Pálca: Körte, Holdborjú szőr maggal, 8 és fél hüvelyk
Aki voltam
Szerettem az embereket, a társaságot, az új ismeretségeket. Mindig nyitott voltam mindenki felé, szerettem hinni, hogy nincs bennem előítélet - bár utóbb rá kellett jönnöm, hogy ez nem volt igaz, most sem az. Imádtam társaságban lenni, még ha nem is a középpontban, az sosem volt nekem való. Talán a figyelem miatt, amit a bácsikámnak köszönhetően a családunk kapott, talán csak így születtem, de így volt. Sosem voltam a középpont, mégis mindenben benne voltam, legyen az bármilyen őrültség. Nem voltam valami visszafogott személyiség, a magam szende módján meglehetősen karakán tudtam lenni. Félreértés ne essék, tiszteletben tartottam a szabályokat, a legtöbbjüket követtem is. (Bár a szigorúan veszélytelen mókákra sosem mondtam nemet, hiszen a jó sztorik, amiken később nevetünk nem a szabályokat követve születnek.) Ez a karakánság másban nyilvánult meg. Be sem állt a szám. Bármikor, bárkivel és bármiről el tudtam csacsogni, még a legjelentéktelenebb témával kapcsolatban is. Szerettem beszélni, de figyelni is, ugyanis imádtam megismerni az embereket, információkat gyűjteni róluk. Noha ezzel soha nem éltem vissza, célom sem volt vele, azon kívül, hogy így pontosabb képet tudtam alkotni. Gondolom már kitaláltátok, hogy sosem voltam egy Queen Bee, mint ahogy az unokanővérem, nem gyűjtöttem magam köré lányokat és nem néztek rám sosem irigykedve a többiek. (Az utálat már más tészta, hiszen héé, Briggs a nevem és sokan nem igazán bírják Maurice bácsit... na jó, sokan kifejezetten gyűlölik.) De ez nem hiányzott, ahogy az sem, hogy olyan népszerű lányok - esetemben inkább fiúk? - álma és olyan hírhedt sem lettem, mint Kyle és amilyen mostanában Mason volt - nem lettem volna és nem is lennék képes másokat bántani csak azért, mert valami nem tetszik velük kapcsolatban. Én csak... én voltam a magam csendes, kedves, meghúzódó gyakran mégis harsány valóságában. Nem akartam kitűnni a diákok közül, csak egy lenni a hömpölygő tömegből. Ettől függetlenül, nem tagadom, mindig is élveztem azt a biztonságot, amit ezeknek az embereknek a pozíciója nyújtott. Nem dicsekedtem, nem híreszteltem, de olyan nyugodtan töltöttem az első négy és fél Roxforti évemet, mint kevesen.
Akivé tettetek
Vétkesek között, cinkos aki néma, szokták mondani, én pedig az utóbbi tizenkét hónapban pontosan így éreztem magam. Hiába nem érzem így, mára már én is elhiszem, lehet igazuk van: az is vagyok. Az emberek hol szánakozva, hol sajnálkozva, hol pedig elítélően néznek rám, attól függ, hogy éppen hol vagyok. Még ha nem is mondanak semmit, szinte látom a tekintetükben ezeknek az érzelmeknek az egyvelegét. A lány, akinek megölték a bátyját. A lány, akinek a bátyja megerőszakolt többeket is. A lány, akit nem lehetne végre békén hagyni? Ugyanis erre vágyom majdnem mindennél jobban és ehhez mérten is viselkedem. Már nem veszek részt olyan aktívan az iskolai életben, mint korábban - a legtöbb szakkörből kiléptem -, ahogy társaságba sem járok. Zavar, ha sok ember vesz körül. Ha a megmaradt barátaim - mert újakat