Újabb nap, újabb adag munka, újabb fellépés és újabb fárasztó éjszaka a színházban. Nem zavart a monotonitása, hozott valami rutint a napjaimba és teljesen lefoglalta a gondolataimat, amikor azok a leginkább tönkre akartak tenni. Szerencsére ez egyre kevesebbszer fordult elő és nagyrészt jól éreztem magam, mind a bőrömben, mindpedig nagy általánosságban nézve a dolgokat. Jó volt a felszabadultság érzése. Azért a cigarettáról nem tettem még le, annyira nem éreztem késznek magam, hogy még attól is meg akarjak szabadulni. Majd idővel leteszem, ebben biztos voltam, mert nem akartam az egész életemet büdös füstszagúan leélni, de amíg szükség volt rá, hogy lenyugtassa az idegeimet, addig megtartottam. Két felvonás között is jólesett a szünetben, amikor dolgozott bennem az adrenalin. Sosem értettem meg, hogy a gyakorlottabb színészek hogyan képesek a világ minden nyugalmával fellépni ennyi ember előtt, mert nálam lehetetlen vállalkozásnak tűnt, hogy ezt valaha is elérjem. Egy emberöltő nem lenne elég hozzá. Most is kint álltam az épület mögött a kövezett úton, kényelmesen billegve előre-hátra a talpamon. Már nem volt hová sietnem, véget ért az előadás, remekül sikerült, én pedig annyira élvezhettem ki a cigit, amennyire csak akartam. A fránya jelmez persze továbbra sem volt valami kényelmes, de ráérek még átöltözni. Habár ha tudom, hogy nem egyedül fogok idekint ácsorogni, talán még bagózás előtt átveszem a jelmezem… Hátranéztem, amikor kivágódott az ajtó, de legnagyobb meglepetésemre nem az egyik kollégám vagy valamelyik újságíró állt ott (nem mintha lett volna ma egy is az előadáson), hanem az egyik Briggs ivadék. Hosszú másodpercekig bámultunk egymásra, mint két idétlen holdborjú, szerintem egyikünk sem tudott mit kezdeni ezzel a meglehetősen váratlan és érthetetlen helyzettel. Mégis mennyi esély volt rá, hogy éppen itt fogunk találkozni? Nem szólaltam meg, nem köszöntem, és nem akartam reagálni sem arra, hogy megfordul és visszamegy. Tisztában voltam vele, hogy ő nem tehet arról, amilyen a testvére volt, de nem voltam annyira diplomatikus ember, hogy attól még ne tartsam ellenszenvesnek pusztán a rokonsága miatt. De szarul volt, láttam rajta, hogy nem érzi jól magát, és akármennyire próbáltam nem odafigyelni, rájöttem, hogy a lelkiismeretem erősebb annál, hogy csak úgy hagyjam szenvedni. Lemondóan felsóhajtottam és eldobtam a cigimet. - Várj! -szóltam utána, majd levettem magamról a vállamra dobott pulóveremet és a lépcsőre raktam. Határozottan, de nem erőszakosan megfogtam Harper karját, ha akarja, simán kihúzza magát a kezemből, aztán leültettem a lépcsőre. -Úgy nézel ki, mint aki mindjárt elájul. Jól érzed magad? -Nyilván nem érezte jól magát, de hátha elmondja, mi baja van. Leguggoltam elé, mert nem akartam fölé tornyosulni (hah, mintha olyan toronymagas lettem volna). - Hozzak egy pohár vizet? -Hölgyeim és uraim, bemutatom önöknek Caroline Daphne Dolohovot, akinek az empátiakészsége és az egészségügyi problémákra való felkészültsége kimerül abban, hogy “hozzak egy pohár vizet”. Kitagadom magam apám helyett is.
