etszően hideg levegőt fújt az arcomba az alkonyi szél. Összébb húztam a világosszürke kabátom, miközben megszaporáztam a lépteimet. A cipőm kopogásán kívül nem sok mindent lehetett hallani, még messze jártam. A Zsebpiszok köz meglepően csendes volt ezen a délutánon, ez több mindennek is tulajdoníthattam volna, ám egyértelmű volt, hogy az itt élő söpredékék miét másztak vissza a patkánylyukba, ahová tartoztak. A gyilkosság híre gyorsan terjedt. Az életét pedig tulajdonképpen mindenki félti, még az ilyenek is. Így tehát nem volt különösebben vártatlan, hogy üresek az utcák, mikor bármerre aurorok járkálhattak. Hopponálnom kellett volna. Akkor már régen ott lennék, de az igazság az, hogy nem érdekelt ez az ügy. Nem csak azért, mert egyedül, vagyis egy külsős szakértővel kellett dolgoznom, az nem zavart. Őrültem is, hogy megszabadulhattam a bátyámtól. Nem éreztem kéztetést arra, hogy veszekedjek valakivel. A problémám abból adódott, hogy ez egy piti ügy volt, egy egyszerű, semmitmondó valami, amiről csak egy jelentést kell majd írni, leadni és soha többet, senki sem beszél róla. Hiszen az, hogy itt megölnek valakit mindennapos volt. Minden órás, sokkal inkább. Gyakran aurort se hívtak, mert nem derült ki, csak eltűnt az illető. Nem mintha degradólnak érezném, erről szó sincs, tulajdonképpen örülhettem, hogy nem elveszett állatok után kutattam. Az zavart, hogy mindenki a Briggs ügyön volt rajta, diákokat hallgattak ki és hoztak be futószalagon. Emberhiányban voltunk, mert Levin Dolohov közbenjárására négyen már elvesztették a munkájukat és a fogadások szerint még legalább ennyi emberre ugyanez a sors várt. Potter pedig minden szívfájdalom nélkül kiküldött ide, mintha nem lennék több, mint egy piti gyakornok, aki csak láb alatt van a felnőtteknek. Ez zavart. A bánásmód. Azt lealacsonyítónak éreztem. Egy mély sóhaj kíséretében túrtam a hajamba, ahogy befordultam a következő sarkon. Merlinre, ezt rogadtul túlreagálom! Hiszen van egy gyilkosági ügyem. Örülnöm kéne ennek, vagy mi szösz. A merengős incidens óta feszült voltam, sokkal feszültebb, mint általában lenni szoktam. Ez pedig, bármennyire is utáltam, de kihatással volt a munkámra és az általános kedvemre is. Belegondolva… lehet Potter ezért adta ezt a melót. Ennek legalább volt értelme. Ahogy a sor végén elhelyezkedő ház elé értem, kinyitottam a kezemben tartott aktát, amin az elhunyt adatai szerepeltek, valamint az a meglehetősen kevés és semmitmondó részlet, amit a bejelentésből tudtunk. Gyorsan átfutottam, míg fellépcsőztem a harmadikra, hogy magam is szemügyre veszem a tetthelyet és a testet. No meg találkozzak a szakértővel, akiről semmi információt nem kaptam, még a nevét sem. Csak annyit, hogy van. Ami egészen biztos, hogy a hulla nem volt jó ember, attól oly messze állt, mint én a sárvérűektől. Többször is vitték már be a kapitányságra prostitúcióra való felbújtás gyanújával, de egyszer sem sikerült rábizonyítani, hogy valóban strici és lányokat futtat. Mindig elengedték, vagy éppen kivásárolták onnan. Nézőpontkérdése. Furcsamód elégedettséget éreztem, nem azért, mert meghalt, azt leszartam. Hanem azért, hogy nem egy jó ember ügyén kellett dolgoznom. A rohadékok halála soha nem kavart fel, legyen az bármilyen brutális is. Ez pedig, ha minden igaz, az volt. - Hahó - léptem át a betört ajtó maradványain, miközben némi feltérképezés után a fürdőszoba felé vettem az irányt. Onnan hallottam hangokat. Mivel legjobb tudomásom szerint a holtak jobb esetben nem mozognak, így csak is a szakértő lehetett. - Jó napot, Cassiopeia Black vagyok, ezen az ügyön velem együtt fog dolgozni - mondtam a nő hátának. Valahonnan mintha ismerősnek tűnt volna, de hirtelen nem tudtam hová tenni. Nem volt szokásom az embereket a hátukról megjegyezni, sötét hajú ismerősöm pedig akadt egy pár. Kezdetnek a családom túlnyomó része. Elengedtem ezt a gondolatot, inkább a tetthelyet és a stricit vettem szemügyre. Meglehetősen csúnya halála volt, ez már az első pillanatban és a vér mennyiségéből is látszott. - Lassú lehetett, helyes - mondtam, miközben összecsuktam az aktát és a nő felé nyújtottam. - Nem volt… - jó ember. Akartam mondani, ám bennem akadt a szó, amint végre megpillantottam a szakértő arcát. A döbbenet letaglózott. Talán csak akkor lettem volna döbbentebb, ha Caelum áll velem szemben. - Meissa? - kérdeztem, miközben tetőtől talpig végig mértem őt. Egyértelműen a távoli kuzinom állt előttem - amiről ő most szerezett tudomást, de hát ez már csak ilyen, az élet tartogatott ennél kegyetlenebb meglepetéseket is. A ruházata azonban meglepő volt. Nem arról van szó, hogy nem állt jól neki, egyszerűen csak nem illett ahhoz az emberhez, akit, ha felületesen is, de megismertem Amerikában. - Az emlékeimben jobb volt a stílusod - biccentettem végül, nem megjegyezve, hogy a szemüveg egészen titkárnős hatást kölcsönzött neki.