak zöldségeket és gyümölcsöket fogyaszt, ezeket viszont minden kombinációban és minőségben. Akadnak válogatós egyedek, akik bizonyos zöldség- vagy gyümölcstípusokat egyáltalán nem hajlandóak fogyasztani, másokat pedig nagyon lelkesen. Különösen sok feljegyzés készült a citromrajongó páfránygekkókról, illetve a retket teljesen megvető példányokról is.
Életmód és szaporodás:
Egyedül vagy kisebb családokban is elél, utóbbi főleg nőstényeknél jön létre, maximum 1-2 hímmel. Ha a hímek túl sokan lennének, állandóan párzással zaklatnák a nőstényeket (gravid vagy sem), valamint egymást is elpusztítanák a harcok során. Ez a vadon élő példányoknál meglehetősen sokszor elő is fordul. A nőstények félévente tojnak 4-12 tojást, amiket a földbe ásnak, ilyenkor másznak le egészen a földig a fák magas biztonságából. Kicsinyeik születésükkor már teljesen életképesek és önellátóak, tökéletesen másznak fára és találják meg a legjobb gyümölcsöket.
Felhasználhatósága:
Az egyik legkedveltebb mágikus háziállat. Végtelenül kezes és barátságos, nagyon erős kötődést kialakítva gazdájával, könnyű tartása pedig csak egy bónusz az alapvető kedvteléshez. Különleges mágikus képessége vagy felhasználhatósága eddig nem ismert. Nevét felfedezőjéről és háziasítójáról, Bernard Bramer egzotikus magizoológusról kapta.
A bólintér faőrző kisbestia, Nyugat-Anglia, Dél-Németország és egyes skandináviai erdők lakója. Igen nehéz észrevenni, mivel kicsiny (max. 20 cm magas), és apró barna szemétől eltekintve egy darab gallyas fakéregre hasonlít. A bólintér rovarevő, s alapjában véve igen félénk, béketűrő lény. Ha azonban valaki ártó szándékkal közeledik az általa őrzött fához, köztudottan megvadul. A lomb közül leugorva támad, és hosszú, hegyes ujjait az otthonát fenyegető favágó vagy kéregfaragó szemébe vájja. Ha fatetűvel kínálják, azt békésen elfogyasztja, s engedi, hogy a boszorkány vagy varázsló varázspálcának való ágat vágjon a fájáról.
Csippelke (Chizpurfle)
A chizpurfle parányi, 1 mm-nél alig nagyobb élősködő. Testük atkaszerű, rágójuk aránytalanul nagy. A mágia vonzza őket, befészkelik magukat a crupok, augureyk és hasonló bestiák szőrébe, tollazatába. Varázslóházakban is feltűnhetnek, ahol megtámadják a mágikus tárgyakat. Beleeszik magukat a varázspálcába, hogy elérjék annak mágikus magját, de az elmosatlan üstben is megtelepszenek, s bekebelezik az edényben maradt bájitalcseppeket.
Dirikól (Diricawl)
A diricawl pufók testű, bolyhos tollazatú, repülésre képtelen madár. Mauritius szigetén őshonos. Igen jellegzetes módon menekül: tollhullatva eltűnik, hogy aztán valahol másutt felbukkanjon. (Ezzel a képességgel a főnix is rendelkezik.) A faj érdekessége, hogy egykor a muglik is tudtak a létezéséről, bár ők „dodó" néven ismerték. Mivel nem voltak tisztában vele, hogy a diricawl képes eltűnni, azt hitték, vadászaik kiirtották a fajt. Tekintve, hogy ez a tény a jelek szerint rádöbbentette őket a többi élőlény válogatás nélküli pusztításának veszélyeire, a Mágusok Nemzetközi Szövetsége nem tartja célszerűnek eloszlatni a diricawl kihalásának tévhitét.
Golymók (Puffskein)
A golymók világszerte elterjedt. Ez a gömbölyű testű, vajszínű, puha bundájú lény rendkívül szelíd, a simogatást és a dobálást egyaránt jól tűri. Igénytelen, így gondozása egyszerű; ha jól érzi magát, mély, zümmögő hangot hallat. Időről időre kidugja hosszú, vékony, rózsaszínű nyelvét, s táplálékot keresve körültapogatózik a házban. Az ételmaradéktól a pókig mindent elfogyaszt, s előszeretettel dugja fel nyelvét az alvó varázsló orrába, hogy elmajszolja az orrváladékot. Ez a szokása igen népszerűvé tette a mágusgyermekek körében, akik házi kedvencként tartják.
Hangasárkány (Ferryu)
A hangasárkány neve csalóka, ugyanis hiába van néhány részlet rajta, ami a repülő hüllőkre emlékeztet, többnyire csak a szárnyai és a gerince mentén végigfutó szarus kinövések miatt ragadt rá ez a megnevezés. Teste mindezek mellett tökéletesen olyan, mint egy átlagos vadászgörénynek vagy egy goromkának. Színe nagy skálán mozog, a fehértől a bézsen keresztül egészen a teljesen feketéig terjed, világosabb változatainál mancsain sötét "zoknit hord", illetve pofáján is jelenhetnek meg sötétebb mintázatok. Mancsait tökéletesen tudja fogásra használni, nagyon ügyesen forgat meg bennük bármit és bizonyos egyszerűbb eszközhasználatra is megtanítható.
Táplálkozás:
Mindenevő, bármit elfogyaszt, amit éppen megtalál. Szereti a bogyókat, a kis rágcsálókat (egerek, pockok), magvakat is elfogyasztani, táplálékhiány esetén pedig fakérget rágcsál. Legnagyobb kedvence mégis a méz, ha messziről megérzi az illatát, képes órákon keresztül kutatni, majd kifosztani a kaptárat egy jó lépesmézért cserébe.
Életmód és szaporodás:
Méz iránti rajongását tekintve talán nem meglepő, hogy kedvelt élőhelye a füves, virágokkal teli mezőkön rejlik, ahol elhagyatott nyűlüregekbe rak fészket és ott éli le gyakorlatilag az egész életét - nem szeret költözködni. Mivel egy réten több hangasárkány is élhet, jól tűrik egymás társaságát, bár nem kifejezetten csoportos állatok. Életre szólóan választanak társat maguknak, általában párban élnek, de magányos egyedek is előfordulnak. Párzási időszakuk télen kezdődik, tavasz első két hetében aztán a nőstény 2-4 kölyöknek ad életet, akiket körülbelül fél évig nevelnek, mielőtt elköltöznének a szülők fészkéből. Rendkívüli módon szereti a virágokat (innen ered nevében a hanga szó), tavasszal és nyáron sokszor lehet látni, ahogy szinte mámoros boldogsággal szökell vagy repked a színes rengetegben. Virágcsokrokat is gyűjt, amiket bevisz a fészkébe és fekvőhelye részévé teszi. Különleges képessége, hogy ezeket a virágokat akár hónapokig is teljes, ragyogó valójában képes tartani - így vészeli át többek között a teleket is boldogan.
Felhasználhatósága:
Igen kedvelt háziállat, főleg olyan mágusoknak, akiket vonz a herbológia. Persze enélkül is remek társ, aki mindig érezteti gazdájával, hogy ő a legfontosabb az életében, és rendszeresen szed neki virágcsokrot ajándékba. Egyetlen problémája, hogy függ a testi kontaktustól, ezért olyan embereknek nem ajánlott tartásra, akik nem szeretnének együtt aludni kiskedvencükkel. Az Ibériai-félszigeten és Franciaországban igen kedvelt pálcamag a hangasárkányfog.
A mooncalf rendkívül félénk teremtés – csak teliholdkor merészkedik elő odújából. Halványszürke teste sima. Esetlenül vékony lába jókora, lapos lábfejben végződik. Két dülledt, kerek szeme a feje tetején helyezkedik el. Elhagyatott helyeken a mooncalfok hátsó lábukra állva bonyolult koreográfiájú táncot – sokak szerint egyfajta násztáncot – lejtenek a holdfényben. A búzaföldeket gyakran érdekes geometriai alakzatokban tapossák ki, nagy fejtörést okozva ezzel a mugliknak. Holdfényben táncoló mooncalfokat látni felejthetetlen élmény, emellett hasznos is lehet: ha ugyanis napkelte előtt összegyűjtjük az ezüstszínű ürüléket, s azzal trágyázzuk a mágikus növények, virágok ágyasait, a palánták rendkívül gyorsan és nagyra nőnek. Mooncalfokat világszerte találunk.
Imp
Kizárólag Nagy-Britanniában és Írországban előforduló kisbestia. Gyakran összetévesztik a hasonló méretű (15–20 cm-es) tündérmanóval, bár az imp nem tud repülni, és korántsem nevezhető színpompásnak (általában sötétbarna vagy fekete). A humora azonban épp olyan közönséges, mint a tündérmanóé. A vizenyős, lapos területeket kedveli, de folyópartokon is tanúi lehetünk, amint kedvenc elfoglaltságát űzi: megpróbálja fellökni, elgáncsolni az arra járókat. Az imp apró rovarokat eszik; szaporodási szokásai hasonlóak a tündéréhez, de petéiből nem hernyók, hanem „kész", kb. 2,5 cm-es utódok kelnek ki.
Kákalag (Grindylow)
Nagy-Britannia és Írország tavaiban találhatunk rá erre a halványzöld, hegyes szarvú, apró halakkal táplálkozó vízidémonra. A kákalag a muglikkal és a mágusokkal szemben egyaránt ellenséges, a sellőknek ellenben sikerült háziasítaniuk. Hosszú ujjai markolásra igen alkalmasak, viszont könnyen eltörnek.
Közönséges Foltika (Patchwook)
A közönséges foltika megjelenése változatos, színes és plüssállatra hajazó. Kissé olyan, mint Frankenstein szörnye, darabokból összerakva, különféle textilekből, fonalból, cérnából, üveggolyóból, gombokból is állhatnak, általában csúnyák, de aranyosak. Ha valamiért "kiszakadnak", felnyílik a testük, még abból is tömőanyag vagy szivacsdara potyog vér helyett. Gyakorlatilag úgy néznek ki, mint az otthon, maradékokból készített plüss játékok a gyerekeknek, amik életre keltek.
Táplálkozás:
Első és egyetlen tápláléka a kosz. Gyakorlatilag minden, ami egy átlagos háztartásban előfordul, az étrendje részét képezi: por, állatszőr, hajszálak, ruhafoszlányok, morzsák, elpusztult rovarok. Emiatt elég hasznos lehet a gyerekszobák tisztán tartására.
Életmód és szaporodás:
A foltikák mindig gyermekek mellett találhatóak meg, az ő érzelmi segítőjük, partnerük és legjobb barátjuk a szükséges időszakban, akár életük végéig. Pontosan annyi ideig élnek, ameddig az emberüknek szüksége van rá, utána egyszerűen elhal belőlük a lélek és egyszerű plüssé változnak. Támadásra vagy védelmezésre teljesen alkalmatlanok, éppen ezért a konfliktusokba nem tudnak beleszólni, csak az utólagos gondoskodásra és támogatásra képesek. Sokszor bánatosak, amiért nem tudnak tökéletes biztonságot nyújtani embertársaiknak, még sírásra is képesek - ahogy minden érzelem átélésére is. Beszélni nem képesek. Szaporodni egyáltalán nem szoktak, lelküket egy szomorú gyermek barátokra való vágya képes csak feléleszteni. Ilyenkor a gyermekszobában található elveszett és/vagy elhanyagolt játékok, ruhák darabjaiból áll össze a foltika és él addig, amíg szükséges.
Felhasználhatósága:
Gyermekek, főleg magányos és bántalmazott gyermekek társa.
A gnóm egész Észak-Európában és Észak-Amerikában elterjedt közönséges kerti kártevő. Magassága kb. 30 cm, feje aránytalanul nagy, lába erős, csontos. Eltávolításának módja: a lábánál fogva megforgatjuk, hogy elszédüljön, majd a kerítés fölött kihajítjuk a kertből. A törpementesítéshez jarweyt is használhatunk, bár ezt a módszert manapság sok varázsló túl kegyetlennek tartja.
Lámpás klampóc (Clabbert)
A clabbert fán lakó bestia. Külseje alapján békával keresztezett majomra emlékeztet. Őshazája Dél-Amerika, de exportált példányai világszerte megtalálhatók. Sima, szőrtelen bőre márványos zöld színű, ujjai között repülőhártya feszül. Hosszú, mozgékony végtagjainak hála egy orangután ügyességével lendül ágról ágra. Fejéből két kurta szarv áll ki. Széles szája – mely pofájának vigyorgó kifejezést kölcsönöz – borotvaéles fogakat rejt. Táplálékát főként gyíkok és madarak alkotják. A faj legjellegzetesebb külső jegye a homlok közepén elhelyezkedő jókora hólyag, mely vörös színt ölt és villogni kezd, ha a bestia veszélyt érez. Amerikai mágusok egykor előszeretettel tartottak clabberteket a kertjükben, hogy azok figyelmeztessék őket, ha mugli közeledik. A Mágusok Nemzetközi Szövetsége azonban súlyos pénzbüntetések kiszabásával visszaszorította ezt a gyakorlatot. A éjszakában világító, clabberthólyagokkal teli fa igen látványos volt ugyan, de túl sok muglit csábított arra, hogy megkérdezze a szomszédot, miért hagyja fent még júniusban is a karácsonyi lámpafüzért.
Nosztallang (Jobberknoll)
Az Európa és Amerika északi részén elterjedt jobberknoll apró testű, kék pettyes, rovarevő madár. Érdekes tulajdonsága, hogy élete végégig néma, de halála percében hosszan felkiált. Búcsúdalával kiad magából minden hangot, amit életében hallott, visszafelé „öklendve fel" azokat. A jobberknolltoll az igazságszérumok és a memóriaital egyik hozzávalója.
Padlásszellem (Ghoul)
A ghoul megjelenésében egy nyálkás, kapafogú ogréra emlékeztet. Általában varázslók és boszorkányok padlásain élnek vagy pajták szénapadlásán. Relatíve ártalmatlanok, csak a zajosságuk miatt számítanak zavaró tényezőnek. Ostobák, rovarokon és más háztáji kártevőkön élnek, veszélyességük kimerül morgásokban és dolgok dobálásában.
Pipilerti
A pipilerti egy apró termetű madárfaj, a legnagyobb egyedek is alig érik el a 15 cm testhosszt. Alapszínezetük szürkésbarna, a tojók egyszerű, fakó állatok, a hímeknek pedig alfajtól függően arany vagy ezüst mintázat díszíti a fejüket. Zömökebb testalkatuk van, kerekded állatok, ennek ellenére kiválóan és teljesen hangtalanul tudnak repülni. Szemük melegséget sugárzó, mindig barna vagy borostyánsárga.
Táplálkozás:
Eledelét kizárólag magvak teszik ki, ezek közül bármit és mindent megehet, ami kellően apró, hogy le tudja nyelni. Nem válogat, mindent megeszik, amit kap és örömmel, hálával fogadja azt el bárkitől.
Életmód és szaporodás:
A pipilerti egy csak és kizárólag fogságban élő madárfaj, amelyet mágusok tenyésztettek ki bájitalkészítők társának. Ezáltal a vadonban nem találhatók meg, és ha egy egyed mégis elveszik, nem él tovább pár napnál. Szüksége van az emberi társaságra, jobban kötődnek hozzájuk, mint fajtársaikhoz, a másik nem társaságára csakis a tavaszi párzási szezonban vágynak, ami után a tojó 2-3 tojást rak. Átlagosan 10-15 évet élnek, mindet gazdájuk társaságában, mivel egy emberhez kötődnek egész életükben. Tenyésztésük gondosan kiválogatott egyedekből, telepeken valósul meg, utána pedig bájitalkészítőkhöz vagy kutatókhoz kerülnek társnak.
Felhasználhatósága:
Bájitalkészítő mesterek körében nagyon kedvelt madár, mivel különleges énekhangjával jelezni tudja, ha egy készülő bájitallal valami probléma van. Minden egyednek saját dallama van minden eshetőségre, pl. hiányzó összetevő, kész főzet, elrontott és javíthatatlan főzet, hibás összetevő, stb. Ezeket a gazdájuknak kell megtanulni, hogy teljesen tudják hasznosítani a madár különleges képességét. Ha a pipilerti kifejezetten jó kapcsolatot létesít a gazdájával, nagyon szoros kötődés alakul ki közöttük és a madár a legjobb segítőtársnak bizonyul a bájitalkészítésben, profin adagolva az összetevőket a társának.
A porlock az angliai Dorsetben és Írország déli részén honos lóőrző lény. Füvet eszik. Bundája bozontos, sűrű fejszőrzete merev, hajszerű, orra feltűnően nagy. Felegyenesedve jár patás lábán, rövid karja négy tömpe ujjban végződik. A kifejlett példányok kb. 60 cm magasak. A porlock félénk lény, életét lovak őrzésével tölti. Istállókban összegömbölyödve pihen a szalmán, a legelőn a lovak között keres helyet magának. Az emberrel szemben gyanakvó, közeledtére mindig elrejtőzik.
Ramora
A ramora egy ezüst hal, amely az Indiai-óceán vizeiben honos, nagy varázserejét pedig hajók lehorgonyzására használja. A mágia világában elképesztő erővel bíró halnak számít és ő a tengerészek védelmezője.
Renarouse
A Renarouse egy Franciaországból származó mágikus lény, amit az 1800-as években háziasítottak. Megjelenését egy mágikus, fehér rókához szokták hasonlítani, amihez mozgása és testbeszéde is nagyban hozzájárul, mivel valójában alig lehet megtalálni a hasonlóságot közte és egy róka között. Farka hosszú és elvékonyodó, végén elágazik (nőstényeknél kettő, hímeknél három vagy több ágra). Lábai rövidebbek és képes két lábra állva felegyenesedni, ezért a végtagjai sokkal inkább emlékeztetnek egy szurikátáéra. Szemei nagyok, kifejezőek és állítólag nincsen megnyugtatóbb dolog, mint felvenni velük a szemkontaktust. Hófehér bundájukat színes minták tarkítják, a hangulatuktól függően változó színekben, aminek a magyarázatára még mind a mai napig nem tudtak rájönni a magizoológusok, ugyanis egyáltalán nem lehet a szín- vagy árnyalatváltoztatásra képes, más állatokkal (pl. kaméleon, polip) összehasonlítani. Fejét egyetlen hosszú, vékony bóbita díszíti, ugyanolyan színekben, mint a teste mintázata, ha fenyegetve érzi magát, ezt a bóbitát rezegteti.
Táplálkozás:
Gyakorlatilag mindenevő állat, bár a táplálékának a nagyrészét kis rágcsálók és bogyós gyümölcsök teszik ki, mint a málna vagy az eper. Ezen kívül mértékkel, de szívesen fogyaszt bármilyen zöldséget is, kivételt képez ez alól a hagyma és a fokhagyma, ami számára, csakúgy mint a kutyák esetében is, mérgező. A háziasított példányok számára Franciaországban már fejlesztettek ki speciális tápot, a Roux Croquette-et, ami egyedüliként monopol helyet foglal el a varázslénytápok piacán.
Életmód és szaporodás:
Meglepően hosszú ideig, akár 30 évig is elél, habár a nőstények esetében ez a világra hozott almok számával egyre csökken, ezért náluk a 20-25 év az átlag élettartam. Évente kétszer, tavasszal és ősszel van párzási szezon, ilyenkor a nőstények 2-6 kölyköt hoznak világra. Ezeket a kölyköket 12 hétig gondozzák, majd biztonságosan leválaszthatók az anyaállatról. Párban élnek, általában egy életre választanak párt maguknak, azonban ha valamelyik fél korán elveszíti a párját, sok esetben pár éven belül - amit esetükben gyászévszaknak neveznek - új párt választanak maguk mellé. A Renarouse különlegessége az érzésekben rejlik, ugyanis játszi könnyedséggel képes ráhangolódni bármilyen élőlény érzelmi világára és kedve szerint irányítani azt. Vad formájában éppen ezért meglehetősen veszélyes tud lenni más állatokra, embereknél inkább csak önvédelemre használja képességét. A francia pszichomágusok figyeltek fel először a Renarouse-ban rejlő lehetőségekre a mentális problémákkal küzdő személyek érdekében és kezdték el háziasítani az 1800-as évek közepe felé.
Felhasználhatósága:
Sokszor adják társul hangulatkezelési problémákkal küzdő, szorongó vagy depressziós mágusok mellé, emiatt Francia-, Spanyol- és Olaszországban már kifejezetten nagy mértékben elterjedtek, Európa többi államába még csak néhány egyed jutott el. Újonnan kísérleteznek az empaták mellé való elhelyezéssel is, mivel úgy vélik (minden valószínűség szerint okkal), hogy a külső érzelmek kizárásában is nagy segítséget nyújthatnak. A kutatások során viszont arra is fény derült, hogy egy Renarouse kapcsolata empata társával sokkal különlegesebb, mint bármilyen más partnerrel, sokszor fajtárssal is összevetve.
A Roncsbogár egy közepes termetű (kb. 5 cm testhosszal rendelkező) mágikus rovarféle. Teste fémes tapintású, prizmaszerűen töri a fényt és díszes mintázatok jelennek meg a barázdáiban. Ízeltlábú létére meglepően sokan kedvelik vagy találják aranyosnak. Ennek valószínű oka a barátságosnak tűnő "arc" és a hozzá tartozó nagy, fényes szemek. Lábai testéhez képest aprók, hasonlóak egy kullancséhoz.
Táplálkozás:
Nevét táplálkozási szokásairól kapta. Különösen erős, speciális rágóival a rozsdás fémeket tudja gyakorlatilag bedarálni. Emiatt legtöbbször mugli roncstelepeken vagy sok fémet tartalmazó telepeken található meg nagy számban, de rosszul karbantartott otthonokban is megfordulhat. Képes szétszedni kazánokat, vaskádakat és gyakorlatilag bármit, ami rozsdásodni tud.
Életmód és szaporodás:
Nagy kolóniákban él, többnyire táplálékban gazdag helyeken. A társas élet egyetlen célja a védelem, ezt leszámítva nem kötődik társaihoz vagy segíti a gyengébb egyedeket. Párzási időszakban nem válogatnak, a hímek az első nőstényre rátapadnak, 4-6 napig rajta maradnak, majd folytatják átlagos életüket. A nőstények többszáz petét lerakhatnak, ezek azonban nagyon jól látható helyen, prizmásan ragyognak, ezért könnyen észrevehetőek és elpusztíthatóak teljes fészkek. A madarak ugyancsak szeretnek fogyasztani belőlük. Átlagosan egy évig élnek.
Felhasználhatósága:
Semmi, kártevő, bár a hobbi bogártartók nagyon kedvelik könnyű tarthatósága és páncéljának szépsége miatt.
