Willow 'Billie' Leneghan

Érzékeny lány, mondhatni művészlélek, aki ösztönösen keresi a szépet és a jót a világban. Szenvedélyes az élet több területén is. Alapvetően kedves, közvetlen és gondoskodó. Jó hallhatóság, és szívesen ad tanácsokat, főleg szívügyekben, ráadásul meglepően jó érzéke van ehhez. Ugyanakkor az, hogy az édesanyja lemondott róla, és a karrierjét választotta helyette, majd megtapasztalta, mit jelent mugli születésűnek lenni a varázsvilágban, és a roxforti évei alatt rendszeresen érte bántalmazás, visszahúzódóbbá tette, csendesebbé, olyanná, aki inkább leszegett fejjel járt a folyosókon, csak hogy kerülje a konfrontálódás lehetőségét is, és bár beleszületett a rivaldafénybe, egyre inkább kezdte kerülni azt. Tizenhárom éves korától, miután iskolát váltott, nem igazán voltak barátai, magányossá vált, aki inkább egy sarokban meghúzva magát olvasott, nehezen tudott megnyílni, közel engedni magához másokat. Majd egy-két év után egyszer csak elérkezett egy törésponthoz, amikor rájött, hogy néha igenis meg kell védenie magát, és be kell bizonyítania, hogy ő is ér annyit, mint bármelyik másik boszorkány vagy varázsló. Rosszul viseli az igazságtalanságot, ha az másokat éri, és képes gondolkodás nélkül mások védelmére kelni. Ugyanakkor ezt saját magáért még mindig nem mindig teszi meg, gyakran inkább csak tűr, és kerüli a bajt. Ám ha átlökik őt a tűréspontján, pillanatok alatt nagyon harciassá tud válni. Nem szeret vitatkozni, de ha felbosszantják, éles a nyelve, és tüskéssé válik, akár egy sün. Védő és támadó varázslatok terén nem kifejezetten tehetséges, viszont kreatív, és néha éppen az válik előnyére, hogy a meglepetés erejét is felhasználva valamilyen mugli módszerrel támad vissza. Őszinte, néha túlságosan is, bár mindig igyekszik a véleményét szépen csomagolni - legalábbis amíg nem éppen a másik fél bántása a cél.

A fejezet végére érve két tenyeremmel megdörzsölöm az arcomat, közben elnyomok egy ásítást, majd a karórámra pillantok. Lassan itt az idő, hogy hazautazzunk a téli szünetre. Apró mosoly fut az arcomra a gondolatra, hogy hamarosan találkozhatok a családommal. A húgomnak még nem vettem ajándékot, de ez valószínűleg az utolsó pillanatra marad, mert még ki kell derítenem, egyáltalán mire lehet szüksége egy alig pár hónapos babának.

Felállok az asztaltól, és a kiolvasott könyvet visszaszolgáltatom a könyvtárosnak, három másikat pedig kikölcsönzök a szünet idejére. Az utóbbiakat a hónom alá csapom, és elindulok velük a Griffendél torony felé, hogy lehozzam az utazó ládámat. Úton arrafelé az egyik folyosón azonban egy diákcsoportosulásba botlom, nagyrészt mardekárosok, de nem igazán veszek róluk tudomást, csak lecsapom a fejemet, és igyekszem úgy kikerülni őket, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmüket. Ám mielőtt magam mögött hagyhatnám őket, először gyanúsan elhalkul az egész társaság, mintha egy emberként vennének levegőt... vagy mintha beköszöntene a vihar előtti csend.... Aztán hirtelen a kőpadló a talpam alatt megmagyarázhatatlanul csúszóssá válik, én pedig mindenki előtt fenékre esek. A könyveim szanaszét repülnek, az egyik sarka felsérti a szám szélét, a hátsóm sajog, a diákok körülöttem pedig egyszerre törnek ki nevetésben. Érzem, hogy az arcom hirtelen lángra lobban, részben a szégyentől, részben a haragtól, a szemeimet dühös könnyek marják, de egy hang nélkül szedegetem össze a holmimat, majd egyenesedem fel, és igazítom helyére a ruháimat is.