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Amikor a parancsnok kiosztotta a feladatot, már tudtam pontosan, hogy mi történt. Egészen szokványos ügynek számíthatott volna a Zsebpiszok köz mélyén egy gyilkosság, azonban annak módja még az ott élőket is megrémítette. Nagyon helyes, az a tömb egyébként is a melegágya volt az ilyen fickóknak, akik mások nyomorán igyekeztek nyerészkedni. Bár igazság szerint csak egy bronz meghívót ért, a lajstroma nem volt éppen rövidnek mondható, sőt. Bólintva vettem tudomásul a parancsot, majd kisiettem az irodából, hogy magamhoz véve a kabátom egyből oda hopponáljak. Szerettem a kiérkező aurorok előtt körülnézni, már nem, mintha azért kellene aggódnom, hogy valami nyomot hagynék, ennél sokkal profibb voltam, elég éve a szakmában, hogy ne hibázzak. Inkább azért, mert az aurorok folyton kérdeztek, egyből válaszokat vártak, mikor még az ember el sem kezdte a komolyabb vizsgálatokat, mintha fejből kellene megmondanom nekik, mi történt. Erre vannak ők, nem egy üveggömb vagyok, amit megdörzsölnek, és megmutatom egyből az eset részleteit, Merlin rengő szakállára, hiszen ez az ő munkájuk lenne! A helyszín világosban sem mutatott jobb képet, mint az éjszaka homályában, és most sem jártak erre többen. Ahogy megérkeztem, az előre érkezett két auror ki is hátrált, úgy tűnt nincsenek hozzászokva ehhez a látványhoz, már-már szánalmat éreztem irántuk. Valamit motyogtak, aztán már siettek vissza a Minisztériumba, minden bizonnyal csak biztosították a terepet, aztán véletlenül rossz szobába néztek be. A test úgy feküdt, ahogy tegnap hagytam, fennakadt szemmel, nyitott szájjal, feltárva teljes valóját. Érdekes, hogy a legtöbb ember a bőre alatt ugyanolyan, mégis mennyire változatos jellemet rejtegetnek. Most nem látszik, milyen sötét lény rejtőzött benne, csak egy félig kifordított test, amiből lassan kibugyogott minden vér. Este még kicsit elevenebb volt, jól élt bennem a kép, mennyire megörült, amikor egy nővel találta szemben magát, a szeme csillogott, ahogy rájött. Azt hitte ugyanolyan vagyok, mint a kislányok, akiket úgy adott és vett, mintha csak egy korsó vajsörről lenne szó. Az ajtó felől érkező hang ismerős volt, bár elsőre nem tudtam volna teljes bizonyossággal megmondani, kihez tartozik. Nem mozdultam, a test felett álltam, ahogy a vizsgálatok során szoktam, bár ezúttal nem kellett mágiához folyamodnom ahhoz, hogy pontos képet kapjak az itt alkalmazott bűbájokról. Ahogy bemutatkozott, felszaladt a szemöldököm, de még mindig a holttestet bámultam, hiszen nem tehetek megállapításokat anélkül, hogy jól meg ne néztem volna. - Jó ember? - Fejeztem be a mondatot, ahogy mellém ért. A minek is nevezzelek játékban Cassie előkelő helyet foglalt el, végtére sokszor fonódtak össze útjaink, annak ellenére, hogy az apja mennyire örült volna, ha ez nincs így. Először a Roxfortban, bár ott szinte egymáshoz sem szóltunk, annak ellenére, hogy nem csupán egy évfolyamban, de egy házban is voltunk. Mondjuk javarészt azért, mert az ikertestvére árnyékából egy pillanatra se volt hajlandó elmozdulni. Aztán Amerikában ismét találkoztunk, pedig olyan helynek gondoltam volna azt a kontinenst, ahová nem szívesen jönne a családja mellől. Nem beszéltünk sose a rokonságunk fokáról, hogy miért nem vagyok jelen egy családi eseményen sem, egyszerűen tudomásul vettük az iskolában, aztán nem foglalkoztunk vele többet. - Az emlékeimben jobb volt a családneved. - Kontráztam a megjegyzésére, miközben elvettem a felém nyújtott aktát. - De mint oly sok minden, ezek is megváltoztak, mióta visszajöttünk. - Végigfutottam a