A tohonya turka egy bőrszínű, durva fekete sörtékkel díszített gombának tűnik első látásra, azonban a megjelenése ellenére nem növény vagy gomba, hanem egy állat. Eredetileg Skandináviából származik, de idővel egész Észak-Európában elterjedt. Legkedveltebb zsákmánya a földigiliszta, amelyeket vékony, izmos csápjaikkal túrnak ki a föld alól. Nagyon gyorsan szaporodnak és egy átlagos kertet pár nap alatt teljesen beterítenek. Ők a kerti törpék kedvenc eledele, az ékes tarlász mérge pedig nagyon halálos rájuk. Emberek által csak a nedve használható olyan főzetekbe mint a Wiggenweld és a Herbicid bájitalok.
Tündér (Fairy)
A tetszetős külsejű, de korlátozott értelmi képességű tündéreket (A tündérek igen nagy népszerűségnek örvendenek a muglik körében, s a mugli gyermekmesék gyakori szereplői. Az un. „tündérmesékben" olyan, fejlett egyéniséggel rendelkező szárnyas lényekként ábrázolják őket, akik társalogni tudnak az emberekkel (bár stílusuk jobbára émelyítőén érzelgős), mi több, varázspálcájuk van. A muglik elképzelése szerint a tündérek virágsziromból, kivájt kalapos gombából és hasonló anyagokból készült házikókban laknak. Összességében meglehetős bizonyossággal állíthatjuk, hogy a mágikus bestiák közül a tündéreknek van a legjobb mugli sajtója.) a mágusok gyakran használják dekorációs célokra. A tündérek erdőkben és erdei tisztásokon élnek. Nagyságuk 2–12 cm között változik, testük az emberi test miniatűr mása, de a rovarokéhoz hasonló szárnyuk is van. A szárny alfajtól függően átlátszó vagy sokszínű lehet. Gyenge varázserejüket a tündérek a rájuk leső ragadozók, pl. az augurey elriasztására használják. Veszekedős természetűek, de mivel végtelenül hiúak is, kezessé válnak, ha lehetőségük nyílik díszítő elemként működni. Emberi küllemük dacára nem tudnak beszélni, egymás között magas zümmögő hangokkal kommunikálnak. A tündér legfeljebb ötven petét rak, azokat levelek alsó oldalán rögzíti. A petékből színpompás hernyók kelnek ki, melyek 6-10 napos korukban bebábozódnak, hogy egy hónap múltán kifejlett, szárnyas egyedként szülessenek újjá.
Tündérvarangy (Frairie)
A tündérvarangy egy kolibriméretű kis hüllő, aminek különös módon rovarokéhoz hasonló szárnyai vannak. Zömök kis testét nehéz elképzelni, hogy azok a hártyás szárnyak elbírják, mégis ez a helyzet, és a látszat ellenére egészen jól is repül. A szivárvány minden színében pompázhat és bármilyen mintával díszeleghet, éppen ezért nagyon kedvelt az állattartó mágusok körében. Nyelve hasonló a kaméleonokéhoz, tehát majdnem a testhosszával azonos méretre képes kilőni, ezzel szerezve táplálékot magának.
Táplálkozás:
Apró rovarokat (pl. szúnyog, muslica, légy) és virágok nektárját is előszeretettel fogyasztja, ugyanakkor meglehetősen válogatós. Egyedfüggő, hogy melyiket részesíti előnyben, van, amelyik csak nektárt hajlandó magához venni, másik egyedül legyeket fogyaszt, a harmadik pedig ezt is és azt is, de sosem lehet tudni, hogy aznap éppen melyikhez van kedve. Íródott feljegyzés olyan példányról, amelyik semmi mást nem volt hajlandó megenni, csakis a lila színű hortenzia nektárját. Nem véletlen tehát, hogy a vadonban egyre fogyatkozik az egykor népes populációk száma, és egyre inkább a kihalás felé sodródik a faj - legalábbis a vadon élők esetében.
Életmód és szaporodás:
Borzalmasan ostoba lények, ami nagyban hozzájárulhat a kihalás veszélyéhez is. Képesek összekeverni egy emberi fület egy tölcsér alakú virággal vagy egy igazi legyet egy rajzolttal, emellett pedig a veszélyt sem képes felismerni. Ha a tündérvarangyon múlik, kérdés nélkül, kielégíthetetlen kíváncsiságát követve egy sárkány szájába is belerepül. A szaporodásban sem mutat nagyobb életrevalóságot, hiába élnek nagyobb kolóniákban, még így is meggyűlik a bajuk a párválasztással és az utódnemzéssel, ezért nem minden esetben tudnak a nőstények petéket lerakni. Fogságban tenyésztettek esetén éppen emiatt szükséges a tenyesztőnek a lehető legkedvezőbb környezetet kialakítani a sikeres szaporodáshoz.
Felhasználhatósága:
Végtelenül haszontalan jószág, egyedül elhullajtott szárnyait lehet ritka esetekben hasznosítani, de az is pótolható más alapanyagokkal varázslatokhoz vagy bájitalokhoz. Éppen emiatt leggyakrabban háziállatként tartják, sőt, meglehetősen népszerű és ahogy a mugliknál a kígyók esetében, úgy a tündérvarangyoknál is drágább egy-egy különleges színű vagy mintázatú példány. Egyébként nem a legjobb társak, mivel ostobaságuk miatt rengetegszer tesznek kárt saját magukban vagy akadályozzák és bosszantják gazdájukat. Ennek ellenére kifejezetten szórakoztató állatok is tudnak lenni, akik bármikor mosolyt tudnak csalni arcokra.
Az abraxan egy óriási méretű szárnyas ló, amely hihetetlenül erős, kinézete pedig egy palomino lóhoz hasonlít. Fehér sörénye és farka bájitalkészítésben használható. A Beauxbatons iskola ilyen lovak vontatta kocsikkal utazik, az ő abraxanjaik csakis whiskeyt isznak.
Acsarka (Knarl)
Az Európa és Amerika északi felén honos knarlt a muglik általában sündisznónak nézik. Külsőre a két faj valóban tökéletesen egyforma, de van köztük egy fontos viselkedésbeli különbség. A sün, ha élelmet tesznek ki neki a kertbe, elfogadja és elfogyasztja az adományt. A knarl ezzel szemben a gesztusból arra következtet, hogy a ház lakója csapdába akarja csalni őt, és bosszúból feldúlja a kertet, nem kímélve se növényt, se díszeket. Nem egy mugli gyermek szenvedett már el méltatlanul büntetést olyan vandál cselekedetért, melynek valódi tettese egy sértődött knarl volt.
Botsárka (Dugbog)
A dugbog Európa, Észak- és Dél-Amerika lápvidékeinek lakója. Ha mozdulatlan, könnyen összetéveszthető egy fadarabbal, de ha közelebbről megszemléljük, észrevehetjük uszonyszerű tappancsait és éles fogait. A dugbog csúszva, kígyózva közlekedik a mocsárban. Főleg kisemlősöket fogyaszt, de súlyos sebet ejthet a sétáló ember bokáján is. Legkedveltebb csemegéje azonban a mandragóra. Sok mandragóratenyésztővel előfordult már, hogy legszebb palántájának levelét félrehajtva, az alatt szétmarcangolt, véres cafatokat talált – a dugbog lakomájának maradékait.
Bundifult (Bundimun)
A világszerte elterjedt bundimun házi kártevő. A padló alatt és a szegélylécek mögött közlekedik, jelenlétét átható rothadásszag jelzi. A bundimun váladéka rothasztó hatású, a házak alapjait támadja meg. Nyugalmi állapotában a bundimun pislogó, zöldes penészfoltra hasonlít, de ha megzavarják, kidugja számos, pókszerűen hosszú lábát, és fürgén eliszkol. Port és piszkot eszik. A hígított bundimunváladékot – felületaktív anyagként – mágikus tisztítószerekbe keverik.
Búdongó (Glumbumble)
Az Európa északi tájain honos glumbumble szürke, szőrös testű, repülő rovar. Melankóliakeltő melaszt termel, melyet a hopszánglevél elfogyasztása után fellépő hisztéria gyógyítására használnak. A glumbumble gyakran költözik be méhkasokba, s fertőzi meg a mézet. Fészkét faodúban, barlangban vagy más sötét, félreeső helyen építi. Csalánnal táplálkozik.
Doxy
A doxyt gyakran összetévesztik a tündérrel (lásd lentebb!), pedig a két faj sok szempontból különbözik. Bár méretük hasonló és egyformán emberszabásúak, a doxy könnyen felismerhető a testét borító sűrű fekete szőrzetről valamint plusz két karjáról, illetve lábáról. Szárnya vastag, ívelt és fényes, bogárszárnyhoz hasonlatos. Doxykat szép számmal találunk Észak-Európa-szerte és Amerika hűvösebb éghajlatú vidékein. Petéiket, melyekből egyszerre mintegy ötszázat raknak, a földbe ássák. Lárváik 2-3 hét után kelnek ki. A doxynak kétszer két sor apró, hegyes méregfoga van. Doxymarás esetén ellenszérum adása javallott.
Égics (Celestial Shrike)
Az égics egy kistermetű madár, testhossza 13-20 cm között mozog farok nélkül, ami 1:1 arányban aránylik a testhez, tehát ugyanolyan hosszú. Színezete fekete, kivéve a hasi része, ami hófehér, illetve a faroktollain és a fején lévő kékes mintázatot. Utóbbi éjjelente biolumineszcenciával kékes fényt áraszt magából, ahogy a feje fölött megjelenő, glóriaszerű fénykör is. A hímet és a nőstényt a hosszú faroktollak számával lehet megkülönböztetni: míg a nősténynek csupán egy van, addig a hímnél három is díszeleg. Csőre rövid, hegyes, és erős, ami a táplálkozásában segíti. Külleme összességében hasonlít a szürkehátú gébicsére, eredeti nevét is innen kapta.
Táplálkozás:
Elsősorban rovarevő életmódot folytat, táplálékának nagyrészét kisebb-nagyobb termetű rovarok teszik ki, pl. csótányok, tücskök, sáskák, kabócák, molyok. Alkalmanként apró hüllőket és kétéltűeket is fogyaszt, gyíkokat vagy békákat, ez azonban inkább a vadon élő példányoknál figyelhető meg, akiknél nem mindig elérhető tápanyagforrás az ízeltlábúak. Gyűjtögetni szokott, többet vadászik, mint amire aktuálisan szüksége van, a többit hegyes ágak végére tűzi vagy saját rejtekében tárolja ínségesebb időkre. Éjjelente is aktív vadász, olyankor tollainak fényével vonzza magához a rovarokat.
Életmód és szaporodás:
Az égics egy életre választ párt magának, amennyiben társa elhullik, hátralévő életén át végig magányos marad. A pár nélküli egyedek sokszor csatlakoznak más égicspárokhoz a fiókák gondozásának idejére. Ritka esetekben, amikor a kötődés nagyon szoros a párok között, a magára maradt fél öngyilkosságot is képes végrehajtani, erről több feljegyzés is született az elmúlt évszázadokban. A tojó évente egyszer, 3-4 tojást költ ki, a fiókák szinte 100%-a megéri a felnőttkort a szülők agresszív védelmének köszönhetően. Az égics alapvetően egy békés, kezes madár, szaporodási időszakban azonban nem érdemes megközelíteni a fészküket, mivel ha fenyegetve érzik a tojásokat vagy a fiókákat, az emberek szemét is képesek kikaparni. Élettartamuk nagyjából 25-30 év, de az eddig feljegyzett legidősebb példány közel 58 évet élt meg - persze fogságban.
Felhasználhatósága:
Mágikus haszna elsősorban a biolumineszcenciában rejlik - tollaikból fényt adó, ki nem alvó lámpásokat készítenek, amiket főleg bányászok használnak. Az 1800-as évek végén ezek a lámpások annyira keresettek volnak, hogy az égics a kihalás szélére sodródott, ezután kezdődött el komolyabb háziasítása és megfelelő szaporítása. Néhány évtized alatt a vad populációk is biztonságos méretet éltek el, a madarak tenyésztése pedig fenntarthatóvá tette a tollfarmokat is. Faroktollát azóta varázspálcák magjának is hasznosítsák, illetve az utóbbi évtizedekben társként is felkapott lett. Békés, ragaszkodó állat, főleg a hímek szeretnek varázslók és boszorkányok kísérőjeként élni. Különleges képességük ilyenkor, hogy előre felismerik a gazdájuk felé közeledő veszélyeket, ilyenkor a fejük feletti glória ugyanúgy megjelenik, mint éjszakai aktív időszakukban, csak kék szín helyett pirosas színt ölt magára.
Az ékes tarlász egy hatalmas, mágikus csiga, amelynek háza minden órában megváltoztatja színeit, teste pedig mérgező nyálkát termel. Afrikából származik, de a varázslóknak köszönhetően már az egész világon elterjedt. Sokan tartják őket színük miatt házikedvencként, de kézbentartásukhoz vastag védőkesztyűre van szükség a mérgezés elkerülése végett.
Fenékjáró fuvacs (Lobalug)
A lobalug az Északi-tenger fenekén él. Ez a 25 cm hosszú, meglehetősen primitív lény mindössze egy gumiszerű csőből és egy méregzsákból áll. Ha veszélybe kerül, összehúzza méregzsákját, és tartalmát támadója felé pumpálja. A sellők fegyverként használják a lobalugot, egyes varázslók pedig bájitalokba keverik lefejt mérgét.
Goromka (Jarvey)
A jarvey Nagy-Britanniában, Írországban és Észak-Amerikában honos. Csupán annyiban különbözik egy nagyra nőtt menyéttől, hogy beszélni tud. Alacsony értelmi szintjéből kifolyólag azonban tartalmas eszmecsere nem folytatható vele: megnyilvánulásai rövid (s gyakran sértő) kijelentésekre korlátozódnak, ezekkel viszont cseppet sem fukarkodik. A jarweyk életük nagy részét a föld alatt töltik; főleg gnómokra vadásznak, de zsákmányul ejtik a vakondot, a patkányt és a mezei egeret is.
Hamukuszma (Ashwinder)
Az ashwinder a hosszabb ideje égő, őrizetlenül hagyott mágikus tüzek parazsában keletkezik. A vékony, sápadt-szürke, siklószerű lény születése után nyomban elhagyja a tüzet, és elkúszik az épület sötétebb részei felé. Útját hamucsík jelzi. Az ashwinder egyetlen óráig él. Miután talált egy félreeső helyet, s ott lerakta tojásait, egyszerűen elporlad. Tojása izzóvörös színű és tűzforró. Ha nem hűtik le a megfelelő bűbájjal, percek alatt felgyújtja a lakóépületet. Aki tehát észreveszi, hogy egy vagy több ashwinder szabadult el a házban, azonnal eredjen a nyomába, és sürgősen kutassa fel a ashwinder-fészket. A lehűtött tojás a szerelmi bájitalok értékes hatóanyaga, egészben elfogyasztva pedig gyógyítja a maláriát. Ashwinderrel a világ minden részén találkozhatunk.
Hippogriff
A hippogriff sasfejű, lótestű nagybestia. Európából származik, de mára az egész világon elterjedt. A hippogriff elsősorban a földből kikapart rovarokkal táplálkozik, de szívesen elfogyaszt madarakat és kisebb emlősöket is. Fészkét a földön építi, s egyetlen nagy, törékeny héjú tojást rak, melyből alig 24 óra múlva kikel az utódállat. A kicsi egy hét alatt megtanul repülni, de hosszabb utakra csak hónapok múltán tudja elkísérni anyját.
Hippokamposz (Hippocampus)
A Görögországban őshonos hippokamposz deréktól előre ló, attól hátra hal. Bár a faj a Földközi-tengerben honos, a sellők 1949-ben Skócia partjainál befogtak és megszelídítettek egy gyönyörű, kék-aranyderes példányt. A hippokamposz nagy, félig átlátszó héjú tojásában jól megfigyelhető az ebicsikó.
Hurú (Fwooper)
A fwooper feltűnően élénk színű afrikai madár. Lehet narancssárga, rózsaszínű, citromzöld vagy sárga. Tollából igen szép penna készíthető, de színpompás, mintás tojása is kedvelt. Éneke – bár kezdetben kellemes hallgatni – hosszú távon őrjítő hatású (Ütődött Uricnak meggyőződése volt, hogy a fwooper hangjának egészségmegőrző hatása van. Hogy ezt bizonyítsa, három hónapig szünet nélkül hallgatta a madár énekét. Az illetékeseket sajnos nem sikerült meggyőznie a kísérlet pozitív eredményéről, mivel anyaszült meztelenül jelent meg a Varázslótanács előtt, fején különös parókával, amiről utóbb kiderült, hogy az egy döglött borz.), ezért a fwoopert mindig némító átokkal verve árulják. Az átkot havonta meg kell újítani. A fwooper-vásárláshoz külön engedély szükséges, mivel az állat tartása fokozott körültekintést igényel.
Könyvkukac (Bookworm)
A könyvkukac egy kicsi, lapos féregféle, aminek teste pergamenhez vagy elöregedett papírhoz hasonló. A példányok egyszínűen születnek, majd ahogy idősödnek, úgy jelennek meg sorra betűk, számok és egyéb nyomtatott karakterek a testükön. Ritka, ha értelmes szavak is olvashatóak rajtuk, általában teljes összevisszaság uralkodik a betűk között, de előfordult már, hogy egy kifejezetten idős hím példányon igen csúnya trágárság jelent meg. Még sosem találtak két tökéletesen egyforma egyedet, mindegyik mintája különbözik a másikétól.
Táplálkozás:
Könyvek szélét rágják és rongálják meg, egy túl későn észrevett kolónia hatalmas pusztításokat képes okozni. Egyes történészek és medimágusok állítják, hogy az Alexandriai könyvtár felgyújtásának az oka is az volt, hogy végezzenek a könyvmolyokkal, amik óriási mértékben elszaporodtak és teljesen tönkretették a könyvtár felbecsülhetetlen értékű írásait. Minél régebbi a könyv vagy más írás, annál nagyobb veszélyben van, mivel a férgeknek azokat a legkönnyebb elpusztítani.
Életmód és szaporodás:
Legtöbbször könyvtárakban és könyvesboltokban, antikváriumokban jelennek meg, de már iskolák és posták is jelentettek inváziót a világ minden részéről. Rendkívül gyorsan szaporodnak, apró petéik szinte észrevehetetlenek, de egy jó kártevőirtó magizoológus mindig tudja, hogy a könyvekbe rágott mélyedésekben megtalálhatja és elpusztíthatja őket. Nagyon érzékenyek a tűzre, egy egyszerű Piroinitioval elpusztíthatóak, ezzel az egyetlen probléma, hogy a papír is hasonlóan fogékony rá. Emiatt kiirtásukat egy kifejezetten könyvkukacok ellen készített bájitallal átitatott papírköteggel végzik, amik belülről égetik el a férgeket.
Felhasználhatósága:
Testét kiszárítva és megtisztítva régi könyvek lapjainak megerősítésére és reparálására használják.
A crup Anglia délkeleti részéről származik. Villás farkától eltekintve nagyjából úgy fest, mint a Russel-terrier. A crupot szinte bizonyosan mágusok tenyésztették ki, mivel varázslókkal szemben végtelenül engedelmes, a muglikhoz viszont ellenségesen viszonyul. Kiváló háztáji „tisztogató": a kerti törpétől a régi gumiabroncsig mindent megeszik.
Leprikón (Leprechaun)
A leprikónok értelmesebbek a tündéreknél, s jóindulatúbbak az impeknél, a pixiknél vagy épp a doxyknál – de azért pajkos kis bestiák. Kizárólag Írországban fordulnak elő. Színük zöld, magasságuk kb. 15 cm. Kezdetleges ruhájukat levelekből készítik. Képesek az emberi beszédre – ezzel egyedül állnak az „aprónépbe" tartozó fajok között –, de sosem kérvényezték, hogy vegyék fel őket az értelmes lények sorába. A leprikón elevenszülő. Erdőkben, illetve erdős vidékeken él, de szereti felhívni magára a muglik figyelmét, ennek következtében majdnem olyan gyakori figura a mugli gyermekirodalomban, mint a tündér. Az aranyhoz megtévesztésig hasonló anyagot termel, ami néhány óra múlva eltűnik – ezt roppant szórakoztatónak tartja. Levelekkel táplálkozik, s bár megrögzött csínytevő hírében áll, nem tudunk róla, hogy valaha is súlyos kárt vagy maradandó sérülést okozott volna bárkinek.
Loboncos futkár (Murtlap)
A murtlap patkányszerű lény, Nagy-Britannia partvidékeinek lakója. Hátán tengeri rózsára emlékeztető kinövés található. Ez a „lobonc", ha pácolva megesszük, ellenállóbbá tesz az átkokkal, rontásokkal szemben. Túl nagy mennyiségben fogyasztva azonban csúnya vörös szőr nő tőle a fülünkben. A murtlapok héjas állatokat esznek, valamint azoknak a lábát, akik botor módon rájuk lépnek.
Murmánc (Kneazle)
A kneazle-t, ezt a macskaszerű kisbestiát Nagy-Britanniában tenyésztették ki, de ma már a világ minden részébe exportálják. A kneazle bundája foltos, pettyes vagy tarka, füle feltűnően nagy, farka az oroszlánéhoz hasonló. Okos, önálló, esetenként agresszív állat, de ha megkedvel egy boszorkányt vagy varázslót, remek házi kedvenc válik belőle. Különleges képességei közé tartozik, hogy felismeri az alattomos, gyanús egyéneket, és biztos ösztönnel hazavezeti eltévedt gazdáját. Keresztezhető a macskával; egyszerre legfeljebb nyolc kölyköt fiadzik.
Ormányos Martalóc (Long-snouted Shrewt)
Az ormányos martalóc egy kistestű, rágcsálónak tűnő varázslény. Félhosszú, vastag szőr fedi az egész testét, leszámítva a farkát és a kezeit, illetve ormányának végét. Mancsai megdöbbentően hasonlítanak apró emberi kezekre, pontosan úgy is tud fogni velük (a mellsőkkel és a hátsókkal egyaránt), eszközt használni, és még ujjlenyomata is van. Ránézésre összességében egy barátságosnak, kedvesnek tűnő élőlény, némileg bizarr végtagokkal, a látszat azonban néha csal. A martalóc esetében ez többszörösen igaz.
Táplálkozás:
Első és egyetlen eledele a rémálmok. Bármilyen élőlény fejébe képes beférkőzni, de minél fejlettebb és intelligensebb az az állat, annál jobban kedveli és annál többet tud kisajtolni belőlük. Nem meglepő tehát, hogy az első számú kedvenc prédája az ember, emiatt kifejezetten veszélyes. Mivel esőerdőkben él, ezért nem sokszor találkozik emberrel, azonban az átoktörők, felfedezők és az őslakos törzsek nagy veszélynek vannak kitéve, ha véletlenül rájuk talál éjszaka. Utóbbiból teljes törzseket tüntetett el egy maréknyi martalóc a kiváltott rémálmok okozta tömeghisztériával.
