Theodore Nott Jr.

Nehezen talál magában már kellemes vonásokat, mintha a hónapok alatt évek teltek volna el, fogalma sincs, hogy ki ő, hogy miként változhatott ennyire meg, hogy a mostani vagy a korábbi énje volt-e hazugság.
Megtört vagy megtörték, ahogy tetszik.
Nem tudja már, hogy milyen kedvesnek lenni, pedig azelőtt rendes srác volt. Kedves, megbízható, vicces. Mindig mosolygott, megnyugtató látványt nyújtott, vonzotta a figyelmet – nem volt éppen az a fiú aki mindig a társaság középpontjában szeretett volna lenni, de nem lehetett nem észre venni, volt benne valami, lehet az ahogyan másokat figyelt, mintha mindent tudna róluk, vagy az, hogy sosem ékelt távolságot senkik közé, hogy folyton bízott, hitt és remélt, hogy mindenben látott valami jót, valami izgalmasat, valami fényt.
Modoros,  jól nevelt gyerek volt. Hűséges, meginghatatlan bizalommal állt ki a hozzá közelállók mellett, jó barát volt, kellemes ismerős hatalmas igazságérzettel.
Azután persze minden megváltozott.
Heteket töltött el azzal, hogy új dolgokat fedezzen fel magában, hogy olyan mélyre másszon a saját lelkében amennyire csak tehette, akart még valamit, valamit ami túlnyúl a saját sötétségén, valami pislákoló kis fényt, ami a felszínen tudja tartani, ami nem hagyja, hogy belefulladjon önmagába.
Azóta is nagyon hűséges, bár bizalma és barátsága más felé fordult, lojalitása megtörhetetlen – nem is érdekli az igazság, teljes szívvel és lélekkel áll bele minden helyzetbe ami megköveteli, hogy barátként helytálljon. Elvakultan hisz azokban az emberekben akik közel kerülnek hozzá – és elvakultan utál mindenkit aki nem. Ég benne a bizonyítási vágy, meg akarja mutatni, hogy még létezik, hogy még itt van: elismerésre vágyik, segítő kezekre, valakire aki bele tud nyugodni a benne megbúvó sötétségbe, aki akkor sem fordít neki hátat amikor a legrosszabb énje tör fel benne.
Megbízható, nem ígérget felelőtlenül – minden szavát megtartja, még ha hegyeket is kell átmozgatnia, akkor sem fogja meghazudtolni magát és az adott szavát: ott lesz ha megígérte, akkor is ott lesz, ha közben gyűlöl, ha közben elvesztette önmagát, ha csak egy kósza, részeg pillanatban mondta amit mondott.
Akkor is ott lesz, ha te sosem voltál ott neki.

Jó gyerek voltál. Mondják neki.
Ez nem is te vagy. Temérdekszer hallotta már, de mi van ha mégis? Mi van ha ő mégis ez a gyerek? Mi van, ha szerinte az agresszió az egyetlen módszer? Mi van akkor, ha csak akkor veszitek észre ha kiált, ha üt, ha átkokat lő ki? Mi van, ha csak akkor érdekel majd titeket, ha a szeme alatt mély karikák, az arcára rászáradt a vér, az orra ferde, a fogai elpirosodtak amiért elharapta a száját? Mi van akkor ha szerinte igenis megoldás az ökle? Ha azt érzi, hogy ez az egyetlen megoldás arra, hogy tudja, hogy él?
Megtört.
Ott és akkor darabokra hullott és félt, és magányos volt, de senki nem volt ott mellette.
Néha elviselhetetlen a közelsége, a benne fortyogó düh, magány és félelem lassan testet ölt és kirobban belőle, szavakkal és tettekkel, megbocsáthatatlan dolgokkal – új mélységeket fedezett fel magában, rájött, hogy biztonságérzettel tölti el, ha félnek tőle, hogyha van testi fölénye, ha összerezzennek, ha arra gondolnak, hogy mi van ha ugrik, ha támad, ha darabokra szedi magát és vele együtt mindenki mást.
Már nem tudja miként lehetne kedves vagy finom, a mozdulatai, a megjelenése, a karizmája durva, nyers és megzabolázhatatlan. Dacosan fordult el azoktól akikben azt hitte bízhatott, bezárt előttük, becsapta az ajtót és az még most is ott kong, mint az üresség ami szanaszét marcangolja, ami annyi félelmet okoz benne, hogy mással kell kitölteni.
Rettenetesen sokat káromkodik, dohányzik – olyan dolgokhoz nyúl amikhez ezelőtt sosem, el akarja tűntetni a benne lévő csendet, érezni akar valamit, valamit a dühön, a gyűlöleten, a gyászon és a magányon kívül, de ha a néma kiáltását nem hallottátok, akkor mit fogtok?
Ha ez sem elég, akkor hol a határ?