mostanában nem szereztem, egyszerűen nem merek és nem is akarok odamenni ismeretlenekhez - hívnak valahová, akkor háromból kétszer nemet mondok, harmadszorra is csak azért bólint rá, mert nem szeretném őket megbántani. Ahogy elveszteni sem. Félek attól, hogy még valamit - vagy valakit - elvesztek és ezzel végleg összeomlik az életemnek nevezett instabil kártyavár. Mostanában viszont sokat olvasok. Rá kellett jönnöm, hogy szeretek egyedül lenni és olvasni, olyankor, ha nem is hosszú időre, de más lehetek. Valaki olyan, akinek ha akadnak is gondok és szörnyű dolgok az életében a regény végére helyrehozza őket és minden rendben lesz. Szeretem ezt, megnyugtató, még úgy is, hogy a valóságban a Happy End nem létezik. Ha már barátok. Mostanra nincs sok belőlük, noha ez nem csak az ő hibájuk, az enyém is. Megváltoztam, a körülmények is mások lettek, ők pedig ezt nem tudták tolerálni, elviselni, ami rendben is van így. Nem érzek sem haragot, sem pedig neheztelést egyikük irányába sem. Túl sok titkom lett egyszeriben. Azok azonban, akik megmaradtak gyakorlatilag bármiben számíthatnak rám, kitartok mellettük olyan határozottan, ahogy az most telik tőlem. Ami nem sok, de többet nem tudok nekik nyújtani, hiszen csendes, megbúvó személyem mostanában nem túl jó társaság. Két dolog nem változott, az ikertestvéremhez fűződő ragaszkodásom, ez talán még erősebb lett. Egy időben, főleg a Kyle halála utáni hetekben, nem mertem szem elől téveszteni, attól féltem, hogy ha így teszek, akkor vele is történik valami. Őt is megölik. Ez mára már visszazökkent a normális mederbe, nem szorongok, ha órákig nem látom, ha nélkülem megy valahová vagy ha éppen a haverjaival van. Már tudom kezelni és nem képzelem mindig a legrosszabbat, nem hiszem azt, hogy azért nem jelentkezik, mert valahol egy késsel a mellkasában fekszik. Ettől függetlenül szeretem, ha a közelemben van. Megnyugtat és biztonságot ad. Annak a biztonságát és akkor és ott nem történhet újabb tragédia. A második ami nem változott az a borzalmas humorom. Noha a vicceken tudtam és szerettem is nevetni én magam sosem voltam képes a jó időzítésre. Mindig a lehető legrosszabb helyzetben a lehető lefeketébb dolgot nyögtem be. Na, ez most is így van!
Ti írtátok, én "csak" átéltem
Hideg. Hó. Vér. Vér áztatta hó. Egy mellkasból kiálló kés. Ez én mellkasom szorít. Vér. Még több. Különös, delíriumos álomból ébredtem. Olyan élethűnek hatott, szinte a bőrömön éreztem a hó hidegét, hallottam az emberek meglepett moraját. Mintha egy sikítás is lett volna. Hangos és riadt. Nem nyitottam ki a szemem, még nem próbáltam elüldözni a rémálom képeit, de nem sikerült. Mintha csak a retinámba égtek volna. Mozdulni próbáltam, kicsit kényelmesebb pozícióba helyezkedni, de nehezek voltak a tagjaim és mintha a kezemet is valami tartotta volna. Mibe akadhatott bele? Bárhogy próbáltam felidézni, semmi sem jutott eszembe sem az iskolai szobából, sem pedig az otthoniból. Hol is voltam éppen? Bárhogy is próbáltam rendet tenni a fejemben egyszerűen nem sikerült. A holttest, a vér, a hangok, a hideg minduntalan vissza