papírokon, mintha tartalmazhatnának valami újdonságot. - Egyébként igen, bár a boncolásig várni kell, jól látható, hogy a halál lassan állt be, és elvérzés okozta. Az előzetes felméréseim szerint valamiféle módosított bénító átokkal mozgásképtelenné tették, viszont öntudatánál volt, amíg a testét módszeresen felnyitották, és kivéreztették. Egy másik alkalommal talán hozzátettem volna, hogy bár elájult négyszer, mindannyiszor segítettem neki magához térni, hogy az utolsó pillanatig élvezhesse a kínjait. A mágia csodálatos, ha hangszigetelésről, elrejtésről van szó, viszont halál tekintetében sokszor túl gyors. Ilyenkor a mugli módszer sokkal inkább hasznos, és mit ne mondjak, van miből ötletet meríteni. - Mit gondolsz, meg kellene néznünk a tarkóját? - Néztem rá jelentőségteljesen.
kérdésre csak bólintottam és a figyelmem igyekeztem ismét a hullára összpontosítani. Meglepett a tény, mi szerint Meissa itt van, az országban, ám mondhatom valamilyen szinten örvendetesnek is tartottam a dolgot. Nem kellett hozzászoknom egy új szakértő nyavalyáihoz csak egy ilyen pitiánernek tűnő ügy kedvéért. Hiába volt gyilkosság, valahogy továbbra sem tudott különösebben sok büszkeséggel eltölteni, hogy Potter engem küldött rá. Bár valahol mindenkinek el kellett kezdeni. Még akkor is, ha Amerikában foglalkoztam már hasonló ügyekkel. Sorzatgyilkosokkal. - A Roxfortosakban ugyanennek kell lennie - forgattam a szemem, miközben leguggoltam, hogy megnézzem a testet. Nem gyakran, leginkább soha, nem beszéltünk az iskolás éveinkről. Tulajdonképpen nem is volt miről beszélnünk, hiába voltunk rokonok és évfolyamtársak más körökben mozogtunk. Én leginkább az ikertestvéremmel és a haverjaival voltam ő meg… nem emlékszem kikkel. Bárhogyan is próbáltam felidézni, nem tudtam volna megmondani, hogy voltak-e barátai és miket csinált abban a négy évben, amíg közösen jártunk iskolába sehogy sem ment. Pedig órákra is együtt játunk. Az igazság, hogy nem figyeltem rá. Az incidensre, ami miatt viszont kirúgták emlékeztem. Nagy port kavart, mindenki egy - ostoba - emberként hördült fel, mikor kiderült. Attól voltak hangosak a folyosók, hogy megölt valakit, amiről előre szólt. Troll méretű ostobaság, még így, ennyi év távlatából is. Soha nem hittem, hogy ő volt. Most sem hiszem. Az ember nem jelent be előre egy elkövetendő gyilkosságot. Vagy ha mégis, akkor ő a világ leginkompatibilisebb személye, Meissa pedig nem volt az, legalábbis az eddigi tapasztalataim alapján. - A dolgok folyton változnak - vontam meg a vállam, mintha ez semmiség lenne -, de ez nem indokolja, hogy olyan ruhák legyenek rajtad, mint a nagyanyámon a rosszabb napjain - engedtem meg magamnak egy fintort, amint az Amerikában élő nőre gondoltam. A maga módján kedves nő volt, de az öltözködése! Kevés nagyobb divatkatasztrófát láttam életemben, mint ő. Persze, az ember lánya nem egy makacs öregasszonyt fog rávenni arra, hogy új öltözködési szokásokat vegyen fel. Az a hajó régen elúszott, talán már anyám születése előtt. - Tehát, elsősorban nem mágiával végeztek vele, hanem hagyományos módszerekkel - foglaltam össze a hallottakat és persze a látottakat. Nem kellett különösebben jártasnak lennem ahhoz bármiben is, hogy erre rájöjjek. A varázslatok adott esetben gyorsan öltek, ellenben a mugli módszerek. Azokkal lehetett igazán megkínozni valakit. - Honnan tudjuk, hogy végig öntudatánál volt? - pillantottam fél szemmel a nőre, miközben a férfi arcát magamfelé fordítottam. Torz, halotti grimasz fagyott rá. Egy olyan ember ábrázata volt ez, aki élete utolsó pillanatában végtelen fájdalmat és rettegést érzett. Helyes, minden percét megérdemelte, még akkor is, ha a gyilkosság az gyilkosság. - Ki kell majd kérdezni a szomszédokat, bár valószínűsíthetően semmit sem hallottak, hiszen nem ők jelentették be, hanem a barátnője. Látni esetleg láthattak valakit, akit gyanús bár… ezen a környéken még a macskák is azok - sóhajtottam. Akármennyire hagytam volna ennyiben az egészet egy jelentéssel a protokoll szerint kellett eljárnom. - Itt kínozták és halt is meg, az sem kizárt, hogy fürdésközben lepte meg a gyilkos. Meg tudod vizsgálni, hogy használtak-e itt bármilyen hangszigetelő bűbájt? - érdeklődtem még mindig guggoló helyzetből, ám