Életmód és szaporodás:
Szerencsére vagy sem, de ritka állat és kizárólag esőerdők mélyén él, kisebb, néhány főből álló csoportokban - habár az eleségkeresés az egyének, nem pedig a csapat feladata. Éjszaka aktívak, a nappalokat végigalusszák, ilyenkor nem kell félni a felbukkanásuktól. Tökéletesen olvadnak be a környezetükbe, úgyhogy nehezen észrevehetőek, pláne akkor, amikor alvóhelyet találnak maguknak. A nőstények évente egyszer 3-4 tojást tesznek le, amit sosem gondoznak, egyszerűen csak sorsára hagyják a fészket teljesen védtelenül. A kikelő martalócok azonnal teljesen életképesek, ha megélik a 6 hónapnyi időt, amíg a tojás felreped.
Felhasználhatósága:
Gerincvelőjéből kifejezetten erős pálcamagot lehet készíteni. Egy időben sötét varázslók használták őket kínvallatásra, de ez mostanra szigorúan tiltott módszer különös kegyetlensége miatt.
A furkász Nagy-Britanniában honos. Ez a fekete, bolyhos szőrű, hosszú orrú, ásólábú kisbestia szenvedélyesen szeret mindent, ami csillog. A koboldok föld alatti kincseket kerestetnek vele. Bár a furkász szelíd, sőt kedves állat, otthoni tartásra nem alkalmas, mert nagy károkat okozhat azingóságokban. Vackát mélyen a föld alatt – akár 20 méter mélyen – készíti, s egyszerre 6-8 fiókát ellik.
Ólálka (Nogtail)
A nogtail Európa, Oroszország és Amerika ritkán lakott területein előforduló démon. Csökött malacra hasonlít. Hosszú lába, tömpe farka és keskeny, fekete szeme van. Belopakodik az ólba, és a malacokkal együtt szopja a kocát. Minél tovább teheti ezt észrevétlenül, minél nagyobbra nő, annál több kárt okoz a gazdaságnak, ahova beköltözött. A nogtail rendkívül fürge, igen nehéz elkapni, de ha egy fehér kutya kiűzi a birtokról, nem tér vissza többet.
Parókás pörgencs (Billywig)
Ausztráliában honos rovar. Kb. 12 mm-es, s bár színe élénk zafírkék, sebes röpte miatt a muglik csak elvétve veszik észre, mi több, gyakran a varázslók is csak akkor figyelnek fel rá, ha már megcsípte őket. Az állat szárnya a feje tetején helyezkedik el, s repülés közben a test többi részével együtt propellerként forog. A potroh hosszú, vékony fullánkban végződik. A billywig csípése szédüléssel és lebegéssel jár. A fiatal ausztrál boszorkányok és varázslók körében nemzedékek óta dívik a billywiggyűjtés szokása. A befogott példányokat csípésre ingerlik, hogy élvezhessék az említett mellékhatásokat. Tudnivaló azonban, hogy a túl sok csípés napokig tartó, irányíthatatlan lebegést okoz, súlyosabb allergiás reakció esetén pedig az elemelkedés krónikussá válhat. A szárított billywigfullánkot bájitalok készítéséhez használják, s úgy tudni, a Bűvös Bizsere nevű népszerű édesség összetevői között is szerepel.
Pettyes pechrák (Mackled Malaclaw)
A mackled malaclaw szárazföldi állat, Európa sziklás partvidékein él. Annak ellenére, hogy némileg hasonlít a homárra, semmiképp sem tanácsos megenni, mert elfogyasztása magas lázat és visszataszító zöldes bőrelszíneződést okoz. A mackled malaclaw páncélja világosszürke, sötétzöld pöttyökkel. Nagysága nem haladja meg a 30 cm-t. Főleg apró héjas állatokat fogyaszt, de nagyobb testű zsákmánnyal is megbirkózik. Csípése különös mellékhatással jár: a sérültet az eset után kb. egy hétig balszerencse üldözi. Akit mackled malaclaw csípett meg, legalább egy héten át ne kössön fogadásokat, és ne kezdjen kockázatos vállalkozásokba, mert biztos kudarcra számíthat.
Plimpy
Ennek a gömbölyű, márványos testű halnak két hosszú, úszóhártyás lába van. A mély tavak lakója. A fenéken fel-alá járkálva gyűjti táplálékát, mely elsősorban vízicsigákból áll. Nem különösebben veszélyes állat, bár néha megcsipkedi az úszó ember lábát, ruházatát. A sellők, akiket bosszant a plimpi jelenléte, úgy bánnak el vele, hogy csomót kötnek a lábára. A mozgásképességét vesztett plimpinek, hogy újra úszni tudjon, ki kell csomóznia lábát, az pedig órákig is eltarthat.
Pogyrebiny (Pogrebin)
A pogrebin orosz démon. Alig 30 cm magas, teste szőrös, hatalmas, szürke feje viszont csupasz. Ha kuporog, fényes, gömbölyű kőre hasonlít. Előszeretettel szegődik az ember nyomába, akit árnyékként, pontosabban annak árnyékában maradva követ. Valahányszor az árnyék gazdája hátranéz, a pogrebin azonnal lekuporodik. Néhány óra után a kiszemelt áldozaton a kedélybetegség tünetei mutatkoznak: levertség, mélabú lesz úrrá rajta. Mikor végül megáll és térdre rogy, hogy az élet értelmetlenségén keseregjen, a pogrebin ráveti magát, s megpróbálja felfalni. A támadás azonban könnyen visszaverhető: megteszi bármilyen egyszerű bűbáj vagy bódító átok, de egy jól irányzott rúgás is megfelel a célnak.
Salamandrine
Meglehetően kicsi, gyíkszerű lény, egyes kutatókat a valamilyen okból - elsősorban genetikai anomália miatt - szárny nélkül világra jött baba sárkányokra emlékezteti. Új szülött mérete nem haladja meg a 3 centimétert, míg a kifejlet példányé a 9-et (ebbe nem számítjuk bele a farkát, azzal 15-16 centiméter egy felnőtt példány). Pikkelyeik picik, mégis jól láthatóak és tapinthatóak, valamint nagyon magas fokú hőállósággal rendelkeznek csak úgy mint azok, amelyek a sárkányok testén találhatóak. Felületük enyhén érdes, színűk pedig minden esetben kék - albinizmus esetén nagyon világos kék, semmiképpen sem fehér. A hímek színe világosabb, az ég kékjéhez hasonlatos, míg a nőstények színe sötét, éjkék, amíg meg nem találja a párját, akkor a pikkelyei neki is kivilágosodnak. Ha fény esik a pikkelyekre - mind a két nem esetében - azok gyöngyház hatású csillogással verik azt vissza. Szemei nagyok, főleg a testéhez mért arányaiban, bár ez nem zavaró. Nyelve hosszú, elsősorban táplálékszerzésre használja, ám előfordul, hogy a szemét vagy a fejét nyalogatja vele. Ilyenkor rendkívül vicces látványt nyújt, azonban nem szórakoztatásból csinálja, így tartja nedvesen a szemeit, ugyanis képességének köszönhetően azok gyorsan száradnak. Fogai nincsenek, így a harapása nem jelent veszélyt senkire nézve. A fejét képes 270 fokkal elfordítani mind a két oldalára.
Képesség:
A hátán - feje búbjától egészen a farkának végéig - képes bíbor színű lángra lobbantani a pikkelyeit és a sárkányokhoz hasonlatosan tűzet okádni vagy tűzgolyót lőni a felé, aki nem szimpatikus számára. Egy felnőtt példány 4-5 éves korára tanulja meg teljesen uralni az erejét, csak akkor alkalmazni, amikor valóban veszélyben érzi és tudja magát. Addig az állat érzelmi és izgalmi állapotának változásával előfordulhatnak balesetek. Termetéhez képest meglepően gyors, ha menekül emberi léptékkel utolérni lehetetlen, még a leggyorsabb vadászkutyáknak is komoly kihívást jelent.
Természet:
Nagyon barátságos és közvetlen állat, éjszaka - amennyiben nem keveri össze egy már általa ismert ragadozóval - kíváncsiságától vezérelve ő maga megy oda az emberhez. Ismeri a természetes ellenségeit és az ember nem tartozik ezek közé, így naivan bízik benne, sosem gondol rosszat róla, ha azonban egy példányt bántalom ér, az sosem felejti el. Élete végéig emlékezni fog arra a fajra - és utódainak is a tőlük való óvakodás elvét adja tovább - , amely azt tette vele, a bizalmát ilyenkor visszaszerezni nem lehetetlen, de nagyon nehéz. Szeret játszani és bolondozni, igen jókat lehet rajta - és vele - is nevetni. Ezeken nem sértődik meg. Inkább örül, hogy barátságot köthetett valakivel. Rettenetesen társas lény, egyedül hamar el is pusztulna, pontosan ezért mindig nagyobb, több száz fős kolóniákba verődve élnek, hogy soha se legyenek egyedül.
Táplálkozás:
Minden evő, gyakorlatilag bármit elfogyaszt, ami ízlik neki. Főtáplálékát alapvetően puhatestű állatok és rovarok adják. Fogak hiányában ezeket egészben nyeli le és emészti meg. Ezen kívül azonban tulajdonképpen bármilyen növényt - legyen az emberek számára ehető zöldség vagy alapvetően halálos méreg - képes megenni és megemészteni. Szervezetük ehhez hozzászokva, erre felkészülve, az összes növényi alapú méregre immúnis. (A bürök kifejezetten nagy kedvence, mint nassolni való. Hízik is tőle rendesen, ha nincs kontrol alatt.) Megfelelő mennyiségben a nővény is ugyanolyan értékű teljes tápláléka lehet, mint a rovarok.
Életmód és szaporodás:
A faj hímekből és nőstényekből áll. Párt egy életre választanak, a nőstények csak a saját párjuktól tudnak megtermékenyülni majd tojásokat rakni, amennyiben az hím (ugyanis bár nem nagy számban, mégis más állatokhoz képes meglepően magas aranyban de megfigyelhetőek az azonos nemű párválasztások is). Egyszerre 10-12 darab tojást rak egy nőstény, ám ezeknek csak a töredéke, 2-4 szokott ki is kelni. Ennek a jelenségnek az oka eddig még ismeretlen. Egy példány életében 3-4 alkalommal rak tojásokat, az eddigi tapasztalások alapján 8-10 éves különbségekkel. Alapvető életterük az erdő legmélye. Bár szívesen szórakoznak a hóban, mégis inkább a száraz időt kedvelik, mégis az egész világon szinte mindenhol megtalálhatóak. A kutatók azt gyanítják, hogy a mediterrán - francia és spanyol - területeken őshonos. Legtöbbször az avarban és a föld alatt rejtőzik, nappal ritkán jön elő, akkor is túlnyomórészt rejtve marad. Elsősorban éjszakai, mint sem nappali lénynek mondható, ám fogságban tökéletesen képes magáévá tenni a nappal fent van, éjszaka (nagyjából) alszik életformát. Nagyon hűséges állatok, ha a párt elszakítják hosszú távra - vagy az egyik tagja meghal - pár héten belül belehalnak a hiány okozta bánatba.
Felhasználhatósága:
Befogni elsősorban kutatási célokra szokták, ám pikkelyével, vérével és voltaképpen mindennel, ami hozzáköthető már folynak próbálkozások, noha ezek legtöbbje nem legális. Pontosan ezért nagy kereslete van a feketepiacon, befogása pedig egyszerű, hiszen rendkívül barátságos természetű, az emberre rettenetesen kíváncsi lény. Bár tiltott, de véréből már lehetséges remek, hosszú távon - napok távlatában! - ható, az embert is méregállóvá tevő főzeteket készíteni, míg a pikkelyeit az embert rövid távon - pár órára - tűzállóvá tévő főzetek valamint tűz- és hőálló öltözetek és fegyverek készítésére használják előszeretettel. Bár több kell belőle, de megszerzése jóval egyszerűbb, mint a sárkányoké. (Sokan e célból feketén szaporítják is őket.) Az igen ritka albínó példányok testrészeivel is folynak a tesztelések, egyes állítások szerint kiváló gyorsító főzetek és afrodiziákumok készíthetőek belőle, ám ezek az információk erősen kétségesek. Inkább a borgőzös, részek éjszakák nagyzolásai, mint valódi tények. Legálisan csak az elhullott pikkelyeket használják fel, egy részük ékszerek és ruhák dísze lehet, hiszen csodás látványt nyújt a gyöngyházas csillogásuk, valamint kiválóan alkalmazhatóak fájdalomcsillapító főzetekbe. Elveszik azoknak alapvetően kesernyés ízét azt édes, kellemes aromával helyettesítve.
Érdekesség:
Meglehetősen új felfedezésnek számít - Newton Scamander egyik utolsó útján lelt rá a véletlennek köszönhetően a Pireneusok erdőségeinek mélyén-, hiszen az első példányokat csak a 2000-es évek elején találták belőlük, így a besorolása folyamatosan változik. Kezdetben a lény közvetlen és barátságos viselkedése miatt XX besorolást kapott, így népszerű háziállat lett a gyíkokat és sárkányokat kedvelő gyermekek körében. Sok baleset történt azonban a hirtelen "fellángolásoknak" köszönhetően, így ekkor XXXX-re változott az ajánlás, ám ezt a kutatók és tudósok túlzónak érezték, így 2019 óta XXX besorolás alatt található meg. Háziállatnak pedig bár nem tiltják, de gyermekek és hozzá nem értő, az állatban csak a cukiságot látó felnőttek közé határozottan nem javasolják. A fiatal példányok tartása pedig kifejezetten tiltott, hivatalos bolti forgalom 5 év feletti példányok kerülhetnek csak. Tenyészteni csak megfelelő körülmények biztosításával, éves ellenőrzéssel és minisztériumi engedéllyel lehetséges. (Egy példány élettartama 60-80 év köré tehető a becslések és vizsgálatok alapján.)
A purrfly egy macskaformájú lény, aminek madárszárnyak vannak a hátán, illetve arca is egy bagolyéhoz hasonló. Színezete minden példánynak ezüstösen csillog, sokan azt hiszik, hogy emiatt értékes is a purrfly bundája, valójában azonban nem a színe, hanem a tapintása adja az igazi értékét. Ez ugyanis hivatalosan az az állat, aminek bundája magasan veri a csincsillát és a cobolyt puhaság terén. Sok ember azt állítja, hogy a purrflyt simogatni olyan, mint egy felhőbe nyúlni, vagy a világ legpuhább párnáját tapintani. Az ezüstös, puha bundához hosszú farok és szénfekete szemek társulnak.
Táplálkozás:
Vadászó állat, a vadonban az elsődleges eledele kistestű rágcsálókból (pl. egerek) áll, azonban népszerűsége miatt a háziasított példányoknak már fejlesztettek ki egyedi tápot, ami nagyban megegyezik a macskaeledellel. Nem túl válogatós, ha van előtte étel, azt megeszi, hízásra pedig szinte egyáltalán nem hajlamos.
Életmód és szaporodás:
Izgága, mozgékony lény, nagyon szeret felfedezni és kalandozni. Kölyöknek rendkívül játékos, a játékossága pedig intelligenciával párosul, így könnyen képezhető fogságban. A vad purrfly magányosan él, csak bagzási időben keresnek maguknak társat, utána pedig a nőstény egymaga neveli fel a 2-6 kölyköt. Ezeket az egyedeket érdemes messziről elkerülni, mivel területük és saját maguk védelme érdekében kérdés nélkül támadnak és súlyos sérüléseket tudnak ejteni az embereken. Ugyanez nem mondható el a háziasítottakról, akik a békesség és a szeretet mekkái, emberre pedig csak akkor ártalmasak, ha valós fenyegetést érzékelnek.
Felhasználhatósága:
Régebben rengeteget vadászták a bundája miatt, de szerencsére a kihalás sosem fenyegette igazán a világon szinte mindenütt elterjedt fajt. Azóta a vadászatot betiltották, csak szőrmefarmok maradtak fenn, amik szintén nem az etikusság templomai, de legalább az állatok kizsákmányolása azóta visszaszorult. Mostanában sokkal népszerűbb háziállatként, mivel gazdájára könnyedén ráhangolódik, illetve legilimenciához hasonlatos képességgel is rendelkezik. Ez persze főleg érzések és érzelmek közvetítésében merül ki, ahogy a gazdájáét is képes felismerni. Ez a képesség csak akkor működik, ha a purrfly és gazdája között szoros kötődés alakul ki.
Ezek a törpeszerű lények csatamezők földi üregeiben és egyéb olyan helyeken élnek, ahol valaha emberek vérét ontották. Bűbájjal vagy ártással könnyen elűzhetők, de komoly veszélyt jelentenek a magányos muglikra, akiket éjszaka megtámadnak, és megpróbálnak agyonverni. A rőtsipkások főleg Európa északi részén gyakoriak.
Szalamandra (Salamander)
A szalamandra kis testű, tűzlakó, lánggal táplálkozó gyík. Teste fényes fehér, de a tűz hőfokától függően kéknek vagy skarlátpirosnak is tűnhet. A szalamandra, ha borssal etetjük, akár hat órán át is kibírja tűz nélkül. Egyébként addig él, amíg ki nem alszik a tűz, amelyben született. A szalamandravér gyógyító és regeneráló hatású.
Szarvas turkáló (Grounchops)
A szarvas turkáló egy kisméretű varázslény, ami küllemre leginkább a hermelinre hasonlít. Szőre minden esetben hófehér, szeme fekete, némi kékes csillogással benne. Különös mellső mancsain öt-öt hosszabb, erős karom található, amelyek 3-2 arányban oszlanak el két oldalra, hasonlóan a kaméleonok lábához. Hátsó lábai rövidebbek, de erősek, az ásás közbeni támaszkodásban segítik. Homlokából hosszú szarv áll ki, ami vaskos és keményebb még a gyémántnál is, ezzel bármilyen felületen képes átásni magát.
Táplálkozás:
Bármit elfogyaszt, amit a talaj alatt talál, bár kedvenc csemegéit a földigiliszták, lárvák, növények gyökerei és gombák teszik ki. Ezeket (és minden mást is odalent) kilométerekről képes érzékelni nagyjából tíz méter mélységig, ameddig le is tud ásni. Nem szeret akadályokat kerülgetni, erre használja a fején található erős szarvat, amivel bármilyen anyagon képes áttörni magát, legyen az kő, fa gyökere vagy akár bármilyen erős, bármilyen vastag fém is. Onnantól kezdve pedig elképesztő sebességgel csap le áldozatára vagy fal fel egy egész gombatelepet. Különlegessége, hogy ki tudja szagolni a föld alatti vízforrásokat is.
Életmód és szaporodás:
Kisebb csoportokban, családokban él, kifejezetten társas állat, ami alkalmanként problémát okozhat a mugliknál. Egy csapatnyi turkáló képes olyan sérüléseket okozni egy ház alapzatában, hogy az egész összedől, habár ez ritkán történik meg, mivel a vadon élő populációk többnyire távol tartják magukat az emberektől. A családokban egyszerre több nőstény is lehet vemhes, a fejenként 2-3 utódot pedig a család közösen neveli fel és gondozza, amíg fel nem nőnek. A fiatalok legtöbbje a családdal marad, egyedül nem szoktak leszakadni és magányos életet folytatni. Ha a család túl nagy lesz, az többnyire két részre szakad, bár a kutatók a mai napig nem tudják megállapítaná, hogy a tagok mi alapján választják meg, hogy melyik családrésszel tartanak.
Felhasználhatósága:
Szarvát varázseszközök készítésére használják, testének más részeit nem lehet felhasználni semmire. Ugyanakkor remekül hasznosíthatóak az élő egyedek, ha kertekről vagy birtokokról van szó. Remek kártevőirtók, segíthetnek a kútfúrásban is, és tisztán tartják a szántóföldeket. Nem a legjobb háziállatok, mivel sok kárt tudnak okozni, de ha valakinek nem célja egy szépen gondozott kert megtartása és/vagy meg tudja tanítani a határok betartására, akkor kellemes partner is válhat belőle. Nem ártalmas emberekre nézve.
Kinézetre leginkább a bombay macskára hasonlít, de megtermettebb annál, fekete szőrű, ám a hasán vagy a nyaka alatt egy – gyakran csillagot formáló - fehér folt található. A kismacskák és a fiatal példányok szeme zöld, vagy ritkábban kék, a felnőtt példányoké sárga, az idősebbeké pedig barna, és ahogy az a házimacskáknál és más macskafajtáknál is lenni szokott, sötétben visszatükrözi a fényt, “megvillan”. Ez leginkább az öregebb példányoknál tud ijesztő lenni, mert olyankor az ő szemük egyenesen vörösnek, démoninak tűnhet.
Származás:
Rengeteg különféle történet és legenda kering a szellemmacskákról a mugli és a varázsvilágban egyaránt, a legtöbb skót és kelta eredetű. A mitológia szerint a cat-sìth a skót felföldön kísértő tündérmacska, amely temetetlen holtak lelkével táplálkozik. A keletkezésével kapcsolatban nincsenek pontos adatok, de valószínűsíthető, hogy kelta boszorkányok hozták létre a fajt egyszerű házimacskákból varázslattal.
Képesség és érdekességek:
A fekete macskákkal kapcsolatos mugli babonák és a halloweeni történetek eredete a cat-sith létezéséhez, és a vele kapcsolatos legendákhoz köthető. A varázsvilág azonban jól tudja, hogy a szellemmacskák valójában nem bántják a szellemeket, éppen ellenkezőleg: jól kijönnek velük.
A szellemmacskák legfőbb képessége, hogy eggyé tudnak válni az árnyakkal, a sötétséggel. A fekete bundájuk nem csak szimplán látványra, hanem szó szerint beleolvad a sötétbe, mintha füstté válna a testük, és képesek eltűnni, majd valahol máshol, egy másik árnyékos helyen előbukkanni. Kicsit hasonló ez a mágusok hoppanálásához, de csak a sötétben működik, és persze ezzel a módszerrel nem tud megtenni hatalmas távokat, de több tíz méter legküzdése egy pillanat alatt nem jelent akadályt.
Talán emiatt lehet, hogy szürkületi időben, félhomályban a kísértetek képesek megérinteni, megsimogatni őket. A holtakkal való érdekes kapcsolatukhoz tartozik még azon a képességük is, hogy egy adott területen könnyedén meg tudják találni az elveszett holttesteket, megérzik a holtak jelenlétét.
Fontos tudni továbbá azt is, hogy a cat-sith magának választ gazdát, de akár mondhatnánk úgy is, társat - megfigyelések alapján többnyire olyat, aki magányos, elveszett, vagy akit már megkedvelt, mert az illető kedves volt vele, enni adott neki. Kényszerrel nem szelídíthető, és rosszul viseli a fogságot. Ha menni akar, csak eltűnik a sötétben, és amennyiben megpróbálják világos, árnyékmentes helyen tartani, agresszívvá válik, és akár heteken belül el is pusztulhat. Ha ellenségesen lépnek fel vele, veszélyessé válhat, és a karmolásainak nyoma hosszabban gyógyul az átlagos sebeknél. A választott boszorkánnyal vagy varázslóval azonban egészen különleges kapcsolatot alakíthat ki. Meglehetősen intelligens állatok, és a maguk módján képesek megértetni magukat a gazdáikkal. Alapvető dolgokat képesek majdnem legilimenciára emlékeztető módon jelezni, sugall. Az éhségén túl jelezheti például a veszélyt, illetve azt is, ha valaki nem megbízható, ártó szándékkal közeledik, de azt is meg tudják érezni, ha valakiben súlyos betegség lappang.