Egyelőre nem igazán volt lehetőségem és időm belegondolni, hogy milyen bizarr is a jelenet, ami most itt elkezdődött. Kyle Briggs egyik áldozata megsegíti a fiú húgát, mielőtt az idehal. Egész jó cikk lenne belőle, majd megpályázom a Reggeli Prófétánál, biztosan nagyra értékelnék az ötletemet. De viccet félretéve tényleg annyira minimális volt ennek az eseménynek a bekövetkezte, hogy már-már regénybe illő volt, vagy egy Eggsy Fudge-féle színdarabba. De mégis mi mást tehettem volna most? Nem voltam a világ legnagyobb filantrópja, Merlinre, milyen messze álltam attól, azonban egy ilyen helyzetben nem segíteni… Nos, szerintem hónapokig próbálnám lemosni magamról úgy a mocskot, ahogy egy évvel ezelőtt is tettem. Tehát segítettem, legalább ezzel is bebizonyíthattam mind magamnak, mindpedig másoknak és talán az egész világnak, hogy én jobb vagyok. Jobb azoknál, akik jogtalanul megvádoltak és ha lehetne, most is a cipőmre köpnének. Egyébként is, Harper soha semmi rosszat nem tett ellenem. Mindennek pedig semmi köze nem volt a politikához. Hidegen hagytak apám dolgai és a jelenlegi harca Briggsékkel, akár benne volt az én nevem is, akár nem. Eléggé belefáradtam már ahhoz, hogy igyekezzek a lehető legtávolabb maradni ettől az egésztől. Nem állítom, hogy nem fordult meg a fejemben, mekkora eszköz lehetne ez apa kezében, ha tudna róla, ha beállíthatna mint egy igazi jólelkű lányt, aki még a rosszakaróin is segít. De csupán egy kósza gondolat volt, amit egy percig sem vettem komolyan. Nem akartam senkit sem kihasználni, aki ilyen védtelen volt, mert pontosan tudtam, milyen érzés az. - Öhm… értem. Azért ez nem hangzik túl jól. -Bizalmatlanul néztem a fura kis eszközre a kezében. Fogalmam sem volt, mi lehet az, de biztos valami gyógyászatra használatos dolog, ha azt akarta használni a fuldoklása ellen. Egyáltalán miért fuldoklott? Be kellett vallanom, hogy nem vagyok túl tájékozott ebben a témában, a medimágia soha nem vonzott. - Biztos vagy benne? Nagyon sápadt vagy. Hívhatok segítséget, talán jól is jönne, mert egyáltalán nem értek az újraélesztéshez. Kicsit meglepődtem a kérdésén. A színházból jött ki ő is, nyilvánvalóan a darabot nézte, hacsak nem bújt el egész időre a budiban mint az a sültbolond csöves bácsi, aki azt hitte, hogy a WC tartályba szarni a legjobb ötlet. De Harper legjobb tudomásom szerint nem volt bolond, úgyhogy valószínűleg ott volt ő is a nézőtéren. Akkor hogyhogy nem látott? Nem sértette az egómat, inkább csak furcsa volt. - Valahol a kettő között. Nevezzük fontos mellékszerepnek, a szövegkönyvben is valami hasonló áll, azt hiszem. Ha úgy vesszük, fontos, azt hiszem. -Megvontam a vállam. -És te? Teljesen egyedül jöttél vagy csak itthagytak a többiek? Kezdett kényelmetlenné válni a póz és a lábaim közölték velem, hogy nem akarok tovább guggolni. Úgyhogy felegyenesedtem, megigazgattam a jelmezemet, aztán leültem Harper mellé. - Nem szívesen hagylak itt ilyen állapotban, de ha zavarok, csak szólj és már itt sem vagyok. Frida, a jelmezesünk úgyis biztosan meg akar majd fojtani, amiért cigiszagúan adom vissza a jelmezt. Megint.