és vissza tértek. Mintha csak erőszakosan rám akarták volna tukmálni magukat, holott én mindent megtettem, hogy elfelejtsem őket. Semmi kedvem sem volt a rémálmom zavaros, szörnyű képeihez. Inkább azt próbáltam felidézni, hogy hol is lehetek. De nem tudtam. Emlékeztem, hogy a Roxfortban keltem fel, aztán... aztán... Lassan nyitottam ki a szemeim. Ugyanolyan nehéznek éreztem őket, mint a tagjaimat, mintha semmit sem aludtam volna. Fehér plafon nézett velem farkasszemet. Nem tudtam - vagy csak nem akartam - megmondani, hogy hol lehetek. Nem mozdítottam a fejem. Mély levegőket vettem. Könnyű volt lélegezni, mégis mintha halovány, szúró fájdalommal járt volna. Tudtam mi ez, évek óta nem voltam hasonló helyzetben, mégis emlékeztem rá. Ez olyasmi volt, amit sosem felejt el az ember. Felkészülten döntöttem oldalra a fejem. Nem lepett meg a könyökhajlatomból kiálló kanül, sokkal inkább meglepett volna, ha nincs ott. Egy mugli kórházban voltam. Megint rohamom volt. Pedig olyan régen... már azt hittem.... Óvatosan toltam fel magam, amennyire az infúzió és az erőm engedte. Gyengének éreztem magam. Gyengének és kimerültnek. Egyedül voltam a szobában, csak a rolón beszűrődő tompa fények törték meg a fehér állandóságot. Az ajtó résnyire nyitva volt, ahogy óvatosan oldalra dőltem láttam, amint édesanyám - és az apám, meg talán Mason? - egy orvossal beszélnek. A jelenetben nem lett volna semmi furcsa, nekem mégis hatalmasat dobbant a szívem. Hirtelen olybá tűnt: megállt az idő, visszacsuklottam az ágyra. Behunytam a szemem, rá haraptam az alsó ajkamra. Hirtelen mintha megint nehezebben vettem volna a levegőt. Nem volt szükség szavakra, anyám tekintete mindent elárult. Nem álom volt. Kyle meghalt.
❁ ❁ ❁
Szorosan hunytam le a szemem, de egyszerűen nem sikerült elaludnom. Bárhogy is próbáltam: nem ment. Már hosszú hónapokba forduló hetek teltek el Kyle halála óta, mégis minden éjszaka pontosan olyan zaklatottnak éreztem magam, mintha csak akkor történt volna. Mintha csak akkor pillantottam volna meg a hóban fekvő testet. Az idő minden sebet begyógyít, mondták a felnőttek és azok, akik nagyon bölcsnek hitték magukat. Valahogy nem úgy tűnt, mintha igazuk lenne. A szobában csend honolt, mindössze csak Mason egyenletes légzése törte meg azt. Amikor levegőt vett, a háta az enyémnek ért. Ha nem az iskolában voltunk, akkor képtelennek bizonyultam arra, hogy éjszaka nélküle aludjak. (A Roxfortban sem szívesen, de a házak és körletek miatt ez kivitelezhetetlen volt. Talán nem véletlen voltam mindig fáradt és nem véletlen fulladtam be oly sokszor, mint kirábban sosem) Rettegtem tőle, hogy történik vele valami és reggel nem kel fel. Pedig tudtam: ez nem logikus. Bármikor történhettek rossz dolgok nem csak éjszaka. A bátyám sem akkor halt meg, mégis... nem tudtam úrrá lenni ezen a félelemen, bárhogy is próbáltam. Annyi általan kitalált ultimátumom volt már sajátmagam számára. Majd visszamegyek a saját ágyamba, ha ez, meg az teljesül, de képtelen voltam rá. Szükségem volt erre a bizonyosságra, még ha valahol csalfa, hamis remény volt, semmi több.
