Bár az időjósok kellemes, napsütéses tavaszi délelőttöt ígértek Roxmorts lakosainak és látogatóinak, a valóság - mint olyan sokszor - keresztülhúzza mindenki számításait. Még csak éppen elkezdenek kipakolni a standok tulajdonosai, éppen csak elkezdik felállítani a színpadot a főtéren, amikor sötét viharfelhők gyülekeznek a hegyek irányából érkezve, pontosan a falu felett. Hozzászoktak már Roxmorts lakói, az utóbbi időben sokkal gyakoribbak a zord viharok és ködös napok, mint korábban - nem meglepő, hiszen a Minisztérium sokszor küld errefelé dementorokat a terrorveszélyre hivatkozva. Ez azonban senkit sem tántorít el attól, hogy megtartsák az első Nagy Karrierbörzét. A roxforti reggelit követően elkezdenek leszállingózni a faluba az első diákok. Az iskolai birtok határában aurorok fogadják őket, egyesével megmotoznak minden tanulót, elkérik a szüleik és házvezető tanáruk által aláírt igazolásaikat, amelyek tanúsítják, hogy lemehetnek Roxmortsba - aki nem rendelkezik ilyen papírral, az szerencsétlen (vagy talán szerencsés?) módon kénytelen ezt a napot a kastélyban tölteni. Még szigorúbb a beléptetés a varázslófaluban. A hopp-hálózattal érkezőket azonnal, éppen csak a kandallókból kilépve átkutatják és igazoltatják a rend éber őrei, szintúgy azokat, akik gyalog lépik át a falu határát. Egyetlen lélek sem teheti be engedély nélkül a lábát Roxmortsba, komoly védővarázslatok őrzik a települést, amelyek sem befelé, sem pedig kifelé nem engedik a hoppanálást és a zsupszkulcsok használatát, csak és kizárólag az ellenőrzőpontokon lehet bejutni. Természetesen a védelem nem tökéletes. A Minisztérium emberei nem tudják, hogy a Magic is Might tagjai már hetekkel ezelőtt felkészültek erre a napra: a Szellemszálláson fekete, csuklyás egyenruhát és csillogó, ezüst maszkokat helyeztek el, amelyek egytől egyig mitológiai lények arcát idézik, vicsorgó agyarakkal, hegyes szarvakkal, dühösen kitáguló orrcimpákkal, rémisztő szemnyílásokkal. A szervezet nem akar nyílt összecsapást, csupán rá szeretnének ijeszteni az emberekre, hergelni akarják a Minisztériumot és legfőképpen felhívni a társadalom figyelmét arra, hogy a kormány alkalmatlan a védelmükre és nem hisz a szólásszabadság eszméjében. Persze mindig fel kell készülni a legrosszabbra, nem csoda hát, hogy a falu szélén található évtizedek óta üresen álló, romos házban egy bűbájjal láthatatlanná változtatott zsákban elrejtették a Munter család mágikus lőfegyvereit, robbantásra és összezavarásra alkalmas bájitalokat, illetve egy ősrégi, színarany mágikus kést, amely képes átvágni bármely védőbűbájon, ezzel pedig tökéletes eszközzé válik a gyors szökésre. A Mágiaügyi Minisztérium minden óvintézkedés ellenére fél egy ekkora tömegrendezvénytől, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a faluba kirendelt több tucat auror, akik nem csak a beléptetési pontokon őrködnek. Aki szemfüles, észreveheti őket a hömpölygő tömegben: ott vannak a színpadnál, a legsűrűbben rakott standok környékén, az üzletek falának támaszkodva, a házak tetején kémlelve.
★ ★ ★
A rendezvény zökkenőmentesen indul. A főtéren felállított nagy színpadon folyamatosan váltják egymást a zenekarok és az előadók, a standoknál rohamosan fogynak a szórólapok, Roxmorts üzletei több eladást bonyolítanak le néhány óra alatt, mint máskor egy egész hétvégén. Talán éppen a prospektusokat bújod, talán veszel egy vajsört magadnak és a barátaidnak, talán azon gondolkozol, mire költsd el a Mézesfalásban az utolsó galleonodat, talán éppen azon tűnődsz, hogy már ideje lenne hazamenni vagy vissza a Roxfortba, amikor szemerkélni kezd az eső. Lehet, hogy Leperex bűbájt használsz, lehet, hogy a fejedre húzod a kapucnidat - és emiatt megeshet, hogy észre sem veszed a tömegben egyre gyakrabban fel-felbukkanó fekete taláros, csuklyás alakokat, akiknek az arcát ezüstösen csillogó, állatias maszk takarja -, de az is lehet, hogy egyszerűen csak hagyod, hadd áztasson bőrig az egyre fokozódó eső. Mikor a színpadra új ember lép fel, talán azt gondolod, csak felszólítanak majd mindenkit, hogy húzódjon fedett helyre a vihar elől. Aztán meghallasz egy határozott, mágikusan felerősített hangot az emelvény irányából: - Kit véd az a kormány, amelyik egy ártatlan fiatal halála felett huny szemet pusztán azért, mert aranyvérű volt? Kit véd az a kormány, aki a szólásszabadságot lábbal tiporva békés tüntetőket vitet el, csak mert nem ért egyet velük? - Ha a színpadra nézel, láthatod, hogy egy magas, rövid szőke haját rendezetten hátrasimító nő áll a mikrofonnál. Talán már láttad a Reggeli Prófétában, Nyx Selwynnek hívják, a pár napja megalakult Walpurgis nevű párt elnöke. Sokan neo-halálfalónak kiáltották ki őket, de bizonyítékuk nincs rá, hogy a pártnak bármi köze lenne illegális tevékenységekhez. Csak az aranyvérűek elleni diszkriminációt akarják megszüntetni és el akarják törölni a Varázstitok-védelmi Alaptörvényt, ki tudja, lehet, a lelked mélyén még te is egyetértesz velük. Hiszen nem lehet minden aranyvérű velejéig romlott, nem igaz? És néha tényleg annyira kényelmetlen bujkálni a muglik elől, az az ócska törvény inkább a varázstalanok érdekeit védi, nem a tiédet, ugye? De az is lehetséges, hogy a hideg kiráz ettől a nőtől, valóban van benne valami különös, valami igazán vérfagyasztó a tekintetében, az őt körüllengő aurában... De el kell ismerned, jól szónokol - bár mintha a rendezvény szervezői is össze lennének zavarodva, hiszen nem ők hívták ide a politikust, hogy szóljon a nagyközönséghez. - Az unokaöcsémet, Devon Selwynt azért gyilkolták meg, mert aranyvérű. A kormány hallgat róla, a médiát nem érdekli, de mi nem fogunk hallgatni. Nem fogunk hazudni és bujkálni, hiszen erre kényszerítenek minket évszázadok óta, nem igaz? Rettegünk, korlátok közé szorítjuk magunkat és mégis miért? Olyanok védelméért, akik hosszú éveken át máglyán akartak megégetni minket? Őket védjük és a saját, tisztavérű fiataljainkat hagyjuk erőszakos halált halni? - Mrs. Selwyn beszédét a tömegből egyszerre fogadja egyetértő és felháborodott morajlás. Ha körbenézel, most már biztosan látod a fekete ruhás alakokat. Hiába próbálsz a csuklya alá nézni, az arcukból semmi nem látszik, a maszk rései mögül éppen csak egy-egy szempár villanhat rád. Talán kezdesz félni, talán csak kíváncsiságot érzel, talán csak izgalmat, mert te is egy vagy a maszkos alakok közül és ismered a tervet. A tervet. Azt a tervet, aminek biztos nem része, ami ezután történik. Újabb ember lép fel a színpadra. Széles vállú, majdnem két méter magas, nagydarab férfi, durva vonásait még keményebbé teszi az elszánt homlokráncolás. Gregory Goyle az - bár lehet, fogalmad sincs róla, ki ez a férfi. Goyle elveszi a mágikus mikrofont Mrs. Selwyntől, a törékeny nőnek esélye sincs ellenkezni, dühösen rázza a fejét, látod, hogy az ajkai mozognak, valószínűleg próbálja elzavarni Gregory Goyle-t, de hiába. - Éljen a Sötét Nagyúr, éljenek a tisztavérű varázslók! - ordítja bele a mikrofonba a férfi. Aurorok indulnak meg a színpad felé, a színes egyenruhások utat törnek maguknak, de nem érnek oda időben. Mire bárki észbe kaphatna, Goyle a színpad elé hajít egy mágikus bombát, a robbanás az első sorokban állókat méterekkel hátrarepíti és megégeti, a hatalmas robaj megrázza az egész főteret. De itt még nincs vége az ámokfutásnak, mielőtt az aurorok leteperhetnék Goyle-t, a bomba maradványaiból sűrű, fekete füst kúszik elő, másodpercek alatt teljes sötétségbe borítva Roxmorts utcáit. Elszabadul a pokol, sikítozó emberek lökdösik egymást, menekülnek, amerre érik. Bárkivel is érkeztél, bármerre is akartál elindulni, most valószínűleg csak sodródsz az emberek áradatával. Fényt csak a pánikszerűen kilőtt varázslatok villanásai jelentenek, a színes fénycsóvákban fel-felvillannak melletted ismerős és ismeretlen arcok. Mikor végre percek múltán szertefoszlik a sötétség, teljesen máshol találod magad, mint ahol korábban voltál. És ha felnézel az égre, láthatod a dühös, szürke viharfelhők között kirajzolódó koponyát és kígyót. A Sötét Jegyet.