Undorító dolognak tartottam volna felhasználni a családja ellen azt, hogy Harper rosszul van. Apám talán megtette volna, sőt, szeretném tagadni, de valójában mind tudjuk, hogy bűntudat nélkül megtenné. Én azonban nem akarok lesüllyedni arra a szánalmas és gusztustalan szintre, amit Briggsék ütöttek meg velem. Utólag már sokkal jobban bosszant az a tudat, hogy hányan lehetnek még, akikkel valaki azt tette, amit Kyle velem, és soha az életben nem adtak nekik semmi vigaszt. Én jó helyzetben voltam, mert apám befolyásos ember volt, de akinek nincsen ilyen szerencséje, az vajon hogyan járhatott? Nem akartam jobban belegondolni, csak felhúznám magam rajta. Mindenesetre nem akartam olyan lenni, mint Briggsék. - Hát… pedig elég vészesnek tűnik. Mármint, te nyilván jobban tudod, de akkor is. Rossz nézni. -Ezzel biztosan nem segítettem a helyzetén, de őszinte akartam lenni vele. Nem csak ebben, igazából minden másban is, ha esetleg szóba jönne. De volt egy olyan érzésem, hogy egyikünk sem akar beszélni róla. Azt hiszem, tényleg aggódtam érte. Nem állt szándékomban még egy Briggs halálát magamra vállalni, még csak az kellett volna, hogy ezt is rajtam verjék le… - Rendben van, te tudod. De ha kell valami, tényleg szólj. Elég kellemetlen lenne egy színház mögötti sikátorban meghalni. -És ha megtenné, én elszaladnék és eltüntetném a nyomaimat is. Továbbra sem kell még egy halott Briggs a nyakamba. Felvontam a szemöldököm a szavaira, de nem válaszoltam semmit. Én is egyedül jártam régebben színházba, de az nekem természetes volt. Mellette apáék is elkísértek többször, de amikor heti többször is mentem volna - amire nekik nyilvánvalóan nem volt idejük -, akkor magamnak kellett megoldanom. És soha nem zavart a gondolat, hogy kilógjak a Roxfortból és megnézzek egyedül egy színdarabot, de sokmindent feltettem volna rá, hogy Harper nem azért volt egyedül, mert egyedül akart lenni. Nem lepett meg, nem vártam többet a családjától azok után, hogy a saját fiuk halálára is annyi reakciójuk volt, hogy politikai hasznot próbáltak hajtani belőle. Azt hiszem, egészen megsajnáltam. - Igen, tényleg jó kis darab. Örülök, hogy a része lehetek. -Valamiért biztos voltam benne, hogy nem nézte végig, ha már ilyen állapotban jutott ki a színház mögé. Nem tudtam, mi baja van, de tuti nem egyik pillanatról a másikra jött rá. Őszintén örültem, hogy Hunter személyében volt egy mugli születésű barátom, mert másképp soha nem jöttem volna rá, hogy mit jelent felhívni valakit. Persze logikus, bagollyal nem mehet sokra, mert megfullad, mire bárki is ideér. - Mára már nincsen dolgom, csak egy cigit akartam elszívni, mielőtt hazamegyek -vontam meg a vállam. -És te… te hogy vagy? Már leszámítva ezt a fuldoklós izét, ami szerinted semmiség.
Felvontam a szemöldököm a szavaira. Éreztem, hogy próbálja körüljárni a témát, amit nem tudtam, hogyan kéne lereagálnom. Egyrészt értékeltem, hogy tekintettel volt rám, akkor is, ha nem miattam, hanem önmaga miatt tette, másrészt meg pont ugyanolyan zavaró volt, mint amikor az ismerőseim jártak úgy körbe, mintha hímestojás lennék. - Dolgok, mi? -kérdeztem vissza, elfojtva egy horkanó nevetést. -De ja, megértem. Ha történnek dolgok az sokmindent megváltoztat. -Hirtelen kezdtem megbánni, hogy eldobtam azt a cigarettát, de nem volt pofám újra rágyújtani és nem is lett volna túl biztonságos neki. Tényleg nem akartam, hogy még egy halott Briggs legyen a soha meg nem történt gyilkosságaim listáján. Nem állt szándékomban kihasználni az állapotát, én nem az apja voltam meg a nagybátyja, akik egy lány nyomorúságából hajtanak hasznot maguknak. Talán az én