immáron nem a testet, hanem a falakat és az alvadt vért tanulmányoztam. Összevont szemöldökkel néztem a távoli kuzinomra, majd pedig a testre. Ez eszembe sem jutott, hiszen nem Amerikában voltunk, mégis valahogy beleillett a profilba. Gyémánt Gyilkos. Csak így nevezték a tengerentúli aurorok azt a sorozatgyilkost, aki ott végzett jónéhány varázslóval. Söpredékekkel és befolyásos fejesekkel egyaránt. A közös az volt mindben, hogy az alvilág nagyjai voltak és haláluk után egy égetett gyémánt motívum volt a tarkójukon. Dílerek, gyilkosok, stricik, csalók és minden, amit csak el lehetett képzelni. Óvatosan fordítottam oldalra a nyakát, nehogy valami kárt tegyek benne. Őszintén megmondom nem hittem, hogy találunk bármit is, mégis egy belevésett gyémánt fele rajzolódott ki, a másik felén feküdt. Egy nem túl nőies horkantást engedtem meg magamnak. Előbb Briggs halála, most meg egy ismert sorozat gyilkos, akit a MACUSA sem tudott elkapni. Remélem, Potter repesni fog az örömtől. - Pont, mint a régi szépidőkben - álltam fel a holttest mellől, hiszen ennél többet szabad szemmel, ha akartam volna, akkor sem tudok kideríteni. - Egyébként, hogyhogy visszajöttél Angliába? Úgy tűnt szereted Amerikát - érdeklődtem, miközben átlépek a hullán és a lakás egyéb szobái felé veszem az irányt, hátha sikerül kideríteni ki gyűlölte ennyire ezt a szemetet. Olyan, akinek pénze is volt egy bérgyilkosra, mert a fejemet tettem volna rá, hogy nem találomra választotta ki az áldozatait, akik között az alvilági jelenlétükön kívül sose volt semmi közös.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Meglepettnek tűnt, bár nem csodálom, nem jelentettem be, hogy visszatérek. Mondjuk nem, mintha különösebben tartottuk volna a kapcsolatot, miután visszatért. Egyikünk sem várt semmit a másiktól, azt hiszem ez a jó megfogalmazás az egyébként gyümölcsöző együttműködésünkre. Igazság szerint nagyon jól dolgoztunk együtt, mert a legtöbbekkel ellentétben nemigen kíváncsiskodtunk, vagy beszélgettünk nagyon a munkán kívül másról. Tudtunk dolgokat a másikról, múltunkból adódóan, de ezeket se emlegettük fel, azt hiszem mindketten feleslegesnek tartottuk. - Nem nagyon nosztalgiázom arról az időszakról. - Vontam meg a vállam. Nem a rossz emlékek miatt, egyébként se voltam az a nagy visszaemlékezős fajta. Szerettem elmélkedni, néha koncepciókat, vagy hipotézist felállítani, azonban a múlton feleslegesnek éreztem a rágódást. Nem lehet rajta változtatni. Nem is igen érdemes. Épp ezért érdektelen volt, és inkább figyeltem arra, amivel épp foglalkoztam, a jelen épp elég kérdést adott. - Egy dolog állandó, a halál? - Fejeztem be kicsit gunyorosan a szociűálmédia felületért siránkozó gondolatfoszlányt. - Talán hasonló az ízlésünk, nem hiszem, hogy gond, ha az ember a fekete és szürke árnyalatain kívül mást is ismer és hord. - Nem vettem magamra a piszkálódását, Blackeke vagyunk, mindenről is van véleményünk, és még egy utolsó meghegyzésünk. Nem kérdés, hogy sokkal jobban álltak rajtam a szorosabb, és merészebb darabok, sőt, diák koromban kifejezetten szerettem bőr darabokat is hordani, de most már nem az volt az elsődleges szempont, mit szeretek. Ezek a darabok se voltak régiek, vagy kevéssé divatosak, egyszerűen csak mások, mint a régi stílusom, ez lepte meg minden bizonnyal. Itt könnyebb volt így beilleszkedni, Amerikában nem kellett úgy tennem, mintha bohókás és ártatlan lennék, mert keveset tudtak a családi hátteremről, és keveseket is érdekelt. - Bár nem vagyok orvosszakértő, azonban ha jól megnézed, elpattantak az erek a szemeiben, ami a nagy fájdalom miatti erőlködés jele. Meg a magas vérnyomásé is, de az arckifejezése miatt én inkább arra gondolnék, hogy végig magánál volt, és úgy kínozták, mielőtt lassan elvérzett. - Magyaráztam, miközben mutogattam először a szemére, majd lefelé, ahol kilátszott a belsőségeinek jó része. - De érdemes azért megvárni a pontos jelentést, bár rám ragadt egy-két dolog, viszont biztos részletesebb kifejtést ír valaki, akinek ez a szakmája. Ez persze hazugság, nálam jobban kevesek mondhatták volna el neki, hogy pontosan mi történt az előttünk fekvő testtel, mielőtt emberből pusztán testté avanzsált. Részletes leírást adhattam volna, azonban miért