@Napoleon Mulciber nem szereti, ha valami nem terv szerint halad, azonban tudja, hogy a pánik nem vezet sehová. Gyorsan, hideg fejjel reagálja le a helyzetet, pálcát ránt és amint tisztulni kezd a sötétség, megindul a falu szélén található elhagyatott ház felé. Tudja, hogy a mágikus aranykés a kijutásuk egyetlen záloga, márpedig Napoleon nem szeretné az Azkabanban végezni. Könnyedén eljut az épületig, szinte már túl könnyen, érzi, hogy nem lankadhat a figyelme. És milyen bölcsen teszi, hiszen éppen az épülethez érve bukkan fel @Robert Shelley auroregyenruhában, a férfi Rebecca Briggset keresi, helyette azonban neo-halálfalóra bukkan. Párbajba kezdenek vajon? @Francesca Mulciber a földi pokol közepén ismerős arcra lel a tömegben, @Lyra Rosierrel sodródnak egymás mellé. Hamar belátják, hogy minél messzebb kell jutniuk a főtértől, ha nem akarják, hogy eltiporják őket. Arra azonban egyikük sem számít, hogy a falu széle felé utat törve Napoleon és Robert Shelley cseppet sem baráti jelenetének a közepébe rohannak bele.
Első kör vége: 2020. június 4. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Merlinre mondom, meg sem fogom kérdezni Brendantól, hogy megölhetem-e Goyle-t, anélkül fogom megtenni, hogy előtte konzultálnánk róla. Nem gyakran fordult elő, hogy megbeszélés nélkül tettünk nagy lépéseket a Magic is Might érdekében - jól jött a másik oldal meglátása minden alkalommal, még akkor is, ha szinte kivétel nélkül egyetértettünk. Gregory Goyle esetében azonban nem akartam meghallgatni senkit, mindenáron végezni akartam vele, vagy elvenni a szemantikus emlékezetének legfontosabb darabjait. Milyen kellemes lenne, ha elfelejtené, hogyan működik a világ, talán lenne esélye újrapróbálkozni és értelmesebb lenne öregkorára egy disznópázsitnál. Elmondhatatlanul dühös voltam. A haragom azonban nem oldott meg semmilyen problémát. Cselekednem kellett, mégpedig mihamarabb, mert a pokol elszabadult, és meg kell állítani, mielőtt minden tönkremegy. Áldottam az eszünket, amiért elrejtettük a németek fegyvereit és az aranykést, még mielőtt nekiálltunk volna szerveződni. A rejtekhelyül szolgáló ház volt a kijelölt célom, amikor még a sötétségben pálcát rántottam, és egy mozdulattal magamra varázsoltam a fekete csuklyát és a nosztallangot ábrázoló ezüstmaszkot. Minden felém érkező ártást hárítottam, a legtöbb auroroktól érkezett, de őket általában jobban foglalkoztatták a civilek, akik éppen akkor sérültek meg, amikor én meglendítettem a kökénypálcát. Kellemetlen és nehéz döntéseket igénylő szituáció volt ez, de mindig bízni kellett a rend őreinek felülmúlhatatlan hősiességében. Működött. A sajátjaimért sem kellett aggódnom, amikor támadtam, a fiam minden helyzetben meg tudta védeni magát, Francescának pedig volt annyi esze, hogy nem keveredik bele az akció közepébe. Így nem volt nehéz rombolni és ártani. Meglepően egyszerű volt így eljutni a házig, talán túl egyszerű is. Azért nem lep meg, hogy még egy auror a szemem elé kerül, ezúttal azonban nincsenek civilek, akikkel terelni lehet. Nincsen senki más ezen a kicsiny helyen, csak mi ketten, és nem hiányzik nekem az, hogy rátaláljanak a fegyvereinkre. - Az ön helyében nem tennék semmi ostobaságot -törtem meg a kettőnk között beálló rövid csendet, az aurorra szegezve a pálca hegyét. -Egészen biztos vagyok benne, hogy szeretne még holnap reggel is felkelni a madárcsicsergésre, szóval jobb, ha most távozik. Ezt a pillanatot választotta arra két ártatlan (valóban az?) leány, hogy megjelenjenek mellettünk, tökéletes lehetőséget adva nekem a stratégiaváltásra. Pláne, hogy az egyikük az unokahúgom volt, a másik pedig Rosierék egyik gyereke. A pálca irányt váltott és a lányok felé fordult. - Elég egyetlen rossz mozdulat, és mesélheti majd a szülőknek, hogy az ön hibájából temethetik most a lányaikat. Bizonyára nem akarja ezt a terhet cipelni a vállán. Természetesen nem állt szándékomban ártani nekik, amit nekik is sejteniük kellett. Igaz, a maszk miatt nem ismerhettek fel, azonban Francesca egész életében a hangomat hallotta, éppen eléggé ahhoz, hogy felismerje, a Rosier lánynak pedig biztos volt annyi sütnivalója, hogy ne vegye komolyan a fenyegetésemet. Az auror viszont… nos, ő nem tudott semmit. Nem tudta, én ki vagyok, és végképp nem tudta, hogy két roxfortos lány vajon milyen családnevet viselhet. Pláne nem az enyémet.
Lux in Tenebris
Vendég
Kedd Május 17, 2022 10:00 pm
Merlin térde kalácsára, mikor fogja megérteni, hogy pont most nem flangálhat egyedül?! Nem emelem fel a hangom, az arcomra van írva a véleményem, azért egy szóban kifejtem a nemet, de már el is viharzik. Csak fújtatni tudok egyet magamban, s egy mondat erejéig még maradok, hogy akik itt maradtak, azok tudják, Rebecca-val tartok. Követem, direkt szavak nélkül, aztán mire kettőt pisloghatnék, szemerkélő eső ide, jelenet a színpadon oda, nem ott találom magam, ahol vagyok. Ez nem a tömeg sodársa volt, nem a robbantás okozta, akármi is.... És Rebecca-t nem látom sehol. Az auror egyenruhámat vettem fel most kivételesen, hogy ha valami történik, egyből tudják, én is a csapathoz tartozom, és készültem is bonyodalomra, de ez... ez nem tetszik. Egy épülethez érve azonban kellemetlen meglepetés ér, a már kezemben lévő pálcát egyből harcra készen emelem fel. Megvárom a dumáját, hogyne várnám meg, úgyis imádnak dumálni, csak tudnám... eh, ki a francot érdekel? - Immobulus! Valahol a madárcsicsergésnél akartam elsütni ezt a szót, de már megvárom, mi a Merlin haragját fog kiokádni magából ez a fazon. Aztán csak ellövöm. Nem vagyok egy szarozós alak. - Hadd tegyek rá magasról, kösz. Ti pedig keressetek valami menedéket, nehogy elsodorjon a tömeg. Jól vagytok, nem sérültetek meg? - nem tekintek rájuk, ha veszélyesek lennének, már régen jelezne a radarom. Vajon jelezne? Jelenleg teljes üzemi fordulatszámon dolgozik, számomra most minden gyanús, és veszélyes. Így, ha sikerül a varázslatom, akkor a két megjelenő felé lendítem a pálcát, reflexből, s úgy mondom a mondókám. Fú, Rebecca, remélem, most jól megtanulod, hogy nem hercegnősködünk, mint páva a füves réten! Nem, ez egy nagyon hülye kívánság volt...