❁ ❁ ❁
Az élet pedig ment tovább. Mindennap egy különös, kényelmetlen érzéssel karöltve jártam az iskola folyosóit, beszélgettem a tanárokkal, diákokkal és azzal, aki szóba elegyedett velem. Nem mintha bőbeszédű lettem volna, a korábbiakkal ellentétben. Valahogy nem találtam a helyem. Sejtettem, hogy nehéz lesz az évismétlés, de azt nem, hogy ennyire.Rá kellett jönnöm, hogy az ember csak akkor kezdi el becsülni az osztálytársait, mikor elveszíti őket. Nagy szavakkal élve, hiszen valójában éltek és virultak, láttam őket a folyosókon még, távolinak tetszettek. A barátaimmal alig beszéltünk, lefoglalták őket a R.A.V.A.S.Z. szintű órák és már egy szobában sem voltunk. Az újak pedig... újak voltak, én pedig nem vágytam semmi újra. Azt hiszem, a korábbi spotán Harpert felváltotta a megszokások Harpere, aki nem szerette a változásokat, az állandóság unalmát szerette. Mégis, kicsit elveszettnek éreztem magam. Pont ezért lehetett az, hogy szeptember óta minden reggelem ugyanúgy indítottam. Ugyanarra a helyre ültem, ugyanazt vettem el reggelire a svédasztalról és mindig a Próféta sportrovatát olvasgattam. Noha semennyire sem értettem az íráshoz és a szerkesztéshez, szerettem azt, ahogy Ginevra Potter összeválogatta és szerkesztette a cikkeket. Ez a reggelem is így telt, csak úgy mint a korábbiak. A fülemig el-el jutott néhány foszlány a körülöttem zajló beszélgetésekből, amikor valaki felkiáltott. A még ott lévő diákokon a meglepődés moraja futott végig én mégsem emeltem fel a fejem. Jobban lekötött a Wigtown Wanderers hétvégi győzelméről szóló cikk, mint a Roxfort diákjainak élete és újabb botránya. Már majdnem az írás végén voltam, amikor megbökték a karom: - Harp! Harper! Ezt meg kéne nézned - sürgetett a lány, mikor nem reagáltam. Lusta, nyugodt mozdulattal fordultam felé, szólásra nyitva a szám, hogy megmondjam: nem érdekel a legújabb pletyka. Ahogy az sem, hogy a fiúk melyik lány miatt tartanak éppen házi kakasviadalt, megszólalni azonban már nem tudtam. Láttam. Mintha csak egy lassított felvételt néztem volna. Olyan lassan történt, mint milyen gyorsan is. Egy pillanat volt, mégis örökkévalóságnak tetszett. A griffendéles fiú megindult, megragadta a testvéremet, behúzott neki. Mason hátra tántorodott. Az ütés helyét fogta, talán szitkozódott is. Nem tudom, nem jutott el hozzám a hangja. Messze volt. Miért tennenilyet bárki is? Mit tett Mason? Tudtam a választ, egyszerű volt, mint egy Vingardium Leviosa. Úgy viselkedett, mint Kyle, az ő barátaival lógott. Diákokat szekált mert... nem tudom. Ő sem tudta, sosem adott rá magyarázatot, egyszerűen így birkozott meg a vele, velünk történtekkel. Én pedig nem voltam erélyes, rá hagytam, hogy tudja mit csinál. Csak idő kérdése volt, hogy ez bekövetkezzen. Az eszem tudta, nagyon is tudta, de a tudatom harcolt ellene. Ha Mason úgy viselkedett, mint Kyle úgy is járhatott, mint ő. A képek maguktól jöttek, én pedig hiába próbáltam, nem tudtam megálljt parancsolni nekik. Hideg. Hó. Vér. Vér áztatta hó. Egy mellkasból kiálló kés. Ez én mellkasom szorít. Kiabálni akartam, de nem tudtam. Amint felpattantam vissza is rogytam. Köhögtem. Nem kaptam levegőt, a mellkasom rettenetesen szúrt. Mintha hirtelenjében a világ is is homályosabb lett volna. A padra támaszkodtam, a táskám után nyúltam. Egyre szaporább lélegzetvételekkel, de csak nem találtam azt az átkozott inhalátort. Minden egyre fájdalmasabb és egyre homályosabb. Mintha valaki a nevemet mondta volna, talán többen is. Nem tudtam volna megmondani. Ahogy tudatosult bennem, hogy nincs itt a gyógyszer a pánik hullámokban öntött el. A vaslóság és a félelmeim különös, szúró, fájdalmas masszává egyesültek, miközben a nagyterem zsivaja mintha teljesen megszűnt volna. Már nem tudtam volna megmondani, hogy mi a valóság és mi a félelmem szüleménye. Csak azt tudtam, hogy nem végződhet minden ugyanúgy. A történelem nem ismételheti meg önmagát.
