“Bullying has always been around and there will always be people who thrive on the hurt they cause to others.”
- Menjetek csak, majd utolérlek benneteket! - legyintek a lányoknak, akik lelassítanak, majd visszafordulnak, amikor észreveszik, hogy kicsit lemaradtam. Valahol útközben elszórtam az egyik kesztyűmet, kieshetett a zsebemből. Amikor elindultunk a kastélyból Roxmorts felé, még úgy tűnt, elég hűvös van idekint. Hideg februári idő. Aztán hamar kisütött a nap, kicsit talán ki is melegedtünk, és már nem éreztem akkora szükségét a melegebb ruhadaraboknak, de azért nem állt szándékomban elszórni semmit. Valahol úgyis itt lesz, talán csak pár lépés visszafelé. Az évfolyamtársaim továbbmennek a falu felé, én pedig visszafordulok, és a földet kémlelem.
- Hé, sárvérű! - A vér is megfagy az ereimben a megszólítástól, és a ténytől, hogy miközben én lefelé nézelődtem, hirtelen legalább öt pár cipő, és azoknak gazdája vesz körül. Egyik sem tűnik túl kedvesnek. - Csak nem ezt keresed? - Rúgja felém egyikük a kesztyűmet, én pedig elfojtok egy frusztrált sóhajt.
- De igen, köszi. - Szinte csak motyogok, miközben lehajolok az elhagyott holmimért, ám mielőtt elérném azt, a srác odébb rúgja, valaki más pedig hirtelen lekapja a táskámat a vállamról. - Add azt vissza! - most már tényleg kezdek kicsit ingerült lenni, de még mindig sikerül egész türelmesen megszólalnom.
- Kérd szépen! - mondja a lány, aki eltulajdonította a dolgaimat, majd többen felnevetnek.
- Tényleg muszáj ezt? - kérdezem, majd inkább összeszorítom az ajkaimat, és a nyelvemre harapok, mielőtt valami csúnyát mondanék. Úgy vagyok vele, talán hamarabb ráunnak, ha nem ellenkezem. - Visszaadnád... kérlek?
- Hát persze, parancsolj - nyújtja felém a mardekáros színű sálat viselő lány a táskámat, majd félúton lefelé fordítja, és minden kipotyog belőle. A tárcám, egy tollam, egy csomag zsebkendő, és még egy-két apróság mind szanaszét szóródik a földön. - Hupsz, bocsika, kicsúszott... - és ekkor egy laza mozdulattal a táskámat is ledobja. Persze ismét mindenki nevet, én pedig csak visszapislogva a könnyeimet ismét lehajolnék, hogy összepakoljak.
- Jaj, milyen szétszórt és rendetlen vagy ma Leneghan. A mugli szüleid nem tanították meg, hogy jobban vigyázz a holmidra? Tíz pont a Griffendéltől! - ismét egy sor nevetés, majd az egyikük közelebb jön, keresztül tapos a dolgaimon, és kicsit a kezemre is lép, majdnem fel is lök.
- Nem vigyáznál? - pattanok fel kicsit vehemensebben, amire azonnal legalább három pálca hegye szegeződik rám, mintha végig erre készültek volna. A lehetőségre, hogy támadhassanak. Aztán az egyik pálca apró pöccintésére már repülök is hátrafelé három métert.
"When everything goes to hell, the people who stand by you without flinching–they are your family."
Ropog a már agyontaposott hó, ahogy lassan, komótosan sétál. Nem kéne itt lennie, nem is akar itt lenni, de otthon sem akart lenni (honestly? sehol sem akar lenni) és még ez volt a jobb megoldás. A kevésbé szánalmas – grimaszol csak úgy, magának, mert senki sincs a közelében, legalábbis senki olyan, akit ismer (felismer). A nővérét elküldte – inkább zavarta – azzal a felkiáltással, hogy nem kell felette anyáskodni, jól van, megoldja a dolgokat. Ez csak Roxmorts, nem valami ismeretlen hely, ahol soha sem járt...
Nincs jól, ez az igazság, ahogy az is, hogy ezt soha a büdös életbe nem fogja hangosan kimondani. Sem a családjának, sem pedig annak a pszichomágusnak, akihez a szülei rángatták és rángatják el, minden adandó alkalommal, hogy feldolgozza a történteket. Hát persze… feldolgozni, nevetséges már maga a gondolat is. Ökölbe szorul a keze, ahogy eszébe jut. Megremeg, megáll és bár szeretné állítani, ennek nincs köze a februári hideghez, sokkal inkább az emlékekhez. Kifújja a levegőt, koncentrál kapaszkodót keres, bármit a jelenben tartja és nem a múltba löki – ekkor meghallja a nevetést.