Táplálkozás:
A természetben élő példányok általában kisebb állatokra vadásznak, és azokat fogyasztják, de háziasítva gond nélkül elfogadják a házikosztot, macskatápokat, és nagyon szeretik a tejet.
Felhasználhatósága:
Egy aurornak hasznos társ lehet gyilkossági nyomozásban, ezen kívül a szőrét bájitalokhoz, a karmait pedig pálcák készítéséhez használják.
Szaporodás:
Szaporodása akár az átlagos macskáké. Házi macskákkal csak nagyon ritka esetben keverednek, a félvérekből azonban általában hiányzik a faj mágikus képességeinek egy része vagy egésze. A cat sith átlagos életkora 40-50 év.
A sharke az Atlanti-óceánban élő, tüskékkel borított testű hal. A hagyomány szerint az első shrakerajt hajós varázslók alkották a 19. század elején, mégpedig azért, hogy megtorolják a mugli halászok inzultusait. A mélyben úszó shrake-k azóta is cafatokra szaggatják a tengernek azon a részén halászó muglik hálóit.
Tengeri kígyó (Sea Serpent)
Tengeri kígyók az Atlanti- és a Csendes-óceánban, valamint a Földközi-tengerben élnek. Jóllehet külsőre riasztóak, nem tudunk olyan esetről, hogy emberre támadtak volna – a muglik hisztérikus hangvételű beszámolói minden valóságalapot nélkülöznek. A tengeri kígyónak a lóéhoz hasonló feje és hosszú kígyóteste van, melyet gyakran hullámszerű púpokban a víz fölé emel.
Trampoth
A trampoth látszólag egy kicsiny, átlag 120cm marmagasságú lábasjószág benyomását kelti, a valóság azonban ennél árnyaltabb. Ugyan valóban nem túl nagy, súlya azonban megmagyarázhatatlan módon hatalmas, ahogy ereje és strapabírása is. Az eddigi (sikeres) kísérletek alapján kettő randalórral gond nélkül fel tudja venni a versenyt, ha valamilyen nagyméretű, súlyos tárgy elmozdításáról van szó, illetve mérlegre állítva meg is haladta egyetlen példány a két másik súlyát is. Testének formája egy bölényre hasonlít a legjobban, főleg a nyaki és mellkasi részen díszelgő dús, hosszú sörénye. Ehhez meglehetősen különös tartozék a rágcsálókat idéző fejforma és orr, amit az agancs tud sikeresen egésszé tenni. Hosszú, vékony farkát ügyesebben használja mint egy elefánt az ormányát, ennek ellenére nem sokszor mozgatja, legfeljebb rovarok ellegyezésére. Színét tekintve kifejezetten szép, halványzöld szőr lepi a testét a feje búbjától a mancsáig, ami irreálisan fényesnek hat, egy szép nyári délutánon is mintha a nap sugarai táncolnának rajta.
Táplálkozás:
Hiába kelti békés legelésző állat látványát, valójában étrendje túlnyomó részét hús teszi ki. Talán éppen megjelenése segíti a vadászatban, mivel gyorsaság szempontjából nem jár az élen. Mindenesetre csúcsragadozókat megszégyenítően tud becserkészni és percek alatt elfogyasztani egy kifejlett dámszarvast kicsiny családjával. A hús mellett szereti a zöldségeket, gyümölcsöket is fogyasztani, bár jóval kisebb mennyiségben - ennek ellenére ez feltétlenül szükséges része a megfelelő étkeztetésének.
Életmód és szaporodás:
Kisebb, maximum 4-5 fős csoportokban, családokban él rokonaival. Ezek a rokonok legtöbbször testvérek - már megfigyelték, hogy a trampoth testvérek között elképesztően szoros kötelék alakul ki már a születés pillanatában - vagy ritkábban, főleg egykék esetében unokatestvérekkel és más családtagokkal élnek együtt. Magányos állatot nem látni soha, sehol, ugyanis rendkívül ragaszkodik a társas élethez, ha utolsó családtagja is kihal mellőle, akkor az utolsó megmaradt példány még öngyilkosságot is képes elkövetni azzal, hogy nem eszik és nem iszik semmit, amíg bele nem pusztul. Ez a szoros kötelék nagyon elterjedt és népszerű metafora a szeretetre a varázsvilágban, főleg családtagok, de szerelmesek körében is, és a trampothot ábrázoló jegygyűrűk és egyéb ékszerek készletéből soha nincsen hiány. Párzási időszakban a családok (más esetben egyébként egymással ellenséges és agresszív) békésen fogadják a másokkal való találkozást, rövid időt együtt töltenek, amíg a nőstény vagy nőstények vemhesek lesznek, majd szétválnak útjaik. Általában 2-5 kicsinye születik egy nősténynek, ezt anélkül is meg lehet állapítani, hogy a családot látná az ember, ugyanis a földre zuhanó újszülöttek kisebb krátereket hagynak maguk után a talajon. Élettartamuk kb. 80 év.
Felhasználhatósága:
Bányákban, kőfejtőkben, építkezéseken és hasonlóan nehéz, esetenként veszélyes, de mindenképpen hatalmas erőt igénylő munkaterületeken veszik hasznát. Ilyenkor egy teljes családot vesz magához a projekt vagy vállalkozás, bár léteznek magizoológusok, akik egy család trampothot tartanak és őket gondozzák, majd adják bérbe a munkák elvégzésére.
Tündérmanókkal leggyakrabban az angliai Cornwallban találkozhatunk. Acélkék színűek, max. 20 cm nagyok és szerfölött pajkosak. Nagy örömüket lelik különféle csínyek, heccek elkövetésében. Bár szárnyuk nincs, tudnak repülni; fülénél fogva felkapják az óvatlan embert, és fa vagy épület tetejére helyezik áldozatukat. Magas, vékony, csacsogó hangokat hallatnak, de beszédük csak a többi pixi számára érthető. Elevenszülők.
Tüzes rák (Fire Crab)
Nevük ellenére a tüzes rákok inkább megtermett teknőcre emlékeztetnek. Páncéljukat ékkövek sokasága díszíti. Őshazájukban, a Fiji-szigeteken egy partszakaszt védelmi övezetnek jelöltek ki számukra – nem csak az értékes páncéltól esetleg kísértésbe eső muglik távoltartására, hanem a gátlástalan varázslók miatt is, akik díszes üstként használják a páncélt. A tüzes rák egyébként hatásosan meg tudja védeni magát: hátsójából lángot szór támadójára.
Zanzárd (Moke)
A moke kb. 25 cm hosszú, ezüstös zöld gyík. Nagy-Britanniában és Írországban lelhető fel. Bármikor képes összezsugorodni, ennélfogva a muglik még soha egyetlen moke-ot se vettek észre. A moke-bőrt a varázslók nagy becsben tartják, mivel kiváló erszény, pénztárca készíthető belőle. A pikkelyes bőr idegen közeledtére összezsugorodik, csakúgy mint az élő állat, így a zsebmetszők, tolvajok nehezen találják meg.
Ritka, védett madárfaj. Teste tökéletesen gömbölyű, aranyszínű tollai vannak, piros szeme ékkőként csillog. Rendkívül sebesen repül, körbeforgó szárnyízületei miatt a leghihetetlenebb irányváltoztatásokra képes. Az értékes tolláért, szeméért és a kviddicsben játszott szerepéért a vadász-varázslók csaknem kiirtották. Golden snidget rezervátumok az egész világon találhatóak. A kviddicsjátékban az aranycikesszel helyettesítették.
Böklenc (Graphorn)
Európa hegyvidékeinek lakója. Megtermett, szürkésvörös színű, hajlott hátú lény, nagy, négyujjú hátsó lábain felegyenesedve jár. Hosszú, hegyes szarva van, amelyet előszeretettel használ, igen agresszív természetű. Vastag bőre még a sárkányokénál is ellenállóbb, a legtöbb bűbáj visszapattan róla. A graphorn-szarv őrleménye (mely számos varázsfőzet alapanyaga) ezért aranyárban kapható. A hegyi trollok próbálják megszelídíteni, de kevés sikerrel. Számos trollon lehet látni graphorn-szarv okozta sérüléseket.
Egyszarvú/Unikornis (Unicorn)
Európa északi részének erdeiben élő, lószerű, szép állat. A csikók aranyszínűnek születnek, később ezüstszínűek lesznek. Kifejlett állapotban hófehér ló, amely a homlokán egy hosszú szarvat visel. Gyors mozgású, rejtőzködő, emberkerülő természetű, de adandó esetben a boszorkányokat könnyebben elviseli, mint a varázslókat. Szarva, szőre és vére komoly mágikus erővel bír. A mugli-irodalom kedvelt állata, népszerű és szépnek ábrázolt.
Erkling/Villi (Erkling)
A németországi Fekete-erdőben honos, manószerű bestia. Kb. 90 cm magas (nagyobb, mint a gnóm), hegyes arca van. Jellegzetes, visító hangon nevet. Gyermekeket csalogat el hipnotikus erejű hangjával, hogy később felfalhassa őket, ezért a német Mágiaügyi Minisztérium szigorú óvintézkedéseket hozott ellenük. A legutolsó ismert erkling-támadás egy hatéves varázslógyermek, Bruno Schmidt ellen történt, meglepő végfordulattal. Bruno ugyanis fejbe verte az erklinget apja üstjével, mire az erkling szörnyethalt.
Felision
A felision megjelenése mind a mai napig kérdéses, mivel nem sok ember van, aki találkozott eggyel és túlélte azt a találkozást. Az eddigi ismeretek alapján annyi sejthető, hogy fekete színe van, szeme vörösesen világít, farka és fülei vége különsen megcsavarodik, és lepelszínű, hosszú, csimbókos szőr tartja rejtve testének nagyrészét.
Táplálkozás:
Kisebb rágcsálókkal táplálkozik, ezekből is keveset fogyaszt - mint ahogy a természeti adottságoknak köszönhetően keveset is talál. Ezeket az állatokat mint egy átlagos vadmacska, levadássza.
Életmód és szaporodás:
A felision egy északi varázslény, csak és kizárólag a skandináv országok északi részein, illetve Szibériában találhatóak meg. Régebben Kanadában is őshonosak voltak, de a magizoológusok szerint nagyjából az 1870-es évek vége felé kihaltak. Magányos állatok, mindig egyedül járnak, csak szaporodási időszakban keresnek párt maguknak, általában mindig ugyanazt. Különös tulajdonságuk, hogy akárcsak bizonyos madárfajták, ők is egy életre választanak társat maguk mellé, viszont nem élik le velük az életüket, hanem minden télen felkeresik egymást, ha hónapokig is tart. Egy párnak egyszerre legfeljebb két kölyke születhet, bár ez is elég ritka, pláne, hogy a legtöbb nőstény egyed nem képes minden évben kihordani a kölyköket. Mágikus képességei a védelmi mechanizmusában rejtőznek. Rendkívül félős állat, ami nem tudja elviselni az emberek közelségét. Ha véletlenül mégis szembetalálkozik eggyel és felveszi vele a szemkontaktust, hallucinációra készteti az mágust, mielőtt elmenekülhetne. Ezek a hallucinációk rohamosan romlanak, ártatlan dolgokból csapnak át az ember legnagyobb félelmeibe, egészen addig, amíg az illető bele nem bolondul, majd végül meghal. Emiatt talán szükséges lenne egy magasabb szintű besorolás, de mivel a felision egy nagyon ritka állat, ami még ritkábban találkozik emberrel, csupán XXXX besorolást kapott.
Egyiptom, India és Kína hegységeiben él. Hattyú nagyságú, karmazsinpiros tollú madár, csőre, karmai és hosszú farktollai aranyból vannak. A főnix szelíd madár, kizárólag gyógyfüveket fogyaszt, sem embernek, sem állatnak nem okozza halálát. Képes eltűnni és felbukkanni a semmiből. Éneke mágikus hatású: bátorságot önt az igaz emberek szívébe, és halálra rémíti a gonoszokat. Hosszú életet él, mert képes önmagát újra és újra regenerálni. Amikor teste elöregszik, lángra lobban, majd a saját hamvából kismadárként újjászületik. Könnyei gyógyító erővel bírnak.
Griff (Griffin)
Őshazája Görögország. Feje és mellső lába óriási sast formáz, teste és hátsó lába oroszlánszerű. Nyers hússal táplálkozik. Jól képzett varázslók összebarátkozhatnak vele, bár nem szelíd természetéről híres. Gyakori a kincsek őrzésében való alkalmazása.
Jeti (Yeti)
Tibet legendás bestiája a jeti. Emlegetik még „majomember”, „lapáttalpú”, „undok hólény” neveken is. Majomszerű testét fehér bunda borítja, akár 4,5 m magas is lehet. Mindent megeszik, ami vagy aki szerencsétlenségére az útjába kerül. A tűztől nagyon fél, ezzel képzett varázsló el tudja riasztani. Egyesek szerint a troll rokona lehet, de erre vonatkozó vizsgálatot még senki sem tudott elvégezni.
Kappa
Japán vízidémon. Sekély folyókban és tavakban tanyázik. Külseje majomszerű, csak pikkelyes. A feje tetején folyadékkal teli üreg található. Ragadozó bestia, élő emberek vérével táplálkozik. Védekezni kétféleképpen lehet ellene: 1. uborkával ajándékozzuk meg (nagyon szereti), amelybe előzőleg belekarcoltuk a nevünket, 2. valahogyan elérjük, hogy meghajoljon, és kicsorogjon a fején levő üregből a folyadék. Ekkor minden erejét elveszti (japán mágusok szerint olyan udvarias, hogy viszonozza az ember meghajlását).
Kelpie
Szintén japán vízidémon, Írországban és Nagy-Britanniában őshonos. Mindenféle alakot képes felvenni, de legkedveltebb megjelenési formája általában hínársörénnyel rendelkező ló. Tavakban és folyókban él, az arra tévedő embereket megpróbálja a hátára csalogatni, majd lemerül a víz alá és ott elfogyasztja áldozatát.
Obszidiánszárnyú sárkány
Az obszidiánszárnyú sárkány a wyvern-félék közé tartozó tűzokádó sárkányfajta, tehát mellső végtagjai lábak vagy karok helyett karmokban végződő szárnyak, ezen kívül két erős hátsó lábbal rendelkezik. Az ellenlábas-szigeteki opálszemű sárkányokból kialakult, rendkívül új fajta - közel harminc éve az amerikai Harvey Ridgebit Rezervátumban egy melanisztikus opálszemű kölyök jött a világra, amelyet a természetestől eltérő koromfekete színe miatt eltaszított magától az anyja. A sárkánykölyköt a rezervátum dolgozói ezt követően kézzel nevelték fel és hamar ráébredtek arra, hogy a fekete bestia sokkal szelídebb a tűzokádó sárkányok eddig bármely ismert példányánál, szociális viselkedése teljesen rendhagyónak számított. A sárkányt felnőtt korára sikerült biztonságosan visszahelyezni a természetbe, később pedig párt is talált magának, egy hebridai feketesárkányt - a különleges melanisztikus opálszemű tojásaiból kikelt kölykök jelentős része szintén fekete színben pompázott és anyjukhoz hasonlóan emberekkel és más varázslényekkel szemben is barátságosabb magatartást mutattak a megszokottnál, ez a társas viselkedés generációról generációra javulni látszott. Öt évvel ezelőtt a melanisztikus opálszeműekkel foglalkozó kutatócsoport elérte, hogy a fekete példányok külön fajtaként kerüljenek a sárkányfajták listájára, obszidiánszárnyú sárkány néven. Az obszidiánszárnyú sárkány nevét koromfekete pikkelyeiről kapta, azonban a név megtévesztő, a legtöbb egyed nem egyszínű fekete, a has tájéka és a hímek taraja jellemzően színes, a vörös, a kék, a lila és az ezüst a leggyakoribb színváltozat. Az első obszidiánszárnyúak szeme még pupilla nélküli ezüstös-tejfehéres árnyalatban pompázott, akárcsak az opálszemű sárkányoknak, azonban a hebridai feketékkel keveredve mostanra már a lila, a vörös és a sárga szem dominál, szűk, hüllőkre jellemző pupillával. Az obszidiánszárnyú sárkányok hím példányai a 9-10 méteres testhosszt is elérhetik, a nőstények mérete 7-9 méter között mozog általában. Szárnyfesztávolságuk a sárkányok között is kiemelkedő, ebből adódóan páratlan repülőképességgel rendelkeznek.
Táplálkozás:
Mint minden tűzokádó sárkány, úgy ők is ragadozók. Főként nagyobb vadak (őz, szarvas, vaddisznó stb.) húsát kedvelik, amelyet saját lángjukban sütnek meg elfogyasztás előtt - a nőstények kölykeiket alaposan átsütött hússal etetik, amíg a kicsik nem képesek önálló lángokádásra. A vadászatban minden ragadozóhoz hasonlóan örömüket lelik, de fogságban elfogadják a nem élő prédát is, bár érdemes biztosítani számukra a vadászösztönük kiélését is. Ok nélkül nem ölnek, csupán a létfenntartáshoz szükséges táplálék megszerzéséért és önvédelemből vagy társaik védelmére kelve.
Életmód és szaporodás:
A jelenleg ismert tűzokádó sárkányfélék közül a legkisebb veszélyt jelentik az emberre és más állatokra. Az év nagy részében magányosan élnek, de vadászterületükön megtűrnek más sárkányokat is, a párzási időszak kivételével ritka a fajtársak közötti konfliktus. A tavaszi párzási időszakban a hímek összecsapnak a nőstények megszerzéséért, de a harc ritkán végződik halálos sebbel, a gyengébb sárkány jellemzően még azelőtt megadja magát, hogy komoly sérülést szerezne - kivételek és balesetek természetesen előfordulnak. A nőstények évente átlagosan három tojást raknak kövekből és fából álló fészkükben - fészkeiket barlangokban építik meg -, amelyeket aztán saját testük és lángjuk melegével tartanak életben. A tojások három hónap után kelnek ki, a világra jött kölykök az első néhány napban vakok és egyedül képtelenek a túlélésre. Négy-öt hónapos korukban kezdenek el repülni tanulni, általában több hónapot is igénybe vehet, amíg tökéletesen elsajátítják a repülés tudományát. Az első néhány hétben egyáltalán nem képesek tűzokádásra, ezt később gyenge parázs és füst váltja fel, a féléves példányok pedig már képesek kisebb lángcsóvák létrehozására is. Ez a tűz is fájdalmas égési sebeket ejthet, azonban igazi, mindent elsöprő pusztításra csak a kifejlett példányok alkalmasak. Az ivarérés nagyjából kétéves korukban kezdődik és három-négy éves korra fejeződik be, ezután keresnek csak párt maguknak a tavaszi időszakban. Ekkora érik el végleges testméretüket is. Pontos átlagos élettartamuk nem ismert, az első melanisztikus opálszemű sárkány hamarosan harminc éves lesz, ereje teljében lévő, egészséges nőstény. A szakértők feltételezik, hogy átlagosan 70-80 évet élhetnek majd az obszidiánszárnyúak, a bizonyíték azonban még több évtizedig várat majd magára. Sokkal együttműködőbbek más tűzokádó sárkányféléknél, az emberek mellett nevelkedett példányok felnőttként is megtűrik nem csupán a gondozóikat, hanem megfelelő óvatosság mellett az idegeneket is. Képezhetők, erőszakmentes módszerekkel vélhetően feladatok elvégzésére is meg lehet tanítani őket, jelenleg a Harvey Ridgebit Rezervátum kutatói ezen fáradoznak.
Felhasználhatósága:
Pikkelyéből, karmából és szívizmaiból feltételezhetően ugyanúgy varázspálcamag készíthető, mint más sárkányokéból. Képzésük jelenleg hatalmas kérdőjel a sárkánykutatók számára is, de úgy vélik, hogy a későbbiekben alkalmasak lehetnek az emberrel való közös munkára.
Az ormányos martalóc egy kistestű, rágcsálónak tűnő varázslény. Félhosszú, vastag szőr fedi az egész testét, leszámítva a farkát és a kezeit, illetve ormányának végét. Mancsai megdöbbentően hasonlítanak apró emberi kezekre, pontosan úgy is tud fogni velük (a mellsőkkel és a hátsókkal egyaránt), eszközt használni, és még ujjlenyomata is van. Ránézésre összességében egy barátságosnak, kedvesnek tűnő élőlény, némileg bizarr végtagokkal, a látszat azonban néha csal. A martalóc esetében ez többszörösen igaz.
Táplálkozás:
Első és egyetlen eledele a rémálmok. Bármilyen élőlény fejébe képes beférkőzni, de minél fejlettebb és intelligensebb az az állat, annál jobban kedveli és annál többet tud kisajtolni belőlük. Nem meglepő tehát, hogy az első számú kedvenc prédája az ember, emiatt kifejezetten veszélyes. Mivel esőerdőkben él, ezért nem sokszor találkozik emberrel, azonban az átoktörők, felfedezők és az őslakos törzsek nagy veszélynek vannak kitéve, ha véletlenül rájuk talál éjszaka. Utóbbiból teljes törzseket tüntetett el egy maréknyi martalóc a kiváltott rémálmok okozta tömeghisztériával.
Életmód és szaporodás:
Szerencsére vagy sem, de ritka állat és kizárólag esőerdők mélyén él, kisebb, néhány főből álló csoportokban - habár az eleségkeresés az egyének, nem pedig a csapat feladata. Éjszaka aktívak, a nappalokat végigalusszák, ilyenkor nem kell félni a felbukkanásuktól. Tökéletesen olvadnak be a környezetükbe, úgyhogy nehezen észrevehetőek, pláne akkor, amikor alvóhelyet találnak maguknak. A nőstények évente egyszer 3-4 tojást tesznek le, amit sosem gondoznak, egyszerűen csak sorsára hagyják a fészket teljesen védtelenül. A kikelő martalócok azonnal teljesen életképesek, ha megélik a 6 hónapnyi időt, amíg a tojás felreped.
Felhasználhatósága:
Gerincvelőjéből kifejezetten erős pálcamagot lehet készíteni. Egy időben sötét varázslók használták őket kínvallatásra, de ez mostanra szigorúan tiltott módszer különös kegyetlensége miatt.
Az occamy a Távol-Keleten és Indiában honos. Tollas, kétlábú, szárnyas és kígyótestű lény, testhossza a 4,5 métert is elérheti. Tápláléka főleg patkányból és madarakból áll, de néha majmokat is elragad. Minden közeledőre rátámad, különösen ha tojásait védi, amelyek héját a legtisztább, puha ezüst alkotja. Koranaptikszikus, azaz kitölti a rendelkezésére álló teret, térnek megfelelően nő illetve zsugorodik.