apám is megtette volna ugyanezt, nem véletlenül nem állt szándékomban neki és Fionának beszámolni erről a különös találkozásról. Legalább ennyivel legyek már jobb, mint az ő elbaszott családja… vagy mint az enyém. - Elhervadni mint a virág és elfogyni mint a gyertyaszál? Hát nem tudom, az olyan unalmasnak tűnik. Ha tudnám, milyen vég vár rám, egész biztosan nem otthon akarnám eltölteni a szobám magányában, hanem valami gyönyörű helyen, mondjuk Dél-Amerikában. Persze a színház mögötti, cigicsikkes aszfaltnál jobb az ágy is -tettem hozzá. -Egyébként sem vagyunk egyformák, ami jobb is. Nem hiszem, hogy a világ el tudná viselni, ha több lenne belőlem. -Igyekeztem kedélyesnek tűnni, legalább egy egészen kicsit, hogy ne érezzük annyira feszélyezve magunkat. Egyébként sem tudtam nagyon mit kezdeni ilyen sötét témákkal, csak viccelődni rajtuk. Nem, nem volt egészséges megoldás, egyáltalán nem, ezt még a pszichológus is megmondta, amíg hajlandó voltam eljárni hozzá a terápiás ülésekre. Mindegy is, Harper láthatóan nem volt ezzel úgy, mint én. -Ne kérj bocsánatot, teljesen egyetértek veled. Bizonyos időszakokban sokat gondol az ember a halálra, ki milyen módon. Nekem is megfordult már a fejemben, hogy talán a túloldalon minden jobb lenne, bármi is legyen ott. Végül is nem nekünk fáj igazán, hanem azoknak, akik itt maradnak. Mindegy is, tényleg hagyjuk ezt a témát, mert még a végén beutalnak mindkettőnket a Szent Mungoba szuicid késztetések miatt. Meglepett a kérdése, nem is tudtam, mit kellene válaszolnom erre. Nem is voltam biztos benne, hogy akad kedvencem a szerepeim között. Mindegyiket élveztem valami miatt, vagy a kihívásért, amit jelentett, vagy pedig az ellenkezője miatt. Szerettem azokat a karaktereket, akikkel könnyű volt az azonosulás és mindenemet beleadhattam a játékba. - Hát, azt hiszem Nyinát mondhatnám a Sirályból. Elég klisés egy félorosztól, hogy pont a orosz dráma egyik legismertebb darabjából választ, de tényleg ő az egyik kedvencem. Azt hiszem, elég testhezálló. -És persze akkor működött tökéletesen, amikor Dante játszotta Trigorint. De ebbe már nem mentem bele, valószínűleg nem mondott volna sokat neki Dante neve, nekem pedig nem ment olyan könnyen, hogy még ebben is megnyíljak neki. Mert én sem bíztam benne és a családjában. Nagyokat pislogtam a szavaira, mert nem tudtam hová tenni, amit mondott. Nem igazán voltam naprakész a Roxfort eseményeivel, amióta leléptem onnan egy életre. Nem is érdekelt a benti dráma, ha őszinte akarok lenni, bőven elég volt az a pár morzsa, amit az öcsémtől sikerült megtudnom. Úgyhogy az is váratlanul ért, hogy Harpernek évet kellett ismételnie. Habár elnézve az egészségügyi állapotát, nem meglepő. - Az… hát, nem túl kellemes. Pláne elveszíteni a kviddicset, tudom, hogy neked is sokat jelentett. Jó játékos voltál. -Nem túl megnyugtató válasz, de nem is tudtam, mit mondhatnék erre. Tényleg sajnáltam, hogy idáig fajult a helyzet, sosem kívántam ezt neki. Ő nem volt olyan, mint a családtagjainak egy része… Sokáig csendben maradtam a kérdése után. Egyrészt nem tudtam, mit is mondhatnék, hiszen a válasz csak elkeserítő lehetett. Viszont nem akartam hazudni sem, ha már ő is őszinte volt velem, tőlem is ez a legkevesebb. Még akkor is, ha nem feltétlenül tetszik neki, amit mondok. - Hát, még életben vagyok, azt hiszem, ez is egy nagyobb siker. Rászoktam a cigire, csak fűvel tudok úgy aludni, hogy ne legyenek rémálmaim, de ezt leszámítva kezdem összeszedni magam. Nem jó, de nem is tragikus. -Ez van, ennyit tudtam mondani neki a jelenlegi állapotomról. Ez volt a rövid történet és a majdnem teljes igazság.