A legkevésbé sem tetszik neki, nem szereti amikor diákok egymást kezdik ki. Távol álljon tőle az, hogy jó szamaritánus legyen és olyasmibe avatkozzon, ami nem az ő dolga, főleg, ha az büntetéssel végződik, noha visszajáró vendég már, most nem különösebben talál magában kedvet és lelkesedést ahhoz, hogy ilyesmibe keveredjen. Van elég nyomora e nélkül is. Csak megnézem – bizonygatja magának, kis híján hozzáteszi, hogy ha ismeri az illetőt segít, ha nem nem, csak aztán rájön, hogy TÖK MINDEGY, mert úgysem ismeri fel. Saját maga is, mint egy ismeretlen, úgy néz vissza a tükörből, hát még egy random roxfortos diák. (Az más kérdés, hogy a szíve mélyén azért tudja: közbe fog avatkozni, bárki is legyen az áldozat ma… lehet mardekáros, de azért nem rossz gyerek.)
Nem ismer fel elsőre és szégyen nem szégyen, másodikra sem. Csak akkor realizálja, hogy te te vagy, amikor kikérsz magadnak valamit. Nem tudja pontosan mit, a szavak jelentését elnyeli a gúnyos nevetés, majd a puffanás. Nem gondolkodik, ösztönből cselekszik, ami vicces, mert ha magát kellene védenie pálcát rántana – amivel szarra se menne, hiszen senki sem nyert még pálca párbajt Lumossal, Alohomoraval vagy egy patrónus bűbájjal, márpedig ez a repertoárja, úgy nagyjából ennyi –, így eszébe jut, hogy amúgy kurvára (túl) képzett elementalista.
A tűz, ami fellobban a téged elrepítő faszkalap mardekáros – valószínű tudja ki az, háztársak, de… most éppen nem ugye, hangról, meg általános kinézetről azért baszottúl nem könnyű embereket felismerni – kabátjának ujján nem éget, csak kicsit pörköl és feketít (egy új kabát azért kelleni fog) erre figyel, ahogy arra is, hogy éppen csak addig tartson ki, amíg zavar keletkezik az erősnek nem mondható csapategységben. Csak azért nem illeti őket a szánalmas jelzővel, mert ezekre még azt is erős túlzásnak érzi.
– Hé, seggfej – hívja fel magára most már a figyelmet egyes számban, mert gyanúsan ehhez a teljesítményhez, amit nyújtanak az kell, hogy az egész brancs egy agysejttel létezzen, aztán azt használja mindig más – takarodás van, ha nincs szükség komolyabb égési sérülésekre. – Nyugodt, szinte már laza, pedig amivel fenyegetőzik az ütközik a házirenddel, csak úgy, mint a mugliszületésű diákok csesztetése – AJ nyeregben érzi magát, mert pontosan tudja, hogy bármi is lesz, itt senki sem dob majd fel senkit. Lassan közelít feléd, ahogy várakozón nézi a társaságot, hogy döntenek.
Az őt illető beszólásokat és megjegyzéseket mesterien hagyja figyelmen kívül, ahogy arról sem világosítja fel őket, hogy nem azért segít neked, mert jár veled – mert fúj, nem, unokatestvérek vagytok a nem belterjes fajtából, ha nem a normálisból és amúgy sem... ahogy túl lány vagy –, nem ezért véd meg. Ha akarod, hozzájuk véghatod az igazságot, de AJ részéről mindenki azt gondol, amit akar – őszintén leszarja. De azért kár tagadni, szinte már reménykedik, hogy valamelyik gyökér, amelyik éppen nem használja a közös agysejtet, mégis támad. Annyi a felgyülemlett frusztrációja az elmúlt másfél-két hétből, hogy már-már jól esne kicsit gyújtogatni; hogy embert, vagy ruhát nos… az igazán csak részletkérdés.
– Jól vagy? – kérdezi, ahogy végre melléd ér és és finoman feléd nyúl, hogy felsegítsen, ha szükséged van rá. – Bántottak, megsérültél, el kell menni a gyengélkedőre? – billenti meg a fejét. Első ránézésre azt mondaná, hogy egy kis havon, koszon, és talán egy-két apróbb karcoláson kívül nem esett komolyabb bajod, de hát… róla se mondani meg kapásból, hogy valami nem okés vele fejben, szóval tisztában van vele, hogy a látszat faszt sem jelent.
