Tömegverekedés egy kviddicsmeccsen. Az én iskolámban. Aranyvérű diákok vezetésével. Nem, ez nem maradhatott büntetlenül és nem torolhattam meg csupán a tanév végéig elegendő - de hangulatomtól függően talán szeptemberre is átnyúló - büntetőmunkával. Itt drasztikusabb lépések kellettek, azzal azonban naivan nem számoltam, hogy a szülők együttműködésére még egy ilyen kritikus, tőből elfojtandó probléma esetén sem számíthatok. A meccs után azonnal kiküldtem a leggyorsabb baglyokat a szűkszavú, de ellentmondást nem tűrő levelekkel. Azonnal ide kellett jönniük. Alig fél órán belül megérkeztek az első szülők a roxforti birtokra, értetlenül, sürgetve az átvilágításukat végző aurorokat, hiszen fogalmuk sem volt róla, miért kellett most idejönniük - és nyilván legvadabb álmaikban sem gondolták, hogy a csemetéjük egy tömegverekedés részévé vált, egy barátságosnak induló kviddicsmeccsen. Mrs. Runcorn érkezett elsőnek, nem jelentett problémát, szegény, szegény asszony sírt egy keveset, könyörgött, hogy legyek tekintettel a családjukat ért tragédiára és ne rúgjam ki a fiait. Megkönyörültem rajta, a Runcorn ikrek jelentették most a legkisebb problémát. Az utána következő két szülőpáros megszeppenve ült velem szemben, csak bólogattak és ha nem is értettek velem egyet mindenben, ennek nem adtak hangot, elfogadták, hogy a gyerekeik büntetőmunkát kapnak és legyenek végtelenül hálásak, amiért nem kell elhagyniuk ezt a nagyszerű intézményt. A probléma ezután kezdődött. Theodore és Rhiannon Nott, a fésűt nem ismerő, pimasz, nemtörődöm Ifjabb Theodore Nott felfuvalkodott arisztokrata szülei. Úgy léptek be az irodámba, mintha nem is ők érkeztek volna alapos fejmosásra a gyerekükkel együtt, hanem fordítva. Semmi bocsánatkérés, semmi meghunyászkodás, csak leereszkedő pillantásokkal vegyes gőg. A szégyennek még csak a szikráját sem láttam a tekintetükben, nem csoda, hogy a beszélgetés rövidre zárult: miután célzást tettem arra, hogy akár el is tanácsolhatnám a fiukat, ha nem lennék ennyire nagylelkű, mindkét szülő részéről fagyos mosoly fogadott. Mr. Nott lekezelő higgadtsággal közölte, hogy ebben az esetben örömmel átviszik az ifjabb Theodore-t az Ilvermornyba vagy a Durmstrangba, "mert úgy látszik, a Roxfortnak már nincs szüksége a Nott család bőkezű adományaira". A felesége hasonló könnyedséggel tette hozzá, hogy a Próféta olvasói is minden bizonnyal örömmel értesülnek majd a kettős mércéről, amivel néhány fiatalnak szembesülnie kell a Roxfortban. Ezek után joggal feltételeztem, hogy sokkal rosszabb beszélgetés már nem várhat rám. Notték távoztak az irodámból, az ajtót kitárva még éppen elcsíptem az önelégült mosolyt, amellyel a férfi a soron következő Mrs. Lestrange felé fordult. Láttam, hogy odahajolt a nőhöz, azt azonban már nem hallottam, hogy mit mondott neki, és jobb is volt ez így. A vérnyomásom már így is az egekben volt. - Jöjjenek be - sürgettem a Lestrange házaspárt és a nagyobbik fiukat, akin még tisztán látszódtak a verekedés megérdemelt nyomai. Denarius csakis magának köszönhette. - Foglaljanak helyet. Visszaültem az íróasztalom mögé, mielőtt belekezdtem volna a monológomba, alaposan végigmértem Lestange-éket. Pontosan ugyanolyan légkör lengte körbe őket - nem, nem az érezhetően aranyáron adott parfümjeikre gondoltam -, mint Nottékat: felsőbbrendűségtudat, gőg, arisztokratikus távolságtartás... - Bizonyára sejtik, hogy nem ok nélkül hívattam ide önöket. A fiuk, Denarius elfogadhatatlan dolgot tett ma. Lábbal tiport minden értéket, amit