Vendég
Csüt. Május 26, 2022 9:18 pm
Büszkén sétálok a csapat mellett, bár a cipőt amit felvettem kétszer is meg kellett volna gondolnom; a macskaköves utakkal nem éppen kompatibilis, de nem fogom megkérni Sebastiant, hogy kerüljük el ezeket a részeket. Úgyse tennénk, én meg nem akarom hogy úgy tekintsenek rám mint hátráltató tényezőre. Inkább csendben élvezem Sebi izgatottságát és boldogságát, néha oda-oda pillantva az arcára, igyekezve megjegyezni a vonásait és visszaidézni azt magam előtt amikor a járdára szegezem a tekintetem. Nem veheti észre, hogy bámulom és igyekszem is a lehető legbunkóbb arcom felölteni, de azért a lehetőséget sem hagyhatom elúszni. Ki tudja mikor látom még egyszer így, miközben a társaságomban van. Fél füllel persze a témát is követem, még ha már unom is újra és újra ugyanazt hallani. Mindig feljön ha Sebivel beszélek, ha Mauddal évente találkozok, vagy akár csak leülök a családi asztalhoz enni. Nem mintha ez azt jelentené, hogy nem veszem ki a részem belőle; elsősorban véletlenül sem szeretném ha félreértenék a némaságom, azért fontos képet kell fenntartanom amibe ez nem fér bele. Az már más kérdés, hogy ennél még az a hajszál is érdekesebb a fejemen, ami egy kicsivel sötétebb és vastagabb mint a többi. Sokáig nem is maradtam velük ezután, az első adandó alkalomnál lekoptam a közeli standoknál. A legtöbbjüknél csak elütöttem az időt, néha elfogadtam egy-két szórólapot is azoktól a szakoktól amikre a szüleim is küldeni akarnak. Ha esetleg előkerül a zsebemből, vagy a táskámból, akkor biztosítsam őket, hogy minden a tervük szerint megy. Az időm nagy részét flörtöléssel és kapcsolatkialakítással töltöm, de be kell valljam, hamar megunom a rendezvényt. Reméltem, hogy esetleg látok valami izgalmasat, érdekeset, történik egy összetűzés, megcsalás, dráma, bármi. Szinte idegesítő, hogy minden idillikusan megy. Az időjárást leszámítva. Az arcomon érzem először az első esőcseppet, aminek mennyisége másodpercek alatt fokozódik. Fintorogva húzom el a számat amikor előveszem a pálcám. Úgyis terveztem hamarosan visszamenni, talán ez csak egy jelzés volt. - Leperex. - monoton hangon mondom ki a bűbájt, amikor egy pillanatra megragad a tekintetem a tömegen. Először a csillogást veszem észre az alakon és csak jobban megfigyelve veszem észre az arcát takaró ezüst maszkot és a fekete csuklyát. Nekem is ezt a színt kellett volna választanom, jobban illik ehhez a gyászos időhöz, mint a törtfehér. Épp egy jól takart helyet keresek magamnak ahol el tudnám szívni a Sebitől -lopott- kapott cigimet. Ritkán dohányzok, de néha nincs jobb dolgom. Bár néha csak arról van szó, hogy túl paranoiás vagyok ahhoz, hogy nyilvánosan gyújtsak rá. Nem tudom leküzdeni azt érzést, hogy falnak is szeme van és biztosan megölném magam ha apám, vagy anyám fülébe jutna a hír. Ezt nem kockáztathatom meg. Jobb híján végül megelégszem egy kihalt és vékony zsákutcával is. A két épület elég árnyékot vet ide ahhoz, hogy ne legyek túl feltűnő - főleg úgy, ha leveszem a virítóan fehér kabátomat. A számba veszem a szálat, meggyújtva azt. A távolban elmosódva, de azért kivehetően hallom a színpadról tartott beszédet. Színtiszta deja vu, már megint ez a téma. Feszülten fújom ki a füstöt, a fejemet a téglafalnak nyomva. Bárcsak ne kellene mindig mással foglalkoznom. Hogy mit éreznek, gondolnak, mit szeretnének hallani, látni tőlem... Kicsit messzebb vagyok a tömegtől, de még így is tisztán hasítja át a levegőt a csendet követő mondat; - Éljen a Sötét Nagyúr, éljenek a tisztavérű varázslók! - Azonnal kipattan a szemem és a színpad felé kapom a fejem, meglepettségemben pedig még a cigarettám is eldobom. Persze, hogy akkor találom magam a káosz közepében amikor kurvára egyedül vagyok... Robbanás hangja rázza meg a földet előttem én pedig egy másodpercet sem baszakodok tovább, azonnal sarkon fordulok és távozni készülök. Nem arról van szó, hogy pánikba esnék, vagy esetleg megijedtem volna a történtektől. Csak hát nézz a cipőmre, a ruhámra, gecire nem úgy készültem, hogy megmozgassanak. Arról nem is beszélve, hogy most még csak a kurva hopponálás sem működik, futni meg biztosan nem fogok nyilvánosan, milyen gáz az már. Hiába indulok hamarabb, a felém áramló tömeget még én sem tudom elkerülni. A nekem nyomuló szánalmas senkiktől még annyi szabad helyem sem maradt, hogy a pálcámért nyúljak. Épp fintorogva készülök behúzni a hozzám legközelebb állónak - úgyse fogja tudni honnan jött - amikor felismerem a mellém sodort lányt. - Lyra! - Szinte felvillanyozódok a jelenlététől, azonnal megkapaszkodva belé, ott ahol tudok. Hülye leszek elengedni őt, a legnagyobb ajándék a sorstól, hogy ő most itt van velem. Vele az oldalamon esélye se lenne senkinek ellenünk. - Kurvára el kell húznunk innen! - Nem vagyok biztos abban, hogy a nyomorultak sikongatása miatt egyáltalán hallott-e bármit is, de nem mintha annyira számítana. Úgyis csak a nyilvánvalót jelentettem ki. A bomba okozta sötétség miatt azt sem tudom hogy merre vagyok arccal előre, de ez nem állít meg abban hogy utat törjek a tömegből, nem félve attól, hogy néha bordán kell könyökölnöm valakit. Csak azután engedem el Lyrát, amikor már nem vagyunk a hullámzó emberáradat része. Gyorsan fordulok meg, hogy a kezem közé vegyem a két vállát és tetőtől-talpig vessek rá egy pillantást. - Nem fáj semmid? - biztos ami biztos megkérdem, egy törött bordát például csak ő tudna észrevenni. Ha megerősíti, hogy nincs semmi probléma, hamar elengedem és sietve indulok tovább. - Szuper, rohadtul nem hiányozna az, hogy hátráltass minket. Már egészen közel vagyunk a falu határához és nagy örömömre alig vannak ott. Ugyanakkor minél közelebb kerülök hozzájuk, annál tisztábban rajzolódik ki a valóság; úgy tűnik épp egy párbaj közepébe csöppentünk. - A kurva életbe... - sziszegem halkan a fogaim között és már épp készülök sarkon fordulni és eltűnni mielőtt észrevennének, amikor ránk szegeződik a pálcavég. Hát persze, hogy felismerem ezt a hangot. Az arcomra kúszott másodpercnyi meglepettséget hamar félelemre cserélem fel, s közben már a következő lépésen gondolkozok. Három szálon fut az agyam, azt mérlegelve, hogy melyik utat lenne érdemes választani - vagy ami még fontosabb, mit szeretne apám? Talán ő is arra számít, hogy nem próbálok meg hősködni és inkább az áldozatot játszom. A frontális támadás úgyis Sebastian dolga. Még mielőtt egy szót is mondhattam volna, akár egy könyörgést is amivel hozzájárulhatnék a tervhez, az auror szemrebbenés nélkül ejti ki a bűbájt. A rohadékot kurvára nem érdekelte a fenyegetett helyzetünk, nem mintha többet vártam volna mondjuk. Bár nem ezzel számoltam, nem jelenti azt hogy ennyivel ki lehet ugrasztani a bokorból. Kitartok a választott szerepem mellett, nem vagyok sem naiv, sem idióta. Ugyanazt a taktikát veszem elő, mint amit annál az alvilági alaknál. - K-kérem. - Bizonytalanul, lassan teszek felé egy lépést, a kezeimet magam elé emelve. Semmiképpen nem tervezek fenyegetőnek hatni és főleg nem egy auror ellen fordulni. Tudom, hogy ebben az esetben az általa okozott sérülésem csak hátráltatna mindenkit. - A barátnőm megsebesült, amikor elsodort minket a tömeg, tudna segíteni nekünk? Vagy kijuttatni minket innen? - A hangom megrezzen a mondat végére, egy kis koncentrálással pedig a könnyek is hamar elkezdenek gyűlni a szemem sarkában. Tényleg le kellett volna már akkor lépnem innen amikor unatkozni kezdtem.