könnyíteném meg a dolgukat? - Hajrá! Én csak technikai segítség vagyok, semmi kedvem bájologni az itteni lakókkal. - Húztam el a számat, nem az én dolgom. Bár figyeltem rá, hogy ne lásson senki, azért nem szerettem volna büszkeségből kihívni magam ellen a sorsot. Mi értelme lenne, mikor semmit se nyerek vele? Cassie bizalmát nem kellett elnyernem, bájcsevegnem, vagy éppen ártalmatlannak tettetnem magam, Amerikában is együtt dolgoztunk, kifejezetten jó csapat voltunk. Más kérdés, hogy sose álltunk különösen közel egymáshoz, de azt hiszem egyikünknek se volt erre igazán szüksége. - Azzal kezdtem. Használtak hangszigetelő, és valami torzító bűbájt is, bár azt még elemeznem kell majd, pontosan milyen volt ez, mert igazán érdekes, de kicsit bonyolultabb visszafejteni. Annyi biztos, hogy valamiképpen a látványra hatott. - Nem szoktam különösebben fényezni magam, de a legjobb bűbáj használóknak is gyakorlásra lett volna szüksége, ha ezt akarta volna reprodukálni. Nem kellett volna itt feltétlen használnom, azért vetettem csak be, hogy többször is tesztelhessem. Egyszerűnek tűnhetett egy átlagos boszorkány vagy varázsló számára, elvégre csak a helyet rendezte kicsit át. Azonban ez nem csupán illúzióként működött, ez volt benne, ami nehezebbé tette az ilyen varázslatok mellett. De az ilyesmit kevesen értékelték, még kevesebben használták magabiztos kézzel. Láttam kissé csodálkozó tekintetét, azonban a munkában mindig is alapos voltam, épp ezért jobbnak láttam felhívni erre a figyelmét. Idegen lett volna tőlem, ha elsiklom egy ilyesféle egyezés felett csupán azért, hogy némiképp fedezzem magam. Egyelőre elég messze álltak tőlem, a MACUSA szerint egy módszeres, a huszas évei végén járó férfi lehettem, aki élvezi az emberek szenvedésének látványát, és mugli módszerekkel kísérletezik. Nagy része meg se közelítette a valóságot, de nem kárhoztattam érte őket, a munkásságom igencsak sokszínű volt. - Érdekes szóhasználat egy hulla felett. - Kuncogtam, sírni ezután az emberi szemét után úgyse nagyon fog senki. - Nos, Amerika számomra az újrakezdésről szólt, azonban kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot. És te? Olyan hirtelen helyeztek át, már azt kezdték pletykálni, hogy férjhez adtak. - A férfiak sokszor igen fantáziátlanok, fel se merült bennük, hogy nem egy hímnemű miatt térhet haza.
em is értem miért, pedig olyan vidám volt - mondtam, bár a hangom csöpögött a szarkazmustól. Ámbátor ez nem ellene szólt, tulajdonképpen nem is neki. Sokkal inkább magamnak. - Én se szerettem azokat az időket - zártam le részemről ennyivel a témát. Nem akartam a Roxfortról és az akkor történtekről beszélni, egyikünk szempontjából sem. Bár koránt sem ugyanazokat éltük meg, mégis ugyanúgy mélyponton voltunk. Azt hiszem, hogy ha másban nem is, de abban mindenképpen hasonlított a Roxfortos pályafutásunk, hogy nem éltük volna át újra azokat az éveket. Semmi pénzért sem. - Ebben a világban még a halál se biztos. Először Voldemortnak is csak egy állapot volt, aztán elmúlt - vontam meg a vállam. Nem féltem kimondani egy halott sötét varázsló nevét. Ahogy babonás sem voltam. Mit árthatott nekem? Semmit! Az ég világon semmit. - A szellemekről nem is beszélve. Reméljük ő a pokolban rohad, nem pedig kísért valakit - guggoltam még mindig a hulla előtt, miközben megnéztem a zsebeit, hátha azokban találok valami érdekeset, de semmi. Mindössze a pénztárcája, egy számla a Foltozott üstből és pár galleon. A számlára talán még mondhattam volna, hogy használható, de már vagy négy napos volt, a hullánk pedig pár órás. Utána fogok járni, nyilvánvalóan, de igen kevés esélyt láttam arra, hogy ennek a találkozónak bármi köze is legyen a halálához. - Nem azt mondtam hogy gond, csak hogy meglepett és nem illik hozzád. De ha te így érzed jól magad… - tényleg én voltam az utolsó ember ezen a földön, aki meg akarta mondani neki hogyan öltözzön. Arról nem is beszélve, hogy igen kevés jogom lett volna hozzá. Hiába voltam a másodunokatestvére, vagy mije, a munkán kívül nem ápoltunk egymással túl szoros kapcsolatot, és ez mind a kettőnknek megfelelt így. Tulajdonképpen azt se tudom, hogy miről beszélgethettünk volna, ha nem a munkáról. Ruhákról? - Hát, én még annyira sem, az orvosi