Ahogy látsz
Az átlagos lányoknál magasabb vagyok, bár a testvéremtől és a legtöbb fiútól még így is jelentősen elmaradok. A hajam szőke, a szemeim barnák, az arcomon pedig - legnagyobb sajnálatomra - nem találhatóak szeplők, még a legnagyobb melegben sem. A ruhám meglehetősen átlagosan, nem kedvelem a mostanában felfutni látszó designer holmikat, ahogy a hétköznapokban túl nőies ruhadarabokat sem. Szeretem megmaradni a sportosan csinos vonalán, amiben még jól is érzem magam. Az alkatom sportos, egészen gyerekkoromtól kezdve most tavaszig mindig sportoltam valamit. Kezdetben műkorcsolyáztam, amihez tánc is társult, elég magas szinten űztem magát a sportot, ám a Roxfort bentlakásos jellege miatt ez komoly hobbivá szelidült a szünetekre és a nyárra. Az iskolában, tizenkét évesen pedig bekerültem a kviddics csapatba és hajtóként tavaszig minden idényben és meccsen játszottam, ahol csak tudtam.
Családom
Édesapám
Russell Briggs || Harper sosem érezte magát különösebben közel az édesapjához. Szerette őt, de számára mindig úgy tűnt, hog a férfi nem igazán tud mit kezdeni egy lány gyerekkel. Ha véletlen elkeveredtek egy-egy apa-lánya programra, sosem ugyanazt vágyták csinálni. Russellt nem kötötték le a ruhák, a plüssállatok, a sminket vagy a hasonlóan lányos dolgok, ahogy akkoriban még Harpert sem érdekelték a versenyseprűk, a pénzügyek, a politika, vagy éppen bármi más, ami a férfit viszont igen. Tulajdonképpen most is szereti őt, a szeretet, amit az apja iránt érez nem tudna megszűnni a tiszteletét azonban már régen elvesztette. Noha otthon sosem beszéltek róla, mosolyogva ültek le ebédelni és hasonlóan hamis mosollyal álltak Maurice bácsi mellett a képeken, ha szükség volt rájuk, mégis mind tudták az igazságot. Tudták, de nem beszéltek róla. Nehéz is lett volna nem tudni. Hiszen Russel nagy csinnadrattával, alkoholmámorosan, gyűrött ruhában, ismeretlennők pacsulijának szagával körülvéve érkezett haza. Tudnak róla, mégis a szőnyeg alá söpörték. Egyszerűbb volt így.
Édesanyám
Lydia Briggs || Finom, törékeny, és titokzatos asszony. Sokáig ő volt Harper példaképe, az a személy, akire felnőve hasonlítani akart. Ahová csak tudta követte őt, az édesanyja pedig előszeretettel tanított neki dolgokat, mutatta meg hogy fonja be a haját és hogyan válogassa össze a ruhát. Bár Lydia sosem kivételezett a gyerekei között Harper mindig úgy érezte, hogy mint egyetlen lánya fontos, különleges, helyet foglalt el az asszony szívében. Ma is szereti a nőt, jó szívvel, mégis gyakran könnyen szemekkel gondol vissza ezekre a boldog időkre, melyek ha nem is voltak tökéletesek, de boldognak boldogok voltak. Az elmúlt egy esztendőben viszont megváltozott. Mosolya eltűnt, könnyek vették ét a helyét, könnyek és némaság. Ugyanis, amikor nem az ágyában vagy egy, a nappaliban elhelyezett fotelban sír, akkor üveges, - a nyugtatótól és Merlin tudja meg mitől - eltompult tekintettel szemléli a világot. Néha összefüggéstelenül motyog maga előtt furcsa, megejthetetlen dolgokat. Mintha csak bezárkózott volna egy másik, jobb, saját maga által alkotott világba.