Vendég
Pént. Május 27, 2022 2:06 am
Everyone && Lyra
►Lux in tenebris ◄
Csak a hírszerző képzésről akartam volna bővebb tájékoztatást kérni, illetve szerezni egy prospektust, amikor lementünk a faluba. Arról nem is beszélve, hogy titkon abban is reménykedtem, hogy megszabadulhatok végre ettől az izomagyú suttyótól, aki lépten-nyomon a sarkamban loholt, mint valami kiskutya. Az utóbbitól azonban csak a börze nyújtotta kavalkádban tudtam meglépni, mert a beteges, törtető rajongásától hányingerem volt. Meg aztán, mit szólt volna az én drága barátom, ha vele lát? Jó, igazából mindketten magasról tettünk a másikra, nekem ez a kapcsolat leginkább arra kellett, hogy kicsit borsot törjek ennek a marhára az orra alá, és hogy flörtölhessek valakivel. Valahogy nem tudtam kiverni a fejemből Sebastian lelkesedését a Börze iránt, s bizony belekukkantottam az elméjébe, mielőtt elnyelte volna őt a tömeg. Nem sokat sikerült kibogarásznom a kaotikus gondolatai közül, de két dologban biztos voltam: készült valamire és a durmstrangos ismerőseinket várta. Ez a két dolog pedig bőven elég volt ahhoz, hogy rossz ómenként kezeljem, és a prospektus felmarkolása utána elinduljak visszafelé a kastélyba. (Már csak azért is, mert jelenleg a klubhelyiség Shelby-mentesnek számított azáltal, hogy levonszolta ide a kigyúrt seggét.) Természetesen, semmi nem mehetett ilyen könnyen. Kikanyarodtam a főútra, s elindultam a Roxfort felé vezető úton, de mielőtt bármit reagálhattam volna: kitört a pánik. A sötétség, amely ránk borult, a robbanás zaja, az elfúló sikolyoké két lépésre késztetett. Az egyik, hogy elzárjam az elmémet a felesleges gondolatoktól és érzelmektől, a másik pedig, hogy a nagy lökdösésben oldalra kezdtem tartani. Az egyik üzletben leltem menedékre, miközben odakint egymást taposták az emberek. Az ablakon kilesve láttam a rebbenő átkokat, elborzadva figyeltem, ahogy fiatalok és vének estek a földre, s nem is haltak meg, akkor az emberhullám taposta szét őket. Gombóccal a torkomban idéztem fel magam előtt Sebastian szemét vigyorát, és azt a képet, amikor Shelby-t utoljára valami kölyökkel láttam bókszálni. Az a rohadék tudott mindenről! Azért volt olyan boldog, mert tudott arról, hogy ez fog történni! Shelby pedig nem hogy a kölyökkel, de egyedül sem élné túl. Amikor csillapodni kezdett az utcában a tömeg, egy védőbűbáj olvasva magam köré hárítottam az első átkot, amely felém irányult, amint elhagytam a rejtekhelyemet. Nem álltam le harcolni, nem is lett volna esélyem ellenük, azonban arra képes voltam, hogy Roxmorts mellékutcáin végigszaladjak ezt a hülyét keresve. Bárcsak velem lett volna a köpenyem! Bárcsak ne hagytam volna el a rejtekhelyemet, mint egy idióta griffendéles, és vártam volna ki, amíg a katasztrófa elmúlik! A szívem a torkomban dobogott, miközben utat törtem magamnak. Mellettem találtak el lányt, a kifröccsenő vér beterítette a ruhámat és az arcomat. Elkerekedett szemekkel torpantam meg mellette, de amikor láttam, hogy nem pislogott, egyszerűen magára hagytam. Nem értem rá gondoskodni a testéről. Befordultam egy utcába, és ez volt az a pillanat, amikor a sors egy újabb Mulcibert sodort az utamba. Láthatóan, Francesca nem tudott semmiről, hiszen pont olyan rémültnek tűnt, mint én magam is voltam. Nem kellettek legilimentori képességek, hogy tudjam: kivételesen nem színészkedett. − Nem mehetek, meg kell találnom azt a nyomorékot! – próbáltam túlharsogni a kétségbeesett kiáltásokat. – Talán szabad az út a kastély felé, vagy arra, vagy az erdő felé van esélyed! Nem tudtam mással szolgálni, csak tippekkel, ugyanis hiába karolt belém, és rántott magával, egyszerűen nem voltam hajlandó tágítani. Egy átok csapódott be felettünk az egyik házba, épphogy volt időm a lepotyogó téglákat tollpihékké változtatni. − Ez nem az én vérem, de ennyire hátráltatlak, akkor menj egyedül – vetettem oda fintorogva, és majdnem hozzátettem azt is, hogy olyan vagy, mint a kretén bátyád, de ezt a gondolatot lenyeltem, ugyanis nem volt időm feleslegesen vitázni. Arra azonban nem számítottam, hogy újabb maszkos és egy auror párbajának lehet a szemtanúja. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy a férfi ránk szegezi a pálcáját. Miért támadna meg minket, ha mi is aranyvérűek voltunk? Nem „egy” oldalon álltunk? Szerettem volna óvatosan kitapogatni mindkét félnek a szándékait, de két képzett varázsló előtt igen hamar lebuktam volt az elmejátékaimmal. − Milyen jó, hogy ilyen emberek kezében van a sorsunk, mint a magáé – vetettem oda megvetően az aurornak, mert rohadtul nem ez lett volna a helyes hozzáállás. Nem az ártatlanokat kellett volna megóvnia? Ehelyett olyan leszarom attitűdöt tanúsított az irányunkba, mint amilyet én szoktam Shelby-ébe. Mégis hol a francban lehettek a többiek?! Azonban, amikor Francesca előrukkolt egy újabb színjátékkal, én is véres oldalamhoz nyúltam, leeresztettem a pálcámat, és a térdeimet megrogyasztva elkaptam a lány karját. Fogalmam se volt arról, hogy mégis miként keveredhettem volna ki ebből a szituációból, ugyanis semmi értelme nem lett volna beleavatkozni a kettejük dolgába, de nem olyannak tűntek, akik hagyták volna, hogy csak úgy elsétáljunk. A szemem sarkából kiszúrtam pár lépesnyire tőlünk egy boltnak a hátsó bejáratát, több se kellett nekem, Francescát megpróbáltam magam elé lökni, hogy aztán bevessem magam az ajtón. Közben pedig készen álltam arra, hogy újabb bűbájjal védjem meg magamat. Bocs, de tudom jól, hogy az első adandó alkalommal te is feláldoztál volna. Igazából, a tervem annyiból állt, hogy megpróbáljak átjutni az épületen, és valahogy annak a köcsögnek a nyomára akadjak, és kicibáljam őt innen.
Igazi mardekárosként @Lyra Rosiernek sikerül kihúznia magát a szorult helyzetből, maga elé löki @Francesca Mulcibert és eliszkol a bolt irányába. Egyetlen átok sem csapódik utána, ahogy Francescát sem éri semmilyen sérelem - bár ennek az okát csak ő és @Napoleon Mulciber érthetik. (Mesélői instrukció: Lyra a 6. csoportban folytatja a játékot!) A férfi alig hallhatóan veti oda a lánynak: - Fuss te is, keresd meg anyádat! - Hogy egérutat nyerjen Francescának, Napoleon átkokkal sorozza meg Robertet, azonban nem akar párbajba bonyolódni, neki nem ez az elsődleges feladata, ezért az első adandó alkalommal pálcájával sűrű, fekete, fojtó füstöt varázsol maguk köré. Kihasználja a látásviszonyok pillanatnyi romlását, mielőtt eltűnne az auror szeme elől. (Mesélői instrukció: Francesca a 2. csoportban folytatja a játékot!) Mire Robert eloszlatja a füstöt, Napoleonnak már nyoma sincs, de nem álldogál tétlenül, elindul, hogy megkeresse a first ladyt. (Mesélői instrukció: Robert a 6. csoportban folytatja a játékot!) Napoleon átkokat és védőbűbájokat lődözve halad előre, céltudatosan, kerülve a nyílt párbajokat. Alig két saroknyira azonban két maszkos alakba botlik, az egyikük hangját azonnal felismeri: a fia, @Sebastian Mulciber az, aki @Kirill Karkaroff társaságában vágott neki Roxmortsnak, hogy segítse a Magic is Might ügyét. Napoleon dönthet, vagy a fiát fegyelmezi vagy együtt indulnak el a romos épület felé a mellékutca legvégén, ahonnan kihozhatná a menekülésük zálogát, a mágikus kést.
Második kör vége: 2022. június 25. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
Vendég
Hétf. Jún. 06, 2022 12:04 am
Everyone
& Kirill
A hideg penge felületesen érinti csupán a bőröm felszínét, alig-alig sértve fel a rétegét, ám mégis akkora volumenű fájdalommal jár, miként mindezt épelmével merőben macerás tudatosítani. Fájdalommal telt üvöltést hallatok a pincének nevezhető berken belül, ekként rántva egyet a láncok fogságának kaliber-zálogán. A mozzanat nyomán sötétvörösen folyik alá a vérem az alkaromon, így színezve át némileg a jellegzetességem mivoltát. Nyöszörögve próbálnék szabadulni a rabságom elvéből, ám a mocorgásom következtében az éles fém még mélyebbre vág. Ordítva adom jelét a gyötrődésemnek, ezáltal tapasztalva meg azt az izzó, ámde felperzselő kínt, amelyet ez idáig nekem még a saját családom sem mutatott meg. Az adott momentum: belülről tép szét, kívülről égetve el.. Könnycseppek folynak le az arcomon, akármennyire is nem akarok gyengének mutatkozni... Könnycseppek hullnak alá, s vesznek el a semmibe révülve, míg én.. én kis híján megfulladok a fájó mozdulatsorok következtében..
