But the darkness pulls in everything: shapes and fires, animals and myself, how easily it gathers them! - powers and people. - Rainer Maria Rilke -
Sköll egy lombsárkány levedlett agancsával a szájában tért vissza, farokcsóválva lehelyezte elém az avarba a zsákmányt. - Braver Hund - paskoltam meg a kutya oldalát, mielőtt a zsebemből a szájába nyomtam volna egy darab szárított húst a szép munkáért. Klaus vadászkutyája még nem tért vissza, valószínűleg nyomon volt (persze statisztikailag arra is megvolt az esély, hogy éppen ürülékben fetrengett valahol az erdőben, az ember sosem tudhatta a vizslaféléknél, hogy mikor kell gusztustalan dolgokat lecsutakolni róluk...). Az erdő élettel teli, de nyugodt volt - a fejünk felett madarak felelgettek egymásnak, az orromat nedves föld és a növények zöld illata töltötte ki. Sehol nem éreztem úgy otthon magamat, mint itt, egyetlen elegánsan berendezett kúriánkban sem. Azóta itt voltam a legboldogabb, hogy a bátyám először kihozott ide magával, a kezeimet igazgatta a Munter-puska markolatán és megmutatta, hogyan kell olvasni a természet apró jelzéseit és mik a vadászat íratlan szabályai. Most azonban itt sem tisztult ki a fejem, az előző álmatlan éjszaka óta zsongott a kimondatlan gondolatoktól. Évek óta erre az alkalomra áhítoztam, a beavatásomra, arra, hogy a Magic is Might teljes jogú tagjává váljak. Persze nem egészen így képzeltem, nem a második esküvőm után pár nappal, még Kira halálától üresen. De talán akkor is, ha az előző hetekben nem Calyval, hanem Kirával gondolkodtunk volna potenciális álneveken - bevallom, kissé kínos lelkesedéssel mindkettőnk részéről -, ugyanilyen bizonytalanságot éreztem volna. Szégyelltem magam a kételyekért és gyávaságért. Büszkének kellett volna lennem, hiszen hányan lettek ilyen fiatalon egy ennyire fontos és nagy hatalmú szervezet tagjai? Kiérdemeltem, megdolgoztam érte, sokáig vágytam rá, és most mégsem volt felhőtlen az öröm... Igazából én magam sem tudtam pontosan megfogalmazni a félelmeim tárgyát. Hogy nem leszek elég a feladatra és csalódást fogok okozni? Hogy mégsem ezt akarom? Hogy mégsem értek mindenben egyet? Hogy félek, más is Kira sorsára jut majd az elvek miatt? Hogy szerettem volna még egy kicsit tovább gyerek maradni? Hogy mi lesz, ha én is olyan dolgokra kényszerülök, mint a bátyám?
A tekintetem Klaus arcára tévedt. A szeme enyhe vörösségéből tudtam, hogy másnapos. A francokat, enélkül is tudtam, hogy az... Mindig az volt, kivéve, amikor egyenesen részeg. Sokat ivott, de nem az ital volt a probléma. Az csak a probléma kezelése volt Klaus ügyetlen módján... - Kitaláltam, hogy holnap milyen álnevet fogok bejegyeztetni. - Kissé gyerekesnek éreztem felhozni a témát, mintha megint tizenegy évesen a maximális pontszámot érő dolgozataimmal dicsekedtem volna a bátyámnak az első durmstrangos karácsonyi szünetem alatt. Valójában nem is erről akartam beszélni, nem a hülye álnévről, csak őszinte aggodalommal megkérdezni tőle: szerinted nem követek el hatalmas hibát? De még itt, az erdő közepén, távol minden embertől is végzetesen veszélyesnek tűnt hangosan kiejteni egy ilyen kérdést. - Tudod, jobb így, hogy Calyval egyszerre esünk át a beavatáson. Olyan... ünnepélyesebb. Igen, azt hiszem, ez a jó szó rá. És van kivel megosztani.
The disapproval of cowards is praise to the brave. Your name will be written in glory.