ez az iskola képvisel. Gúnyt űzött a rábízott megtisztelő csapatkapitányi pozícióból, amit véleményem szerint jogtalanul birtokolt, nála milliószor rátermettebb diákok örömmel és tisztességgel látták volna el a feladatokat, amelyeket Denarius nem volt képes. Hiányzik belőle minden csapatszellem, önzetlenség, nincs tekintettel a társaira, képtelen az önkontrollra és a viselkedése, minden túlzás nélkül agresszív, elfogadhatatlan és veszélyes. - Rövid szünetet tartottam, élvezettel néztem a szülők homlokán megjelenő értetlen ráncokat. - Talán az önök családjában helye van az efféle viselkedésnek, úgy sejtem, hogy sajnos igen, de ebben az intézményben, az én igazgatásom alatt nem. Nem tűrök semmiféle erőszakot, ez az iskola nem lesz melegágya olyan eszméknek és olyan tetteknek, amelyek nagyon jól tudjuk, hogy két és fél évtizede hova vezettek. Én nem fogom csendben tűrni, hogy néhány diák visszaél a neve jelentette privilégiumokkal, itt nincs helye erőszaknak. Újabb hosszú lélegzetvételnyi szünet. - Denarius a mai Hugrabug elleni kviddicsmeccsen tömegverekedést robbantott ki Maisy Crouch-al, a közbeavatkozásom nélkül súlyos következményei lettek volna a meggondolatlan, barbár viselkedésüknek. Több diák megsérült, sokan még mindig a gyengélkedőn fekszenek pusztán azért, mert Denarius nem képes civilizált módon rendezni a konfliktusait. Nagyon bízom benne, Mr. és Mrs. Lestrange, hogy partnerek lesznek a fiuk jó útra terelésében.
"THE ONLY THING THAT MAKES LIFE UNFAIR IS THE DELUSION THAT IT SHOULD BE FAIR." — Steve Maraboli
Bagman annyira felpaprikázta magát, hogy az már egyszerűen nevetséges. Jó, elismerem, hogy elég nagy felfordulás keletkezett a Maisyvel való összeakaszkodásunkból, amit igazából nem is értek. Mármint azt tudom, hogy én min húztam fel magamat, de hogy a többiek miért estek egymásnak, arról halvány lila gőzöm sincs, mert az kurvára biztos, hogy nem én hergeltem fel őket. Persze Bagmannek ez csak egy újabb kifogás, hogy az aranyvérűeket csesztesse, és ehhez annyira könnyű engem állítania be bűnbaknak. Ráadásul a vén banya még azt sem engedte meg, hogy a többiekkel együtt elmehessek a gyengélkedőre; „Egy percig sem vagyok hajlandó szem elől téveszteni, amíg ki nem szabtuk a megérdemelt büntetését, Madam Pomfreynak pedig maga nélkül is van most épp elég dolga, Mr. Lestrange.”. És őszintén fogalmam sincs, tényleg azt hihette-e, hogy meg fogok lépni majd valahová, és esetleg elbújni, amíg minden le nem csillapodik, vagy csak ezzel is példát akart velem statuálni, de az irodája előtti folyosón kuksolva kellett megvárnom, hogy a szülők ideérjenek. És nem csak a saját szüleim, hanem a fél iskoláé. Úgyhogy mosolyoghattam vérző orral, fájdalmasan lógó karral, többféle horzsolással minden érkezőre, mint valami cirkuszi látványosság. Igazából a legrosszabb a folyamatosan égő arcom, amitől úgy nézhetek ki, mint aki lázas – és remélhetőleg nem úgy, mint aki szégyenében pirul, mert kurvára nincs mit szégyellnem – amit egy bekapott rontás okozott, amitől percekig azt éreztem, mintha folyamatosan pofoznának, egyszerre mindkét oldalon. Abban az összevisszaságban végül már azt sem tudom, ki küldte rám, persze tippem az lenne. De hogy a nő hol rejtegette Maisy Crouchot, azt nem tudom, talán egy másik folyosóra állította ki őt is madárijesztőnek, csak hogy távol tartson bennünket egymástól, vagy lehet, ő lányként nem volt akkora potenciális fenyegetés, mint én, és még a gyenguszra is beszabadulhatott. Őszintén már nem is érdekel.
