Amelie Lestrange

Anya: Noha nem jellemvonás, mégis élete egyik legmeghatározóbb pillanata lett, mikor édesanyává vált. Addig a pillanatig, míg a karjába nem adták az elsőszülött fiát nem tudta, hogy a földöntúli boldogság és a halálos rémület kéz a kézben járnak és ezentúl élete minden egyes napjára elkísérik. Imádja a gyermekeit, ha kellene, akkor meg is halna értük, gondolkodás nélkül, pont ezért szorul össze minden egyes alkalommal a szíve, mikor olyan helyzetbe keverednek, ahol bajuk eshet. Gátolni azonban nem gátolja őket semmiben, hiszi, hogy tapasztalniuk és élniük kell ahhoz, hogy el tudjanak igazodni az életnek nevezett végeláthatatlan útvesztőben.

Bizonytalan: A gyermekei és az beosztottai előtt igyekszik jól titkolni, de gyakran előfordul, hogy nem tudja mit tegyen. Ennek alapvetően nem a tudatlanság, sokkal inkább a gyermekkorából fakadó önbizalomhiány az oka, melyet az apja nevelésének köszönhet. Az utóbbi években, évtizedekben rengeteget javult, mégis gyakran vitatja meg a döntéseit a férjével, úgy érzi, hogy rá bármikor, bármiben számíthat.

Céltudatos: Noha az önbizalma nincs mindig teljesen a helyén azt tudja, mindig is tudta, hogy mit szeretne elérni az életben, ezért pedig nem rest tenni, keményen dolgozni. Amelie ugyanis nem hisz a törtetésben és a másokon való átgázolásban. Persze, tudja, hogy így is lehet boldogulni, nyilván látja, hogy sokan így is tesznek, de tanult történelmet. Muglit és varázslót egyaránt. Pont ezért tudja, hogy az ilyen emberek mindig nagyot buknak és csúnyát, ellenben azokkal, akik tisztességesen megdolgoztak a pozíciójukért.

Elfogadó: A diszkrimináció mint olyan semennyire sem található benne, nem a származása, faja vagy éppen a vérminősége határoz meg számára egy embert, hanem annak cselekedetei. Ugyanúgy lenézi az aranyvérű halálfalót, mint a gyilkos vérfarkast és ugyanúgy nagyra tartja a sikeres sárvérűt, mint a világért tenni akaró aranyvérűeket.

Félős: Nem egy gyáva nyúl, ha kell akkor helyén van a bátorsága, mégis több dologtól fél, mint illene. Ezek közül érdemes megemlíteni a már-már leküzdhetetlennek tűnő tériszonyát - a fiai bizonyosan nem tőle örökölték a kviddics iránti szenvedélyük -, melynek köszönhetően másfél méterél feljebb sosem emelkedett a talajtól. Vagyis de, egyetlen egyszer, ám akkor leájult a seprűről és a gyengélkedőben kötött ki.
Természete ezen oldalának köszönhetően igen könnyű megijeszteni, mindig minden ősrégi trükknek bedől. Különös mód a féleleme egyedül az állatok irányába nem terjed ki, tőlük nem fél, még az XXXXX besorolásúaktól sem.  

Gondoskodó: Soha nem volt kisebb testvére, mégis fiatal korától fogva élt benne az ösztön, hogy óvja a gyengébbet, még ha ez nem is egy oroszlán bátorságával párosult. Iskolai évei alatt kérés és kérdés nélkül karolta fel azokat a diákokat, akiknek segítségre volt szüksége akár tanulás, vagy bármi más terén. Ma a munkában is így cselekszik és ha úgy érzi, hogy bármelyik családtagjának segítség kell már megy is, még ha nem is feltétlen kérték.

Hiú:Különös mód ad a kinézetére, ezt pedig nem is igyekszik palástolni. Szeret szép lenni és tudja is magáról, hogy az. Ha nem is mindig a legújabb divat szerint, de csinosan öltözik, a sminkjét pár óránként ellenőrzi és akár fél kézzel is rendbe tudja hozni. A haja az egyetlen, ami soha sem áll úgy, ahogy szeretné, így már régen feladta a vele való küzdelmet.  

Illedelmes: Mindig és minden körülmények között igyekszik betartani az írott és íratlan illemszabályokat, hiszi, hogy ezek fontosak, jobb színben tüntetnek fel egy embert, legyen ő bármilyen is.