Nem akartam egyébként megbántani a reakciómmal, ami azt illeti, nem is ellene szólt. Csak frusztrált, hogy az emberek milyen ügyesen tudnak kerülgetni egy témát, ami nem tetszik nekik. Megértettem, nyilván megértettem, hogy ezekről a dolgokról ilyen nyíltan beszélni fájdalmas dolog és közelebb is hozza az emberhez az eseményeket, sokkal valósabbá válnak a hatására. De éppen ez lett volna a lényeg, hogy ne lehessen eufemizmusokba burkolni egy tragikus és erőszakos történést. Éppen emiatt (is) virágzott olyan szépen az áldozathibáztatás intézménye. - Nem azért mondtam. Csak szeretem, ha az emberek kimondják, amire gondolnak, mert egyszerűbb szépíteni rajta és úgy tenni, mintha egy apróság lenne, de egyáltalán nem az. Persze most nem éppen rád gondolok, mert ezt te sem kívülállóként tapaszaltad meg. -Elhallgattam egy fél pillanatra. Tudtam, hogyan akarom folytatni, de azt nem, mennyit kéne mondanom. Nem akartam rosszat neki, őszintén nem, viszont azzal, ami bennem volt, nagy volt a valószínűsége, hogy mégis megteszem. -Az a helyzet, hogy egyáltalán nem sajnálom Kyle halálát. Szerintem pontosan ott van, ahol lennie kell, egyedül azt bánom, hogy nem szenvedett többet előtte. Azt viszont nagyon is sajnálom, hogy neked és az öcsédnek el kellett veszítenetek egy testvért. Bele sem akarok gondolni, milyen lenne Alexander nélkül… Szóval sajnálom, komolyan. -Na jó, talán mégis finomíthattam volna a szavaimon. Ismét rövid csend állt be közöttünk, de nem zavart. Kicsit emészthettem a szavait. Mégis milyen érzés lehet tudni, hogy meg fogsz halni, pláne ilyen fiatalon? A tudat, hogy nem fogsz megházasodni, nem lesznek gyerekeid, vagy ha mégis, már azzal is arra ítéled őket, hogy korán gyászoljanak. Merlinre, milyen kibaszott rövid az élet. - Ez nagyon hülyén fog hangzani, mert nem tudom, hogy működik ez az egész, de… ha félsz attól, hogy vége lesz, és egyedül vagy, írj egy üzenetet. Igyekszem ott lenni. Nem én vagyok a legjobb társaság, ezt jól tudom, de senkinek sem kellene egyedül meghalnia. -Kivéve Kyle-t, de ezt már nem mondtam ki hangosan. Éppen eleget beszéltünk róla eddig is. -Nem baj, jól is teszed. Az élet értékes dolog. Csak… vannak időszakok az ember életében, amikor hajlamos erről megfeledkezni. Nem voltam büszke rá, hogy előfordult több alkalommal is, hogy a halálra gondoltam, az elmúlást idealizáltam és úgy tekintettem rá, mint egy tökéletes, romantikus végkimenetelre. Azóta persze rájöttem, hogy ezt csupán a traumám mondatta velem és ostobaság volt valaha is arra gondolnom, mennyire jó lenne eldobni magamtól mindent, amim csak volt, azért, hogy végre aludni tudjak. Nem érte volna meg, és mérhetetlenül hálás voltam, hogy mégis itt vagyok, mert sosem engedtem manifesztálódni a sötét gondolatokat. - Nehéz nem érezni a kötődést a karakterhez. Egy gazdag, orosz lány, halott anyával, újranősült apával, akinek minden álma, hogy színésznő legyen. Meg ott van benne a szerelmi történet és még más egyéb is, amit a saját életemhez illőnek érzek. -Sosem felejtem el azt az idézetet Trigorintól, ami a legutolsó alkalommal, amikor a nézőtérről élveztem az előadást, teljesen beleégett a fejembe. Egy fiatal lány, olyan, mint maga: szereti a tavat, akár a sirály, és boldog és szabad, akár a sirály. De jött egy ember, aki meglátta, és unalmában elpusztította, mint ezt a sirályt. Azóta is az egyik kedvencem volt, amit valaha a színpadról hallottam. Lehetséges, hogy nem kellett volna a füvet emlegetnem. Több volt, mint amit hallania kellett, már csak az hiányzott, hogy véletlenül elszólja magát otthon, akár akaratán kívül. Lehet, a holnapi Reggeli Próféta címlapján ott lesz a jól megszerkesztett arcom, hogy “A mágiaügyi miniszter unokaöccsének meggyilkolásával vádolt Caroline Dolohov keménydrogos Zsebpiszoktöltelék lett”. Viccesen hangzik, ja nem. - Hát… olyasmi. Én nem nevezném rendes drognak, azért nem olyan, mintha intravénás cuccokat tolnék, inkább mint egy cigi extrákkal -vonogattam a vállam zavartan, próbálva menteni a menthetőt. -Lesz jobb, persze. Idővel minden jobb lesz, csak odáig el kell jutni, ahhoz viszont kell ez a kis mankó. Nem áll szándékomban túl sokáig füvezni, amint lehet, megpróbálom letenni, ha meg nem sikerül… Nos, valahogy csak lesz majd.
