“ You've gotta dance like there's nobody watching, Love like you'll never be hurt, Sing like there's nobody listening, And live like it's heaven on earth”
Biztosan kellene éreznie valamit: hálát, megkönnyebbülést és biztosan meg kellene alázkodnia, fülét-farkát behúzva a lehető legláthatatlanabbá válni, de egyszerűen--- az nem Theo lenne.
Persze, nagyon sajnálja nyilván, soha többet nem fordul elő, mintha elvárható lenne, hogy a tizenhét éves emberek soha többé ne verekedjenek, hogy ne haragudjanak meg annyira a másikra, hogy annak törött orrok meg több hétnyi felépülés legyen a következménye. Az apja a hormonokra fogja, valami nagy vesztességre, arra, hogy Theo teljesen össze van zavarodva, ő meg nem is tudja, hogy mit mondjon: egy ponton túl már nem is figyel a két felnőtt beszélgetésére, csak bámul ki az ablakon, néha bólogat és próbál nem látványosan nem itt lenni. Pedig elképzeli a jövőjét úgy, hogy most kicsapják - bizonyos értelemben megkönnyebbülne. Azok a láncok amik lefogják - a történtek súlya - felengednének és Theo szabad lenne: tudna mit kezdeni magával. Vagyis úgy képzeli. Összedobálna a hátizsákjába egy pár cuccot és csak úgy lelépne. Bejárná Európát, legalább egy részét, próbálná megkeresni önmagát, megnézni, hogy kicsoda is a neve nélkül. Elmenne Párizsba, Barcelonába meg valami kis katalán városba, aranybarára sülne aztán felmenne a skandináv vidékre és talán sosem jönne vissza.
Aztán eszébe jutsz te és arra gondol, hogy nem is tudja, hogy képes lenne-e itt hagyni téged: az egyetlen állandó vagy az életében, az egyetlen aki képes valahogyan a földön tartani, aki megpróbálja megérteni. Azt tudja, hogy nem igazán sikerül, de legalább próbálkozol: úgyhogy amikor az apja végül egy rakás pénzt kifizet, csak miattad hunyászkodik meg, csak miattad alázkodik meg - mindent megígér de a felét sem gondolja komolyan.
És a szabadság a nyaka köré tekeredik, megkaphatta volna, de most fojtogatja, hogy végül mégsem így lett.
Theodore és ő egymás mellett sétálnak, egyetlen szót sem váltanak: itt nincs mit mondani.
Theo abban reménykedik, hogy visszatérhet a griffendél tornyába anélkül, hogy bárkibe belefutna - persze, nyilván ekkor jársz te is erre: a sors vagy tényleg ki akar vele baszni vagy--- nincs vagy.- Szia. - Nem néz az apjára, azt is nehezen viseli, hogy szót vált veled: melléd lép, karjai a vállad körül, látványosan birtokol. - Hova-hova? - Mosolyodik el amint ketten maradtok. - Csak nem engem keresel? -
“Sometimes we create our own heartbreaks through expectation.”
- ... és úgy hallottam, még mindig a gyengélkedőn van. - Igen, csúnyán elintézték, szerencsétlen srác. Ha engem kérdezel, nem csak egy javasasszonyra lenne szüksége, hanem több hónapnyi terápiára is. Jelzés értékűen megköszörülöm a torkomat, ami azt illeti, már nem először, mert ez itt még mindig egy kicseszett könyvtár, nem pedig kávézó. Nem igaz, hogy a kis szaros negyedévesek nem találtak jobb helyet ennél a pletykálkodásra. Könyörgöm, valaki tényleg szeretne itt tanulni is. A R.A.V.A.S.Z. szinte már itt van a küszöbön, és ha nem sikerül bejutnom medimágia szakra, csak mert az ilyenek miatt még itt sem lehet csendben koncentrálni, és esküszöm... - De miért csinálták? - úgy látszik, nem vették a lapot. Ingerülten csukom össze az előttem heverő tankönyvet, a lapok puffanva záródnak egymásba. - Hát szerintem... miatta... Tudod... - És ezen a ponton tényleg lehalkítják a hangjukat, bár ettől valahogy kissé baljóslatú lesz a helyzet, és sajnos még így is tisztán értek minden szót. - Azt hallottam, többször is randizott Cosbyval tavaly, meg aztán pár hete is együtt lógtak Roxmortsban, aztán... Nott meg, tudod milyen. - Az ereimben is megfagy a vér a nevek hallatán, és a felismeréstől, hogy ezek talán éppen rólam társalognak. Persze nem ez lenne az első alkalom, hogy szégyentelenül pletykálnak rólam, nem is annyira észrevétlenül, csak erre az egészre most valahogy tényleg nem számítottam.
- Ti meg mégis mi a jó életről beszéltek? Mi van Cosbyval meg Nottal? - fordulok feléjük hirtelen.
* * *
Azt hittem, vagy legalábbis abban reménykedtem, így a Malfoy-Parkinson esküvőn történtek után, hogy azzal egyelőre kimaxoltam a szörnyűségeket egy időre, és a legrosszabb, ami mostanában rám várhat, az a vizsgáim. Igyekeztem csak arra koncentrálni, készülni, tanulni, nem csak azért, mert tényleg kurvára fontos, hogy elhúzhassak örökre otthonról, és elindulhassak a céljaim elérése felé, hanem mert jól esett beletemetkezni a könyvekbe, és megfeledkezni arról, amit Írországban a lagzin átéltünk. De közben, úgy látszik, sikerült olyannyira kizárni a külvilágot, hogy fogalmam sem volt róla, Theot épp kicsapni készülnek, mert azzal a náci seggfej Munterrel majdnem halálra szekáltak valakit. Feltételezhetően miattam. Ám miután kiszedem a legfrissebb botrány híreket a kis csitrikből, őszintén hirtelen azt sem tudom, merre kellene megindulnom. A gyengélkedőre, meglátogatni Bent, vagy az igazgató irodája felé, mert lehet, hogy most láthatnám utoljára Theot, mielőtt kipaterolnák őt a Roxfortból. Magam sem tudom, miért, de végül az utóbbi mellett döntök. Talán mert ha egyenest Benhez mennék, és látnom kellene, milyen állapotban van, akkor már nem sokáig ringathatnám magamat hiú ábrándokba arról, hogy az egész csak mese, rosszindulatú híresztelések.
Komor biccentéssel köszönök az idősebb Nottnak, aki távoztában elhalad mellettem, és jól tudom, az, hogy megint itt van, behívatták, már nem lehet jó jel. Mégis egyelőre naiv módon szeretném megadni a fiának az ártatlanság vélelmét.
- Mondd, hogy nem igaz, Theo! Mondd, hogy nem igaz, amiket mondanak! - Vágok a pasim szavába, ahogy mellém lépve átkarolja a vállamat. - Te meg Sven... és Benny... Mi ez az egész már megint? - Legszívesebben leráznám magamról a karját, de még nem teszem, csak kérdőn - szinte könyörögve - nézek a szemeibe, és próbálom visszafogni az indulataimat.
