Klaus Munter

El tudod képzelni a teljes belső béke érzését? Nem, nem a boldogságot, az elégedettséget vagy a nyugalmat, hanem magát a békét. Azt a békét, ami egy háború tomboló csatája után marad a lecsupaszított, véráztatta mezőn. Sötét, mégis megnyugtató tud lenni. Hiszen vége, végre vége legalább ennek az egynek, és csend van, fagyos némaság, amit gyászoló özvegyek sikolya sem tör meg, hiszen ők még nem tudnak arról, ami történt. Egyesek talán soha nem is fogják megtudni, ami jónak is hangozhat, azonban a bizonytalanság rettenetesebb lehet, mint a gyásszal való megküzdés és a továbblépés. De vége van, beköszönt a béke, az a béke, amiben ott lengedezik a következő csata szele, mint egy baljós árny az emberek feje felett. Éppen ilyen érzés egy súlyos pánikroham után magányosan szívni a cigarettát a fürdőszoba hideg padlójáról. Ez most lezárult, de a láncok oly' gyengék, bármikor újra szabadjára törhet a szörnyeteg. A szörnyeteg... Hah. Mintha nem te magad lennél az, önmagad egyetlen és legnagyobb ellensége.
Aztán visszaalszol, álmatlan, üres álomba, reggel pedig felkelsz, a ruha izzadtan tapad a testedre. Felkelsz, lezuhanyzol (ha veszed rá a fáradságot), és megpróbálod a tőled telhető legjobb arcodat mutatni a körülötted élőknek. Persze átlátnak rajtad, felismered a szemükben a szánalmat, amit irántad és a kisiklott életed iránt éreznek. De még így is megpróbálod leplezni, mosolyt erőltetsz az arcodra, amikor a testvéreidet hallgatod, engedelmeskedsz apádnak és gyengéden öleled magadhoz a feleséged. Mégsem olyan semmi, mint ezelőtt volt, a fény az alagút végén pedig már régen elveszett. Beletörődsz, hogy ez az életed.
Éjszaka megint pánikrohamod van, még időben kimenekülsz, hogy más ne lássa. Másnap megjátszod magad. Következő nap ismét.