Testvéreim
Kyle Briggs || Harper mindig is különös, se veled - se nélküled kapcsolatot ápolt a bátyjával. Együtt töltött tizenöt évük alatt legalább annyi jó, mint sem rossz pillanatuk volt egymással. Harper sosem volt a bátyja "hercegnője", összeszólalkoztak is, ha nem értettek egyet valamiben - sok mindenben -, de ha kellett, akkor számíthatott rá. Amikor nem értett valamit, fordulhatott hozzá és elmagyarázta, ha egy új trükköt szeretett volna megtanulni a kviddicsben, akkor addig gyakorolt vele, amíg nem sikerült. Mind ezek mellett, még ha nehezen is, de elhiszi azt, amit Caroline Dolohov és a a többi lány állít, nem érti, hogy mi értelme lenne hazudni. Kyle már halott, előnyük nem származik belőle, talán a nagybátyja mocskolása, de ezeket túl súlyos vádaknak tartja ahhoz, hogy valaki csak és kizárólag politikai ekézés miatt kiáltson ilyet. Mégis... csak úgy, mint az apját, a bátyját sem képes utálni, ugyanúgy szereti, mint amikor még élt. Sírt a születésnapján, ahogy kilátogatott a sírjához a halála évfordulóján is. Talán Kyle egy igazi szar ember volt, de testvérnek nem volt rossz. Néha még ma is ott a késztetés benne, hogy szóljon neki valami miatt.
Mason Briggs || Az ikertestvére, aki bár 20 perccel idősebb nála, mégsem képes a bátyjaként gondolni rá - ahogy az öccse ként sem -, ő egyszerűen csak a testvére. Egyenrangú felek, egy érme ugyanazon két oldala. Legalább annyi dologban hasonlítanak, mint amennyiben különböznek. Mason tulajdonképpen az egyetlen ember a közeli családjában, akiben bízik. Akire az életét is bármikor rábízná és akiért a sajátját is adná. A kapcsolatuk meglehetősen különleges, nem csak azért, mert remekül kiegészítik egymást, hanem mert ikrek lévén különös kapcsolat van közöttük. Megérzik ha a másikkal történik valami, néha még szavak sem kellenek hozzá. Mindig is közel álltak egymáshoz, apróbb kivételektől eltekintve mindent meg is osztottak a másikkal, ám ez csak szorosabb lett mióta Kyle meghalt, Mason vérfarkas lett és az édesanyjuk furcsa, katatón állapotba került.
Apróságok
Amortentia
Új könyvek papírjának és a tintának a jellegzetes egyvelege, "nyár illat",
Mumus
Egyértelműen Mason halála. A szüleiben már nem bízik, még ha szomorúságot érezne is a haláluk nyomán, nem rázná meg a mostaninál jobban a lelkivilágát, ahogy az egészségiállapotát sem. Akkor azonban, ha az ikertestvérét vesztené el, nem biztos, hogy túlélné.
Edevis tükre
Hogy Kyle életben legyen. Noha tudja: a bátyja nem volt feddhetetlen és jó ember, mégis úgy hiszi, ha életben lenne, akkor a családjuk is pontosan olyan lenne, mint egy évvel ezelőtt. Mert bár akkor is voltak problémáik, de fele annyira sem voltak elcseszettek, mint most.