Kívülálló: Apja, anyja és nagyapja hiába próbálták belesulykolni az aranyvérűek és a halálfalók eszméit, még ha eleinte követte is őket, sosem érezte úgy, hogy az övéi lennének. Nem értette, hogy miért kell utálni a muglikat és a sárvérűeket. Mit tettek? Kérdezte mindig, mire az apja gyakran csapott az asztalra azt kiabálva, hogy kinek képzeli magát, hogy megkérdőjelezi a szavát. Ahogy akkor is az asztalra csapott, mikor kiderült, hogy Amelie a családi hagyományokat követve nem Mardekáros, esetleg Hollóhátas, hanem Hugrabugos lett.
Pont így a bálokon és eseményeken is hiába mosolygott kedvesen és csevegett el bárkivel bármiről nem érezte úgy, hogy közéjük való lenne, sosem tudott igazán egyetérteni azzal, ahogy gondolkodtak. A férje volt az első személy, akinek a társaságában úgy érezte, hogy tartozik valahová.

Megfontolt: Soha nem ront ajtóstul a házba, minden lépését és tettét igyekszik alaposan megfontolni, figyelembe venni, hogy annak milyen hatása lesz rá, a gyermekeire és a környezetében élőkre, még akkor is, ha ezek a döntések sokszor inkább érzelmi alapon is születnek.

Naiv:Nem a végletekig, de igen, szeret hinni abban, hogy az emberek jók, ha pedig nem is, akkor megjavulnak. Szeret második, akár harmadik esélyt is adni, néha már-már kényszerítenie kell magát, hogy egy negyedik azért már nem igazán jár senkinek.

Optimista: Mindig, még az élet legsötétebb óráiban is igyekszik keresni a reményt, a fényt, a kiutat, mert hiszi, hogy létezik. Egyszerűen nem hajlandó elfogadni a tényt, hogy valami nem Happy End-el ér véget.

Ragaszkodó: (Túl)Könnyen kedvel meg embereket és nehezen engedi el őket. A végsőkig, vagy még azon is túl ragaszkodik hozzájuk.

Szeleburdi: Gondolatai gyakran gyorsabban pörögnek, mint amit a szája vagy éppen a cselekedetei képesek követi, így gyakran megesik, hogy hirtelen, külső, őt nem ismerő szemlélőként már-már indokolatlanul vált át egyik témából a másikba. Mozdulatai gyakran hirtelenek, megesik hogy megbillent, ne adj isten lelök valamit a helyéről. Fiatalabb korában több kisebb-nagyobb kellemetlen helyzetbe került már emiatt, így a negyven kapujában már tudja kontrollálni magát, csak otthon, a szerettei körében engedi el magát.

Türelmes: Egy kezén meg tudná számolni, hogy hányszor kapta már fel életében a vizet és kiabált valakivel. Talán az egyik legjobb tulajdonsága, hogy minden helyzetben és mindenkivel képes nyugodtan beszélni. A családját és a szeretteit ért bántalmakon kívül nem létezik olyan dolog, ami képes lenne őt kibillenteni. (Egy alkalommal Carrowék fejét ordította le tizenhét évesen, mikor egy alsóbb évest bántottak ok nélkül, mindössze szórakozásból. Nehezen viseli az igazságtalanságot, noha ahhoz nem mindig elég bátor, hogy tegyen ellene a tettek mezején is.)

Vezető: Nem egy tipikus vezéregyéniség, tulajdonképpen nagyon ódzkodott a feladattól, mégis immáron harmadik éve ő a Varázslény-felügyeleti Főosztály feje. Néha a mai napig elbizonytalanodik abban, hogy jól csinálja-e, de a munkatársai láthatóan szeretik, ez mindig megnyugtatja, hogy nincs oka a panaszra.  

Zajos: Szereti a színeket, a hangokat, a zajokat az életet. Pont ezért nem szeret semmit csendben csinálni, sütés, főzés, munka, de még olvasás közben is gyakran dúdolgat, ha pedig azt hiszi, hogy senki sem hallja, akkor énekelni sem rest. A házban több, állítása szerint különböző hangon csilingelő szélcsengő is található - melyek mindig mosolyra késztetik -, hogy a kellemes, meleg szellős napok még kellemesebbé tegyék számára és a családjának.

Tizenegy éves vagyok és apám dolgozószobájában állok. Apró kezeimmel az egyenruhám szoknyáját morzsolgatom, tekintetemet a padlót fedő szőnyegre tapasztom. Mély levegőket veszek, feltörni készülő zokogás marja a torkom. Az arcomon érzem a korábban lefolyt sós könnyek nyomát. Nem akarom, hogy lássák, hogy apám lássa.
Nem értem őt. Miért mérges? Miért baj, hogy a Hugrabugba kerültem? Mindenki olyan kedves ott. Sokat mosolyognak és nevetnek. Benny is azt mondta, hogy jól áll a sárga. Így is én leszek a legjobb, nem mindegy az egyenruhám színe?