Az elmei közegből Sebastian művelete ránt vissza, ahogy... elképedve bámulom az általa előidézett alkotást, aminek a révén tűzből formált kígyók siklanak Raul felé. Azta', ilyet is lehet csinálni elementalistaként?! Majdhogynem' elejtem a kezemben fogott tárgyakat, amint részben végre sikerül ismételten állóhelyzetbe keveredni. Csodálkozó pillantás kíséretébe foglaltan, mégis ámulattól csillogva figyelem a cselekmény végkimenetelét, s valahol a szavak is megragadnak a tudatomban, ellenben annyira elbűvölőnek vélem eme jelenséget, miként képtelen vagyok bármit is produkálni. Némi idő elteltével azon kapom önmagam, miszerint ideje volna befejeznem az értetlen bámulást és valami érdemit is felmutatnom azonkívül, miként igazából tudok levegőt venni. Enyhén megrázom a fejemet, így szegődve Mulciber mellé. Féloldalasan végigmérem az alakját, majd' egy ideig a társamét szemlélem, ekként indulva meg percek múltán az irányába. Félúton bevillan egy újabb emlékkép átkozottnak vélhető eszménye, így ösztönszerűen kapok oda a kezemmel. Halkan felszisszenek, morogva lassítva le a lépteimet. - Cseszettül elegem van már ebből... - Mérgelődőm oda nem illő értetlenséggel, így szedve össze a földről az általa szándékosan elejtett kígyó-maszkot. - Kurvára ne dobáld, érthető?! - Üvöltöm le a fejét anélkül, hogy egy szót is intézne felém. - Szóval.. szépen vedd le magadról azt a feketeszerű köpenyt és gyerünk, hajrá már, add ide nekem! - Megemelt hangszín társításában utasítom rá, miközben a saját maszkomat újfent felveszem, aztán a pálcámat lazán a helyére csúsztatom. - Most pedig átokverte módon tűnj a francba, mert, ha a mai nap folyamán még egyszer meglátlak a közelünkben... - Veszem át tőle eközben ruhadarabot. - ...akkor mindenféle ellenérzés nélkül küldelek át a túlvilágra és hidd el kurvára nem fogsz meghatni, ahogy természetesen az eddigiekben megöltek sem zaklatták fel a lelkivilágomat! - Gúnnyal telve közlöm ezt Raul-al, majdan tudomást sem véve róla lépek vissza a fiatalemberhez. Mindenféle körítés nélkül nyújtom át neki a játék-kellékeket, s amint eredményesen ráncba szedte magát; szavak nélkül invitálom meg egy kellemes kis könnyed-fajta sétára. - Tisztában vagyok vele, miszerint egyedül is százszázalékosan boldogulsz, azonban mégsem szeretném azt, ha egy főbb tagunk fia megsebesülne, így, ha kérhetem, akkor maradj inkább mögöttem és én elhárítom a véletlenszerűen erre repkedő átkok maradékát.. - Részletezem a számára, ahogy nonverbálisan és pálca használata nélkül; felhúzok Sebastian felől egy védőbűbájt, ezzel védve ki néhány idetévedő varázslatot. - Persze, félreértés ne essék, hisz' egyáltalán nem becsülöm le az erődet, sőt mi több... baromi királyul bánsz a tűz mágiáddal is, amiért teljességgel le a kalappal előtted, azonban... előbb áldoznám fel magamat az ügyért, mintsem, hogy jelentősebb szövetségesek vesszenek oda! - Magyarázom félszegen, 'míg nem sokkal később bele nem botlunk egy hasonló ruházatú társunkba. Ötletem sincs hirtelen, hogy kit takarhat a maszk, ellenben a rácsodálkozás helyett kilépek a hármas fogatból és egy finomszerű mozdulattal levédem magunkat oldalról, ekként húzva fel aránylagosan egy védelmi pajzsot.
Káosz. Feltételezem, hogy ez volt minden, ami ennek az aurornak a fejében volt, hacsak nem nyomta el azt a nagy büdös üresség. Szívesen elvettem volna az emlékeit és a gondolatait, de feltételeztem, hogy nem sok akad belőlük a barbár külső alatt. Intelligencia kvóciens szempontjából mindenesetre biztos alacsony értékeken mozgott, valahol a debil és az imbecil között, ha azt gondolta, hogy bármi esélye lesz ebben a szituációban. Végig a levegőben volt, hogy támad ahelyett, hogy felismerné a két lány kiszolgáltatottságát és a patthelyzetet, amiben találta magát. Nem kellett túl sok energia vagy reakcióidő ahhoz, hogy eltérítsem az átkot - el a lányok irányából. Ha eléggé szemfüles vagy odafigyel ezekre az apróságokba, talán bele is láthatja kedves auror barátunk a szándékosságot a mozdulatba, de mind tudjuk, hogy kedves auror barátunk minden, csak éppen nem szemfüles. - Őszintén kérdezem, melyik akadémián tanítják, hogy nem az áldozat az első? Mert nem az auroroknál, az biztos. -Szavaimból csöpögött a gúny, a kökénypálca hegye most már a férfi mellkasára szegeződött, nem a két fiataléra. Nem akartam támadni, de ami azt illeti, már időm sem maradt rá. Nem tudom, hogy többet kellet volna feltételeznem a Rosier lányról vagy sem, mindenesetre elég szánalmasnak ítéltem meg a menekülési kísérletét, pláne, hogy Francescát használta emberi pajzsnak. Szerencséjére nem érdekelt a kis magánakciója, de a kizökkenés tökéletes ajtót nyitott egy gyors lépésre. - Fuss te is, keresd meg anyádat! -vetettem oda Francescának egyidőben az első átkommal, amit az auror felé küldök. Gyors sorozat, nem halálos, nem is túl erős átkokkal, de éppen elég annyira, hogy lefoglaljam valamivel. Pont megfelelő arra, hogy megidézhessem a füstöt, amiből el tudtam végül menekülni. Szívesen megöltem volna, de most nem ez volt a feladatom. Nem haladtam azonban túl sokat, alig értem közelebb az eredeti célomhoz, amikor a hülye fiam hangja ütötte meg a fülemet. Megtorpantam, tekintetemmel Barnabyt keresve, de csak két csuklyás, maszkos alakot pillantottam meg. A kölyök nem kapott ugyan saját felszerelést, de nem gond, talált magának, én pedig nem most akartam ezzel bármit is kezdeni. - Ti velem jöttök -közöltem velük köszönés címen. -Pálca végig legyen nálatok, de ne álljatok le csatározni senkivel, ennél fontosabb dolgunk lesz. A másik, egyelőre ismeretlen személy felé csak biccentettem, megköszönve a felhúzott pajzsot, habár ez sem feltétlenül szükséges. Csak a dolgát végezte. - Ha anyádnak ezt elmondod, esküszöm, hogy karóba húzlak. -A mondat morgásként hagyta el a számat, abban sem voltam biztos, hogy Sebastian hallja egyáltalán, de nem is ez volt a lényeg. Határozott léptekkel indultam meg, folytatva utamat, nem törődve azzal, hogy rendesen követnek-e. Ha van eszük, megteszik. Szemből megjelent négy auror, egy csoportba verbuválódva, hozzánk hasonlóan. Ennyit arról, hogy itt nem lesz párbaj. Az első átkom még váratlanul érte a legelöl haladót, aki hirtelen minden csontjától megszabadulva, egy groteszk hús- és bőrkupacként toccsan a macskaköveken. Undorító egy hang, de az átok remek.