kérdések vizsgálata nem az én reszortom a családban - dünnyögtem, miközben figyelemmel hallgattam a szavait. Valóban, az arca undorítóan fájdalmas, szánalomra méltó grimaszba torzult. Ha nem egy ilyen emberről lett volna szó, akkor minden bizonnyal megsajnálom, de így… tartottam magam ahhoz az állításomhoz, hogy megérdemelte azt, amit kapott. Pont az ilyen eseteknél utáltam kicsit a munkámat. Azért lettem auror, hogy segítsek a varázslótársadalomnak, hogy olyan szemeteket kapjak el, akik ártatlanokra vadásznak, akik ártalmasak, akik családokat tehetnek tönkre, életeket nyomoríthatnak meg. Azt azonban igen nehezen hívtam annak, aki egy ilyen semmirekellőtől szabadította meg a világot. Tulajdonképpen inkább köszönetet érdemelt volna. - Én hiszek neked, majd összehasonlítom az elhangzottakat az medimágus szakértő véleményével. Bár úgy hiszem, ő is erre fog jutni. Talán csak a testén található sérülésekről kapunk pontosabb képet, vagy arról megmérgezték e valami bájitallal - intettem a mellkasa alól kikandikáló kék-zöld foltra, melyet tulajdonképpen szerezhetett bárkitől, nem feltétlen a gyilkosától. Kiindulásnak azonban jobb volt, mint a semmi. Vagyis, hadd javítsam ki magam. A semmi és egy négy napos számla. Arra, hogy nincs kedve bájologni csak egy grimasszal reagáltam. Tisztában voltam azzal, hogy milyen minőségben van jelen, eszem ágában sem volt ilyesmit kérni tőle. Még akkor sem, ha ez a ruha lehet hamarabb szóra bírta volna a szomszédokat, mint az én jelvényem. - Értem, tehát saját bűbájjal dolgozott, mondjuk ez annyira nem meglepő. Sokan tesznek így, bár igen kevesen sikeresek benne, ő ezek szerint az volt - ráztam meg a fejem. Tényleg nem értettem, hogy valakinek, aki nem volt igazán kiemelkedő a bűbájok terén, miért kellett sajáttal kísérleteznie. Annak, mint sok példa mutatta ritkán - leginkább soha - sem lett jó vége. Ha pedig valaha, egy kevés kétségem is lett volna a felől, hogy profival állok szemben a tarkójára vésett gyémánt mindet eloszlatta volna. - Neki már úgy is mindegy, amúgy sem élt olyan életet, hogy bármiféle tiszteletet adjak neki - feleltem, miközben elhagytam a vér borította fürdőt. Úgy hiszem, hogy mi megvizsgáltuk azt amit kellett és lehetett, a többi az orvosok dolga lesz. A nappaliban semmi érdekeset nem találok. Közepesen drága, középosztálybeli bútorok, por és néhány semmit mondó fénykép. - Nekem is az volt… nagyjából. De így szólt az egyesség. Már az apámmal. Addig maradhatok az államokban, míg hivatalosan auror nem leszek, utána vissza kell jönnöm és a brit minisztériumnak dolgoznom, ahol nyilvánvalóan szemmel tarthat - mondtam el némi habozás után az igazságot, miközben felemeltem egy-egy fényképet, hátha találok rajtuk valami furcsát, esetleg ismerős alakot. Bármit, ami segíthet. - Mondjuk a férjhez menetellel sem lőttek annyira mellé. Ha apámon múlna már tegnap megházasodtam volna egy jó genetikájú tenyészbikával és szülném a tökéletes aranyvérű porontyokat - tettem még hozzá, miközben a konyha felé vettem az irányt. - És te,milyen visszautasíthatatlan ajánlatot kaptál? - A következő helyiség első ránézésre szintén tejesen átlagosnak tűnt, eltekintve attól a két pohártól, ami a mosogatóban állt. Minden bizonnyal elmosva, DNS nélkül. - Tehát nem volt egyedül, ha nem is feltétlen ismerte a gyilkosát, de hitte, hogy jó viszonyt ápolhat majd vele, vagy csak imponálni akart neki - sóhajtottam. Még mindig nem voltam sokkal előrébb.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
- Rendkívül… - Biztos voltam benne, hogy az ikertestvére jutott az eszébe. Sok mindenben nem hasonlítottunk egymásra, kifejezetten nem is beszéltünk abban az öt évben, amíg együtt jártunk az iskolába, bár ő igazából senkivel se. Ha őszinte szerettem volna lenni, különösebben én sem. Érdekes, hogy bár más-más okból, mégis egy irányba terelődött kicsit az életünk, pedig a közös felmenőkön kívül azt hiszem semmit se tudnék felsorolni, ami miatt egy lapon említhetnének minket. - Hitték már ezt róla. - Vontam meg a vállam, tekintetem a holttesten időzött. Különösebben nem kötött le a téma, túl sokszor hallottam ezt a nevet és az anyámét egy mondatban. Egyesek számára ezért váltam érdekessé, de a legtöbbeket taszított a gondolat, hogy