Épp a Nott szülők kapják a Bagman féle hegyi beszédet odabent, amikor az én őseim is befutnak. És ebben a pillanatban megértem, miért is kell már percek óta itt dekkolnom, mert legszívesebben eltűnnék, elsüllyednék a föld alá, láthatatlanná válnék, amikor anyám szemébe nézek. Még mindig nem érzem úgy, hogy bármi igazán rosszat tettem volna, de kurva ciki, hogy ennyire összeverve kell látniuk. Elismerem, van épp elég faszság az életemben, de egyáltalán nem hiányzik, hogy ők egy percig is miattam aggodalmaskodjanak.
- Nem olyan rossz, mint aminek kinéz, eskü - emelném fel magam elé szabadkozva a kezeimet, de csak az egyiket sikerül rendesen, mert a másikba igencsak belehasít a fájdalom, majdnem fel is szisszenek. Francba! A meccs alatt még nem éreztem ennyire rossznak a helyzetet, de a bal karom nem kizárt, hogy eltört, vagy minimum megrepedt a csont benne.
Aztán már sétálhatunk is be a szipirtyóhoz, hogy hosszú percekig hallgathassuk, ahogy minden szart összehord rólam. Párszor nagyon szívesen a képébe röhögnék közben, esetleg halkan felhorkannék, vagy egyenesen nekitámadnék hangosan tiltakozva, de a látszat ellenére tényleg tanultam jómodort, és tisztában vagyok vele, ez most nem az a helyzet, amikor ki kellene nyitnom a számat. Nos, hát legalább a sajgó karom és egyéb fájdalmas testrészeim segítenek abban, hogy hülye vigyorgás helyett csak fintorogjak folyamatosan.
- Szólhatnék én is, vagy ehhez előbb ügyvédet is fogadnom kéne? - kérdezem leplezetlen gúnnyal, mikor végre befogja a száját. - Csak mert kurvára... Bocsánat - tartom fel ismét az ép kezem. - Úgy értem, kicsit túlzásnak tűnik, hogy azzal vádol, kirobbantottam egy tömegverekedést. Szeretném leszögezni, hogy én senkit nem buzdítottam ilyesmire. Nekem egyedül Maisy Crouch-csal volt problémám, a többiekhez semmi közöm - ingatom a fejemet, aztán szépen belesüllyedek a fotelbe, amibe ültettek.
A levél váratlanul, hidegzuhanyként érve érkezik - a főosztályvezetői értekezlet kellős közepén -, egy fehér, kissé mogorva bagoly dobja elém - meg pár ismerős elé -, és hozza magával az aggódás vad, mindent elsöprő hullámait. Újra és újra olvasom a hosszú, kacifántos, egymásba torkolló mondatokat, de nem leszek okosabb. Csak azt tudom, az üzenet hangvétele nem hagy efelől kétséget sem, hogy valami baj van. Nagyon nagy baj és Denny - jó mardekároshoz híven, ütve az apjára - belekeveredett. Bennyvel egyszerre érkezünk az iskolába. Megvárhattam volna a Minisztériumban is, de fennállt, ahogy a férjemről és a munkájáról van szó mindig is fennáll, annak a lehetősége is, hogy éppen egy kísérlet kellős közepén találta meg Eunice Bagman levele, így még nem is látta azt. Ahogy összenézünk, ahogy a tekintetünk találkozik egy pillanatra, ugyanazokat a válasz nélkül hagyott kérdéseket olvasom ki a barna íriszeiből, amelyek bennem is kavarognak. Nem tud többet, mint én. Ez egyszerre aggasztó és megnyugtató is. A lépteink gyorsak, ütemesek. Egy ideig visszhangozza őket a régi, ódon épület, majd egyszeriben belevesznek az egyre hangosabb duruzsolásba, majd beszélgetésbe. A megadott iroda folyosójára érve megannyi baráttal, rosszakaróval és ismeretlennel találom magam szembe. - Denny! - szúrom ki a fiam. Nem nehéz, az ajtó mellett áll, szemben a szülősorral. Szerencsére, gondoljunk egymásról bármit is a felszín alatt, társaságban képesek kulturáltan viselkedni, így