Lux in Tenebris
Vendég
Kedd Jún. 07, 2022 1:42 am
Vendég
Kedd Jún. 07, 2022 9:36 pm
Everyone
& Kirill
Enyhén oldalra billentett fejjel hallgatom a szavakat, amelyek szimplán elhagyják az ajkait, miközben úgy simít végig a köpenyén, mint, aki totálisan kiváltságosnak érzi a helyzetét. Az ezüstös-maszk mögött kellő mértékű szemforgatás kíséretében nyugtázom a "seggnyalás" kiejtésének szószerkezetét, ahogy már-már szinte a puszta feltételezésre is elröhögöm önmagam. Koránt sincs szükségem ilyesféle technikákra ahhoz, miszerint elérjem azt, amit voltaképp' megvalósítani óhajtok, ellenben a látszólagos felvetés ötvözete is sértőnek vélhető a személyemre való tekintettel. A nevetésem lassacskán kíméletlen élbe fordul át, amint ő maga némi módon megemeli a kezeit. Eleinte csak finoman bólintok a teória vázolatára, majd' hűvös ridegséggel szólalok meg, mintsem, aki fenyegetőleg kívánna fellépni ellene, holott igazából szándékomban sincs ártani neki. - Magic is Might tagként elsődleges számomra a csoport érdekeinek nézete, s lám, egyáltalán sem talpnyalási szándékkal kívánom feljebb juttatni önmagam.. - Tárom szét a karjaimat enyhe túlzásként, midőn teszek ezzel egy lépést előrébb. - ..szóval rohadtul nem érdekel az, hogy Te mit is gondolsz erről, ugyanis nekem sokkal lényegesebb azon elv egyszerű levezetése, miként tudom azt, hogy hol is van a helyem! - Jelentem ki határozottan, mindenféle kertelés nélkül. Hatalmas különbség van aközött, hogy valaki él-szerepben ténykedik, meg azon elméleti részlegben is, miszerint gyakorlatilag csak sima tag, aki felsőbb utasítások szerint cselekszik, s ha őszinte akarok lenni, akkor én teljes mértékig az utóbbihoz tartoztam. Befejezésül mellőzve a mellébeszélést indultam meg vele együtt, amíg hetykén nem keresztezte az utunkat egy másik érdemleges MiM-es tag. A kettejük között zajló kommunikáció nem különösebben érdekelt, legalábbis egyetlen mérvadó információ csendült el, amit az egészből úgymond értékelhetőnek véltem. Tehát.. Sebastian Mulciber apját rejtette a másik maszk. Erős önkontroll révén tartottam fent az általam felhúzott félszerű-pajzsot, s ahogy ők indulásra késztetően elrajtolnak; úgy lazán leengedem azt. Ügyet sem vetek a pálca kézben tartásának fontosságára, hiszen jómagam kényelmesen feltalálom annak hiányában is az opcionális eshetőségeimet. Sietősnek mondható léptekkel kezdem el követni őket, így zárkózván fel a párosításukhoz, míg nem egy kisebb seregnyi auror bukkan fel velünk szemközt. Mr. Mulciber nem húzza sokáig az időt, rögvest megragadja az alkalmat és olyan szinten helyben hagyja az egyiket, hogy a többieknek kizárólagosan csak pislogni van idejük e ténykedés műveletének okozatán. Persze, most' mondhatnám azt, miszerint hihetetlenül elbűvölő átkot használt azon a mihaszna senkiházin, azonban valamiért mégsem teszem ezt szóvá. Eközben nehézségek nélkül kísérem figyelemmel Bash húzását, midőn kézenfekvő alternatívaként használja ki a szituáció adta előnyöket. Egészen ízlésesen szedi darabkákra az ellenfelét, s olyan játszi mértékű eleganciával fordítja a javára az átkokat, miként akár beszámíthatatlan könnyelműséggel bele tudnék ebbe feledkezni. - Szerintem a bal oldali egyébként irigykedni fog az áldozatodra a jobb oldalon. - Ejtem ki rideg német akcentus társításában, miként olyan választékosan élek a nyelv-játék adottságával, hogy jóformán' megtévesztően, ámbár származhatnék e nemzetségből is. - Feltéve, hacsak.. nem támad ennél is zseniálisabb ötletem, nem igaz?! - Lezserül beszélek immár' oroszul, ekként vonva elénk egy 'Protego Vitrum' pajzsot, aminek a révén visszapattannak az általuk, vagyis a még próbálkozók folytán megküldött; ócskának nyilvánítható szánalmas kis erőlködések. Veszek egy mélyebb lélegzetet, rákoncentrálva a nemrégiben előtörni sóvárgó képzetre. Érzem a bőrömön végigsimító penge élét, emlékszem a gyötrő fájdalmi pontok átható rémületére, s hallom a nyöszörgésemet a láncok csörejével vegyítve. Lazán kilépek a hármasból, leengedem a pajzsbűbájt és olyan szintű, sőt adagnyi 'Astus Vertigo' érzést zúdítok rá, hogy abban a félmásodpercnyi időben szinte rögeszmésen az őrületbe kergetem őt vele. Ismételten megteszem ezt, újfent közelebb lépve feléjük, 'míg a másik társára eközben; egy Imperio-t szórok rá. - Lám, lám... - Kegyetlenül csilingel a német megszólalásom, ahogy megparancsolom a drága újonnani követőmnek, miként tépje ki szépen a helyéről a saját aprócska szemeit, eközben pedig a társát ledobom egy 'Avada Kedavra' intézkedéssel. - Nos... akkor folytathatjuk is a sétát, nem igaz? - Jegyzem meg nekik ezzel visszaváltva az angolra, miképp' egy mozzanattal trappolok keresztül a megroncsolt, széthullott, engem kicsit sem érdeklő hullák cafatjai felett.
Nem vártam sokat a fiamtól. Azt hiszem, alapjáraton ott szúrtam el az apai tevékenységemet vele, hogy eleinte túl sok reményt fűztem hozzá - vagy ott, hogy egyáltalán gyerekem lett. Ki hogyan látja. Mindenesetre a jelenlegi állapotok tekintetében azt hiszem, jogosan vártam volna el Barnabytól, hogy megfelelően viselkedjen és legyen tisztában azzal, mekkora mocsárból kell kivergődnünk magunkat. Jogos lett volna, igen, de nem feltételezem, hogy tényleg így is lesz. Így szinte meg sem lepett, amikor megláttam a kölyköt és ilyen szavakkal üdvözölt. Azon sajnos nem tudtam segíteni, hogy bosszantott a mérhetetlen vakmerősége és a veszély érzékelésének teljes hiánya. Egy pszichopatát szült az asszony. - Mindketten tudjuk, hogy sokkal kevesebb lenne a fejemen azokból a bizonyos ősz hajszálakból, ha te nem lennél, úgyhogy sajnos nem tudom ugyanezt mondani -válaszoltam ridegen, a belőlem áradó feszültség és harag sokkal inkább szólt a szituációnak (és Goyle agyatlan fejének), mint a fiamnak. Azért elégedetté tett, hogy legalább most nem próbált szembeszegülni velem és felfogta, hogy amit mondok, az parancs. Nagyon helyes. Más esetben talán nem reagáltam volna túl intenzíven egy esetleges engedetlenségre, most azonban nem állt volna távol tőlem akár átkot is szórni a tulajdon gyermekemre. Még szerencse, hogy erre nem került sor. - Ha szellemes szeretnél lenni, legalább a nyelvhelyességre figyelj, az vágyom, nem pedig vágyok. -Igazság szerint nem volt annyira helytelen, amit mondott, sőt, teljesen elfogadható volt a mondatot tekintve. Itt csak nekem szúrta a szemem, vagy inkább a fülem. Az viszont egészen jólesett, amikor meghallottam a fiam lelkes hangját az átkomat látva, némi büszkeség és elégedettség volt talán, hogy a szavai jobbára üresek. Ilyenkor kifejezetten éreztem azt, hogy van közöttünk némi (elcseszett) kötelék, ami csak két szociopata között jöhet létre. Társadalmilag nem túl kívánatos, a mi életünkben, értékeinkben és terveinkben azonban határozottan szükséges. A következő percek - talán másodpercek - nagyon gyorsan teltek el, mintha semmi különös nem történt volna, csak kettőt előrefelé léptünk volna. A valóság persze nem ez volt, előttünk szürrealista festmények módjára rendeződtek kupacba a halott aurorok, különféle csonkítások és széttrancsírozások áldozataiként. Utolsónak a kelet-európai akcentusú (gondolom a Munter-Karkaroff koalíció egyik genetikailag és gondolkodásmód tekintetében is rendesen megkérdőjelezhető tagja) férfi tetteit néztem végig. Már csak azok voltak hátra, és láthatóan jól elbánt velük, nem volt szüksége segítségre. - Ilyenkor örülök neki, hogy az önhöz hasonló emberek a mi oldalunkon állnak. -Ezt vehette bóknak is, igazság szerint az volt. Az már részletkérdés, hogy csupán arról volt itt szó, hogy szívesebben láttam a hasonló embereket, akiknél rendszeresen elszakadt a póráz és leesett a szájkosár, a Magic is Might tagjai között, mint a minket támadó aurorok soraiban. A cipőmre fröccsent vért beletöröltem az egyik holttest kabátujjába, még az is lehet, hogy a saját vére volt, majd határozott, hosszú léptekkel megindultam, hogy folytassuk utunkat a raktárunkig.
Alig néhány méter választja el @Napoleon Mulcibert, @Sebastian Mulcibert és @Kirill Karkaroffot a rejtett raktáruktól, amikor a hátuk mögül léptek zaját, majd aurorok ideges felszólítását hallják. Napoleon másodpercek alatt hozza meg a döntést: hátrahagyják Kirillt, hogy rendezze el az aurorokat, amíg ő Sebastiannal végre megszerzi a kést. Kirill tehát hátramarad és nem sokkal később csatlakozik hozzá az ezüst maszkot viselő Kermit Gustav Lestrange is, ketten végeznek az aurorokkal. (Mesélői instrukció: Kirill a 7. csoportban folytatja a játékot.) Sebastian és Napoleon épségben elérnek a Szellemszállás rozoga kapujához, csak akkor torpannak meg egy pillanatra, amikor meglátják a közeledő @Sven Muntert és @Klaus Muntert. A Munter-fivérek kérdés nélkül csatlakoznak Mulciberékhez, együtt lépnek be a kapun, majd az ódon, romos házba is, hogy kihozzák a mágikus tőrt, a menekülésük egyetlen zálogát. Csakhogy a titkos raktárban nincsenek egyedül: Gregory Goyle kutakodik a bájitalok és fegyverek között, újabb bombát keresve. Eközben @Declan McCaskill a korábban belélegzett füsttől még enyhén szédelegve ér a Szellemszálláshoz. Bár barátja, Sebastian maszkot visel, Declan mégis felismeri a mozgásáról és a kezében tartott apró lángokról. Utánuk mer menni a Szellemszállásra?