Azóta is rosszul van néha.
Remeg keze-lába.
Fél.
Leveri a víz. Az izzadság előbb a homlokán, aztán a tarkóján majd a hátán csorog végig.
Fázik de közben melege van.
A szíve a torkában dobog, mindjárt kiugrik a száján át, tényleg, ide fogja okádni a márvány mosdókagyló közepére és akkor minden piros lesz, véres.
Nagy levegőket vesz, alig töltődik fel a tüdője, mintha víz alatt lenne, mintha valaki a mellkasán taposna, szorítaná össze, hogy végre fulladjon már meg.
Nagyot nyel, de a szája kiszáradt, keserű íz marad utána, a torka fáj, a nyelve érdes, a nyelőcsöve ég, mintha minden vissza akarna jönni.
Két kézzel markolja a gránit lapot, az ujjai elfehérednek és el akarja képzelni, hogy olyan erős, hogy az megreccsen a szorítása alatt, de még arra sem képes, hogy legyűrje magában az iszonyú rettegést.
Szédül, apró, fehér csillagok jelennek meg a perifériás látása szélén, aztán elúsznak és ő hiába pillant utánuk, nem tud elkapni egyet sem.
Lazít az egyik keze szorításán, hogy a mellkasához nyúlhasson és masszírozni kezdhesse valahol ott ahol a szívének kellene lennie: miért van az, hogy az ütemes dobogást hallja a fülében de ahogyan a tenyere rásimul az ingjére, ott nem érzi az állandó dübörgést? Miért van az, hogy úgy érzi mindjárt a száján jön vissza az egész belsője, mégis ha végig gondolja, ha rákoncentrál akkor úgy érzi nem is maradt benne semmi?
Remegős kezekkel nyitja meg a csapot, hideg vizet enged, benyomja alá mindkét tenyerét, a csuklóit, vizet locsol az arcába, megnedvesíti a tarkóját, úgy érzi talán egy kicsit jobban van, bár már a gyomra is remeg, de legalább már nem lát csillagokat, legalább már biztosan meg tudja mondani, hogy van benne valami, valami ami ki akar jönni, kitörni belőle és ahogyan a tükörbe néz üvölteni akar, belebokszolni a felületbe, hagyni, hogy az ezerfelé robbanjon szét, hogy az arcán és az öklein sebet ejtsen, hogy a csörömpölése kitöltse annak a csedjét, hogy mennyire borzasztóan egyedül van.
Arra gondol, hogy nem kellett volna elfogadnia azt a bogyót, azt a kék színű valamit amit az asztal alatt nyomtak a kezébe, amiről azt mondták majd segít felejteni.
Arra gondol, hogyha visszamehetne az időben, akkor azt mondaná, hogy kösz, de nem, és el akarja hinni, nagyon szeretne bízni benne, hogy így lenne, de amikor felnéz a tükörbe nem lát semmi mást csak egy alakot aki reszket, fél és nem hasonlít arra a fiúra aki nemet mondott volna.
Hunyorognia kell, hogy felismerje önmagát, hogy az arcélében meg tudja találni az ismerős vonulatokat, hogy a pillantásában a keserűségben megszokott színeket lásson.
Nem tudja miért, de rá gondol és ahogyan lenéz a kezeire, a körmei alatt vért lát, odaszáradt, megtapadt vörös vért és ahogyan felpillant már nem is itt van, nem látja maga körül a drága bútorokat, a  díszes  falakat, nem hallja a vízcsobogást vagy a kintről beszűrődő halk neszezést, nem hall semmit csak a saját, kapkodó lélegzetvételét.