Nem éreztem szükségét egy tükörnek magam előtt ahhoz, hogy tisztában legyek a megjelenésem elfogadhatatlanságával. A szemeimet száraznak és fájdalmasnak éreztem, amiről tanúskodott a vörösség is, ami körülvette, alatta a kevésbé fájdalmas, de mélyen ülő és sötét karikákkal, a beesett arccal, a rendezetlen, már-már szakállnak nevezhető borostával és a számban folyamatosan érzett keserű íz, sósav és fehérjebontó enzimek egyvelege. Ez volt az állandósult állapotom már hosszú ideje, mégsem lehetett megszokni. Még kevésbé a tompa lüktetést a halántékomban, amit ha tudnék hazudni és bárki is hinne nekem, talán migrénnek hazudnék. De ha akad bármi, amit mindig megtettem, akármennyire nehezen álltam fel a fotelből reggel, miután ott ütött ki az alkoholszagú szédelgés, az a testvéreimmel való időtöltés volt. Jobban mondva a Svennel való időtöltés, a húgom társaságát egy ideje már nem kerestem. Az arcom megváltoztatására ugyan nem voltam képes, de más nem okozott problémát, nem ez volt az első, de nem is az utolsó alkalom, amikor legalább a viselkedésemmel lepleznem kellett azt, ahogy éreztem magam és a pusztítást is, amit a saját szervezetemen végeztem. Azt hiszem, ez egy olyan berögződés volt, ami a szobám elhagyásakor mindig érvénybe lépett, lényegtelen, hogy aktuálisan kinek a társaságában jelentem meg. Pedig Sven elől nem kellett semmit titkolnom, pontosan tudta, mi a helyzet, épp eleget látott már tökéletesen vállalhatatlan állapotban. Talán még az esküvőjén is, bár ha a foszlányos emlékezetem nem csal, elég hamar elvonultam, hogy a szobám magányában végezzem a mindennapos önpusztítási rituálémat. Mindenesetre a látszat miatt nem kellett aggódnom, lehetett akármennyire szükségtelen. Az arcomon azért átfutott valami, talán egy rezzenés, egy koraszülött grimasz, egy “elvonási tünet”, amikor az öcsém megszólalt. - Remélem, alaposan átgondoltad, mielőtt döntést hoztál volna. Így vagy úgy, de ez a név veled marad hosszú időre. -Még az is lehet, hogy predesztinál valamire, mint engem. Bár most már nem tudtam volna megmondani, hogy a Magic is Might volt előbb, vagy a csecsemő, igazából nem számít. Nem változtat semmit a tényen, hogy én magam voltam Thanatos, névlegesen és ténylegesen. Meg sem próbáltam soha levetkőzni, kár lett volna az energiáért. Tagadtam én eleget a múltat, nem fért bele ez is. - Úgy érzem, elég pozitívan állsz ehhez az egész beavatásos dologhoz -jegyeztem meg, miközben megigazítottam a puskát a vállamon. Nem is volt vele semmi gond, de a kényszeres mozdulatot szükségesnek éreztem. -Egyáltalán nincsenek fenntartásaid vagy ellenérzéseid? Teljesen természetes lenne, elvégre nagy árat fizetsz azért, hogy a szervezet teljes értékű tagja lehess. -De még mekkorát… A gondolat lefolyása során az ujjammal észrevétlenül megforgattam a gyűrűmet, szinte már tudattalanul. Az erdei ösvény végében megjelent a kutyám feje, valami elhullott állat tetemét vonszolta magával, el sem bírta rendesen. Nem én öltem le, de távolról frissnek tűnt, lehet mi zavartuk meg valamilyen módon a támadóját - vagy éppen a rémületbe halt bele a látványunktól. Láttam már ilyet, egykor még humorosnak is találtam a zsákmányállatok szívrohamát. Nem szóltam rá a kutyára, egyrészt azért, mert tudni akartam, mi van nála, nevezhetjük szakmai ártalomnak, másrészt pedig hirtelen nem jutott eszembe a neve. Mintha nem is én adtam volna neki évekkel ezelőtt.