A kör vége: 2022. augusztus 14. (Addig annyi reagot írtok és olyan sorrendben, amennyit szeretnétek, ha mesélőre lenne szükségetek közben, akkor jelezzétek a staff felé)
- Csak gyere utánam -közöltem a fiammal a kérdésére. Egyelőre nem akartam az utca kellős közepén, hangosan kimondani, hogy mit rejtegetünk a Szellemszálláson az embereimmel, nem kellett senkinek meghallania, aki nem közénk tartozott. Határozott, hosszúra nyújtott léptekkel haladtam a raktárunk felé, pontosabban akartam haladni, de ez történik, ha elszabadul valahol a pokol: jönnek az aurorok. De még mennyi auror, Merlinre, nehéz lesz mindet eltemetni, vagy mehetnek jelöletlen tömegsírokba, ahogy azt meg is érdemlik. A hátulról érkező hangokra csak egy pillanatra álltam meg, tudtam, hogy erre nincsen most időnk. A fiamra néztem, majd a másik maszkos kollégára. - Te maradj itt, intézd el őket! -utasítottam ellentmondást nem tűrve. -Elnézve a korábbi teljesítményedet, nem okoz problémát. Fiam, te velem maradsz. Nem éreztem magam feltétlenül nyugodtabbnak, hogy ketten maradtunk, eddig jobb is volt magunk mellett tudni még egy embert, aki megvéd minket az esetleges támadásoktól, vagy akit éppenséggel magam elé ránthattam mint élő pajzsot. Így nem csak folyamatosan résen kellett lennem, de Barnabyra is fél szemmel figyeltem. Meg tudta védeni magát, nem erről volt szó, de biztos voltam benne, hogy ma olyan embereink is elhullanak, akikről senki nem gondolta volna - hasonlóan az aurorokhoz. Végül sértetlenül értünk oda a Szellemszállás kapujához, szinte egyidőben a két Munterrel. Nem volt nehéz megismernem őket a puskájukról, az idősebbik markolábot ábrázoló maszkja pedig könnyedén elárulta őket. A fejemmel intettem nekik, hogy menjenek be az imént kinyitott kapun, de az idősebbiket megállítottam menet közben. - Te maradj kint! Figyeld, hogy senki ne jöjjön erre, aki nem tartozik közénk. Ha mégis megpróbálnak behatolni, öld meg őket. -Most már úgyis teljesen mindegy volt. Hiába akartunk az elején problémáktól mentes felszólalást, főleg emberáldozatoktól menteset, hála Gregory Goyle borsóméretű agyának és nem létező önkontrolljának, most már nem kellett felesleges áldozatok miatt aggódnunk. De ha egyszer itt voltunk, ebben a helyzetben, legalább tényleg legyen nyoma annak, amit elkezdtünk. A Szellemszállás ajtaján belépve pedig meg is pillanthatta mindenki az emlegetett szamarat, amint éppen a fegyverek között matatott. Biztosan további robbanóanyagot akart megtalálni, látszólag nagyon élvezte, ha valami azt mondta, bummbumm, nagyjából ennyit néztem ki abból az ostoba fejéből. Kár, hogy engem viszont elöntött a harag a látványától. - Gregory, már alig vártam, hogy lássalak! -Goyle megugrott, felegyenesedve fordult felénk. Annyi zajt kreált magának a turkálásával, hogy azt sem hallotta meg, hogy mi beléptünk az épületbe. -Szeretném tudni, hogy mit képzeltél, mi fog történni, amikor eldobtad azt a bombát a tömegbe? Majd hősként fogunk tekinteni rád, aki hatalmas önfeláldozást mutatott a nagyobb jó érdekében? Nem, kedves Gregory, ez nem így fog történni, mert mindent sikerült azzal az egy ostoba tetteddel tönkretenned, pedig kár tagadni, rengeteg ostoba tetted volt már életedben. Azt hiszem, ezzel tetted fel az i-re a pontot és tetted magad nem csupán feláldozhatóvá, hanem egyenesen egy szükséges veszteséggé. Mire befejeztem a mondanivalómat, már ott álltam közvetlenül Goyle előtt. Arra nem hagytam neki időt, hogy felfogja, amit mondtam, megragadtam a köpenyénél fogva és hátralöktem a falnak, egyenesen oda, ahol egy hosszú rozsdás szög meredt kifelé. Nyekkent egyet, de nem szólalt meg, nem kezdett el könyörögni az életéért vagy szidalmazni engem, én pedig komolyan sajnáltam. Legalább ennyit megtehetett volna, mielőtt a pálcámból induló zöld fénycsóva meggyilkolja, miközben még mindig ott lóg a falon. A köpenyem zsebébe csúsztattam a pálcámat és visszafordultam a társaim felé. - Mire vártok? Álljatok neki a keresésnek. Egy tőrre van szükségünk, amit valószínűleg könnyebb lenne megtalálnunk, ha ez a mamlasz nem túrja szét a készleteket. Gyerünk!
Lux in Tenebris
Lakhely :
Baden-Württemberg, Munter birtok
Elõtörténet :
Playby :
Finn Cole
47
Sven Munter
Szer. Júl. 27, 2022 10:02 am
Lux in Tenebris
A barátaink bajban voltak. Sok mindent a fejemhez lehetett vágni, az altruizmus nem tartozott a számtalan erényem közé, de azzal senki sem vádolhatott, hogy nem törődtem azokkal, akik fontosak voltak számomra. Márpedig a barátaim azok voltak - talán nem annyira, mint Kira vagy Klaus, de értük is kilőttem volna akárhány átkot és puskagolyót. Nem szerettem távol maradni az eseményektől, partvonalról nézni, amíg mások cselekedtek - néhány kivétellel, annyi eszem mindig is volt, hogy az iskolai keménykedés piszkos munkáját mással végeztessem el magam helyett -, de tudtam, hogy ezúttal bíznom kellett Kirában és átengedni neki a terepet. Nekem Klaus mellett kellett maradnom, részben, hogy fedezzük Kirát futás közben, részben pedig azért, hogy a nagyobb jóért cselekedjek, bebizonyítsam a bátyámnak és mindenkinek, hogy igenis volt helyem a Magic is Might oszlopos tagjai között. Nem akartam örökké kispadon ülve várni, hogy a felnőttek engem is pályára engedjenek. És most itt volt a remek alkalom. Az első auror kereket oldott, amint felkerült az égre a második Sötét Jegy - ki volt az a Flachwichser, aki ezzel szórakozott? Nem halálfalók voltunk, a fenébe is, a szervezet nagy része nem akart annak a megalomán bukott félvérnek az emlékével sem kapcsolatba kerülni -, minden bizonnyal az aurorokban bekapcsolódott a vészjelző a gondolattól, hogy mit találnak majd a koponya és kígyó alatt. Egyenruhás barátunkat két másik követte. Az elsőt Klaus könnyedén fejbe lőtte, nem számítottak lőfegyverekre - az egyenruhájukat elnézve egyszerű újonc járőrök voltak, akiket nem mágikus puskák hatástalanítására és neohalálfalók ártalmatlanná tételére képeztek ki. A másodiknak a térdébe eresztettem egy golyót, és amikor földre került, az ujjam megremegett a ravaszon. Mi lenne, ha megölném? Ő is megölt volna engem, ha lehetősége nyílt volna rá. De végül nem tettem, csak egy kábítóátokkal fejeztem be a munkát. Nem azért voltam itt, hogy a határaimat feszegessem. Majd egyszer, máskor, most a prioritás nem ez volt. Leeresztettem a puskát. - Klaus, tényleg segíteni akarok. Látod, hogy nem foglak hátráltatni, nem vagyok már kisgyerek, tudok harcolni. Csak kell nekem is egy maszk és egyenruha. Apa sem bánná - tettem hozzá, nem túl fair módon apánkat is felemlegetve. Igazából közel sem voltam benne biztos, hogy Apa engedett volna harcolni, de ő nem volt itt. Abban pedig teljes mértékben biztos voltam, hogy utólag már büszke lesz, ha bizonyítok majd. Nem érdekelt, hogy Klaus mennyire lelkesen vagy vonakodva fogadta el a segítségemet, de egy elmormolt Geminio bűbájjal könnyedén másolatot készítettem a markolábot mintázó ezüst maszkjáról, majd a fekete köpenyről is. Feltettem a maszkot, a köpenyt a vállamra terítettem, majd szapora léptekkel Klaus után indultam. Szűk mellékutcákon kanyarogtunk, egyikünk sem ismerte a terepet, nehezen igazodtunk el Roxmortsban a káosz közepén. Nem csoda, hogy hamar újból annál a háznál kötöttünk ki, ahonnan korábban elhoztam a fegyvereinket. Azonban mielőtt bármit is szólhattam volna, két hozzánk hasonló maszkos alak bukkant fel. Hiába nem láttam az arcukat, az egyiküket azonnal felismertem a jellegzetes testbeszédéről, a kezében csendben lobogó tűzlabdáról, és bár Sebastian ezt nem láthatta, de szélesen