Mintha futott volna. A lába alatt száraz avar, körülötte füst és köd. Sikolyokat hall és eltorzult, érthetetlen üvöltéseket. Ég a tüdője, izzad, a kezében ott a pálcája, a másik tehetetlenül nyúl valaki után akinek ott kellene lennie. Kapkodva néz hát körbe, a hátán feláll a szőr, minden egyes lélegzetvételét úgy hallja, mintha túlharsogna mindenen, a szíve a torkában dobog, egyszerre érzi magát teljesen ébernek és tompának.
Körbe-körbe forog.
Keres valakit, téged, pedig nem is most vesztett el igazán, hanem még ott a télen – mégis mintha ennek itt és most lenne jelentősége, mintha a lentről jövő káoszban, a halálsikolyok, érthetetlen ordítások és pánik között végleg eltűnhetnél.
- Hollyn. – Kiáltani akar, tényleg, nagyon, de csak suttogni tud, a hangja rekedt és nem tudja merre induljon, vagy hogy hová tartson – gyereknek érzi magát most, kisfiúnak, elvszettnek, de aztán arra gondol, hogy te is pont ilyen lehetsz, félős, reszketős és elveszett.
Elhagyott, pedig érezte, hogy szorítod az ujjait és most nem tudja, hogy elragadtak vagy egyszerre csak már nem figyelt rád és csak elsodródtatok.
Nem tudja merre induljon és eszébe jut, hogy látta valahol az anyját, hogy futólag, valahol egy kósza hajlibbenést, amiről most aztán biztosra állíthatja, hogy ő az, hogy valahol a falu másik felén meg látta az apját, de---
Mégis csak az anyját akarja.
Meg téged.
Kicsit önmagát is, azt a valakit aki tudná, hogy mit kell tenni, aki biztos lenne abban, hogy az erdőn keresztül visszajut az iskolába, valakit aki visszamenne harcolni, valakit aki ő lenne és aki nem rettegnek. Aki nem lenne gyáva, aki nem érezné magát biztosabban a sűrű fák között, akinek nem kellene elgondolkoznia azon, hogy utánad induljon vagy meneküljön.
Megrázza a fejét. Össze kell szednie magát, össze kell szednie téged és meg kell találnia az anyját, hogy azt mondhassa neki----
Valaki hörögni kezd, ő meg összerezzen.
Észre sem vette, hogy nincs egyedül, és egy kósza pillanatra oda sem mer nézni, mert arra gondol, hogy mi van ha te vagy az. Mi van ha te adod ki ezt a hangot?
De aztán odanéz, és valahol, három-négy lépésnyi távolságra ismerős alakot vél felfedezni, véres, de ismerős alakot, nem téged – és érted, utálja magát miatta, de megkönnyebbül, egy másodpercre tényleg leszáll róla minden súly – hanem valaki mást, valakit aki máshogy ismeri mint te vagy mindenki más, és mellé csúszik, térdre ütközik, ujjai a mellkasát lapogatják, a felzubogó vértől ragacsos, nyálkás lesz mindkét tenyere és a pálcája is, a pillantása belecsúszik a másik rettegve csillogó kék íriszeibe, és véres kezek marnak a pólója aljába, Theo mellkasa meg összeszorul, mert fogalma sincs hogy mit csináljon, hogy tud-e bármit tenni: retteg és fél, és körülötte nincs senki, csak az a fiú a tenyere alatt, és valamit motyog, de ő nem érti mert a másik száján vér bugyog kifelé, ő meg csak térdel mellette és a sebekre szorítja a kezét, valami olyasmit motyog, hogy semmi baj, de közben meg azt gondolja, hogy de, igenis van baj és az anyja után kiált, hallja visszhangozni a fák meg a levelek között a saját hangját, és ahogyan a távolból visszanéz a lenti szempárra, szinte látja ahogyan a  fény kiveszik belőle és érzi ahogyan a belé kapaszkodó kezek eleresztik, hogy a tenyere alatt a másik mellkasa megereszkedik, hogy nem bámul rá már vissza senki.
Egyedül van. Nagyon egyedül.