Randalór (Erumpent)
Afrikában honos, nagy testű, vaskos termetű, szürke, még a bűbájok nagy részével szemben is ellenálló vastag bőrrel rendelkezik. Távolról egy orrszarvúval téveszthető össze, mivel az erupment is egy vaskos, éles szarvat hord a fején. Farka hosszú, kötélszerű. Az erupment csak akkor támad, ha felingerlik. Rendkívül veszélyes, mert erős szarva akár a vaspáncélt is átlyukasztja, és olyan folyadékot fecskendez ellenfelébe, amitől az felrobban. Ez elterjedését is nagyban gátolja: a nőstényért vagy a területért harcoló bikák gyakran felrobbantják egymást. A nőstény mindig csak egy borjút hoz a világra. Az afrikai varázslók különös óvatossággal kezelik a bestiát. Az erupment farkát, szarvát, robbanó nedvét bájital-készítésükben felhasználják, bár ezek veszélyes, csak ellenőrzés mellett használható (B. kategóriás) szerek.
Réem (Re'em)
A réem rendkívül ritka, aranybőrű óriásbivaly, az észak-amerikai és távol-keleti vadonok lakója. Vére emberfeletti erőt kölcsönöz annak, aki megissza. E varázslatos nedű azonban a beszerzési nehézségek miatt szinte soha nem bukkan fel a szabadpiacon.
Rúnakígyó/Szkizopuzik (Runespoor)
A háromfejű runespoor őshazája az afrikai Burkina Faso. 180–200 cm-es, élénk narancssárga testét fekete csíkok díszítik. Igen feltűnő állat, ezért a Burkina Faso-i Mágiaügyi Minisztérium egyes erdőkben feltérképezhetetlen rezervátumokat jelölt ki számára. A runespoor, bár nem különösebben agresszív lény, egykor a feketemágusok kedvelt állata volt – nyilván feltűnő, félelmet keltő külseje miatt. A faj sajátos viselkedési szokásait azon párszaszájú varázslók leírásaiból ismerjük, akik birtokoltak és kifaggattak ilyen lényeket. Ezekből a feljegyzésekből kiderül, hogy a kígyó egyes fejei más és más célt szolgálnak. A (szemből nézve) bal oldali fej a tervező: kitalálja, merre menjen és mit csináljon a kígyó. A középső fej az álmodozó (a runespoor gyakran napokig mozdulatlanul fekszik, gyönyörű látomásoknak, képzelgéseknek adva át magát). A jobb fej, melynek feladata a kritizálás, szüntelen, idegesítő sziszegéssel kommentálja két társa teljesítményét. A kritikusnak veszélyes méregfoga van. A runespoor általában rövid életű, mivel fejei hajlamosak a civakodásra. Gyakori az olyan példány, amelyiknek hiányzik a jobb feje – ennél a bal és a középső fej összefogtak, és leharapták bírálójukat. A runespoor – a mágikus lények között egyedülálló módon – száján préseli ki tojásait. A runespoor-tojás az agyserkentő bájitalok értékes hozzávalója. Ennek és magának a bestiának évszázadok óta virágzó feketepiaca van.
Szemiflázs (Demiguise)
Hazája a Távol-Kelet. Karcsú, emberszabású majomra hasonlít, szomorú, fekete szemei csak ritkán villannak elő fejszőrei alól. Békés növényevő bestia. Veszély esetén láthatatlanná válik, csak az erre szakosodott varázslók észlelik. Szőréből értékes láthatatlanná tevő köpenyt lehet szőni. Előre látja a közel jövő valószínű történéseit.
Szfinx (Sphinx)
Ezt az egyiptomi eredetű, emberfejjel és oroszlántesttel rendelkező bestiát a varázslók több mint egy évezrede használják értékes tárgyak és titkos rejtekhelyek őrzésére. A szfinx igen fejlett értelmű lény, kedveli a rejtvényeket, találós kérdéseket. Általában csak akkor támad, ha illetéktelenek közelítik meg az őrizetére bízott helyet vagy tárgyakat.
Tebo
A tebo Kongóban és Zairéban honos hamuszínű varacskos disznó. Igen veszélyes bestia, s mivel képes láthatatlanná válni, lerázni és befogni egyaránt nehéz. Értékes bőréből pajzs és védőruházat készül varázslók számára.
Thestral
A thestral egy fekete színű, ritka szárnyas lófajta, csontos, denevérszárnyú sárkányra hasonlít. Láthatatlan azok számára, akik még nem láttak valakit meghalni. Népi babona szerint megpillantása balszerencsét hoz. Bizonyítottan szelídíthető, közlekedésre nyereg alatt és kocsival is használható.
Troll
A troll 6 méter magas, egy tonnát is meghaladó súlyú, félelmetes bestia. Közismert róla, hogy rettentően erős és nem kevésbé buta, ráadásul kiszámíthatatlan és gyakran agresszív. Őshazája Skandinávia, de ma már Nagy-Britanniában, Írországban és más észak-európai régiókban is előfordul. A trollok morgásokból álló primitív nyelven kommunikálnak, bár egyes példányokról tudjuk, hogy megértik az emberi beszédet, sőt néhány egyszerűbb szót is ki tudnak mondani. Az értelmesebb egyedek kiképezhetők őrző-védő munkára. A trollnak három típusát ismerjük: a hegyi, az erdei és a folyami trolit. A kopasz, világosszürke bőrű hegyi troll a legnagyobb termetű s egyben a legvadabb változat. Az erdei troll halványzöld, egyes példányainak bőrén zöld vagy barna színű, vékony szálú, kusza szőr nő. A folyami trollnak két kurta szarva van, bőre vörhenyes, esetenként szőrös. Ez a típus gyakran hidak alatt áll lesben. A trollok nyers húst esznek, s nem válogatnak az áldozatokban: a vadállatoktól az emberig bármit zsákmányul ejtenek.
Óriáspók, őshazája feltehetően Borneó erdeiben található. Nagytestű, terpesztávolsága (kinyújtott lábakkal) a 4 m-t is meghaladja. Fekete szőrzettel borított testű, harang alakú hálóját a talajon szövi. Ha izgatott, vagy dühös, csáprágóit csattogtatja. Méregmirigyét használva vadászik, a nagy testű zsákmányt kedveli, az embert sem kivéve. A nőstény nagyobb a hímnél, szaporodási időszakban strandlabda nagyságú, lágy héjú, fehér tojásokat rak, akár egyszerre 100-at is. Az emberi beszédet is képes elsajátítani, közel emberi intelligenciával rendelkezik. Sokan úgy vélik, mágusok által kitenyésztett állatfajtáról van szó. Talán őrzőállatnak szánták. De az akromantulák nem idomíthatóak, varázslókra és muglikra is veszélyes mágikus lények.
Antipodusi opálszemû sárkány
Új-Zélandon fordul elő, túlnépesedés esetén némely példányok Ausztráliába telepedhetnek át. A sárkányoktól kissé szokatlanul nem a hegyekben, hanem a völgyekben tanyázik. Közepes termetű, súlya 2-3 tonna. Szivárványszínű pikkelyeivel talán a legszebb sárkányfajta. Szeme csillogó, sokszínű, pupilla nélküli – innen ered a fajta neve is. Természete békés, csak akkor vadászik, ha éhes. Kedvenc zsákmánya a juh, de nagyobb állatokat is elejthet – pld. az Ausztráliába települők nagy mennyiségű kengurut mészároltak le. Tojása sápadtszürke, könnyen össze lehet téveszteni az őskövületekkel.
Baziliszkusz (Basilisk)
Kitenyésztőjük: Hitvány Herpón ógörög, párszaszájú feketemágus. Ő jött rá, ha a tyúktojást egy varangyos béka költi ki, a tojásból kibúvó lényből minden kígyónál nagyobb, hatalmas, mérges bestia fejlődik ki. A baziliszkusz teste élénkzöld kígyótest, 15 m hosszúra is megnőhet. A hímeket skarlátvörös fejtollaik különböztetik meg a nősténytől. Legfélelmetesebb fegyvere hatalmas, sárga szeme: ha valaki belenéz, azonnal holtan esik össze. Ezen kívül még jókora méregfogakkal is rendelkezik, halálos mérget termel. Emlősökkel, madarakkal, néha hüllőkkel is táplálkozik, az emberekre is vadászik. Viszont a kakas kukorékolása állítólag megöli. Nagyon sokáig él, a legenda szerint Hitvány Herpón baziliszkusza megérte a 900 évet. Csak a párszaszájú varázslónak engedelmeskedik, éppen ezért még a feketemágusok sem vállalkoznak egy baziliszkusz létrehozására. 400 éve törvény tiltja a baziliszkuszok tartását, nevelését.
Hebridai feketesárkány
A Brit-szigeteken honos, agresszív faj (a walesi zöldsárkányhoz hasonlítva). Hossza a 9 m-t is elérheti. Fekete pikkelyei durvák, szeme fénylő bíborpiros. Hátán borotvaéles taréjsort, farkán nyíl alakú tüskét visel. Szárnya a denevéréhez hasonlít. Egy példány vadászterülete 250 km². Kedvenc zsákmánya a szarvas, de nagy testű kutyákat és szarvasmarhát is rabolhat. A körülöttük levő vadőri teendőket hagyományosan a hebridai MacFusty család varázslói végzik.
Hóhérlepel (Lethifold)
Ritka, trópusokon előforduló lény. Fekete köpenyre hasonlít, vastagsága kb. 1 cm, zsákmányejtés után kicsivel vastagabb. Ravasz bestia. A földön csúszva keresi áldozatát, leggyakrabban alvó embert. Flavius Belby varázsló 1782-ben Új-Guineában nyaralva élt át egy lethifold-támadást. Drámai beszámolójában részletesen leírja, hogyan siklott be a szörny az ajtó alatti résen, hogyan csavarodott rá egész testére és fejére, mivel meg akarta fojtani. Semmiféle varázslattal nem tudta legyőzni, egyedül a patrónus-bűbáj volt hatásos a lethifold ellen. Mivel a szörny általában alvó emberekkel találkozik, megfojtja őket, mielőtt varázsolni tudnának. Ott helyben, az ágyban megemészti áldozatait, majd kissé megvastagodott állapotban elhagyja a helyszínt. Mivel nem hagy maga után nyomot, a lehetetlenséggel határos a lethifold-támadások számát meghatározni. Némely varázslók ezért fortélyosan lethifold-áldozatoknak tettetik magukat, ha el akarnak tűnni ismeretségi körük vagy családjuk szeme elől.
Kiméra (Chimaera)
Ritka, görög szörnyetegfaj. Oroszlánfeje, kecsketeste és sárkányfarka van. Rendkívül veszélyes és gonosz, nagy erejű bestia. Egyetlen dokumentált írás történt a kiméra legyőzéséről, de a győztes varázsló annyira kimerült a bestiával vívott csatában, hogy leesett szárnyas lováról és szörnyethalt.
Kínai gömblángsárkány
A Távol-Kelet egyetlen sárkányfajtája. Igen attraktív megjelenésű. Hosszú testét sima, vörös pikkelyek borítják, fitos orrban végződő pofáját aranyszínű tüskék keretezik. Szemei látványosan dülledtek. Testsúlya 2-4 tonna. Orrlyukain gomba alakú tűzcsóvákat fúj, innen kapta a nevét. Agresszív, de fajtársaival szemben béketűrőbb, mint más sárkányok. Még a vadászterületüket is hajlamosak megosztani egy-két másik sárkánnyal. Zsákmányol mindenféle emlősállatot, kedvenc prédája a sertés, valamint az ember is. Élénkpiros, arannyal pöttyözött tojásaik héja rendkívül keresett cikk a kínai varázslók körében.
Közönséges walesi zöldsárkány
Zöld pikkelyeivel remekül beleolvad a környezetébe, a zöld mezőkbe. A hegyvidéket csak tojásrakáskor keresi fel. Ezért itt külön rezervátumot jelöltek ki a fajta részére. Jellegzetesen, dallamosan üvölt, ezáltal könnyen felismerhető. Karcsú lángcsóvákat fúj. Juhokkal táplálkozik, az emberek elől elbújik. Tojása földszínű, zölddel pettyezett.
Kvintaped/Szőrös MacBoon (Quintaped)
Ez a vad, vérszomjas bestia kizárólag a Skócia északi részén található Drear szigeten honos. Alacsony, zömök testű, öt lábbal rendelkezik, amelyek tuskóban végződnek. Vörösesbarna szőr borítja. Súlypontja alacsonyan van. Keletkezésüket egy legendával magyarázzák. A Drear szigetet egykor két varázslócsalád (klán) lakta: a McClivertek és a MacBoonok. Történt egyszer, hogy a két klán vezetője előbb leitta magát a sárga földig, majd részeg fejjel varázslópárbajt vívtak. MacBoon Quintus lett a győztes, de megölte ellenfelét, McCliver Dugalt. A McCliver klán tagjai bosszúból körülvették a MacBoonok házát, és mindegyikőjüket ötlábú szörnyeteggé varázsolták át. De a bosszú visszájára fordult, mert a MacBoonok varázslónak nem túl sikeresek voltak, de szörnyetegként annál erősebbek és vadabbak lettek. Apránként kiirtották a McCliver családot, hiába próbáltak védekezni vagy visszaváltoztatni a MacBoonokat emberré. A szigeten most kizárólag a kvintaped bestiák élnek, így hát a legenda igazságát ellenőrizni lehetetlen. Viszont tény, hogy nem hagyják magukat elfogni akár visszavarázslás céljából sem, elégedettek jelenlegi bestia létformájukkal, még akkor is, ha valaha emberek voltak.
Magyar mennydörgõsárkány
A legveszedelmesebbnek tartott sárkányfaj. Óriásgyíkszerű testét fekete pikkelyek borítják. Szarvai és faroktüskéi bronzvörösek, szeme sárga. Kivételesen hosszú, akár 15 m-es lángcsóvát tud fújni. Kecskét, juhot, és ha teheti, embert eszik. Cementszürke tojásának héja nagyon vastag, az ivadékok a farkukon már kifejlődött tüskékkel nyitják fel.
Mantikór (Manticore)
Emberfejű, oroszlántestű, skorpiófarkú görög szörnyeteg. Ritka és vérszomjas. Egyes források szerint halkan dudorászik áldozatának elfogyasztása közben. Bőre vastag és minden ismert bűbáj visszaverődik róla. Skorpiófarkának szúrása halálos.
Markoláb (Grimfoot)
A markoláb egy hatalmas, kutyaszerű állat, magassága megegyezik az ázsiai elefántéval. Minden példánynak koromfekete szőre van, sötét szemekkel. Különlegessége (méretüket leszámítva), hogy húsa aranyszínű, így a sérült egyedeknek gyakran aranysárga mintázatok alakulnak ki a hegeken és környékükön. Feje és háta apró, fekete színű szarukinövésekkel tarkított, melyek kicsiny, kopár gallyakra emlékeztetnek. Méretes mancsain hosszú és erős, szénfekete karmokat növeszt, ezek tökéletesen használhatók ásásra.
Táplálkozás:
Ragadozó, minden szükséges tápanyagot saját maga által levadászott állatokból nyeri, általában szarvasokból, mivel elsődleges élőhelye a Föld legészakibb pontjain lelhető fel. Ritka, ha délebbre téved egy-egy példány, az viszont hatalmas pusztítást tud végezni mind a vadállományban, mindpedig az emberekben. Nem szokása sportból vadászni és méreteihez képest nagyon ritkán táplálkozik, azonban ha fenyegetve érzi magát, nem menekül, hanem támad - méretéből és erejéből adódóan pedig minden esetben nyer. Őzeknél kisebb termetű állatoknak nincsen félnivalójuk tőle, mivel nem fektet energiát értelmetlen vadászatba, csak ha feltétlenül szükségesnek érzi.
Életmód és szaporodás:
Hosszú életű, akár a 140 éves kort is elérheti, ennek ellenére nagyon alacsonyak az egyedszámok a vad populációkban. A markoláb nőstények ugyanis nyolcévente egyszer hoznak világra maximum három kölyköt, és azok közül is csak a legerősebbet gondozzák, így nagyon ritka, ha akár kettő fiatal megéri az ötéves kort, amikor saját lábára tud állni és szaporodóképes lesz. A szaporodási időszakot leszámítva teljesen magányosan élő, territoriális lények, akiknek saját területük van az erdőben, ahol élnek. A napja nagyrészét az erdőrésze legmélyebb pontjain éli le, ahol megszokott fekhelye van. Ez egy gödör, amit magának ás ki és nagy teste tökéletesen illeszkedik bele, csupán a hátát és fejét tarkító kinövések látszanak, amik segítik az aljnövényzetbe való beolvadást. Ha valaki túl közel merészkedik lakhelyéhez, azt fenyegetésnek érzékeli, és a véletlenül arra tévedőket is könnyedén elpusztítja. Mugli területeken, főleg délebbi részeken csak nagyon ritkán bukkan fel, az ilyen alkalmakból erednek az olyan mitológiai alakok, mint Fenrir a skandináv mitológiában, illetve a legelterjettebb megnevezése, a Markoláb is a palóc néphiedelemből származik.
Felhasználhatósága:
Aranyszínű húsáról valószínűsítik, hogy nagy mágikus erővel bírhat, amit markolábsírok felfedéséhez lehet kötni. Ez azonban nem bizonyított tény, mivel egyetlen élő példányt sem sikerült még befogni, ahogy a leölésükre tett kísérletek is mind kudarcba fulladtak. Nagyon kevés olyan mágus létezik, aki testközelből látott egy markolábot és túl is élte ezt a találkozást.
Hasonlít a magyar mennydörgősárkányhoz, de faroktüskék helyett éles tarajt visel a gerince mentén. Nagytestű szárazföldi emlősökkel táplálkozik, és sárkányoktól szokatlan módon a vízi állatokat sem veti meg. Ellenőrizhetetlen beszámoló szerint egyszer Norvégia partjai mentén a vízből ragadott ki egy bálnaborjút a norvég Tarajossárkány egy példánya. Fajtársaival szemben nagyon agresszív, állománya erősen megcsappant. Tojása fekete. A kikelt kicsinyek más fajtákhoz képest sokkal korábban, 1-3 hónaposan már tudnak tüzet fújni. (Megjegyzés: Hagrid kedvence, Norbert/Norberta norvég tarajossárkány volt.)
Nundu
Kelet-Afrika lakója, talán a legveszélyesebb minden bestiák közül. Óriási leopárdra hasonlít, zajtalanul jár zsákmány után. Lehelete mérgező. Legalább 100 varázsló szükséges a legyőzéséhez.
Perui viperafogú sárkány
A legkisebb és leggyorsabb röptű sárkányfajta. Testhossza csupán 4,5 m. Pikkelyei simák, rézvörösek, hátán fekete taréjfoltok találhatóak. Fején két kurta szarvat visel. A fogaiból erős méreg csöpög. Bár jól elélhetne kecskén és szarvasmarhán, annyira szereti az emberhúst, hogy a 19. század vége felé exterminátor-varázslók által állománycsökkentést kellett végrehajtani a perui viperafogú sárkány fajtában.
Román hosszúszarvú sárkány
Pikkelyei élénkzöldek, fején hosszú, aranyszínű szarvpár pompázik. Zsákmányát először a szarvaival megsebesíti, majd tüzet fúj rá. Ennek a sárkányfajtának őrölt szarva fontos bájitalok alapanyaga, miáltal állománya az állandó vadászat miatt drasztikusan lecsökkent. Ezért őshazájában, Romániában nagy kiterjedésű sárkányrezervátum található, ahol nemzetközi varázslócsoport tanulmányozhatja a sárkányokat.
Svéd sróforrú sárkány
Tetszetős külsejű, ezüstkék pikkelyes sárkány. Orrlyukain vakító kék színű szúrólángot fúj, amely pillanatok alatt hamuvá porlasztja a csontokat, vastag gerendákat is. Főként vad, lakatlan hegyvidékeken él, így a statisztikák szerint ez a sárkányfajta ölte meg a legkevesebb embert. A svéd sróforrú sárkány bőre értékes alapanyag: kesztyűket, bőrpajzsokat készítenek belőle a varázsvilágban.
Tarrg
Mérete és alakja alapján egy közepes termetű kutyára hasonlít a leginkább, ha az ember először pillant rá. Alaposabb megfigyelés után azonban látszanak torz, kátrányszerű vonásai: hosszú és vékony, csápszerű lábai, a hátán végigfutó sörényre hajazó kinövések, mindig kilátszó fogai, a világító, sárga szemek és a "szőréről" mindig csöpögni látszó sűrű folyadék. Elborzaszt bárkit, aki megpillantja - habár ezekből a személyekből rettentően kevés van, pláne olyan, aki túl is éli ezt a találkozást.
Táplálkozás:
Ragadozó állat, azonban nem abból a fajtából, amelyik csupán a túlélésért vadászik. Ha a Föld bármelyik állatához lehetne hasonlítani, akkor az orkák lennének a legközelebb hozzá, ugyanis hasonlóan szeretnek pusztán sportból gyilkolni, illetve horrorisztikus játékokat folytatni áldozataikkal, amiket sokan a világ legrosszabb haláltusájaként tartanak számon. Szórakoztatja őket áldozataik szenvedése, egyes elméletek szerint jobban kedvelik a hús ízét, ha a rettegésből felszabadult hormonok, tehát az adrenalin és a kortizol "fűszerezik". Módszereik brutalitása annyira súlyos, hogy egyetlen magizoológus sem volt még képes megfogalmazni, mert a gondolattól rosszul lettek.
Életmód és szaporodás:
Bármilyen erdőben elél, akár a tundra tűlevelűiről van szó, akár az esőerdőkről. Ennek az is lehet az oka, hogy nem érzékeny az időjárásváltozásokra, de valószínűbb, hogy több alfaja is létezik különböző éghajlatokon. Teljes mértékben éjszakai állat, ennek köszönhető, hogy nem esik áldozatául annyi ember - ők is többnyire gyanútlan túrázók. Szaporodásáról és életmódjának egyéb részleteiről semmit nem tudni, a magizoológusok rettegnek tőlük.
A legnagyobb testű sárkányfajta, súlya akár 4 tonna is lehet. Nagy tömege miatt a többi sárkánynál lassabban repül. Nagyon veszélyes: ha esetleg egy házra száll le, az rögtön összeomlik. Pikkelyei fémszürkék. Szemei vörösek. Karmai feltűnően hosszúak és élesek. Előfordult már, hogy felkapott egy vitorláshajót (szerencsére senki nem tartózkodott a fedélzeten), ezért összes példánya szigorú megfigyelés alatt áll az ukrán mágiaügyi hatóságok által.
Az erdei gólem egy viszonylag kicsi (átlagosan 100-120cm magasságú) gólemfajta. Testét kisebb-nagyobb kövekből építi, amiket gyökerekkel és indákkal tart egyben. Ez nem tűnik erős tartásnak, a látszat ellenére viszont nehéz szétválasztani egymástól a darabokat. Testrészeinek nagy felületét gombák, mohák és egyéb apró páfrányok borítják, remek élőhelyet biztosít az ilyen növényeknek. A magizoológusok eddigi kutatásai alapján annál egészségesebb és boldogabb egy erdei gólem, minél több növény él rajta.