- Gratulálok, sikerült jól megleckéztetnetek valakit, aki nem csak hogy nem ártott egyikőtöknek sem, de még fegyvertelen is volt. Nagy érdem - jelentem ki fagyosan, persze néhányan erre is csupán halkan kuncognak, de már nem érdekelnek. Sietve, de ezúttal óvatosabb léptekkel, tovább haladok. Néhány lépés után azonban, mielőtt elhagynám az adott folyosót, egy meglepett, sőt, inkább rémült sikkantás hallatszik a hátam mögül. És ahogy megfordulok, azt láthatom, hogy egy két évvel fiatalabb háztársam, aki szintén mugli születésű, de minimum félvér, fejjel lefelé lóg a semmiben, a zöld talárosok gyűrűjében. A ruhája felgyűrődve a dereka köré, a harisnyás lábai tehetetlenül kalimpálnak a levegőben.

- Istenem, itt mindenkinek elment az esze? - suttogom magam elé döbbenten, ám aztán hirtelen ellepi az agyamat a vörös köd. Pálcát rántva csörtetek vissza, és átmenetileg ingoványossá változtatom a talajt a jelenlevők alatt, egyedül egy sávot hagyok meg magamnak, hogy megközelíthessem a fellógatott lányt. És amíg a többiek térdig süllyedve kapálóznak, és próbálnának menekülni a helyszínről, addig én kimentem őt onnan.


- Ugye elkísérsz ma a bemutatóra, drágám? - kérdezi apa fél órával azután, hogy hazaérkezem a londoni otthonunkba. Lassan mély levegőt veszek, ezzel is az időt húzva, mert nem szeretném egyből elutasítani. Sőt, hajlandó lennék kompromisszumos megoldásokra is, hisz tudom, milyen fontos ez neki, egy ritka lehetőség, hogy éppen itthon vagyok a Roxfortból, és jelen tudnék lenni. De a legkevésbé sem vágyom a felhajtásra, a fotósok kereszttüzére, amit sajnos sehogy sem lehet elkerülni, ha vele kell tartanom a vörös szőnyegre.

- Isabelle nem mehetne helyettem? Szívesen vigyázok én addig a kicsire - próbálkozom be reménykedve, de már akkor tudom, hogy ez nem jött be, mikor látom, hogy a mondat felénél apa ingatni kezdi a fejét.

- Ez kedves ötlet, Billie, de semmi szükség rá. Már találtunk bébiszittert, hisz természetesen Izzy is jönni fog. Neked pedig már a szobádban van a ruhád, ami ígérem, tetszeni fog, és nem is kell sokáig maradnod. Egy-két órát maximum - beletörődően sóhajtok. Gondolhattam volna, hogy előre leszervezte az egészet, és nem lesz kibúvó. Legalább amíg ők ketten együtt mutatkoznak, és mindenki el lesz ragadtatva attól, hogy milyen szép pár, vagy a húgomról faggatják őket, addig én meghúzódhatok háttérben.

- Egyébként nem ártana máris készülődnöd. Lesz délután még egy közös fotózás is, a fotós stáb pedig hamarosan itt lesz, és...

- Bocs, nem megy. Találkoznom kell AJ-vel - vágok a szavába gyorsan, és bár nem volt előre lebeszélt programom az unokatesómmal, tudom, hogy bármikor hajlandó volna nekem alibit szolgáltatni. - De indulás előtt itt leszek, ígérem - mosolyodom el ártatlanul, mielőtt kisietnék a szobából.

Mogyorószín szemek, szőke haj, mely általában természetes hullámos tincsekben omlik a vállaimra, bár néha szívesen kísérletezem különféle frizurákkal, vagy átmenetileg akár hajszín módosító bűbájokkal is. Nem vagyok kifejezetten magas, százhatvan centi mindössze, amihez arányosan karcsú alkat párosul, pedig nem mondhatnám, hogy nagy sportrajongó lennék. Még a tévében követve sem érdekel a sport - ez alól talán csak a nagy séták és a bringázás kivétel. Meg talán az úszás. Viszont nagyon szeretek táncolni, szinte bárhol, bármikor.
A ruhatáram elég változatos, gyakran a hangulatomhoz öltözöm, úgyhogy sok sikert annak, aki megpróbálná a szekrényem tartalmát valamilyen stílushoz kötni. Viszont imádom a szép, és főleg a csillogó kiegészítőket.