Napoleon E. Mulciber

Nomen est omen.

Mégis milyen pozitívumot hozhatna magával egy olyan név, mint a Napoleon? És a Mulciber? Mindkettő katona volt, az egyik egy őrült hadvezér, aki többszáz embert vezetett a halálba, a másik pedig egyike a többszáznak, akiket egy őrült vezér vezetett a halálba. Egy vezér, egy követő, a két kardinális pont, ami Napoleon Mulciber életében is megjelenik.
Vezető.
Munkájában hibátlan, már-már a tökéletességre törekszik, amit elvár másoktól is. Kegyetlen és kíméletlen főnök, azok a beosztottak, akik nem teljesítenek az elvárásainak megfelelően, borzasztó időszak elé néznek, aminek vagy megkeményedés vagy elmenekülés lesz a vége. Nem tűri a lustaságot, a pontatlanságot és a nemtörődömséget. Ő sem a semmiből jutott el oda, ahol most van, és az eddig makulátlan nevét továbbra is annak akarja tartani. Nem hagyhatja, hogy az alkalmazottai miatt essen folt az ő reputációján, ezt pedig véresen komolyan veszi.
A Magic is Mightnak tett szolgálataiban (ahogy korábban az Voldemorttal is volt) pedig éppen olyan, mint egy igazán jó katona. Nem kérdőjelezi meg a parancsokat, nem szól bele abba, amihez nincsen köze, és a véleményét csak akkor hangoztatja, ha azt kérik. Nos... talán ez a jelenlegi helyzetben nem annyira igaz, mint a második varázslóháború idején volt, elvégre a szervezet feje jelenleg a legjobb barátja, neki pedig az egész brit hálózat a kezében van. Ebben a helyzetben sokkal könnyebben találja meg a hangját és hajlandóbb megvétózni egy olyan ötletet, amit teljes katasztrófának gondol, ugyanakkor Brendan Byrne-nel szemben továbbra is alsóbbrendűnek gondolja magát. De ez nem zavarja, hisz abban, hogy így van rendjén és ezzel működik a legjobban a kettejük barátsága és munkakapcsolata egyaránt.
A családi élet... hogyan is nevezzük? Eléggé kevert. Családfőként határozott elvárásai vannak a gyermekeivel és a feleségével szemben is, elvárja a megfelelő viselkedést, a kifogástalan modort, és hogy a Mulciber név soha több szégyenfoltot ne szerezzen, pláne nem az ő általa irányított családban. Ez az, amit a külvilág lát, a színfalak mögött viszont más a helyzet. Otthon Napoleon és Ingrid kapcsolata teljes egyenlőségen alapul. Bíznak egymásban, komolyan beszélnek mindenről és terveznek meg mindent. Ha más lenne a felesége, nem okozna problémát neki, hogy elnyomja az asszonyt, de szerencséjére egy olyan nőt fogott ki, akivel nincsen szüksége ilyesmire. Gyermekeit nem tudja úgy kezelni, ahogy szeretné. Nincsen velük különösebben szoros vagy jó kapcsolata, bár a látszat ellenére nagyon szereti mindegyiket. Fiával rendszeresek az összetűzések, amikről reméli, hogy a kamaszkor végével megszűnnek, mert nem tud mit kezdeni az engedetlenségével. Higgadt embernek vallja magát, de Sebastian Mulciber kihozza belőle azt, amit soha, senki másnak nem sikerül.

A varázspálca halk koccanással ér a súlyos, régi fémlakathoz, ami a hatalmas szekrény ajtószárnyait tartja szorosan lezárva, ezzel elrejtve a mögötte rejtőző titkokat. Persze nem ez az egyetlen védelem rajta, annál sokkal fontosabb a tartalma, hogy gazdája egyetlen lakatra bízza őket. Védővarázslatok egész hada őrzi nem csak a szekrényt, de az egész szobát is. Az ablaktalan, sötét szobát, ahol a nagy tárolót leszámítva csupán egy kicsiny, kerek márványasztal foglal helyet, és az azon elhelyezett sekély kőtál, benne a különösen kavargó folyadékkal.
Ez a helyiség a legfontosabb Napoleon Mulciber életében. Magába foglalja múltja minden sötét pillanatát, minden borzalmas tettét, mindent, amit valaha is elkövetett mások kárára vagy éppen mások érdekében.
Kattan a zár, a lakat kinyílik és a nehéz ajtók halk nyikordulással tárulnak fel gazdájuk előtt. Az egész egy hatalmas polcrendszer, alacsony, mély fakkokkal, amik csordulásig teltek apró fiolákkal. Ezek mind szigorúan rendszerezve vannak, bár egy idegen számára kaotikusnak tűnhet. A rendszer ugyanis csak Napoleon fejében létezik, senki máséban. Egyedül ő tudja, merre vannak a családjával kapcsolatos emlékei, azok, amik a háborúból származnak, azok, amiket másoktól lopott el későbbi haszon és/vagy zsarolás érdekében, vagy éppen azok, amiket másoktól kapott megőrzésre. Minden egyes fiolának megvan a maga helye, és hiába rajta a címke a dátummal, Napoleonon kívül senki nem tudja, melyik mit rejt vagy a szekrény melyik eldugott pontjában találja meg a keresett darabot.