A vastag, barna futóféreg nedves helyeken, vizesárkokban él. Legfeljebb 25 cm-esre nő meg, s gúnyból ráragasztott nevével ellentétben igen keveset mozog. Feji és farki végén, melyek tökéletesen egyformák, nyálkát termel, amit néha varázsfőzetek besűrítésére használnak. A futóféreg kedvenc tápláléka a salátalevél, de szinte bármilyen növényt elfogyaszt.
A kristálykrumpli... nos, igazság szerint a neve nagyrészt leírja küllemét. Egy nagyjából burgonyaméretű és -formájú folyami kőről van szó, aminek apró, mágikusan változó bemélyedések adják szemeit, alattuk pedig aprócska, vékony szájjá formálódik egy kicsiny repedés. A fiatal egyedek egészen jelentéktelenül néznek ki, azonban ahogy idősödnek, különféle spirális mintázatok alakulnak ki felületükön, valamint megjelennek rajtuk a nevüket adó kristályok is. Egyedfüggő, hogy kinek milyen színű kristálykrumpli jut, a magizoológusok a mai napig nem tudják megállapítani, hogy mi alapján keletkeznek a különös kis kristályok adott színűre.
A mohamanó egy nagyjából 50cm magasságú lény, egyszerű, kissé emberi formával. Hosszú, piszkoszöld szőr fedi az egész testét, unott pillantású szemei nagyok a fejhez képest és mindig kék vagy zöld színűek. A hím és a nőstény külsőre megkülönböztethetetlen egymástól. Fejükön és hátukon sokszor moha vagy penész nő a nedves környezet és a többnyire ülő életmód miatt.
A nyaláka megjelenését tekintve egy igazán különleges lény, mivel egyszerre színtelen és képes mutatni az összes színt, amit az emberi szem befogadni képes - egyes hipotézisek alapján még annál is többet. Kocsonyás jellegű teste olyan anyagokat termel, amik által az állat változtatni képes a színét. Mindez a hangulatától függ, a rémült állat színei nagyban különböznek a meglepett, kíváncsi, dühös vagy boldog példányétól. Ez általában egyedenként változik, mindegyik esetében a gazda feladata megismerni kisállatukat annyira, hogy felismerjék saját kis nyelvét.
Apró termetű, törékeny kisállat. Mérete nem haladja meg a 20cm magasságot, ami ezekkel a hosszú lábakkal még meglepőbb. Rendkívül gyorsan tud futni, ráadásul hangtalanul, mivel annyira aprók és puhák a mancsai, hogy teljesen észrevehetetlen, amikor közlekedik. Hatalmas szemei vannak, bár ezekkel nem lát túl jól, inkább az ellenfél megfélemlítésére használja őket - meglehetősen sikertelenül. Fülei hasonlóképpen nagyok, de legalább funkcionálisak, a legapróbb neszeket is meghallja egész nagy távolságból, éppen emiatt nem bírja a nagy zajokat.
A prizmavarangy egy egészen apró mágikus lény, ami kifejezetten színes, mint amilyen a kifolyt olajon megcsillanó fény visszaverődése. Teste zömök és jobbrészt kerek, nagyobb bőrréteg fedi, mint amekkorának kellene, ezért nagy fodrokként jelennek meg rajta a ráncok. Ezek védekezés szempontjából funkcionálisak, habár nem sok állat hajlandó prizmavarangyot lakomázni. Apró szemei fekete gyöngyökként ülnek az arcán, koponyája formái miatt mintha össze lennének kötve csigaszerű füleivel. Lábai kicsik, ugrásra és gyors mozgásra alkalmatlanok, gyakorlatilag csak lassan vonszolják előre. Sokszor látni prizmavarangyot gurulni, ugyanis így haladnak a leggyorsabban, ezt pedig ők is nagyon jól tudják.
A szopkány - hétköznapi, ismertebb nevén Zoknilopó - egy macskaméretű, kifejezetten csúnya lényecske. Kerek, ormótlan testét hosszú és kócos, ruhaanyagnak tűnő szőrzet fedi, nyaktalannak tűnő, szintén gömbölyded feje viszont teljesen csupasz rózsaszín. Opálos, gyöngyszerű szeme olyan színekben játszik, mint egy olajfolt a víz tetején, teljesen kifejezéstelen, hegyes, tündékhez hasonló füle kicsi és hegyes, szája rendkívül széles, apró, rendetlen fogai minduntalan kilógnak felső ajka alól, orra nincsen. Senki nem tudja, hogyan lélegzik, ugyanis a kutatók vizsgálatai alapján tüdeje van, de nem találták meg, hogy hogyan használja azt. Ördögi kinézetét csak fokozzák a fején található keratinból formálódó szarvak, hosszú, nyílként végződő és vékony, csupasz farka, valamint apró, páros ujjú patái. A muglik róluk mintázták a sok karácsonyi történetben ismert krampuszt, bár erről a tényről még ők maguk sem tudnak.
Az augurey Nagy-Britanniában és Írországban honos, de Észak-Európában is felbukkan néha egy-egy példánya. Zöldesfekete tollazatú, sovány, mélabúsnak tetsző madár – megjelenésében némileg emlékeztet egy csökött, alultáplált keselyűre. Rendkívül félénk állat. Tüskés bokrokban fészkel, táplálékát nagyobb rovarok és tündérek alkotják. Napjait túlnyomórészt könnycsepp alakú fészkében megbújva tölti, csak szakadó esőben kel szárnyra. Az augurey jellegzetesen mély, lüktető énekét egykor a halál előjelének hitték. A varázslók elkerülték az augurey-fészkeket, nehogy meghallják a szívszorító hangot. Mondják, több mágus is szívrohamot kapott, mikor bokrok közelében járva megütötte a fülét az augurey sírása. Azóta divattá vált az augureyt mint házi időjóst tartani, bár a madárnak a téli hónapokban tapasztalható szüntelen „óbégatása" sokak szerint elviselhetetlen. Az augurey tolla pennaként nem használható, mivel taszítja a tintát.
A lombsárkány egy közepes termetű lény, sárkányokhoz mérten egészen apró, nagyjából egy felnőtt emberhez hasonló magassággal rendelkezik. Testének kinézete az évszakok váltakozásával együtt cserélődik. Tavasszal a lények szó szerint kivirágoznak és rengeteg színes virág nyílik a leveleik között. Ez alapján lehet meghatározni a korukat is: minél több virág nyílik rajtuk, annál idősebbek. Nyáron hasonlóan zöldek maradnak, mint tavasszal, csak virágok nélkül, ősszel sárga, vörös és barna árnyalatait veszik fel tollaik, télen pedig hófehérré változnak. Fejüket szarvasokéhoz hasonló agancs díszíti.
Egy kifejezetten szép, sárgászölden irizáló hüllő, nagy, vörös vagy lila színű szemekkel. Sima, fényes teste miatt sokan gondolják kétéltűnek, pedig az igazság az, hogy a pikkelyei annyira laposak és simák, hogy egyszerű bőrnek tűnik. Izmos hátsó lábaival testhosszának tízszeresét is képes megugrani, széles, lapos farka segítségével pedig gyakorlatilag vitorlaként képes magas fákról biztonságosan leereszkedni alacsonyabb felületekre. Feje és nyaka hátulsó részét, valamint a korábban említett farkát félig áttetsző "levelek" tarkítják, amik a zöld környezetbe való beolvadást segítik és a lefelé ugrásoknál nyújtanak még nagyobb biztonságot.
A bólintér faőrző kisbestia, Nyugat-Anglia, Dél-Németország és egyes skandináviai erdők lakója. Igen nehéz észrevenni, mivel kicsiny (max. 20 cm magas), és apró barna szemétől eltekintve egy darab gallyas fakéregre hasonlít. A bólintér rovarevő, s alapjában véve igen félénk, béketűrő lény. Ha azonban valaki ártó szándékkal közeledik az általa őrzött fához, köztudottan megvadul. A lomb közül leugorva támad, és hosszú, hegyes ujjait az otthonát fenyegető favágó vagy kéregfaragó szemébe vájja. Ha fatetűvel kínálják, azt békésen elfogyasztja, s engedi, hogy a boszorkány vagy varázsló varázspálcának való ágat vágjon a fájáról.
A chizpurfle parányi, 1 mm-nél alig nagyobb élősködő. Testük atkaszerű, rágójuk aránytalanul nagy. A mágia vonzza őket, befészkelik magukat a crupok, augureyk és hasonló bestiák szőrébe, tollazatába. Varázslóházakban is feltűnhetnek, ahol megtámadják a mágikus tárgyakat. Beleeszik magukat a varázspálcába, hogy elérjék annak mágikus magját, de az elmosatlan üstben is megtelepszenek, s bekebelezik az edényben maradt bájitalcseppeket.
A diricawl pufók testű, bolyhos tollazatú, repülésre képtelen madár. Mauritius szigetén őshonos. Igen jellegzetes módon menekül: tollhullatva eltűnik, hogy aztán valahol másutt felbukkanjon. (Ezzel a képességgel a főnix is rendelkezik.) A faj érdekessége, hogy egykor a muglik is tudtak a létezéséről, bár ők „dodó" néven ismerték. Mivel nem voltak tisztában vele, hogy a diricawl képes eltűnni, azt hitték, vadászaik kiirtották a fajt. Tekintve, hogy ez a tény a jelek szerint rádöbbentette őket a többi élőlény válogatás nélküli pusztításának veszélyeire, a Mágusok Nemzetközi Szövetsége nem tartja célszerűnek eloszlatni a diricawl kihalásának tévhitét.
A golymók világszerte elterjedt. Ez a gömbölyű testű, vajszínű, puha bundájú lény rendkívül szelíd, a simogatást és a dobálást egyaránt jól tűri. Igénytelen, így gondozása egyszerű; ha jól érzi magát, mély, zümmögő hangot hallat. Időről időre kidugja hosszú, vékony, rózsaszínű nyelvét, s táplálékot keresve körültapogatózik a házban. Az ételmaradéktól a pókig mindent elfogyaszt, s előszeretettel dugja fel nyelvét az alvó varázsló orrába, hogy elmajszolja az orrváladékot. Ez a szokása igen népszerűvé tette a mágusgyermekek körében, akik házi kedvencként tartják.
A hangasárkány neve csalóka, ugyanis hiába van néhány részlet rajta, ami a repülő hüllőkre emlékeztet, többnyire csak a szárnyai és a gerince mentén végigfutó szarus kinövések miatt ragadt rá ez a megnevezés. Teste mindezek mellett tökéletesen olyan, mint egy átlagos vadászgörénynek vagy egy goromkának. Színe nagy skálán mozog, a fehértől a bézsen keresztül egészen a teljesen feketéig terjed, világosabb változatainál mancsain sötét "zoknit hord", illetve pofáján is jelenhetnek meg sötétebb mintázatok. Mancsait tökéletesen tudja fogásra használni, nagyon ügyesen forgat meg bennük bármit és bizonyos egyszerűbb eszközhasználatra is megtanítható.
A mooncalf rendkívül félénk teremtés – csak teliholdkor merészkedik elő odújából. Halványszürke teste sima. Esetlenül vékony lába jókora, lapos lábfejben végződik. Két dülledt, kerek szeme a feje tetején helyezkedik el. Elhagyatott helyeken a mooncalfok hátsó lábukra állva bonyolult koreográfiájú táncot – sokak szerint egyfajta násztáncot – lejtenek a holdfényben. A búzaföldeket gyakran érdekes geometriai alakzatokban tapossák ki, nagy fejtörést okozva ezzel a mugliknak. Holdfényben táncoló mooncalfokat látni felejthetetlen élmény, emellett hasznos is lehet: ha ugyanis napkelte előtt összegyűjtjük az ezüstszínű ürüléket, s azzal trágyázzuk a mágikus növények, virágok ágyasait, a palánták rendkívül gyorsan és nagyra nőnek. Mooncalfokat világszerte találunk.
Kizárólag Nagy-Britanniában és Írországban előforduló kisbestia. Gyakran összetévesztik a hasonló méretű (15–20 cm-es) tündérmanóval, bár az imp nem tud repülni, és korántsem nevezhető színpompásnak (általában sötétbarna vagy fekete). A humora azonban épp olyan közönséges, mint a tündérmanóé. A vizenyős, lapos területeket kedveli, de folyópartokon is tanúi lehetünk, amint kedvenc elfoglaltságát űzi: megpróbálja fellökni, elgáncsolni az arra járókat. Az imp apró rovarokat eszik; szaporodási szokásai hasonlóak a tündéréhez, de petéiből nem hernyók, hanem „kész", kb. 2,5 cm-es utódok kelnek ki.
Nagy-Britannia és Írország tavaiban találhatunk rá erre a halványzöld, hegyes szarvú, apró halakkal táplálkozó vízidémonra. A kákalag a muglikkal és a mágusokkal szemben egyaránt ellenséges, a sellőknek ellenben sikerült háziasítaniuk. Hosszú ujjai markolásra igen alkalmasak, viszont könnyen eltörnek.
A közönséges foltika megjelenése változatos, színes és plüssállatra hajazó. Kissé olyan, mint Frankenstein szörnye, darabokból összerakva, különféle textilekből, fonalból, cérnából, üveggolyóból, gombokból is állhatnak, általában csúnyák, de aranyosak. Ha valamiért "kiszakadnak", felnyílik a testük, még abból is tömőanyag vagy szivacsdara potyog vér helyett. Gyakorlatilag úgy néznek ki, mint az otthon, maradékokból készített plüss játékok a gyerekeknek, amik életre keltek.
A gnóm egész Észak-Európában és Észak-Amerikában elterjedt közönséges kerti kártevő. Magassága kb. 30 cm, feje aránytalanul nagy, lába erős, csontos. Eltávolításának módja: a lábánál fogva megforgatjuk, hogy elszédüljön, majd a kerítés fölött kihajítjuk a kertből. A törpementesítéshez jarweyt is használhatunk, bár ezt a módszert manapság sok varázsló túl kegyetlennek tartja.
A clabbert fán lakó bestia. Külseje alapján békával keresztezett majomra emlékeztet. Őshazája Dél-Amerika, de exportált példányai világszerte megtalálhatók. Sima, szőrtelen bőre márványos zöld színű, ujjai között repülőhártya feszül. Hosszú, mozgékony végtagjainak hála egy orangután ügyességével lendül ágról ágra. Fejéből két kurta szarv áll ki. Széles szája – mely pofájának vigyorgó kifejezést kölcsönöz – borotvaéles fogakat rejt. Táplálékát főként gyíkok és madarak alkotják. A faj legjellegzetesebb külső jegye a homlok közepén elhelyezkedő jókora hólyag, mely vörös színt ölt és villogni kezd, ha a bestia veszélyt érez. Amerikai mágusok egykor előszeretettel tartottak clabberteket a kertjükben, hogy azok figyelmeztessék őket, ha mugli közeledik. A Mágusok Nemzetközi Szövetsége azonban súlyos pénzbüntetések kiszabásával visszaszorította ezt a gyakorlatot. A éjszakában világító, clabberthólyagokkal teli fa igen látványos volt ugyan, de túl sok muglit csábított arra, hogy megkérdezze a szomszédot, miért hagyja fent még júniusban is a karácsonyi lámpafüzért.
Az Európa és Amerika északi részén elterjedt jobberknoll apró testű, kék pettyes, rovarevő madár. Érdekes tulajdonsága, hogy élete végégig néma, de halála percében hosszan felkiált. Búcsúdalával kiad magából minden hangot, amit életében hallott, visszafelé „öklendve fel" azokat. A jobberknolltoll az igazságszérumok és a memóriaital egyik hozzávalója.
A ghoul megjelenésében egy nyálkás, kapafogú ogréra emlékeztet. Általában varázslók és boszorkányok padlásain élnek vagy pajták szénapadlásán. Relatíve ártalmatlanok, csak a zajosságuk miatt számítanak zavaró tényezőnek. Ostobák, rovarokon és más háztáji kártevőkön élnek, veszélyességük kimerül morgásokban és dolgok dobálásában.
A pipilerti egy apró termetű madárfaj, a legnagyobb egyedek is alig érik el a 15 cm testhosszt. Alapszínezetük szürkésbarna, a tojók egyszerű, fakó állatok, a hímeknek pedig alfajtól függően arany vagy ezüst mintázat díszíti a fejüket. Zömökebb testalkatuk van, kerekded állatok, ennek ellenére kiválóan és teljesen hangtalanul tudnak repülni. Szemük melegséget sugárzó, mindig barna vagy borostyánsárga.
A porlock az angliai Dorsetben és Írország déli részén honos lóőrző lény. Füvet eszik. Bundája bozontos, sűrű fejszőrzete merev, hajszerű, orra feltűnően nagy. Felegyenesedve jár patás lábán, rövid karja négy tömpe ujjban végződik. A kifejlett példányok kb. 60 cm magasak. A porlock félénk lény, életét lovak őrzésével tölti. Istállókban összegömbölyödve pihen a szalmán, a legelőn a lovak között keres helyet magának. Az emberrel szemben gyanakvó, közeledtére mindig elrejtőzik.
A ramora egy ezüst hal, amely az Indiai-óceán vizeiben honos, nagy varázserejét pedig hajók lehorgonyzására használja. A mágia világában elképesztő erővel bíró halnak számít és ő a tengerészek védelmezője.
A Renarouse egy Franciaországból származó mágikus lény, amit az 1800-as években háziasítottak. Megjelenését egy mágikus, fehér rókához szokták hasonlítani, amihez mozgása és testbeszéde is nagyban hozzájárul, mivel valójában alig lehet megtalálni a hasonlóságot közte és egy róka között. Farka hosszú és elvékonyodó, végén elágazik (nőstényeknél kettő, hímeknél három vagy több ágra). Lábai rövidebbek és képes két lábra állva felegyenesedni, ezért a végtagjai sokkal inkább emlékeztetnek egy szurikátáéra. Szemei nagyok, kifejezőek és állítólag nincsen megnyugtatóbb dolog, mint felvenni velük a szemkontaktust. Hófehér bundájukat színes minták tarkítják, a hangulatuktól függően változó színekben, aminek a magyarázatára még mind a mai napig nem tudtak rájönni a magizoológusok, ugyanis egyáltalán nem lehet a szín- vagy árnyalatváltoztatásra képes, más állatokkal (pl. kaméleon, polip) összehasonlítani. Fejét egyetlen hosszú, vékony bóbita díszíti, ugyanolyan színekben, mint a teste mintázata, ha fenyegetve érzi magát, ezt a bóbitát rezegteti.
A Roncsbogár egy közepes termetű (kb. 5 cm testhosszal rendelkező) mágikus rovarféle. Teste fémes tapintású, prizmaszerűen töri a fényt és díszes mintázatok jelennek meg a barázdáiban. Ízeltlábú létére meglepően sokan kedvelik vagy találják aranyosnak. Ennek valószínű oka a barátságosnak tűnő "arc" és a hozzá tartozó nagy, fényes szemek. Lábai testéhez képest aprók, hasonlóak egy kullancséhoz.
A tohonya turka egy bőrszínű, durva fekete sörtékkel díszített gombának tűnik első látásra, azonban a megjelenése ellenére nem növény vagy gomba, hanem egy állat. Eredetileg Skandináviából származik, de idővel egész Észak-Európában elterjedt. Legkedveltebb zsákmánya a földigiliszta, amelyeket vékony, izmos csápjaikkal túrnak ki a föld alól. Nagyon gyorsan szaporodnak és egy átlagos kertet pár nap alatt teljesen beterítenek. Ők a kerti törpék kedvenc eledele, az ékes tarlász mérge pedig nagyon halálos rájuk.
A tetszetős külsejű, de korlátozott értelmi képességű tündéreket (A tündérek igen nagy népszerűségnek örvendenek a muglik körében, s a mugli gyermekmesék gyakori szereplői. Az un. „tündérmesékben" olyan, fejlett egyéniséggel rendelkező szárnyas lényekként ábrázolják őket, akik társalogni tudnak az emberekkel (bár stílusuk jobbára émelyítőén érzelgős), mi több, varázspálcájuk van. A muglik elképzelése szerint a tündérek virágsziromból, kivájt kalapos gombából és hasonló anyagokból készült házikókban laknak. Összességében meglehetős bizonyossággal állíthatjuk, hogy a mágikus bestiák közül a tündéreknek van a legjobb mugli sajtója.) a mágusok gyakran használják dekorációs célokra. A tündérek erdőkben és erdei tisztásokon élnek. Nagyságuk 2–12 cm között változik, testük az emberi test miniatűr mása, de a rovarokéhoz hasonló szárnyuk is van. A szárny alfajtól függően átlátszó vagy sokszínű lehet. Gyenge varázserejüket a tündérek a rájuk leső ragadozók, pl. az augurey elriasztására használják. Veszekedős természetűek, de mivel végtelenül hiúak is, kezessé válnak, ha lehetőségük nyílik díszítő elemként működni. Emberi küllemük dacára nem tudnak beszélni, egymás között magas zümmögő hangokkal kommunikálnak. A tündér legfeljebb ötven petét rak, azokat levelek alsó oldalán rögzíti. A petékből színpompás hernyók kelnek ki, melyek 6-10 napos korukban bebábozódnak, hogy egy hónap múltán kifejlett, szárnyas egyedként szülessenek újjá.
A tündérvarangy egy kolibriméretű kis hüllő, aminek különös módon rovarokéhoz hasonló szárnyai vannak. Zömök kis testét nehéz elképzelni, hogy azok a hártyás szárnyak elbírják, mégis ez a helyzet, és a látszat ellenére egészen jól is repül. A szivárvány minden színében pompázhat és bármilyen mintával díszeleghet, éppen ezért nagyon kedvelt az állattartó mágusok körében. Nyelve hasonló a kaméleonokéhoz, tehát majdnem a testhosszával azonos méretre képes kilőni, ezzel szerezve táplálékot magának.
Az abraxan egy óriási méretű szárnyas ló, amely hihetetlenül erős, kinézete pedig egy palomino lóhoz hasonlít. Fehér sörénye és farka bájitalkészítésben használható. A Beauxbatons iskola ilyen lovak vontatta kocsikkal utazik, az ő abraxanjaik csakis whiskeyt isznak.
Az Európa és Amerika északi felén honos knarlt a muglik általában sündisznónak nézik. Külsőre a két faj valóban tökéletesen egyforma, de van köztük egy fontos viselkedésbeli különbség. A sün, ha élelmet tesznek ki neki a kertbe, elfogadja és elfogyasztja az adományt. A knarl ezzel szemben a gesztusból arra következtet, hogy a ház lakója csapdába akarja csalni őt, és bosszúból feldúlja a kertet, nem kímélve se növényt, se díszeket. Nem egy mugli gyermek szenvedett már el méltatlanul büntetést olyan vandál cselekedetért, melynek valódi tettese egy sértődött knarl volt.