Azon kapja magát, hogy öklendezve sikálja a kezét, hogy olyan elánnal dörzsöli össze a tenyereit, hogy az odaképzelt vérfoltokat leitassa róluk, hogy megfájdul mindkét karja, de le akarja mosni róla a vért, le akarja rángatni magáról a  kezet ami bizakodva kapaszkodik bele és ki akarja ütni a fejéből az emléket ahogyan ott és akkor néztek rá, el akarja üldözni azt az érzést ahogyan ott és akkor vágyott a szüleire. Hazugság, azt akarja magának ordítani, nem is akarta őket, sosem, főleg nem akkor, főleg nem most, de ahogyan a rosszullét újabb hullámban éri utol és gyűri le, már tényleg nem tud mást tenni csak azt suttogja, hogy anya segíts, de ahogyan ott az erdőben sem volt elég erős a hangja, a mostani néma fohásza sem érhet célt.

Órákkal később tényleg beveri azt a tükröt, és az ökle tényleg véres lesz, a pólójába keni – látott valamit a tükörben, azt ahogyan a szemei pont úgy bámultak vissza rá, mint annak a fiúnak a kék, üres pillantása.
Órákkal később elfogad még egy tablettát az asztal alatt.
És órákkal később amikor az anyja megkérdezi, hogy minden rendben van-e, ő csak azt veti oda, hogy hagyj már békén.
Nincs szüksége rá.
Nincs szüksége rád.

Theo egészen sokat változott az évek alatt, nyurga, vézna kölyökből alakult magas, sportos alakká: önmagát átlagosnak látja, se nem kifejezetten izmosnak se nem kifejezetten puhánynak, nem gondolja magát túlságosan helyes srácnak, nem hiú és az egoja sem nőtt nagyra az évek alatt.
Nem igazán szeretne hasonlítani az apjára, így hát egészen sok mindent megtesz, hogy ne vegyen észre közös vonásokat, a haját hosszabbra hagyta, mintha el lenne hanyagolva, a testalkatát valahogyan úgy szeretné felépíteni, hogy semmi közöst ne lehessen kettejük között találni – a nagyapja szerint egyáltalán nem hasonlít rá, de Theo egészen sokat szokott kételkedni benne: néha ha a tükörbe néz akkor nem saját magát látja viszont, hanem az apját és ettől általában annyira megrémül, hogy inkább nem nagyon keresi a tükröződő felületeket.
Ha egy valamit megváltoztathatna magán, akkor az az orra lenne, nem szereti de maga sem tudná megmondani, hogy miért – egészen megnyugtatónak találja azt, hogy egyébként nem is látja.
Van néhány tetoválása, apró, jellegtelennek tűnő minták és szimbólumok a teste olyan részein amik nehezen felfedezhetők: a bicepsze tövében,  a bokacsontján, a csípőcsontján,  a középső ujja belső oldalán – sokszor gondolkozott már rajta, hogy varrat valamit a hátára, valami megbotránkoztató dolgot amivel kiakaszthatja a szüleit, de erről minden egyes alkalommal letesz amikor a tű máshol szalad a bőrébe, nem kedveli igazán ezt a fajta fájdalmat.
Egy ideje szinte csak feketét hord, mellőzi a színeket, a ruhatára borzasztóan egyhangú lett, visszatükrözi a lelki ürességét és szerinte ez jól is van így: cserébe egy tucat gyűrűt hord, egyszerre legalább hetet, majdnem minden ujján egyet,  láncokat, különböző méretben és anyagban – mindegyiken kereszt lóg, pedig nagyon régóta nem hisz már semmiben.