Kabátja zsebéből előhúz egy újabb fiolát. Pár másodpercig nézegeti a polcokat, mielőtt megtalálná a tökéletes helyet az emléknek. Címkét ragaszt rá, felírja a pontos dátumot, majd a helyére illeszti. Elidőzget a szekrény méretes tartalmán, bizonyos pontokon megakad a tekintete és hosszabb ideig mered rájuk - szinte hallani a fogaskerekeket az agyában, ahogy kattognak. Megrándulnak ujjai, már majdnem odanyúlt és előszedett egyet, hogy aztán tartalmát a merengőbe öntse és újra visszanézhesse annak a napnak az eseményeit. Még éppen időben állítja meg magát, nincsen erre szüksége. Enélkül is túl sokat mélázik a tettein, azok következményein, és túl sokszor nézi vissza azokat az emlékeket, amelyek a legnagyobb hatással voltak rá. Amikkel nem tud mit kezdeni, mert tudja, hogy katasztrofális döntést hozott, hiába nem volt más lehetősége.
Napoleon rengeteg rosszat tett az életében. Idegenekkel, barátokkal, családtagokkal... senki sem úszta meg, ezt pedig nagyobb átoknak éli meg mint azt, amit a testvérére hozott az élet. Hiszen neki mindig volt választása. Rengeteg mocsok tapad a kezéhez, köztük előkelő helyet foglalva a vér. Nem érez bűntudatott miatta, nem érzi azt, hogy a gyilkosságok, amiket a háború idején elkövetett, rossz döntések lettek volna. Míg másoknak ez lenne az, ami túl sok terhet tesz a vállára, neki éppen ezek a legkönnyebbek, mintha ott sem lennének. Ellenben vannak mások, amik olyan érzést keltenek benne, mintha ő maga lenne Atlasz, aki a vállán hordja az egész világot.
Kék szemei megállapodnak a fiolákon, de mintha túlnézne rajtuk, át a múltba, ahol szörnyű dolgokat vitt véghez. Eszébe jut a nap, amikor megkapta a Sötét Jegyet. Milyen büszke volt rá akkor, hogy ő is egy lehet Voldemort Nagyúr hűséges szolgálói közül, akik mind ugyanazért az ideológiáért harcolnak: a vértisztaságért. Ma sem rejtegeti az alkarján maradt csúf heget, amit a tetoválás hagyott maga után, nem látja értelmét és nem is szégyelli kimondottan. Még mindig hisz abban, hogy akkor a jó oldalt választotta, az viszont már nem biztos, hogy az, ahová ez vezette, éppen az a hely lenne, ahol elképzelte magát.
Nem várta soha, hogy majd szerelmes lesz és érzelmi alapon köt házasságot, őszintén nem is akarta megtenni. Fontosabb volt számára az épülő karrierje amneziátorként és az ideológia, az ideológia, az ideológia... Minden, amit egy megfelelő feleségben elképzelt, sokkal közelebb állt egy partnerhez, mint egy szeretőhöz, egy kollégához, semmint egy barátnőhöz. Nem dédelgetett hiú ábrándokat, hogy ezt valaha is megszerzi magának, de Ingrid minden várakozását felülmúlta. Sosem voltak szerelmesek, ahhoz is hosszú évek kellettek, hogy egyfajta ragaszkodás kialakuljon bennük egymás iránt, de a kapcsolatuk mégis különleges volt. Nem jó, de nem is rossz, szeretet és gyűlölet nélkül, olyan kötéllel kettejük között, amin számtalan kötéltáncos megfordulhatott volna, soha nem szakad el. Mindez talán annak köszönhető, hogy pontosan ugyanazt akarták az élettől: hatalmat és erőt. És hasonlóan is képzelték el ezt.
Csakhogy a házasságban, pláne az olyan elrendezett frigyben, amilyen az övék is, vannak elvárások, amik nem mindig felelnek meg az elképzeléseknek és az egyéni céloknak. A gyerek pedig lassan jött, nagyon lassan. Próbálkoztak, igyekeztek, hurokként szorult a nyakukra nem csak a családjaik elvárása, de a sajátjuk is. Aztán, sok év után megjött Maud, nem sokkal később pedig Sebastian is. Napoleon nem volt soha mintaapa, egyáltalán nem neki való a családi élet, de nem is törekszik érte. A maga módján szereti a gyerekeit, jól bánik velük és bármilyen bajból kihúzná őket, ha arról van szó. Azonban arról is szilárd elképzelésekkel rendelekzik, hogy ezeknek a gyerekeknek hogyan kellene viselkedniük, milyennek kéne lenniük, és hogyan kéne viselkedniük, akár otthon, akár társaságban. Nem lehet elmondani, hogy nagy sikerrel járt volna ezen a téren.