nem kem kell átverekednem magam egy kisebb tömegen, hogy elérjem a fiam. - Veled meg mi történt?! - emelkedik meg a hangom nem egy és nem két oktávot. A szívem is nagyot dobban, a szavaival mit sem törődve veszem szemügyre a sérüléseit. Tagadni akar, persze, egyértelmű. Mindenki ezt tenné a helyében, de engem nem ráz le ennyivel. Nem az Apja vagyok, akit könnyűszerrel átverhet, jól hangzó, kényelmes hazugságokkal. Ámbátor, biztosra veszem, mérget is innék, a leghalálosabbat, hogy ezt itt és most Benny se hiszi el neki. Kényelmes ember volt, de nem ostoba. - Hát persze… a törött, de minimum repedt kar és a vérző orr nyilván nem vészesek. Tessék, ezt szorítsd az orrodhoz és kicsit hajtsd előre a fejed, akkor hamarabb eláll - adok a kezébe egy fehér, virágokkal díszített rongy zsebkendőt. A legkevésbé sem férfias, de úgy gondolom: Denny sincs abban a helyzetben, hogy reklamáljon. Nem tudom mit csinált a fiam, miért kell itt lennünk, de hirtelen már nem is érdekel. Mert semmi, ismétlem SEMMI sem lehet olyan súlyos vétség, hogy egy kiskorút, egy gyereket, az én gyerekemet, így ilyen állapotban kiállítsák ide ahelyett, hogy egyből a gyengélkedőre küldik és ellátják. Ahogy kinyílik az ajtó és meglátom Theot, a mosolyát, az elégedettségét, magasba szöknek a szemöldökeim. El tudom képzelni, hogy milyen jó hangulatban hagyta ott nekünk az igazgatóhelyettes asszonyt. - Theo - szólok gyorsan utána még mielőtt a férjem és a fiam társaságában belépnék az irodába -, megtennéd, hogy megvársz minket? Persze, csak ha nincs sürgős elintézni valód. Szükségünk lenne a medimágusi szakrételmedre, úgy néz ki az iskola, hiába a magas tandíj, híján van az egészségügyi személyzetnek. - Célzás, utalás, mind ez kicsit sem burkolva, rejtve, mert nincs rá okom. Itt a családom a sértett, nem a híres, neves Roxfort. Miután helyet foglalunk Bennyvel a fiúnk két oldalán, csendben, figyelemmel, türelmesen hallgatom Eunice Drucilla Bagman, korábban, az én időmben, még Munch mondandóját. Nagy szavakat használ, a szabályzatra hivatkozik, erőteljesen gesztikulál, pontosan olyan, mint diák korában. Aztán a terjengős monológja végére érve megtudjuk, hogy miért is kell itt lennünk. És... egyszerűen, váratlanul lehull rólam a komolyság minden máza, kitör belőlem a nevetés. Tudom, Merlinre nagyon jól tudom, hogy semmi vicces nincs ebben, nem is jókedvemben történik mindez, egyszerűen csak megkönnyebbülök. Annyi, de annyi szörnyű forgatókönyv és borzalom cikázott a fejemben, hogy ez azokhoz képest - meg úgy általánosságban is - semmi. - Bocsánat - köszörülöm meg a torkom, próbálom lenyelni a nevetés újabb és újabb ki-, majd feltörni készülő hullámait. - Csak… a leveled alapján azt hittem valami, hogy is mondjam, jelentőségteljesebb történt - keresem a megfelelő szavakat, kifejezéseket, nem kimondani nyersen és durván, hogy mit is gondolok éppen. - Esetleg, hogy Denny, nem is tudom, minimum tervet szőtt az Azkabanban ülő halálfalók kiszabadítására, de hogy egy egyszerű diákok közötti konfliktus… - rázom meg a fejem, éppen csak nem csordult ki egy könnycsepp is. A fiam persze nem is az Apja gyereke lenne, ha nem érezné úgy, hogy mindenképpen közbe kell szólnia. Megértem őt, csak védeni szeretné az igazát, az ártatlanságát, de… ez most nem az a hely és nem az a személy, akit érdekel mit mond, mi is történt valójában azon a pályán. Nem, Eunice