elvigyorodtam. - Jól szórakozol, kuzin? - A kérdést németül tettem fel, mert bár hivatalosan felismerhetetlenek voltunk, jobbnak láttam minden kommunikációt a lehető legkövethetetlenebbé tenné az esetlegesen erre tévedő brit korcsok számára. - Mert én piszkosul jól. Ebben volt némi túlzás, az agyam egy hátsó szegletében állandóan ott kattogott az aggodalmas gondolat, hogy hol volt Kira, mi történt a barátainkkal és vajon megoldja-e egyedül. De uralkodnom kellett a gondolataimon és az érzéseimen. Olyan volt ez, mint a legnagyobb téli fagyban lapulni egy bokor vagy vadászles takarásában és várni a tökéletes pillanatot: percről percre fokozódott a késztetés, hogy az ember megmozduljon, csökkentse a hideg okozta fájdalmat és zsibbadást, de mozdulatlannak kellett maradni. Önuralom, a legfontosabb képességek egyike. Önuralom és kitartás. Virescit vulnere virtus. Nem szívesen maradtam a bátyám nélkül, de nem ellenkeztem, csak követtem a két Mulcibert a Szellemszállásnak nevezett romos épületbe, minden idegszálammal felkészülve az esetleges harcra. Azonban az ideiglenes raktárban csupán egyetlen gorilla méretű embert találtunk: Gregory Goyle-t. Ösztönösen felemeltem a puskámat és Goyle két szeme közé céloztam vele. Elég lett volna egyetlen félreérthető mozdulat és nem haboztam volna. Az ujjam ott volt a ravaszon és ezúttal már nem remegett a kezem. Kész lettem volna golyót ereszteni a fejébe, ha ránk támad. Mert egy csepp kétség sem élt bennem azt illetően, hogy már nem formálhatott jogot arra, hogy közénk valónak nevezze magát. Mindent tönkretett, elárult minket, ostoba volt, meggondolatlan, veszélyes, egy kigyomlálandó gaz. Vesznie kellett. Mr. Mulciber - legalábbis a hangjából ítélve szinte biztos voltam benne, hogy ő az - egyszerűen nekitaszította a falnak, pergett a vakolat, ahogy Goyle nekicsapódott, majd egy nyekkenéssel felszúródott az egyik kiálló, hosszú szögre. Aztán zöld fény villant és Gregory Goyle többé már senkinek sem jelentett problémát. Éreznem kellett volna valamit? Borzalmat vagy félelmet talán? Nem tudom, csak valamiféle higgadt céltudatosság áradt szét a tagjaimban. Ez így volt helyes. Ennek így kellett történnie. - Nemrég itt jártam, amikor kihoztam a fegyvereinket - szólaltam meg. - Akkor még egy kipplauf puska tokjában volt a kés, ha egy színarany gravírozott nyelű késre gondol. Hacsak Goyle nem vette ki, akkor még mindig ott kell lennie, én visszatettem, miután kiszedtem a puskát a tartóból. Sötétbarna, bőrborítású tok, arannyal nyomták rá a Munter Fegyvergyár emblémáját.
Kelletlenül, de elfogadtam, hogy az öcsém nem tágít mellőlem. Arra nem szóltam semmit, hogy útban lenne, számomra egyértelmű volt, hogy nem ez jelentette a problémát. Okos, erős felnőtt ember volt már, nem attól tartottam, hogy engem hátráltatna vagy az utamban lenne. Egyszerűen csak nem akartam, hogy megsérüljön a harc közepén, mert akkor egész biztosan nem tudtam volna olyan stabilan tartani a magabiztosság és a higgadtság álcáját, ahogy eddig próbáltam. Így hát amint kikerültek az aurorok a képből és Kira is más irányba indult, ketten vágtunk neki az útnak a rejtekhely felé. Nem tudtam volna letagadni a büszkeséget, ami láthatatlanul ugyan, de kiült az arcomra, ahogy Sven mellettem sétált, ugyanabban a maszkban és köpenyben, ami engem is takart. Ilyenkor tűnt csak fel igazán, amit az előbb is gondoltam, hogy mennyit változott alig néhány év alatt. Azt hiszem, az utóbbi időben túlságosan el voltam foglalva a saját nyomorommal ahhoz, hogy észrevegyem, mennyire nem volt már kisfiú, és sok dologban mennyire hasonlított rám. Sokáig nem tudtam azonban ezen merengeni, mert meglehetősen hamar elértünk a Szellemszállásnak nevezett romos épület előtti kerítéshez, ahol belefutottunk a két Mulciberbe. Felismertem a nosztallangot ábrázoló maszkot, a másik meg úgy loholt utána, hogy nem lehetett más, csak a fia. A parancsra egy pillanatra sem ellenkeztem, apám mellett hamar megtanultam, hogy az szent és sérthetetlen, így kérdés nélkül bólintottam. Megvártam, amíg elindulnak az ösvényen, aztán a kerítés mellé rejtettem a puskámat, felegyenesedni pedig már nem is volt szükséges. Kutyaként kevésbé volt feltűnő, hogy felügyelem a területet, pedig Merlinre mondom, gyűlöltem animágus alakban elázni. Nincsen rosszabb az ázott kutyaszagnál. Nyugodtan kocogva kerestem ki magamnak egy szimpatikus, magasabban fekvő pontot, ahonnan én biztosan láthatom és hallhatom az esetleges érkezőket, ők azonban még nem vehettek észre engem. Szinte leülnöm sem kellett ahhoz, hogy meg is érkezzen az első ember, egy fiatal fiú, talán Svennel egykorú lehetett, és nagyon magabiztosan csörtetett a Szellemszállás ajtaja felé. Volt egy olyan érzésem, hogy semmi keresnivalója nincsen odabent, pláne, hogy néhány perccel ezelőtt még egy zöld villanást is láttam az ablakokon keresztül. Megvártam, amíg elhalad mellettem és hátulról vetettem utána magam, morogva a csuklója felé csattintva a fogaimmal. Elkaptam a ruhája ujját, nem állt szándékomban tényleges fájdalmat okozni neki, valószínűleg csak egy kölyök volt rosszkor, rossz helyen. Határozottan rántottam rajta egyet, hogy visszatereljem a kapu felé - mintha egy koromfekete óriás schnauzer remek pásztorkutya lenne.
A Magic is Might pártolóinak díszes csapata könnyedén eléri a Szellemszállást és közel maradéktalanul be is hatolnak az épületbe. @Klaus Munter egyedüliként marad kint, animágus alakban, kutyaként őrizve a többieket. Bent - Gregory Goyle meggyilkolását követően - a mágikus kést keresik, azonban csupán az üres tokot találják meg. @Napoleon Mulciber elkáromkodja magát, tudja, hogy valaki ellopta a tárgyat, a gondolattól pedig, hogy ez a valaki közéjük tartozott és elárulta őket, nem tud szabadulni. @Sven Munter és @Sebastian Mulciber még kísérletet tesznek a széttúrt ládák és dobozok között, hátha csak elsodródott valamerre a kés, sikerrel azonban nem járnak. Végül Napoleon utasítására kilépnek az épületből, a csoport vezetője pedig előreszegezi a pálcáját, megidézve a Protego Diabolica kékes lángjait, mint elterelést. A táltostűz hamar körbeveszi a falut, majd egyre szűkülő körben halad egyre beljebb, ezzel veszélyeztetve megidézője ellenségeinek életét. A csapat együttesen indul tovább. (Mesélői instrukció: Mindenki a 2. csoportban folytatja a játékot.)
Merlin térde kalácsára, mikor fogja megérteni, hogy pont most nem flangálhat egyedül?! Nem emelem fel a hangom, az arcomra van írva a véleményem, azért egy szóban kifejtem a nemet, de már el is viharzik. Csak fújtatni tudok egyet magamban, s egy mondat erejéig még maradok, hogy akik itt maradtak, azok tudják, Rebecca-val tartok. Követem, direkt szavak nélkül, aztán mire kettőt pisloghatnék, szemerkélő eső ide, jelenet a színpadon oda, nem ott találom magam, ahol vagyok. Ez nem a tömeg sodársa volt, nem a robbantás okozta, akármi is....
Csak a hírszerző képzésről akartam volna bővebb tájékoztatást kérni, illetve szerezni egy prospektust, amikor lementünk a faluba. Arról nem is beszélve, hogy titkon abban is reménykedtem, hogy megszabadulhatok végre ettől az izomagyú suttyótól, aki lépten-nyomon a sarkamban loholt, mint valami kiskutya. Az utóbbitól azonban csak a börze nyújtotta kavalkádban tudtam meglépni, mert a beteges, törtető rajongásától hányingerem volt. Meg aztán, mit szólt volna az én drága barátom, ha vele lát? Jó, igazából mindketten magasról tettünk a másikra, nekem ez a kapcsolat leginkább arra kellett, hogy kicsit borsot törjek ennek a marhára az orra alá, és hogy flörtölhessek valakivel.