Aztán ott van a munka. Az egyetlen, amiben mindig sikerélménye volt, van és lesz is. Már az akadémián kiemelkedő tehetségű amneziátor jelölt volt. Úgy törölt emlékeket, mint senki más, a parancsnokságon eltöltött évek során pedig szinte tökéletesre fejlesztette a varázslatot, mintha a legegyszerűbb lenne kimondani, hogy Exmemoriam. És nem csak kiszedni tudott, hanem módosítani is, meglévő emlékeket teljesen megcsavarni, hogy soha többé ne lehessen helyrehozni őket, ahogy teljesen új, fiktív események gyártása sem okoz már neki gondot. Nem csoda, hogy milyen gyorsan lépdelt felfelé a ranglétrán az Amneziátor Parancsnok pozíciójáig, ahonnan aztán egyenes út vezette a Főosztályvezetői posztra. Tudását rengeteg helyen kamatoztatta, nem csupán a hivatalos munkájában, de a Voldemortnak tett szolgálataitól kezdve a máig tartó foglalkoztatottságáig a Magic is Might szolgálatában. Egyetlen hely volt, ahol soha nem akarta használni: a családja.
Aztán jött Minnie és Francesca.
Napoleon kapcsolata az anyjával sosem volt felhőtlen, de élete első felében nem gyűlölte őt. Nem volt rá oka, hogy megtegye. De a tény, hogy milyen hosszú éveken át titkolta gyermekei elől azt, amivel egész életükre kárhozatra ítélte őket, segített meglépni ezt a szintet. Napoleon igyekezett ott lenni a húgának, egyetlen és legkedvesebb életben maradt testvérének, de sokat ő sem tehetett érte. Nem volt mód a vérátok megállítására, de még lassítására sem. Elzárhatta volna Minnie-t a világ elől, messzire, hogy soha senki ne találja meg, ne árthasson neki és ne derüljön ki a család mocska, de nem tehette ezt meg vele. Nem volt képes megtenni. Miatta és önmaga miatt sem. Túlságosan szerette azt a vörös hajú lányt, annyira, hogy már az sem tudta zavarni, amikor utoljára változott rókává. Azok az utolsó hónapok azonban nem voltak könnyűek.
Amikor húga megszülte kislányát, már tudta, mit kell tennie. Volt három trimeszternyi ideje kitalálni, hogy mit fog tenni és hogyan fogja véghez vinni azt. A mai napig tisztán emlékszik rá, amikor utoljára látta emberként húgát, amint az a törékeny csecsemőt szorongatja karjai között. Még fiola sem kellett hozzá, belerejtett emlékkel, hogy ezt bármikor felidézze. De az idő sürgetett. Elvette először a gyermeket, majd az emlékeket is. El kellett hitetnie a családdal, hogy Francesca Mulciber a legkisebb testvér, a soha meg nem született harmadik. Emlékeket törölt és újakat kreált felesége és gyermekei agyában is, mindent nagyon alaposan, foltok nélkül hagyva. Nem bukhattak el ezen, nem most. Csak azt nem tudja, mi lesz akkor, amikor Francescán is eluralkodik az, ami miatt édesanyja most a kúria egyszerre legkedveltebb és legkiállhatatlanabb teremtményeként él. De ez majd a jövő zenéje - mindig ezzel nyugtatja önmagát.
Szó nélkül zárja be a szekrény ajtaját. Kattan a zár, elül a fény. Néhány távolodó lépés, egy, kettő, három, négy, már az ajtónál is van. Magára hagyja a Merengőt és az emlékeket, hogy terhük őhelyette csak a szekrényt nyomja.

Napoleon egy teljesen átlagos férfi. Átlagos magassággal, átlagos testalkattal és jellegtelen vonásokkal van megáldva. Arcának vonásai messze állnak a markánstól, kissé talán femininek is, bár ez ahogy idősödik, úgy látszik meg rajta egyre kevésbé. Egykor barna haja már javában őszül, halántéka régen elfehéredett, de máshol is egyre jobban látszik rajta az idő. Őt ez nem zavarja, azt állítja, hogy amíg nem kezd el kopaszodni, nincsen semmi problémája.
Öltözködése letisztult és egyszerű, a feltűnéskeltés csírája sincs meg benne. Ruházata persze drága, a legjobb szabók által készített darabok, mert fontos számára, hogy megjelenése tükrözze neveltetését és pozícióját a társadalmi ranglétrán. Nos, talán ebből a szempontból mégis képes feltűnést kelteni.
Kisugárzása tiszteletet parancsoló, noha nem olyan mértékben, hogy már félelembe hajlik. A kollégái és a beosztottjai hallgatnak rá és tisztelik, de akadnak, akik mélységesen lenézik. Ennek minden bizonnyal köze van a bal alkarját elcsúfító Sötét Jegy maradványaihoz.