A dugbog Európa, Észak- és Dél-Amerika lápvidékeinek lakója. Ha mozdulatlan, könnyen összetéveszthető egy fadarabbal, de ha közelebbről megszemléljük, észrevehetjük uszonyszerű tappancsait és éles fogait. A dugbog csúszva, kígyózva közlekedik a mocsárban. Főleg kisemlősöket fogyaszt, de súlyos sebet ejthet a sétáló ember bokáján is. Legkedveltebb csemegéje azonban a mandragóra. Sok mandragóratenyésztővel előfordult már, hogy legszebb palántájának levelét félrehajtva, az alatt szétmarcangolt, véres cafatokat talált – a dugbog lakomájának maradékait.
A világszerte elterjedt bundimun házi kártevő. A padló alatt és a szegélylécek mögött közlekedik, jelenlétét átható rothadásszag jelzi. A bundimun váladéka rothasztó hatású, a házak alapjait támadja meg. Nyugalmi állapotában a bundimun pislogó, zöldes penészfoltra hasonlít, de ha megzavarják, kidugja számos, pókszerűen hosszú lábát, és fürgén eliszkol. Port és piszkot eszik. A hígított bundimunváladékot – felületaktív anyagként – mágikus tisztítószerekbe keverik.
Az Európa északi tájain honos glumbumble szürke, szőrös testű, repülő rovar. Melankóliakeltő melaszt termel, melyet a hopszánglevél elfogyasztása után fellépő hisztéria gyógyítására használnak. A glumbumble gyakran költözik be méhkasokba, s fertőzi meg a mézet. Fészkét faodúban, barlangban vagy más sötét, félreeső helyen építi. Csalánnal táplálkozik.
A doxyt gyakran összetévesztik a tündérrel (lásd lentebb!), pedig a két faj sok szempontból különbözik. Bár méretük hasonló és egyformán emberszabásúak, a doxy könnyen felismerhető a testét borító sűrű fekete szőrzetről valamint plusz két karjáról, illetve lábáról. Szárnya vastag, ívelt és fényes, bogárszárnyhoz hasonlatos. Doxykat szép számmal találunk Észak-Európa-szerte és Amerika hűvösebb éghajlatú vidékein. Petéiket, melyekből egyszerre mintegy ötszázat raknak, a földbe ássák. Lárváik 2-3 hét után kelnek ki. A doxynak kétszer két sor apró, hegyes méregfoga van. Doxymarás esetén ellenszérum adása javallott.
Az égics egy kistermetű madár, testhossza 13-20 cm között mozog farok nélkül, ami 1:1 arányban aránylik a testhez, tehát ugyanolyan hosszú. Színezete fekete, kivéve a hasi része, ami hófehér, illetve a faroktollain és a fején lévő kékes mintázatot. Utóbbi éjjelente biolumineszcenciával kékes fényt áraszt magából, ahogy a feje fölött megjelenő, glóriaszerű fénykör is. A hímet és a nőstényt a hosszú faroktollak számával lehet megkülönböztetni: míg a nősténynek csupán egy van, addig a hímnél három is díszeleg. Csőre rövid, hegyes, és erős, ami a táplálkozásában segíti. Külleme összességében hasonlít a szürkehátú gébicsére, eredeti nevét is innen kapta.
Az ékes tarlász egy hatalmas, mágikus csiga, amelynek háza minden órában megváltoztatja színeit, teste pedig mérgező nyálkát termel. Afrikából származik, de a varázslóknak köszönhetően már az egész világon elterjedt. Sokan tartják őket színük miatt házikedvencként, de kézbentartásukhoz vastag védőkesztyűre van szükség a mérgezés elkerülése végett.
A lobalug az Északi-tenger fenekén él. Ez a 25 cm hosszú, meglehetősen primitív lény mindössze egy gumiszerű csőből és egy méregzsákból áll. Ha veszélybe kerül, összehúzza méregzsákját, és tartalmát támadója felé pumpálja. A sellők fegyverként használják a lobalugot, egyes varázslók pedig bájitalokba keverik lefejt mérgét.
A jarvey Nagy-Britanniában, Írországban és Észak-Amerikában honos. Csupán annyiban különbözik egy nagyra nőtt menyéttől, hogy beszélni tud. Alacsony értelmi szintjéből kifolyólag azonban tartalmas eszmecsere nem folytatható vele: megnyilvánulásai rövid (s gyakran sértő) kijelentésekre korlátozódnak, ezekkel viszont cseppet sem fukarkodik. A jarweyk életük nagy részét a föld alatt töltik; főleg gnómokra vadásznak, de zsákmányul ejtik a vakondot, a patkányt és a mezei egeret is.
Az ashwinder a hosszabb ideje égő, őrizetlenül hagyott mágikus tüzek parazsában keletkezik. A vékony, sápadt-szürke, siklószerű lény születése után nyomban elhagyja a tüzet, és elkúszik az épület sötétebb részei felé. Útját hamucsík jelzi. Az ashwinder egyetlen óráig él. Miután talált egy félreeső helyet, s ott lerakta tojásait, egyszerűen elporlad. Tojása izzóvörös színű és tűzforró. Ha nem hűtik le a megfelelő bűbájjal, percek alatt felgyújtja a lakóépületet. Aki tehát észreveszi, hogy egy vagy több ashwinder szabadult el a házban, azonnal eredjen a nyomába, és sürgősen kutassa fel a ashwinder-fészket. A lehűtött tojás a szerelmi bájitalok értékes hatóanyaga, egészben elfogyasztva pedig gyógyítja a maláriát. Ashwinderrel a világ minden részén találkozhatunk.
A hippogriff sasfejű, lótestű nagybestia. Európából származik, de mára az egész világon elterjedt. A hippogriff elsősorban a földből kikapart rovarokkal táplálkozik, de szívesen elfogyaszt madarakat és kisebb emlősöket is. Fészkét a földön építi, s egyetlen nagy, törékeny héjú tojást rak, melyből alig 24 óra múlva kikel az utódállat. A kicsi egy hét alatt megtanul repülni, de hosszabb utakra csak hónapok múltán tudja elkísérni anyját.
A Görögországban őshonos hippokamposz deréktól előre ló, attól hátra hal. Bár a faj a Földközi-tengerben honos, a sellők 1949-ben Skócia partjainál befogtak és megszelídítettek egy gyönyörű, kék-aranyderes példányt. A hippokamposz nagy, félig átlátszó héjú tojásában jól megfigyelhető az ebicsikó.
A fwooper feltűnően élénk színű afrikai madár. Lehet narancssárga, rózsaszínű, citromzöld vagy sárga. Tollából igen szép penna készíthető, de színpompás, mintás tojása is kedvelt. Éneke – bár kezdetben kellemes hallgatni – hosszú távon őrjítő hatású (Ütődött Uricnak meggyőződése volt, hogy a fwooper hangjának egészségmegőrző hatása van. Hogy ezt bizonyítsa, három hónapig szünet nélkül hallgatta a madár énekét. Az illetékeseket sajnos nem sikerült meggyőznie a kísérlet pozitív eredményéről, mivel anyaszült meztelenül jelent meg a Varázslótanács előtt, fején különös parókával, amiről utóbb kiderült, hogy az egy döglött borz.), ezért a fwoopert mindig némító átokkal verve árulják. Az átkot havonta meg kell újítani. A fwooper-vásárláshoz külön engedély szükséges, mivel az állat tartása fokozott körültekintést igényel.
A könyvkukac egy kicsi, lapos féregféle, aminek teste pergamenhez vagy elöregedett papírhoz hasonló. A példányok egyszínűen születnek, majd ahogy idősödnek, úgy jelennek meg sorra betűk, számok és egyéb nyomtatott karakterek a testükön. Ritka, ha értelmes szavak is olvashatóak rajtuk, általában teljes összevisszaság uralkodik a betűk között, de előfordult már, hogy egy kifejezetten idős hím példányon igen csúnya trágárság jelent meg. Még sosem találtak két tökéletesen egyforma egyedet, mindegyik mintája különbözik a másikétól.
A crup Anglia délkeleti részéről származik. Villás farkától eltekintve nagyjából úgy fest, mint a Russel-terrier. A crupot szinte bizonyosan mágusok tenyésztették ki, mivel varázslókkal szemben végtelenül engedelmes, a muglikhoz viszont ellenségesen viszonyul. Kiváló háztáji „tisztogató": a kerti törpétől a régi gumiabroncsig mindent megeszik.
A leprikónok értelmesebbek a tündéreknél, s jóindulatúbbak az impeknél, a pixiknél vagy épp a doxyknál – de azért pajkos kis bestiák. Kizárólag Írországban fordulnak elő. Színük zöld, magasságuk kb. 15 cm. Kezdetleges ruhájukat levelekből készítik. Képesek az emberi beszédre – ezzel egyedül állnak az „aprónépbe" tartozó fajok között –, de sosem kérvényezték, hogy vegyék fel őket az értelmes lények sorába. A leprikón elevenszülő. Erdőkben, illetve erdős vidékeken él, de szereti felhívni magára a muglik figyelmét, ennek következtében majdnem olyan gyakori figura a mugli gyermekirodalomban, mint a tündér. Az aranyhoz megtévesztésig hasonló anyagot termel, ami néhány óra múlva eltűnik – ezt roppant szórakoztatónak tartja. Levelekkel táplálkozik, s bár megrögzött csínytevő hírében áll, nem tudunk róla, hogy valaha is súlyos kárt vagy maradandó sérülést okozott volna bárkinek.
A murtlap patkányszerű lény, Nagy-Britannia partvidékeinek lakója. Hátán tengeri rózsára emlékeztető kinövés található. Ez a „lobonc", ha pácolva megesszük, ellenállóbbá tesz az átkokkal, rontásokkal szemben. Túl nagy mennyiségben fogyasztva azonban csúnya vörös szőr nő tőle a fülünkben. A murtlapok héjas állatokat esznek, valamint azoknak a lábát, akik botor módon rájuk lépnek.
A kneazle-t, ezt a macskaszerű kisbestiát Nagy-Britanniában tenyésztették ki, de ma már a világ minden részébe exportálják. A kneazle bundája foltos, pettyes vagy tarka, füle feltűnően nagy, farka az oroszlánéhoz hasonló. Okos, önálló, esetenként agresszív állat, de ha megkedvel egy boszorkányt vagy varázslót, remek házi kedvenc válik belőle. Különleges képességei közé tartozik, hogy felismeri az alattomos, gyanús egyéneket, és biztos ösztönnel hazavezeti eltévedt gazdáját. Keresztezhető a macskával; egyszerre legfeljebb nyolc kölyköt fiadzik.
Az ormányos martalóc egy kistestű, rágcsálónak tűnő varázslény. Félhosszú, vastag szőr fedi az egész testét, leszámítva a farkát és a kezeit, illetve ormányának végét. Mancsai megdöbbentően hasonlítanak apró emberi kezekre, pontosan úgy is tud fogni velük (a mellsőkkel és a hátsókkal egyaránt), eszközt használni, és még ujjlenyomata is van. Ránézésre összességében egy barátságosnak, kedvesnek tűnő élőlény, némileg bizarr végtagokkal, a látszat azonban néha csal. A martalóc esetében ez többszörösen igaz.
A furkász Nagy-Britanniában honos. Ez a fekete, bolyhos szőrű, hosszú orrú, ásólábú kisbestia szenvedélyesen szeret mindent, ami csillog. A koboldok föld alatti kincseket kerestetnek vele. Bár a furkász szelíd, sőt kedves állat, otthoni tartásra nem alkalmas, mert nagy károkat okozhat azingóságokban. Vackát mélyen a föld alatt – akár 20 méter mélyen – készíti, s egyszerre 6-8 fiókát ellik.
A nogtail Európa, Oroszország és Amerika ritkán lakott területein előforduló démon. Csökött malacra hasonlít. Hosszú lába, tömpe farka és keskeny, fekete szeme van. Belopakodik az ólba, és a malacokkal együtt szopja a kocát. Minél tovább teheti ezt észrevétlenül, minél nagyobbra nő, annál több kárt okoz a gazdaságnak, ahova beköltözött. A nogtail rendkívül fürge, igen nehéz elkapni, de ha egy fehér kutya kiűzi a birtokról, nem tér vissza többet.
Ausztráliában honos rovar. Kb. 12 mm-es, s bár színe élénk zafírkék, sebes röpte miatt a muglik csak elvétve veszik észre, mi több, gyakran a varázslók is csak akkor figyelnek fel rá, ha már megcsípte őket. Az állat szárnya a feje tetején helyezkedik el, s repülés közben a test többi részével együtt propellerként forog. A potroh hosszú, vékony fullánkban végződik. A billywig csípése szédüléssel és lebegéssel jár. A fiatal ausztrál boszorkányok és varázslók körében nemzedékek óta dívik a billywiggyűjtés szokása. A befogott példányokat csípésre ingerlik, hogy élvezhessék az említett mellékhatásokat. Tudnivaló azonban, hogy a túl sok csípés napokig tartó, irányíthatatlan lebegést okoz, súlyosabb allergiás reakció esetén pedig az elemelkedés krónikussá válhat. A szárított billywigfullánkot bájitalok készítéséhez használják, s úgy tudni, a Bűvös Bizsere nevű népszerű édesség összetevői között is szerepel.
A mackled malaclaw szárazföldi állat, Európa sziklás partvidékein él. Annak ellenére, hogy némileg hasonlít a homárra, semmiképp sem tanácsos megenni, mert elfogyasztása magas lázat és visszataszító zöldes bőrelszíneződést okoz. A mackled malaclaw páncélja világosszürke, sötétzöld pöttyökkel. Nagysága nem haladja meg a 30 cm-t. Főleg apró héjas állatokat fogyaszt, de nagyobb testű zsákmánnyal is megbirkózik. Csípése különös mellékhatással jár: a sérültet az eset után kb. egy hétig balszerencse üldözi. Akit mackled malaclaw csípett meg, legalább egy héten át ne kössön fogadásokat, és ne kezdjen kockázatos vállalkozásokba, mert biztos kudarcra számíthat.
Ennek a gömbölyű, márványos testű halnak két hosszú, úszóhártyás lába van. A mély tavak lakója. A fenéken fel-alá járkálva gyűjti táplálékát, mely elsősorban vízicsigákból áll. Nem különösebben veszélyes állat, bár néha megcsipkedi az úszó ember lábát, ruházatát. A sellők, akiket bosszant a plimpi jelenléte, úgy bánnak el vele, hogy csomót kötnek a lábára. A mozgásképességét vesztett plimpinek, hogy újra úszni tudjon, ki kell csomóznia lábát, az pedig órákig is eltarthat.
A pogrebin orosz démon. Alig 30 cm magas, teste szőrös, hatalmas, szürke feje viszont csupasz. Ha kuporog, fényes, gömbölyű kőre hasonlít. Előszeretettel szegődik az ember nyomába, akit árnyékként, pontosabban annak árnyékában maradva követ. Valahányszor az árnyék gazdája hátranéz, a pogrebin azonnal lekuporodik. Néhány óra után a kiszemelt áldozaton a kedélybetegség tünetei mutatkoznak: levertség, mélabú lesz úrrá rajta. Mikor végül megáll és térdre rogy, hogy az élet értelmetlenségén keseregjen, a pogrebin ráveti magát, s megpróbálja felfalni. A támadás azonban könnyen visszaverhető: megteszi bármilyen egyszerű bűbáj vagy bódító átok, de egy jól irányzott rúgás is megfelel a célnak.
Meglehetően kicsi, gyíkszerű lény, egyes kutatókat a valamilyen okból - elsősorban genetikai anomália miatt - szárny nélkül világra jött baba sárkányokra emlékezteti. Új szülött mérete nem haladja meg a 3 centimétert, míg a kifejlet példányé a 9-et (ebbe nem számítjuk bele a farkát, azzal 15-16 centiméter egy felnőtt példány). Pikkelyeik picik, mégis jól láthatóak és tapinthatóak, valamint nagyon magas fokú hőállósággal rendelkeznek csak úgy mint azok, amelyek a sárkányok testén találhatóak. Felületük enyhén érdes, színűk pedig minden esetben kék - albinizmus esetén nagyon világos kék, semmiképpen sem fehér. A hímek színe világosabb, az ég kékjéhez hasonlatos, míg a nőstények színe sötét, éjkék, amíg meg nem találja a párját, akkor a pikkelyei neki is kivilágosodnak. Ha fény esik a pikkelyekre - mind a két nem esetében - azok gyöngyház hatású csillogással verik azt vissza. Szemei nagyok, főleg a testéhez mért arányaiban, bár ez nem zavaró. 
A purrfly egy macskaformájú lény, aminek madárszárnyak vannak a hátán, illetve arca is egy bagolyéhoz hasonló. Színezete minden példánynak ezüstösen csillog, sokan azt hiszik, hogy emiatt értékes is a purrfly bundája, valójában azonban nem a színe, hanem a tapintása adja az igazi értékét. Ez ugyanis hivatalosan az az állat, aminek bundája magasan veri a csincsillát és a cobolyt puhaság terén. Sok ember azt állítja, hogy a purrflyt simogatni olyan, mint egy felhőbe nyúlni, vagy a világ legpuhább párnáját tapintani. Az ezüstös, puha bundához hosszú farok és szénfekete szemek társulnak.
A szarvas turkáló egy kisméretű varázslény, ami küllemre leginkább a hermelinre hasonlít. Szőre minden esetben hófehér, szeme fekete, némi kékes csillogással benne. Különös mellső mancsain öt-öt hosszabb, erős karom található, amelyek 3-2 arányban oszlanak el két oldalra, hasonlóan a kaméleonok lábához. Hátsó lábai rövidebbek, de erősek, az ásás közbeni támaszkodásban segítik. Homlokából hosszú szarv áll ki, ami vaskos és keményebb még a gyémántnál is, ezzel bármilyen felületen képes átásni magát.
Kinézetre leginkább a bombay macskára hasonlít, de megtermettebb annál, fekete szőrű, ám a hasán vagy a nyaka alatt egy – gyakran csillagot formáló - fehér folt található. A kismacskák és a fiatal példányok szeme zöld, vagy ritkábban kék, a felnőtt példányoké sárga, az idősebbeké pedig barna, és ahogy az a házimacskáknál és más macskafajtáknál is lenni szokott, sötétben visszatükrözi a fényt, “megvillan”. Ez leginkább az öregebb példányoknál tud ijesztő lenni, mert olyankor az ő szemük egyenesen vörösnek, démoninak tűnhet.
Tengeri kígyók az Atlanti- és a Csendes-óceánban, valamint a Földközi-tengerben élnek. Jóllehet külsőre riasztóak, nem tudunk olyan esetről, hogy emberre támadtak volna – a muglik hisztérikus hangvételű beszámolói minden valóságalapot nélkülöznek. A tengeri kígyónak a lóéhoz hasonló feje és hosszú kígyóteste van, melyet gyakran hullámszerű púpokban a víz fölé emel.
A trampoth látszólag egy kicsiny, átlag 120cm marmagasságú lábasjószág benyomását kelti, a valóság azonban ennél árnyaltabb. Ugyan valóban nem túl nagy, súlya azonban megmagyarázhatatlan módon hatalmas, ahogy ereje és strapabírása is. Az eddigi (sikeres) kísérletek alapján kettő randalórral gond nélkül fel tudja venni a versenyt, ha valamilyen nagyméretű, súlyos tárgy elmozdításáról van szó, illetve mérlegre állítva meg is haladta egyetlen példány a két másik súlyát is. Testének formája egy bölényre hasonlít a legjobban, főleg a nyaki és mellkasi részen díszelgő dús, hosszú sörénye. Ehhez meglehetősen különös tartozék a rágcsálókat idéző fejforma és orr, amit az agancs tud sikeresen egésszé tenni. Hosszú, vékony farkát ügyesebben használja mint egy elefánt az ormányát, ennek ellenére nem sokszor mozgatja, legfeljebb rovarok ellegyezésére. Színét tekintve kifejezetten szép, halványzöld szőr lepi a testét a feje búbjától a mancsáig, ami irreálisan fényesnek hat, egy szép nyári délutánon is mintha a nap sugarai táncolnának rajta.
Tündérmanókkal leggyakrabban az angliai Cornwallban találkozhatunk. Acélkék színűek, max. 20 cm nagyok és szerfölött pajkosak. Nagy örömüket lelik különféle csínyek, heccek elkövetésében. Bár szárnyuk nincs, tudnak repülni; fülénél fogva felkapják az óvatlan embert, és fa vagy épület tetejére helyezik áldozatukat. Magas, vékony, csacsogó hangokat hallatnak, de beszédük csak a többi pixi számára érthető. Elevenszülők.
Nevük ellenére a tüzes rákok inkább megtermett teknőcre emlékeztetnek. Páncéljukat ékkövek sokasága díszíti. Őshazájukban, a Fiji-szigeteken egy partszakaszt védelmi övezetnek jelöltek ki számukra – nem csak az értékes páncéltól esetleg kísértésbe eső muglik távoltartására, hanem a gátlástalan varázslók miatt is, akik díszes üstként használják a páncélt. A tüzes rák egyébként hatásosan meg tudja védeni magát: hátsójából lángot szór támadójára.
A moke kb. 25 cm hosszú, ezüstös zöld gyík. Nagy-Britanniában és Írországban lelhető fel. Bármikor képes összezsugorodni, ennélfogva a muglik még soha egyetlen moke-ot se vettek észre. A moke-bőrt a varázslók nagy becsben tartják, mivel kiváló erszény, pénztárca készíthető belőle. A pikkelyes bőr idegen közeledtére összezsugorodik, csakúgy mint az élő állat, így a zsebmetszők, tolvajok nehezen találják meg.
Ritka, védett madárfaj. Teste tökéletesen gömbölyű, aranyszínű tollai vannak, piros szeme ékkőként csillog. Rendkívül sebesen repül, körbeforgó szárnyízületei miatt a leghihetetlenebb irányváltoztatásokra képes. Az értékes tolláért, szeméért és a kviddicsben játszott szerepéért a vadász-varázslók csaknem kiirtották. Golden snidget rezervátumok az egész világon találhatóak. A kviddicsjátékban az aranycikesszel helyettesítették.
Európa hegyvidékeinek lakója. Megtermett, szürkésvörös színű, hajlott hátú lény, nagy, négyujjú hátsó lábain felegyenesedve jár. Hosszú, hegyes szarva van, amelyet előszeretettel használ, igen agresszív természetű. Vastag bőre még a sárkányokénál is ellenállóbb, a legtöbb bűbáj visszapattan róla. A graphorn-szarv őrleménye (mely számos varázsfőzet alapanyaga) ezért aranyárban kapható. A hegyi trollok próbálják megszelídíteni, de kevés sikerrel. Számos trollon lehet látni graphorn-szarv okozta sérüléseket.
Európa északi részének erdeiben élő, lószerű, szép állat. A csikók aranyszínűnek születnek, később ezüstszínűek lesznek. Kifejlett állapotban hófehér ló, amely a homlokán egy hosszú szarvat visel. Gyors mozgású, rejtőzködő, emberkerülő természetű, de adandó esetben a boszorkányokat könnyebben elviseli, mint a varázslókat. Szarva, szőre és vére komoly mágikus erővel bír. A mugli-irodalom kedvelt állata, népszerű és szépnek ábrázolt.