Hobbim
Szeret olvasni, ezt minden bizonnyal az édesanyjától örökölte, ahogy a hangja is szép, bár az énekkarnak sosem volt a tagja, valahogy igy sosem vonzotta a dolog. Jó a kézügyessége, szívesen rajzol vagy készít DIY ajándékokat a barátainak és a családjának. Gyermekkorában műkorcsolyázott - az állapota miatt ajánlották -, sok kisebb versenyre is eljutott, ám a bentlakásos iskola miatt nagyobb nemzetközi versenyen csak kevésen vett részt, azokon viszont mindig jól szerepelt. A Roxfortban tagja lett a Hugrabug kviddics csapatának, hajtójaként szerepelt, ám tavaly tavasz óta mindössze csak cserejátékos, ugyanis ha nem vigyáz, bele is halhat a sportolásba.
Elveim
Nem szeret nagy szavakkal dobálózni, számára az "elvek" is ilyen kategória. Ne tudja, hogy mik az elvei, melyek mentén halad, de abban biztos, hogy bármi legyen is, mindig a testvére mellett fog állni és segíteni neki, bármi történnjék is.
Amit sosem tennék meg
Nem fordítana hátat az ikertestvérének.
Ami zavar
Hogy szánakozva, sajnálkozva vagy éppen elítélően néznek rá. Egyikre sincs szüksége, nem kell sajnálni, ahogy a bátyja állítólagos tetteit sem ő követte el, ott sem volt, nem is támogatta benne. Nem igazán érti, hogy Kyle bűnéért miért kell néhány ember szerint neki (is) bűnhődnie.
Ami a legfontosabb az életemben
A túlélés.
Ami a legkevésbé fontos számomra
A politika, egyértelműen. Gyűlöli, csak tönkreteszi az ember életét, egészen biztosan nem akar ezzel foglalkozni, ha egyszer - valaha - megéri a felnőttkort. Reméli, hogy Mason sem.
Amire büszke vagyok
Hogy nem omlott össze, pedig nagyon közel állt hozzá, nem is egyszer. Nem csak fizikálisan, hanem mentálisan is.
Ha valamit megváltoztathatnék
Az apja nem más, kétes nők karjai között keresné a boldogságot és Kyle élne, felelnie kéne azért amit tett - ha megtette -, de élne.
Így képzelem a jövõmet
Egy évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy sikeres hajtó lesz valamelyik ismertebb csapatban, esetleg megpróbál bejutni a nemzeti válogatottba is. Vagy folytatja a korcsolyát és azzal robban be. Mindenképpen a sport felé ment volna tovább. De most... elképzelése sincs.
Egyéb
Asztmája van, korábban csak enyhébb, könnyen kezelhető tünetekkel jelentkezett, ám Kyle halála, de főleg Mason vérfarkassá válása óta súlyos lett, ha felzaklatják pánikrohamokkal kísérve jelentkezik. Többször kórházba is került miatta. Telihold idején mindig sokkal rosszabb.
Évet kell ismételnie, mert tavasztól gyakorlatilag nem járt iskolába, ha mégis, akkor annak túlnyomó részét a gyengélkedőn töltötte. Nem csinálta meg az R.B.F.-et, bele sem vágott, hiszen esélye sem lett volna.
Nagyon nehéz időszak áll a hátad mögött. Elveszítetted a testvéredet, a barátaidat, a tanáraidat, a családodat, az embereket, a támogatást. Nem elég a gyilkosság, ami egy egész család életét felborítja, mellé még a közösség is elfordul tőled, aminek része vagy, pedig te nem tettél rosszat és tudod magadról, hogy nem is vagy rossz ember. Sajnos rád tapadt a név, amivel születtél, és amit a politika vagy a testvéred tettei mocskolnak be, és neked ebből a legtöbbet kell kihoznod. Tudom, hogy jelenleg ez szinte lehetetlennek tűnik, de időt kell adnod magadnak, hogy túltedd magad a gyászon és megerősödj, aztán élhesd tovább az élheted - nem teljesen a régiként, de talán jobb emberként. A megmaradt testvérednek biztosan szüksége van rád. Futás elfogadózni, aztán mehetsz is a játéktérre!