A férfi a fotelben ül, néma csendben. A hálószoba sötétjét csak az újhold fénye töri meg, éppen eléggé ahhoz, hogy felesége békésen alvó alakját kivehesse a közös ágyukon. Mellette hideg a párna, mert az ő fejének kellene ott lennie. Hajnal van, talán három óra lehet, még ebben sem biztos, de abban igen, hogy nem bír aludni, nem képes rá. Nagyon fáradt, mint mindig, hiszen nem alszik túl jól egy ideje, a szeme alatti sötét karikák is erről árulkodnak. Szíve szerint legurítana egy pohár scotchot, hátha az segítene álmatlan álomba szenderülni, de tudja, hogy a nő nem örülne neki. Mellette mindig igyekszik az önmegtartóztatással, hogy ne lássa, mennyire szétesett a férje, akit addig egy teljesen stabil embernek ismert, a nyugalom és biztonság utolsó bástyájának. Nem, így nem ihat. Marad a másik lehetőség: újabb végigvirrasztott éjjel az ülőgarnitúrán. Ez legalább megszokott volt, valami, ami hozott egyfajta rutint az életébe, és talán nyugalmat is, ahogy szemei csendben figyelték az ágyon lassan, ütemesen emelkedő és süllyedő takaróhalmot. Merlinre, mennyire szerette ezt a nőt, és Merlinre, mennyire gyűlölte önmagát.
Mégis hogyan romolhatott el minden ennyire?
Ó, hát persze. Már ott nem volt semmi rendben, amikor ő megszületett. Elsőszülött gyerek, rögtön fiú, okos, intelligens, gyorsan tanul, korábban áll lábra mint a legtöbb gyerek és előbb tanul meg mágikus puskát forgatni a kezében, mint helyesen írni. Ígéretes, tökéletes örököse a Munter családnak, éppen olyan, amilyennek elvárják. És sosem engedte, hogy ezek a dolgok a fejébe szálljanak, hiába a sok dicséret és ajnározás, Klaus földhözragadt és szerény maradt, a testvéreivel gondoskodó és szeretettel teli. Mindenre ő nevelte Ludwigot és Svent is, amire csak egy másik kölyöktől tellett. Szerette őket, Merlinre, de szerette a testvéreit és szereti őket mind a mai napig... De persze semmi nem lehet tökéletes örökké.
Bármikor képes volt felidézni azt a végzetes napot, amikor apja karon ragadta őt és az akkor tizenegy éves Ludwigot, hogy felvonuljanak a hatalmas kastély egyik kihasználatlan tornyába. A két fiú lelkesen súgott össze, hiszen soha nem engedték őket lakóhelyük azon részére, ahová most igyekeztek. Számukra ez egy kaland volt, olyan, mint kint rohangálni az erdőben és felfedezőset játszani - csak még annál is izgalmasabb. Ez a boldog érzés egy csettintésre ért véget, az idő egyszerre tűnt megállíthatatlanul gyorsnak és mintha örökre megragadt volna minden abban az egy pillanatban. Klaus tehetetlen volt, nem tudott - nem mert - ellenkezni az apjával, így csendben, sápadt arccal nézte végig, ahogy megragadja Ludwigot a pizsamája nyakánál fogva és kitaszítja a torony ablakából. Mind a mai napig fel tudja idézni öccse utolsó szavait: apa, kérlek! Aztán csak egy rövid, de óráknak tűnő sikoly és egy tompa puffanás-loccsanás. Még most is úgy látta lehunyt szemei mögött a jelenetet, mintha csak percekkel ezelőtt történt volna. És arra is emlékezett, hogy magában milyen határozottan fogadta meg, hogy ő sosem fogja ezt megtenni.
De ugye nem szabad olyat ígérni, amit az ember nem képes betartani.
Biztos volt benne, hogy minden rendben lesz. Hogy boldog élet vár rá és a családjára, zökkenőmentesen, nyugalomban. Mindig így tervezte, mintha nem is létezne más lehetőség. Nem vágyott az akcióra, az izgalmakra, a kalandokra. Bőven elég volt neki abból annyi, amit a vadászatból és a mágikus lényektől szerzett, nem igényelte még az otthonában is. Kialakította maga körül a komfortzónáját, amiben nem volt helye másnak, mint a családnak, ott is elsősorban a feleségének.
Merlinre, mennyire rajongott azért a nőért, mintha más nem is létezne. Nem mondhatja, hogy az első pillanattól kezdve így volt, hosszú időt töltött el a fiatal nővel, mire megszerették egymást, mire összeköltöztek, mire igent mondott az eljegyzésre. De nem is lehetett volna másképpen. Salomé lassan, de biztosan küzdötte fel magát a legfontosabb családtagok listájának élére, ahol töretlenül áll. Klaus váltig állítja, hogy ember még nem szeretett úgy, mint ő szereti a feleségét. Soha nem tudna ártani neki. Mégis megteszi.
Esélytelen, hogy az ő gyereke is úgy járjon, mint Ludwig. Nincs az a világ, az a létezés, amiben ez megtörténhet, igaz? Vele minden rendben van, Salomé tökéletes, a gyerekük is az lesz, egyértelmű. Vagy talán mégsem. Ott volt a nő mellett végig, amíg vajúdott. Hagyta, hogy elszorítsa a vérkeringést a kezében, még mindig fel tudja idézni az elfehéredő ujjbegyek látványát. Bíztatta, nyugtatgatta végig, órákon keresztül. Aztán a kezükbe kapták a kis csecsemőt, Klaus arcából meg kifutott az összes szín. A szülés során semmi nem zavarta meg, semmi nem tudta elterelni a figyelmét arról, hogy Salomé szenvedését próbálja enyhíteni, de a vér látványától amúgy sem ájult volna el. Azonban attól a gyerektől, akit mindketten olyan nagy szeretettel vártak, annyira sokat készültek a fogadására... az minden erejét elvette és megremegtek a térdei. Biztos volt benne, hogy életképtelen a csecsemő, szinte nem is volt kérdéses, hogy nem éri meg az egy hónapos kort, talán az egy heteset sem. De az is lehetséges, hogy békésen leélte volna az egész életét. Azt viszont nem engedhette megtörténni. Majd később... Gondolta, mielőtt az apja meglátta volna az alig pár órás gyermeket és undorodó arckifejezéssel annyit mondott neki: intézd el. Ő pedig nem tudta, hogyan kell nemet mondani.
Salomé úgy kapaszkodott a szüléstől elgyengült karjaival a bepólyált babába, mintha az élete múlna rajta. Könyörgött, kérlelte a férfit, hogy ne vegye el tőle, hogy csak még egy kicsit hadd tarthassa a kezében, hadd ölelhesse magához. Elköszönni, nem kér többet, csak elköszönni. Klaus mozdulatai azonban robotikusak voltak, mintha saját magát csak kívülről látta volna, amint szótlanul megragadta a babát és kivitte a szobából. Éjszaka azonban, amikor álmatlanul ül a fotelben egy pohár whiskyvel a kezében, szemeit fáradtan a plafonra emelve, úgy hallja a szeretett nő fájdalmas sikolyát, ahogy soha mást életében.

Magas férfi, újabban szikár testalkattal, egykor széles és izmos válla már nincsen olyan jó állapotban, mint régebben. Haja rövidre nyírt, vörösesen csillanó barna, ami már fakul, színét vesztette és élettelen hatást kölcsönöz arcának. Annak az arcnak, ami egykor határozott, erős vonásokkal rendelkezett, most már beesett, sápadt, a szomorúságot sugárzó kék szemek alatt pedig egyre sötétebb karikákkal díszeleg. Tartását elveszítette, nem húzza ki mindig olyan szigorúan magát, mint eddig. Klaus Munter csupán halovány árnyéka egykori önmagának, és tekintetében szikrája sincs a változás reményének.