A németországi Fekete-erdőben honos, manószerű bestia. Kb. 90 cm magas (nagyobb, mint a gnóm), hegyes arca van. Jellegzetes, visító hangon nevet. Gyermekeket csalogat el hipnotikus erejű hangjával, hogy később felfalhassa őket, ezért a német Mágiaügyi Minisztérium szigorú óvintézkedéseket hozott ellenük. A legutolsó ismert erkling-támadás egy hatéves varázslógyermek, Bruno Schmidt ellen történt, meglepő végfordulattal. Bruno ugyanis fejbe verte az erklinget apja üstjével, mire az erkling szörnyethalt.
A felision megjelenése mind a mai napig kérdéses, mivel nem sok ember van, aki találkozott eggyel és túlélte azt a találkozást. Az eddigi ismeretek alapján annyi sejthető, hogy fekete színe van, szeme vörösesen világít, farka és fülei vége különsen megcsavarodik, és lepelszínű, hosszú, csimbókos szőr tartja rejtve testének nagyrészét.
Egyiptom, India és Kína hegységeiben él. Hattyú nagyságú, karmazsinpiros tollú madár, csőre, karmai és hosszú farktollai aranyból vannak. A főnix szelíd madár, kizárólag gyógyfüveket fogyaszt, sem embernek, sem állatnak nem okozza halálát. Képes eltűnni és felbukkanni a semmiből. Éneke mágikus hatású: bátorságot önt az igaz emberek szívébe, és halálra rémíti a gonoszokat. Hosszú életet él, mert képes önmagát újra és újra regenerálni. Amikor teste elöregszik, lángra lobban, majd a saját hamvából kismadárként újjászületik. Könnyei gyógyító erővel bírnak.
Őshazája Görögország. Feje és mellső lába óriási sast formáz, teste és hátsó lába oroszlánszerű. Nyers hússal táplálkozik. Jól képzett varázslók összebarátkozhatnak vele, bár nem szelíd természetéről híres. Gyakori a kincsek őrzésében való alkalmazása.
Tibet legendás bestiája a jeti. Emlegetik még „majomember”, „lapáttalpú”, „undok hólény” neveken is. Majomszerű testét fehér bunda borítja, akár 4,5 m magas is lehet. Mindent megeszik, ami vagy aki szerencsétlenségére az útjába kerül. A tűztől nagyon fél, ezzel képzett varázsló el tudja riasztani. Egyesek szerint a troll rokona lehet, de erre vonatkozó vizsgálatot még senki sem tudott elvégezni.
Japán vízidémon. Sekély folyókban és tavakban tanyázik. Külseje majomszerű, csak pikkelyes. A feje tetején folyadékkal teli üreg található. Ragadozó bestia, élő emberek vérével táplálkozik. Védekezni kétféleképpen lehet ellene:
Szintén japán vízidémon, Írországban és Nagy-Britanniában őshonos. Mindenféle alakot képes felvenni, de legkedveltebb megjelenési formája általában hínársörénnyel rendelkező ló. Tavakban és folyókban él, az arra tévedő embereket megpróbálja a hátára csalogatni, majd lemerül a víz alá és ott elfogyasztja áldozatát.
Az obszidiánszárnyú sárkány a wyvern-félék közé tartozó tűzokádó sárkányfajta, tehát mellső végtagjai lábak vagy karok helyett karmokban végződő szárnyak, ezen kívül két erős hátsó lábbal rendelkezik. Az ellenlábas-szigeteki opálszemű sárkányokból kialakult, rendkívül új fajta - közel harminc éve az amerikai Harvey Ridgebit Rezervátumban egy melanisztikus opálszemű kölyök jött a világra, amelyet a természetestől eltérő koromfekete színe miatt eltaszított magától az anyja. A sárkánykölyköt a rezervátum dolgozói ezt követően kézzel nevelték fel és hamar ráébredtek arra, hogy a fekete bestia sokkal szelídebb a tűzokádó sárkányok eddig bármely ismert példányánál, szociális viselkedése teljesen rendhagyónak számított. A sárkányt felnőtt korára sikerült biztonságosan visszahelyezni a természetbe, később pedig párt is talált magának, egy hebridai feketesárkányt - a különleges melanisztikus opálszemű tojásaiból kikelt kölykök jelentős része szintén fekete színben pompázott és anyjukhoz hasonlóan emberekkel és más varázslényekkel szemben is barátságosabb magatartást mutattak a megszokottnál, ez a társas viselkedés generációról generációra javulni látszott. Öt évvel ezelőtt a melanisztikus opálszeműekkel foglalkozó kutatócsoport elérte, hogy a fekete példányok külön fajtaként kerüljenek a sárkányfajták listájára, obszidiánszárnyú sárkány néven.
Az occamy a Távol-Keleten és Indiában honos. Tollas, kétlábú, szárnyas és kígyótestű lény, testhossza a 4,5 métert is elérheti. Tápláléka főleg patkányból és madarakból áll, de néha majmokat is elragad. Minden közeledőre rátámad, különösen ha tojásait védi, amelyek héját a legtisztább, puha ezüst alkotja. Koranaptikszikus, azaz kitölti a rendelkezésére álló teret, térnek megfelelően nő illetve zsugorodik.
Afrikában honos, nagy testű, vaskos termetű, szürke, még a bűbájok nagy részével szemben is ellenálló vastag bőrrel rendelkezik. Távolról egy orrszarvúval téveszthető össze, mivel az erupment is egy vaskos, éles szarvat hord a fején. Farka hosszú, kötélszerű. Az erupment csak akkor támad, ha felingerlik. Rendkívül veszélyes, mert erős szarva akár a vaspáncélt is átlyukasztja, és olyan folyadékot fecskendez ellenfelébe, amitől az felrobban. Ez elterjedését is nagyban gátolja: a nőstényért vagy a területért harcoló bikák gyakran felrobbantják egymást. A nőstény mindig csak egy borjút hoz a világra. Az afrikai varázslók különös óvatossággal kezelik a bestiát. Az erupment farkát, szarvát, robbanó nedvét bájital-készítésükben felhasználják, bár ezek veszélyes, csak ellenőrzés mellett használható (B. kategóriás) szerek.
A réem rendkívül ritka, aranybőrű óriásbivaly, az észak-amerikai és távol-keleti vadonok lakója. Vére emberfeletti erőt kölcsönöz annak, aki megissza. E varázslatos nedű azonban a beszerzési nehézségek miatt szinte soha nem bukkan fel a szabadpiacon.
A háromfejű runespoor őshazája az afrikai Burkina Faso. 180–200 cm-es, élénk narancssárga testét fekete csíkok díszítik. Igen feltűnő állat, ezért a Burkina Faso-i Mágiaügyi Minisztérium egyes erdőkben feltérképezhetetlen rezervátumokat jelölt ki számára. A runespoor, bár nem különösebben agresszív lény, egykor a feketemágusok kedvelt állata volt – nyilván feltűnő, félelmet keltő külseje miatt. A faj sajátos viselkedési szokásait azon párszaszájú varázslók leírásaiból ismerjük, akik birtokoltak és kifaggattak ilyen lényeket. Ezekből a feljegyzésekből kiderül, hogy a kígyó egyes fejei más és más célt szolgálnak. A (szemből nézve) bal oldali fej a tervező: kitalálja, merre menjen és mit csináljon a kígyó. A középső fej az álmodozó (a runespoor gyakran napokig mozdulatlanul fekszik, gyönyörű látomásoknak, képzelgéseknek adva át magát). A jobb fej, melynek feladata a kritizálás, szüntelen, idegesítő sziszegéssel kommentálja két társa teljesítményét. A kritikusnak veszélyes méregfoga van. A runespoor általában rövid életű, mivel fejei hajlamosak a civakodásra. Gyakori az olyan példány, amelyiknek hiányzik a jobb feje – ennél a bal és a középső fej összefogtak, és leharapták bírálójukat. A runespoor – a mágikus lények között egyedülálló módon – száján préseli ki tojásait. A runespoor-tojás az agyserkentő bájitalok értékes hozzávalója. Ennek és magának a bestiának évszázadok óta virágzó feketepiaca van.
Hazája a Távol-Kelet. Karcsú, emberszabású majomra hasonlít, szomorú, fekete szemei csak ritkán villannak elő fejszőrei alól. Békés növényevő bestia. Veszély esetén láthatatlanná válik, csak az erre szakosodott varázslók észlelik. Szőréből értékes láthatatlanná tevő köpenyt lehet szőni. Előre látja a közel jövő valószínű történéseit.
Ezt az egyiptomi eredetű, emberfejjel és oroszlántesttel rendelkező bestiát a varázslók több mint egy évezrede használják értékes tárgyak és titkos rejtekhelyek őrzésére. A szfinx igen fejlett értelmű lény, kedveli a rejtvényeket, találós kérdéseket. Általában csak akkor támad, ha illetéktelenek közelítik meg az őrizetére bízott helyet vagy tárgyakat.
A tebo Kongóban és Zairéban honos hamuszínű varacskos disznó. Igen veszélyes bestia, s mivel képes láthatatlanná válni, lerázni és befogni egyaránt nehéz. Értékes bőréből pajzs és védőruházat készül varázslók számára.
A thestral egy fekete színű, ritka szárnyas lófajta, csontos, denevérszárnyú sárkányra hasonlít. Láthatatlan azok számára, akik még nem láttak valakit meghalni. Népi babona szerint megpillantása balszerencsét hoz. Bizonyítottan szelídíthető, közlekedésre nyereg alatt és kocsival is használható.
A troll 6 méter magas, egy tonnát is meghaladó súlyú, félelmetes bestia. Közismert róla, hogy rettentően erős és nem kevésbé buta, ráadásul kiszámíthatatlan és gyakran agresszív. Őshazája Skandinávia, de ma már Nagy-Britanniában, Írországban és más észak-európai régiókban is előfordul. A trollok morgásokból álló primitív nyelven kommunikálnak, bár egyes példányokról tudjuk, hogy megértik az emberi beszédet, sőt néhány egyszerűbb szót is ki tudnak mondani. Az értelmesebb egyedek kiképezhetők őrző-védő munkára. A trollnak három típusát ismerjük: a hegyi, az erdei és a folyami trolit. A kopasz, világosszürke bőrű hegyi troll a legnagyobb termetű s egyben a legvadabb változat. Az erdei troll halványzöld, egyes példányainak bőrén zöld vagy barna színű, vékony szálú, kusza szőr nő. A folyami trollnak két kurta szarva van, bőre vörhenyes, esetenként szőrös. Ez a típus gyakran hidak alatt áll lesben. A trollok nyers húst esznek, s nem válogatnak az áldozatokban: a vadállatoktól az emberig bármit zsákmányul ejtenek.
Óriáspók, őshazája feltehetően Borneó erdeiben található. Nagytestű, terpesztávolsága (kinyújtott lábakkal) a 4 m-t is meghaladja. Fekete szőrzettel borított testű, harang alakú hálóját a talajon szövi. Ha izgatott, vagy dühös, csáprágóit csattogtatja. Méregmirigyét használva vadászik, a nagy testű zsákmányt kedveli, az embert sem kivéve. A nőstény nagyobb a hímnél, szaporodási időszakban strandlabda nagyságú, lágy héjú, fehér tojásokat rak, akár egyszerre 100-at is. Az emberi beszédet is képes elsajátítani, közel emberi intelligenciával rendelkezik. Sokan úgy vélik, mágusok által kitenyésztett állatfajtáról van szó. Talán őrzőállatnak szánták. De az akromantulák nem idomíthatóak, varázslókra és muglikra is veszélyes mágikus lények.
Új-Zélandon fordul elő, túlnépesedés esetén némely példányok Ausztráliába telepedhetnek át. A sárkányoktól kissé szokatlanul nem a hegyekben, hanem a völgyekben tanyázik. Közepes termetű, súlya 2-3 tonna. Szivárványszínű pikkelyeivel talán a legszebb sárkányfajta. Szeme csillogó, sokszínű, pupilla nélküli – innen ered a fajta neve is. Természete békés, csak akkor vadászik, ha éhes. Kedvenc zsákmánya a juh, de nagyobb állatokat is elejthet – pld. az Ausztráliába települők nagy mennyiségű kengurut mészároltak le. Tojása sápadtszürke, könnyen össze lehet téveszteni az őskövületekkel.
Kitenyésztőjük: Hitvány Herpón ógörög, párszaszájú feketemágus. Ő jött rá, ha a tyúktojást egy varangyos béka költi ki, a tojásból kibúvó lényből minden kígyónál nagyobb, hatalmas, mérges bestia fejlődik ki. A baziliszkusz teste élénkzöld kígyótest, 15 m hosszúra is megnőhet. A hímeket skarlátvörös fejtollaik különböztetik meg a nősténytől. Legfélelmetesebb fegyvere hatalmas, sárga szeme: ha valaki belenéz, azonnal holtan esik össze. Ezen kívül még jókora méregfogakkal is rendelkezik, halálos mérget termel. Emlősökkel, madarakkal, néha hüllőkkel is táplálkozik, az emberekre is vadászik. Viszont a kakas kukorékolása állítólag megöli. Nagyon sokáig él, a legenda szerint Hitvány Herpón baziliszkusza megérte a 900 évet. Csak a párszaszájú varázslónak engedelmeskedik, éppen ezért még a feketemágusok sem vállalkoznak egy baziliszkusz létrehozására. 400 éve törvény tiltja a baziliszkuszok tartását, nevelését.
A Brit-szigeteken honos, agresszív faj (a walesi zöldsárkányhoz hasonlítva). Hossza a 9 m-t is elérheti. Fekete pikkelyei durvák, szeme fénylő bíborpiros. Hátán borotvaéles taréjsort, farkán nyíl alakú tüskét visel. Szárnya a denevéréhez hasonlít. Egy példány vadászterülete 250 km². Kedvenc zsákmánya a szarvas, de nagy testű kutyákat és szarvasmarhát is rabolhat. A körülöttük levő vadőri teendőket hagyományosan a hebridai MacFusty család varázslói végzik.
Ritka, trópusokon előforduló lény. Fekete köpenyre hasonlít, vastagsága kb. 1 cm, zsákmányejtés után kicsivel vastagabb. Ravasz bestia. A földön csúszva keresi áldozatát, leggyakrabban alvó embert. Flavius Belby varázsló 1782-ben Új-Guineában nyaralva élt át egy lethifold-támadást. Drámai beszámolójában részletesen leírja, hogyan siklott be a szörny az ajtó alatti résen, hogyan csavarodott rá egész testére és fejére, mivel meg akarta fojtani. Semmiféle varázslattal nem tudta legyőzni, egyedül a patrónus-bűbáj volt hatásos a lethifold ellen. Mivel a szörny általában alvó emberekkel találkozik, megfojtja őket, mielőtt varázsolni tudnának. Ott helyben, az ágyban megemészti áldozatait, majd kissé megvastagodott állapotban elhagyja a helyszínt. Mivel nem hagy maga után nyomot, a lehetetlenséggel határos a lethifold-támadások számát meghatározni. Némely varázslók ezért fortélyosan lethifold-áldozatoknak tettetik magukat, ha el akarnak tűnni ismeretségi körük vagy családjuk szeme elől.
Ritka, görög szörnyetegfaj. Oroszlánfeje, kecsketeste és sárkányfarka van. Rendkívül veszélyes és gonosz, nagy erejű bestia. Egyetlen dokumentált írás történt a kiméra legyőzéséről, de a győztes varázsló annyira kimerült a bestiával vívott csatában, hogy leesett szárnyas lováról és szörnyethalt.
A Távol-Kelet egyetlen sárkányfajtája. Igen attraktív megjelenésű. Hosszú testét sima, vörös pikkelyek borítják, fitos orrban végződő pofáját aranyszínű tüskék keretezik. Szemei látványosan dülledtek. Testsúlya 2-4 tonna. Orrlyukain gomba alakú tűzcsóvákat fúj, innen kapta a nevét. Agresszív, de fajtársaival szemben béketűrőbb, mint más sárkányok. Még a vadászterületüket is hajlamosak megosztani egy-két másik sárkánnyal. Zsákmányol mindenféle emlősállatot, kedvenc prédája a sertés, valamint az ember is. Élénkpiros, arannyal pöttyözött tojásaik héja rendkívül keresett cikk a kínai varázslók körében.
Zöld pikkelyeivel remekül beleolvad a környezetébe, a zöld mezőkbe. A hegyvidéket csak tojásrakáskor keresi fel. Ezért itt külön rezervátumot jelöltek ki a fajta részére. Jellegzetesen, dallamosan üvölt, ezáltal könnyen felismerhető. Karcsú lángcsóvákat fúj. Juhokkal táplálkozik, az emberek elől elbújik. Tojása földszínű, zölddel pettyezett.
Ez a vad, vérszomjas bestia kizárólag a Skócia északi részén található Drear szigeten honos. Alacsony, zömök testű, öt lábbal rendelkezik, amelyek tuskóban végződnek. Vörösesbarna szőr borítja. Súlypontja alacsonyan van. Keletkezésüket egy legendával magyarázzák. A Drear szigetet egykor két varázslócsalád (klán) lakta: a McClivertek és a MacBoonok. Történt egyszer, hogy a két klán vezetője előbb leitta magát a sárga földig, majd részeg fejjel varázslópárbajt vívtak. MacBoon Quintus lett a győztes, de megölte ellenfelét, McCliver Dugalt. A McCliver klán tagjai bosszúból körülvették a MacBoonok házát, és mindegyikőjüket ötlábú szörnyeteggé varázsolták át. De a bosszú visszájára fordult, mert a MacBoonok varázslónak nem túl sikeresek voltak, de szörnyetegként annál erősebbek és vadabbak lettek. Apránként kiirtották a McCliver családot, hiába próbáltak védekezni vagy visszaváltoztatni a MacBoonokat emberré. A szigeten most kizárólag a kvintaped bestiák élnek, így hát a legenda igazságát ellenőrizni lehetetlen. Viszont tény, hogy nem hagyják magukat elfogni akár visszavarázslás céljából sem, elégedettek jelenlegi bestia létformájukkal, még akkor is, ha valaha emberek voltak.
A legveszedelmesebbnek tartott sárkányfaj. Óriásgyíkszerű testét fekete pikkelyek borítják. Szarvai és faroktüskéi bronzvörösek, szeme sárga. Kivételesen hosszú, akár 15 m-es lángcsóvát tud fújni. Kecskét, juhot, és ha teheti, embert eszik. Cementszürke tojásának héja nagyon vastag, az ivadékok a farkukon már kifejlődött tüskékkel nyitják fel.
Emberfejű, oroszlántestű, skorpiófarkú görög szörnyeteg. Ritka és vérszomjas. Egyes források szerint halkan dudorászik áldozatának elfogyasztása közben. Bőre vastag és minden ismert bűbáj visszaverődik róla. Skorpiófarkának szúrása halálos.
A markoláb egy hatalmas, kutyaszerű állat, magassága megegyezik az ázsiai elefántéval. Minden példánynak koromfekete szőre van, sötét szemekkel. Különlegessége (méretüket leszámítva), hogy húsa aranyszínű, így a sérült egyedeknek gyakran aranysárga mintázatok alakulnak ki a hegeken és környékükön. Feje és háta apró, fekete színű szarukinövésekkel tarkított, melyek kicsiny, kopár gallyakra emlékeztetnek. Méretes mancsain hosszú és erős, szénfekete karmokat növeszt, ezek tökéletesen használhatók ásásra.
Hasonlít a magyar mennydörgősárkányhoz, de faroktüskék helyett éles tarajt visel a gerince mentén. Nagytestű szárazföldi emlősökkel táplálkozik, és sárkányoktól szokatlan módon a vízi állatokat sem veti meg. Ellenőrizhetetlen beszámoló szerint egyszer Norvégia partjai mentén a vízből ragadott ki egy bálnaborjút a norvég Tarajossárkány egy példánya. Fajtársaival szemben nagyon agresszív, állománya erősen megcsappant. Tojása fekete. A kikelt kicsinyek más fajtákhoz képest sokkal korábban, 1-3 hónaposan már tudnak tüzet fújni. (Megjegyzés: Hagrid kedvence, Norbert/Norberta norvég tarajossárkány volt.)
Kelet-Afrika lakója, talán a legveszélyesebb minden bestiák közül. Óriási leopárdra hasonlít, zajtalanul jár zsákmány után. Lehelete mérgező. Legalább 100 varázsló szükséges a legyőzéséhez.
A legkisebb és leggyorsabb röptű sárkányfajta. Testhossza csupán 4,5 m. Pikkelyei simák, rézvörösek, hátán fekete taréjfoltok találhatóak. Fején két kurta szarvat visel. A fogaiból erős méreg csöpög. Bár jól elélhetne kecskén és szarvasmarhán, annyira szereti az emberhúst, hogy a 19. század vége felé exterminátor-varázslók által állománycsökkentést kellett végrehajtani a perui viperafogú sárkány fajtában.
Pikkelyei élénkzöldek, fején hosszú, aranyszínű szarvpár pompázik. Zsákmányát először a szarvaival megsebesíti, majd tüzet fúj rá. Ennek a sárkányfajtának őrölt szarva fontos bájitalok alapanyaga, miáltal állománya az állandó vadászat miatt drasztikusan lecsökkent. Ezért őshazájában, Romániában nagy kiterjedésű sárkányrezervátum található, ahol nemzetközi varázslócsoport tanulmányozhatja a sárkányokat.
Tetszetős külsejű, ezüstkék pikkelyes sárkány. Orrlyukain vakító kék színű szúrólángot fúj, amely pillanatok alatt hamuvá porlasztja a csontokat, vastag gerendákat is. Főként vad, lakatlan hegyvidékeken él, így a statisztikák szerint ez a sárkányfajta ölte meg a legkevesebb embert. A svéd sróforrú sárkány bőre értékes alapanyag: kesztyűket, bőrpajzsokat készítenek belőle a varázsvilágban.
Mérete és alakja alapján egy közepes termetű kutyára hasonlít a leginkább, ha az ember először pillant rá. Alaposabb megfigyelés után azonban látszanak torz, kátrányszerű vonásai: hosszú és vékony, csápszerű lábai, a hátán végigfutó sörényre hajazó kinövések, mindig kilátszó fogai, a világító, sárga szemek és a "szőréről" mindig csöpögni látszó sűrű folyadék. Elborzaszt bárkit, aki megpillantja - habár ezekből a személyekből rettentően kevés van, pláne olyan, aki túl is éli ezt a találkozást.
A legnagyobb testű sárkányfajta, súlya akár 4 tonna is lehet. Nagy tömege miatt a többi sárkánynál lassabban repül. Nagyon veszélyes: ha esetleg egy házra száll le, az rögtön összeomlik. Pikkelyei fémszürkék. Szemei vörösek. Karmai feltűnően hosszúak és élesek. Előfordult már, hogy felkapott egy vitorláshajót (szerencsére senki nem tartózkodott a fedélzeten), ezért összes példánya szigorú megfigyelés alatt áll az ukrán mágiaügyi hatóságok által.