Tizenkét éves vagyok és anyám mellett állok. Remington ma tölti a tizenhetedik életévét. Anya finom tortát csinált neki, csokisat eperrel. Aztán apával elmentek, most értek haza. Apám arca ragyog, szemében büszke csillogást látok, olyan tekintet ez, mellyel rám sose nézett. Nem zavar, nem irigylem a bátyám, örülök neki, holott nem tudom mi történt. Jobbra-balra pillanatok, de a felnőttek furcsa, érthetetlen dolgokról beszélnek. Dühösen fújom ki a levegőt, nem szeretem, ha kihagynak valamiből, okos vagyok, tudom, megérteném. Senki sem figyel rám, már én se akarok rájuk. De aztán történik valami, mindenki elhalkul, Remingtonra figyelnek, aki egyik lábáról a másikra helyezkedik, végül felhúzza a bal kezén a kabátjának ujját. Egy furcsa tetoválást pillantok meg. Ismerős, de hirtelen nem tudom felidézni honnan, aztán eszembe jut. Ledermedek. A bátyámra pillantok és félek. Félek tőle, attól amivé vált, amivé válni fog.

Tizenhat éves vagyok és éppen egy furkásszal játszom. Olyan furcsa, mintha értené, amit mondok, ami viszont ennél is különösebb, mintha én is érteném őt.
Próbálja elkapni a kezemben tartott aranyosan csillogó pénzt, de sosem sikerül neki, mindig elhúzom. Amint leér a földre elégedetlenül morog. Mintha sértésnek venné. Nem is... tudom, hogy annak veszi, noha inkább megérzésnek mondanám, sem mint valódi kommunikációnak. Azt hiszem csak véletlen, de megismétlődik később is. Elgondolkozva rájövök, hogy ez mindig is ilyen volt, csak azt hittem normális. Benny jóízűen kinevet, mikor ezt előadom neki, csipkelődve meg is jegyzi, hogy lehet nem véletlen nem vagyok hollóhátas. Nevetve meglököm, de nem zavartatom magam. Végre eldöntöttem mit szeretnék magammal kezdeni a jövőben. Állatokkal szeretnék foglalkozni.

Tizennyolc éves vagyok és a világ összeomlani látszik. Háború készül, mindenki erről suttog, a Roxfort sem a régi más, próbálok a jó és a rossz között lavírozni, nem állni egyik oldalra sem, mégis: egyre nehezebb. Apám mellett akarok állni, támogatni akarom, tényleg, de egyre nehezebb, eddig kitartottam, most viszont, a levelét szorongatva megingani látszom. Éjszaka van, mindenki alszik, hallom a mellettem alvó Hannah Abbott szuszogását, miközben én próbálom visszafojtani a könnyeimet. Nem akarok férjhez menni, nem akarok egy kalitkába zárt madár lenni, én tanulni akarok, sikeres lenni én... nem látom a kiutat. Benny azt mondja megoldjuk, annyira szeretnék hinni neki, de olyan nehéz. Nem látom hogyan lehetne tovább menni, a jövőm koromsötétnek tűnik a szemeim előtt.

Huszonhárom éves vagyok és az első szülött fiamat tartom a kezemben. Annyira pici, annyira ártatlan, annyira gyönyörű és annyira szeretem. Korábban hittem már azt, hogy szeretek embereket, a testvérem, a szüleim, Bennyt, de ehhez semmi sem fogható. Ez hatalmas és szavakba önthetetlen, túlnő mindenen, amit eddig tapasztaltam. Tudom, hogy sose fog megszűnni vagy gyengülni, bármilyen is lesz ő, bárki is lesz ő, mindig szeretni fogom.
Egy régi altatót dúdolok neki, amit még a dadánktól hallottam. Az apró kezeit simogatom, miközben óvatosan ide oda ringatom. Hirtelen megmozdul, én pedig egy ősi, talán az embernél is régebbi ösztönnek köszönhetően megdermedek. Azt hiszem valami baj van, de nem, csak nyöszög kicsit, helyezkedik, majd megfogja az ujjam. Elmosolyodom, érzem amint a könnyeim lassan lefolynak az arcomon. Szavakba önthetetlenül boldog vagyok.