talán a történelem leggonoszabb varázslójának lehetek a zabigyereke. Mondjuk belefért volna, az anyám mellett pont elférne még ennyi az ördögi származás listáján. Semmin se változtat már. Rajtam végképp nem. - Egészen kényelmes, szerencsére az én munkámhoz nem jár öltözködési protokoll, csupán a Minisztérium területén kell figyelni. - Jól érezni magam? A ruházatomnak ehhez sose volt köze, nem vonzottak a szép cipők, a mutatós darabok, annak tekintem őket, amik. Tárgyaknak. Azt hiszem ez volt a leghosszabb beszélgetésünk valaha, ami nem munkához kötődött, és ez is kimerült a rajtunk lévő rongyokban. Nem tudtam volna megmondani, hogy ez lenyűgöző, vagy inkább ijesztő, de illet hozzánk, igazából. A gyilkosok nem untattak, a bűbájok lenyűgöztek, és ha nem éppen magam után kellett nyomoznom, szerettem visszafejteni az ok-okozati kérdéseket. Mondjuk auror sose lettem volna, az emberekkel való társalgás csak bizonyos helyzetekben vonzott, a tanúk pedig, nos, az esetek többségében inkább buták, mint szórakoztató partnerek. - Ő biztosan részletesebben be fog tudni számolni, én tényleg csak következtetni tudok egy-két dologra, amit már láttam. - A fülem mögé simítottam egy kósza tincset, miközben kicsit eltávolodtam a testtől. - Nem hittem volna, hogy ilyesmibe botlunk majd itt is. Hazugság. Olyan régóta csináltam, már nem hangzott idegennek egyetlen megjátszott, átformált, eltorzított szótag sem, már-már én magam is hittem bennük. Képes voltam annyira eltávolodni a saját tetteimtől, mintha csak külső szemlélőként figyelném az egészet. Mint ezt a teljesen romokban heverő testet magam előtt. - Ne nézz így rám, te is tudod, hogy milyenek a szociális képességeim… - Tártam szét lemondóan a karjaimat, majd zsebre tettem a kezem, mintha ezzel le is tudtam volna. Vagy legalábbis ezt reméltem. A terepen mindig tartottam magam az előírásokhoz, technikai szakember voltam, csak és kizárólag a bűbájokra koncentráltam, és ez jó is volt így. Az életemben kevés dologra lehettem igazán büszke, a hozzáértésem az egyik ilyen volt. No, és hogy képes lettem volna puszta kézzel megölni szinte bárkit, az sem eltörpülő teljesítmény. Csupán kisebb körben van sikere… - Igen. Az érzékeket megtévesztő bűbájok egy kis zavart szinte mindig okoznak a környezetben, azután is marad visszafejthető nyomuk, hogy megtörték, vagy megszűntették őket. - Bár erősen dolgoztam azon, hogy ez minél kisebb legyen, több-kevesebb sikerrel. - Ha sikertelen lett volna, akkor észreveszik, mi történik ebben a lakásban. A bűbájt nem erőszakkal törték meg, szóval volt ideje arra, hogy mindezt véghez vigye, aztán megszüntesse az álcát, és elhagyja a lakást. - Aztán átöltözzön, és mintha mi se történt volna, munkába induljon. Ezeket már csak magamban tettem hozzá, nem lenne ildomos idő előtt lebuknom. Bár hogy annak mikor lenne ideje? Leginkább soha. Megértettem az álláspontját, az aurorok nagy része az igazság bajnoka volt, olyan idejétmúlt értékekért adták az életüket, mint az igazság és becsület. A modern kor mágikus lovagjai. Az élet és a mindennapok ennél sokkalta árnyaltabbak, és amikor ilyesmivel szembesül valaki, akkor valami eltörik benne. Amit az előttünk fekvő életének nevezett, az másokat csak undorral és megvetéssel töltött el, érte senki sem akart volna az igazság bajnoka lenni. - A férfiak agya igazán bekorlátozott fantáziájú, ha hirtelen egy nőnek mennie kell, az csakis azért történhet, mert utódokat kell a világra szabadítania. - Ráztam meg a fejem. Én még ennyire sem érdekeltem az állítólagos családom, már ha hivatkozhatok bárkire is így közülük. - Visszautasíthatatlannak éppen nem mondanám, de a Minisztériumban éppen szakértőt kerestek, én pedig befejeztem a gyakornoki programot. Úgy véltem, elég idő telt el, hogy visszajöjjek. Lehet tévedtem, de még hagyok egy kis időt… - Követtem a konyhába. - Vagy csak ő az egyetlen férfi a Zsebpiszok közben, akinek nem rohadnak hetekig a mosatlan edényei a mosogatóban. - Nem, mintha bármit a számba vettem volna ebben a lakásban, amivel megkínált. Elővigyázatosabb voltam ennél. - A hálóban jártál már?