Bólintottam csak a megjegyzésére, ő biztosan jobban tudta, hogy melyik iker az idősebb, elvégre az egyik fele volt a párosnak. Engem pedig különösebben nem érdekelt, hogy melyikük született előbb, nem éreztem azt, hogy sokat hozzátenne az életemhez vagy lényeges információ lenne a jövőmre nézve. Azért elraktároztam magamban, hogy ha esetleg megint felmerülne ez a kérdés, akkor pontos legyek. Azt pedig megértettem, hogy a többire miért nem akar reagálni, senki sem szereti, ha a halott testvérét szidják, gondolom. Szerencsére az én öcsém még életben volt, és örültem volna, ha ez így is marad. Aztán mégis reagált rá. - Értem, mire gondolsz. És sajnálom, hogy van ember, aki így gondolkodik a testvéredről, mert biztosan kurva szar érzés, de nem tehetek ellene és az igazság az, hogy nem is akarok tenni. Szeretném azt kérni, hogy ne haragudj érte, de neked is ugyanúgy megvan hozzá a jogod, ahogy nekem ahhoz, hogy gyűlöljem Kyle Briggs emlékét is. Szerintem ez így tiszta, én pedig nem neheztelek, bárhogy is érzel vagy bármit is gondolsz mindezzel kapcsolatban. -Éreztem, hogy le kellene zárnunk ezt a témát. Szükségem volt rá, hogy kimondjam mindezt, éreztem, ahogy a lelkem valamivel könnyebb lett, mégis tudtam, hogy elértük a határt. Nem akartam, hogy ő még rosszabbul érezze magát, nem állt szándékomban kínozni vagy szenvedést okozni neki. Elmosolyodtam a szavaira, vagy talán az arcán ülő döbbenetet látva, lehet mindkettőn is. Őszinte volt, semmit nem kellett megjátszanom hozzá. Pedig én magam is meg voltam lepve, sosem gondoltam volna egy pillanatra sem, hogy éppen mi fogunk ilyen ajánlatokat feltenni egymásnak. De ez így volt helyénvaló, kivételesen tényleg azt éreztem, hogy valami jót csinálok, valami igazán jót és hasznosat. - Ezeken a gondolatokon már túl vagyok, azt hiszem. De köszönöm, ha szükségem lesz rá, igénybe veszem. Ha valakinek elhiszem, hogy tényleg van, amiért érdemes élni, az azt hiszem, csak te lehetsz. -Elvégre ki más tudná, milyen szép és jó az élet, mint az, akitől korán elveszik? Egész biztosan nem az, aki el is dobná magától, mint egy használt rongyot. Látva, hogy összébb húzza magát, levettem a pulóveremet, ami eddig a jelmezemet takarta és felé nyújtottam. Kettőnk közül neki veszélyesebb, ha esetleg megfázik, nem én táncolok a halál küszöbén. - Nos, ez egy nagyon jó kérdés -gondolkodtam el, hiába nem volt a kérdés komoly. -Kicsit olyan, mint a tyúk meg a tojás. Vagy Csehov időutazó volt és beleírta a nyomorult életemet a színdarabjába. -Ha így volt, akkor Csehov bekaphatja a bal bokámat. Először felnevettem, amikor visszakérdezett, de rögtön le is intett, hogy nem akarja hallani a válaszomat, aztán a következőkre úgy néztem rá, mint valami űrlényre. Pedig a családom és a barátaim szerint is éppen én vagyok az űrlény, mégis, most úgy éreztem, hogy Harper az. Hogy miért? Mert olyat vetett fel, ami nekem rohadtul nem jutott az eszembe, pedig egyáltalán nem volt bonyolult megoldás. - Nos… erre eddig még nem gondoltam. De most, hogy mondod, lehet megpróbálhatom, jó ötletnek tűnik. Majd megkérdezem a pszichomágusomat, szerintem ő is örülne neki, ha nem lenne büdös fűszagom. -Meg Dante is, az ő véleménye pedig még jobban számított.
