memory lane || tyler & rochus

jjbegyeimet lassan összedörzsölve hideg falak érdes felületét érzem, orromat dohos szag tölti meg, miközben gőzölgő kávémban titokban csempészett mézes whisky aromáját keresem, fülemben a zsivaj gyermekek duruzsolásaként visszhangzik, s nevetést hallok, édes nevetést, melyet csillogó barna szempár derengő emlékképe követ, s az a szempár oly’ csodálattal elemzi fagyos kékemet, mintha fáradt karikák nem csúfítanák azt. Húsz éves énemet látom visszatükröződni vízzel töltött poharam oldalán, kinek arcát nem fedik szorongás okozta ráncok, kinek tekintetében még nem olvasni élete tragikomédiájának sorait, mert szívét még nem törte meg a gyilkos éjszaka, hiszen még meg sem történt. S ahogy nosztalgiámban fulladozva kávémba kortyolok, s az alkohol rejtett utóíze torkomat marja, édes sütemény puha krémje helyettesíti azt, érzem, mintha épp most kóstolnám életem első habos tortaszeletét, melyért tizenhárom évesen három mit sem sejtő varázslót és boszorkányt loptam meg, s melyért titkos információt és lelkemet egyaránt eladtam. Egy szelet käsesahnetorte, s annak is csak egyetlen falatja, mert a többit szétosztottam testvéreim között. S attól a naptól kezdve mindig így volt; egyetlen falat, ennyit kívántam csupán.
Élénken él bennem Aurora felélénkülő arca, s az ujjbegynyi hab mely Ignaz állára ragadt, a csendes rágcsálás szimfóniája, a hezitálás Tyler pillantásában, miközben lassan szájához emeli az első kis darab süteményt, s Uwe, ki egy csapásra betömte saját részét, majd legkisebb testvérünket fenyegette azzal, hogy felfalja az övét is, ha nem eszi meg most azonnal. Ő pedig rögtön szájába próbálta venni az egészet. Talán először, talán utoljára, az emlék oly’ távoli, hogy erre az apróságra nem emlékszem, de tudom - mert rémlik -, életem első jóízű nevetését hallattam akkor. S ez a hang mindannyiukat váratlanul érte, még a falatnyi torta is leesett Ignaz villájáról, s csak bámultak rám ostobán, értetlenül, mert Rochus Anslinger még léte elemében sem nevetett soha. Vezető volt, határozott, s erős személy, de jókedvű sosem.
Könnyeket fakasztanék, de társaságban lehetetlen feladat… Így csupán egy apró sóhajt hallatok, s felpillantok csészémről. Nem volt jó ötlet, bevallom, idejönnöm hívatlanul, hiszen ha nincs megtárgyalva nem várhatom az ifjú Damien felbukkanását, de… Távol az irodától, távol bolond szívem magánügyeitől, egyedül itt érzem magam igazán nyugodtnak. Ebben az Isten háta mögötti faluban, körülvéve iskolásokkal s a közeli intézmény tanáraival, kik erre a helyre tévednek, ha egy jóízűt beszélgetnének vajsörök és egyéb korsóba zárt csodák kíséretében. Szórakoztató volna? Kellemes volna? Elmém gyakran téved erre a helyre, s a Roxfort termeinek általam képzelt verzióihoz, magamat kisdiákként látom a padsorok közt, s bár sosem tudom, melyik ház színeit viselném, mégis új élményeket futtatok végig a gyártósorok szalagjain, olyasmiket, miknek megélésére már sosem lesz lehetőségem, mert kiöregedtem az iskolapadból, s gyermekkoromat sosem kaphatom már vissza.
– Hmm? – A szemközti - eddig üres - székre pillantok, s most egy idegen alak helyezkedik rajta, fürkész, s ostobán vigyorog rám, közeledését azonban nem tudom hova tenni, így csak fáradt tekintetemet tartom rajta, szótlanul, s egyik szemöldökömet feljebb csúsztatva várom magyarázatát, mert nem rémlik, hogy találkozóm lett volna itt valakivel. De ez az extrém göndörségű frizura, a csillogó szemek, s arcvonásai mintha gyermekkoromból merített festményt alkotnának, s tortával töltött szájat látok, muffogást és motyogást hallok, s magamban nevetek, emlékeim közt hangosan kacagok az idétlen gyermek pánikszerű csócsálásán. Szemeim elkerekednek, de nem vagyok biztos az itt ülő férfi identitásában, pedig mélyen legbelül tudom, ez a barna bőr, ez a gyengéd szempár, egykor fogadott családom része volt. – Ty…Ler… – szinte kimondani is nehéz, mert már e név gondolatától is megfagynak ereim a gerincem mentén, pedig nem ő maga kísérti tudatalattim sötét zugait, hanem az élet, melynek ő szerves egysége volt, s Uwe, ki még akkor épp oly’ ártatlannak tűnt, mint ő.