Drucilla Bagmant csak az érdekli, hogy bűnbakot csinálhasson a fiúnkból. - Természetesen nincs szükséged ügyvédre, micsoda buta kérdés - teszem a kezem Denny vállára, miközben elnézve a feje felett némán, a tekintetemmel kérem Bennyt, hogy ne szólaljon meg, még ne. Kettőnk közül én tudok szofisztikáltabban, finomabban, szinte észrevétlenül elküldeni másokat melegebb éghajlatokra, nem pedig ő. A férjem kerek perec kimondta a véleményét, nem törődve a következményekkel, amelyek most nem minket, hanem azt a három gyerekünket érintették volna, akik jövőre is a Roxfortban kezdik a tanévet. - Ne haragudj - szentelem minden figyelmem az igazgatóhelyettesnek, magázva őt, hiszen talán elfelejtette, nem csoda, nem illett bele az aranyvérűekről kialakított globális képébe, neki és nekem múltunk van - de nem igazán értem, hogy miért ez a hatalmas felhajtás. Ha jól emlékszem, nem ez volt az első alkalom, hogy valamelyik csapat nekiment a mardekárnak és úgy sejtem, nem is az utolsó, nyilván okkal. Ez te, mint ex-mardekáros diák nagyon is jól tudhatod. - Mert emlékszem még az iskola évekre, ha csak homályosan is. Nem volt olyan diák, aki ne utált volna egy vagy két Mardekárost, ez pedig úgy hittem, napjainkra sem változott, így bármi is volt az alap a végkicsengés biztosan az, hogy az iskola diákjai nem egyásra, sokkal inkább a Mardekár kviddics csapatára és diákjaira támadtak. Én így érzem logikusnak. - Nyilván igazad van abban, ahogy Denny is beismerte: problémája volt Maisy Crouch-al - hogy mi azt nem tudom és megmondom őszintén: nem is érdekel, sem most, sem a jövőben -, ahogy a tizenhat éves tiniknek általában problémájuk van egymással és lássuk be, a problémamegoldás, már ha ezt nevezhetjük annak, pontosan ezen a szinten mozgott. Arról viszont igazán nem ez a két gyerek tehet, hogy a többiek látva az akcióik és reakcióik, felhatalmazva érezték magukat arra, hogy ők is így tegyenek. Erről úgy gondolom, inkább az iskola tehet, hiszen ha megfelelő tanári felügyelet van a meccsen, akkor ezt az egészet már az elején, a két gyerek konfliktusánál sikerül elvágni. Véleményem szerint. Mondd csak Munch, hány tanár is volt a meccsen, kötelező jelleggel, a rend fenntartása miatt? - érdeklődöm finoman, direkt a lánykori nevét használva, sejtve a válaszát, annak árnyalatait. - Ahogy, ha nem probléma, mint négy teljes tandíjat fizető, a többi gyermekéért is aggódó szülő, szeretnék érdeklődni milyen pedagógusok is tanítanak ebben az Intézményben? Ki gondolta jó ötletnek, hogy egy törött kezű, törött és vérző orrú - költői túlzás, de elnézve őt és az arcára kiülő gőgöt, hogy azt hiszi most felettünk van, ő a főnök mi meg meghunyászkodunk, bizonyosan nem fordított sok figyelmet Denny sérüléseinek -, sebek borította, sérült kiskorút, akit a szülei az iskola gondjaira bíztak, csak így kiállít az iroda ajtja mellé? Mert a férjemmel szeretnénk rá hivatalos panaszt tenni. Nem csak az iskola vezetésénél, de a Minisztériumban is - dőlök kicsit hátrébb, kényelmesebb pozícióba, elégedett, már-már kedves mosollyal, mintha nem tudnám nagyon jól a választ erre a kérdésemre, hiába nem vagyok legillimentor. Lehet ő bármilyen mély híve a miniszternek, a pénz és a befolyás nálunk van. Nem került volna olyan sokba egy jó és helytálló indokkal eltávolítani őt az íróasztala mögül és egy életere tönkretenni, ezt nekis is tudnia kellett.