Egy vállvonás, mindösszesen csak ennyivel reagáltam mert… mert mi mást tehettem volna? Engem nem rémített meg egy ide s tova, több mint húsz éve elhunyt sötét varázsló emlegetése. Veszélyes volt? Igen. Sokakat legyilkolt? Tagadhatatlan. Megölték? Állítólag maga Harry Potter. Így tehát nem láttam annak értelmét, hogy óvatokodjak és féljek egy névtől vagy éppen a mögötte megbújó történetről. Az már a múlt része volt, amit ott is maradt, a felemlegetésétől nem vált újra valósággá, tért vissza esetlegesen az élők soraiba, hogy megint többezrek életét keserítse meg. - Ha te mondod… - engedtem el a ruha témát, jobb híján. Én képtelen lettem volna ilyen színes, virágos, mindenféle göncöket felhúzni, azonban mint korábban is mondtam: nem nekem kellett jól éreznem magam a bőrében, hanem neki a sajátjában. Amennyiben pedig Meissának így megfelelt, akkor nekem is. A munkájának minőségén nem változtattak a csiricsáré darabok, a lényeg tulajdonképpen csak ez volt. - Én se - ráztam meg a fejem teljesen őszintén. - De szar alakok mindenhol vannak. - Nem bocsátkoztam annak részleteibe, hogy kire is gondoltam pontosan a gyilkosra, az áldozatra, esetleg mind a kettőre. A másodunokahúgomra bíztam, hogy döntse el maga, ha egyáltalán el akarja. Valahol mélyen majdnem teljesen biztos voltam benne: nem érdekli olyan mélyrehatóan a téma - vagy csak nincs annyi szabadideje -, hogy elmélázzon ezen az elsősorban inkább teoretikus, mint sem másmilyen kérdésen. - Sajnos, ha lennének olyanjaid se bízhatnám rád. Előírás, hogy nekem kell intéznem. - Nekem, meg a bátyámnak, hogy teljesen pontos legyek, akinek éppen más, halaszthatatlan dolga akadt, azért nem volt most is. Legalábbis ezt állította akkor, amikor megérkezett a bejelentés, majd megkaptuk az ügyet. Nem kérdeztem rá a “dolgának” természetére, voltam még annyira sértett a múltbéli történések miatt, hogy a legcsekélyebb dolog se érdekeljen vele kapcsolatban, csak az, ami a közös munkánkhoz elengedhetetlen. A lakás ki volt pucolva. Bárki is gyilkolt, az nem csak egy egyszerű másoló volt - ahogy abban titkon reménykedtem -, hanem egy valódi profi, aki értette a dolgát. Hiába próbáltam bármilyen nyomot vagy DNS-t találni minden út egy zsákutcába vezetett. Tökéletes gyilkosság nem létezik, bizonygatták bőszen a képzésünk alatt, most mégis úgy nézett ki, hogy találtunk egyet. Persze, a hulla még okozhatott meglepetést, de amíg a halottkém eredményeit nem kaptam - kaptuk? - kézhez, addig csak spekulációim voltak sziklaszilárd tényleg helyett. - És arra is volt ideje, hogy a nyomait eltüntesse - morogtam elégedetlenül inkább magamnak, mintsem Meissának. Ő volt ugyan a bűbáj-szakértő, a rossz hír hozója, de mégsem okolhattam őt a kialakult helyzetért. Végtére is nem ő gyilkolt, egyszerűen csak a munkáját végezte. - Az aranyvérűek között gyakran a nők is, elsősorban az idősebb korosztályból - tettem hozzá, miközben az esélytelenek nyugalmával kutattam valami konkrét, az ügyet előre lendítő nyom után. - Ohh… egy pillanatra azt hittem, hogy valami hihetetlen maga fizetést ajánlottak azért, hogy visszagyere. Nem sértés, félre ne értsd, de sosem tűntél annak a kifejezetten szentimentális embernek, aki másképpen gondoljon Angliára, mint a világ bármely más pontjára csak azért, mert történetesen ott született és élete le a fiatalkorának túlnyomó részét. Miért érzed úgy, hogy tévedtél? - kérdeztem egy újabbat, miközben megráztam a fejem. Még ha így is lett volna, ahogy mondja, a két pohár attól méh ott volt, ékes bizonyítéka ként annak, hogy kedélyesen pezsgőztek vagy boroztak egyet, mielőtt a férfi elhunyt volna. Mindenesetre nem nyúltam a bizonyítékhoz, hátha a nyomszakértők találnak rajta még valami apróságot, noha nem reménykedtem. - Nem, bár… valahogy kétlem, hogy az ágyban kötöttek volna ki, ha mégis akkor elég elcseszett ízlése volt a gyilkosnak - dugtam zsebre a keiem, miközben azért csak elindultam a háló felé. Ha Meissa nem szól, akkor is megnéztem volna, csak később, más sorrendet követve. - Amennyiben végeztél, nem muszáj tovább maradnod, ha nem szeretnél - pillantottam rá fél szemmel -, bár láttál már hasonlót, sosem kellemes egy hulla közvetlen közelségében tartózkodni - ajánlottam fel neki egy menekülő útvonalat, amellyel megjegyzem magam is szívesen éltem volna, ha adódik rá lehetőségem.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