Harmincöt éves vagyok és előléptetnek. Mosolyogva fogok kezet Pollux Black-el, amint átadja a kinevezésem tartalmazó pergament. Noha félek kicsit, büszke is vagyok magamra. Egy pillanatra eszembe jut az Édesapám, amint az Azkaban falai között éli az életét. Azt akarta, hogy ne menjek Akadémiára, hogy adjam fel az álmaim és legyek a bábja. Ha rajta múlott volna, nem lennék itt, ő nem ilyen jövőt szánt nekem.
Nem érzek elégtételt, mindössze színtiszta büszkeséget, hogy bármi történt is ki tudtam... tudtunk tartani, bármilyen nehéz is volt, fel tudtunk állni, mert ez nem csak az én érdemem, a férjemnek és a gyerekeimnek is köszönhető, hogy ma itt állok. Remélem, valahogy, valami csoda folytán a fülébe jut,  talán most, ennyi év után képes lenne halovány büszkeségfélét érezni. Talán...

Harminchét éves vagyok és a lányom betegágya mellett ülök. A fiúkat hazaküldtem az apjukkal, de én nem tudtam velük menni, képtelen lettem volna arra, hogy itt hagyjam Sophiet. A medimágusok engem is el akartak küldeni, de nem hagytam. Életemben először használtam ki azt, hogy aranyvérű vagyok, de nem bántam. A gyermekemről volt szó, senki sem állhatott az utamba.
A lányom semmit sem hallott, hiába vizsgálták meg többször is, azt mondták ne reménykedjünk, én mégsem bírom elengedni. Merlinre, csontokat forrasztunk össze vagy növesztünk vissza! Azt kívánom, bár medimágusnak mentem volna.
Megsimogatom az arcát, megmozdul, de nem ébred fel. Annyira fiatal még, annyira ártatlan. Sosem kellett volna ilyesmit átélnie, az én... a mi kis hercegnőnknek egy tökéletes és boldog élet járt volna, pont olyan, amilyen ő maga is, de ezt most elvesztette... miattam. Benny ezerszer elmondta, hogy ne hibáztassam magam, nem én tehetek róla, egyikünk sem, csak baleset volt, de nehéz. Ezer meg egyszer mondtam el neki, hogy ne korcsolyázzon a gyenge jégen, hiába szereti, veszélyes, aztán csak egy pillanatra mentem be; jött egy bagoly, mire pedig kimentem már megtörtént a baj.
Megszorítom a kezét és rádöntöm a homlokom. Nem sírok, már elfogytak a könnyeim. Imádkozom, bár nem hiszek a mugli Istenben - semmilyen, ha létezne felsőbb hatalom ezt nem hagyta volna -, most mégis reménykedem benne, hogy létezik és megsegít minket.

Negyven éves vagyok és mosolyogva ebédelek a családom körében. Nem szólok semmit, csak mosolyogva figyelem, amint szóval, kézzel és minden lehetséges eszközzel kommunikálnak egymással. Egy kirándulás Amerikába, érdekesen hangzik, noha veszélyesnek is, főleg a télen történtek után. Nem örülnék neki, ha egyedül menne. Nem mintha nem bíznék a kísérő tanárokban, nem is tudom kik lesznek azok de... Szerencsére nem kell hangot adnom a gondolataimnak, mert a férjem megelőz. Csak egy kicsivel, de jobb így. Ha tehetném nem engedném, de Leo olyan nagy fiú már, nagykorú. Furcsa ebbe belegondolni, mintha csak tegnap lett volna, hogy a karjaimban tartottam. Tudtam, hogy nem korlátozhatom, szabadságot kell neki adnom, meg is kapta, az apja fia volt, de ez nem gátolt meg abban, hogy aggódjak.
- Pontosan, szükségünk van itthon legalább a családunk egyik erős férfijére - borzolom össze Thales barna fürjeit. Tizenöt éves már ő is, a legkisebb babám, aki már nem is olyan baba. Megengedek magamnak egy sóhajt. Olyan gyorsan felnőnek.

Hosszú barna haj; fehér, makulátlan bőr; bájos babaarc; átlagos magasság. Tulajdonképpen Amelie nem különbözik semmiben a többi angliai nőtől. Öltözködése sem kirívó, hol elegáns, hol sportosabb, ez attól függ, éppen hová készül. Sminket noha mindennap használ mértéke ennek is változó. Míg a mindennapokban a természetesebb megjelenést részesíti előnyben, addig a bálokon és az összejöveteleken erőteljesebb színeket és vonalakat használ. Ékszereket nem hord, az jegygyűrűje az egyetlen állandó kiegészítője.