Egy picit pánikolok. De tényleg csak egy nagyon picikét, s ez leginkább nem is azért van, mert szorult helyzetben volnék, vagy mert bármi baj lenne, hanem mert kések. Rászoktam arra, hogy mindig Dorian előtt érek haza egy kicsivel, így nem tudja meg, hol jártam. Van elég baja, tudom én, még ha nem is mondja ki hangosan, hát annyira ismerem már, hogy lássam rajta, mikor bántja valami legbelül. De mivel szutyok menyasszony vagyok, így nem kérdezek rá, csak mélyet sóhajtok, s az íreknek megfelelően főzök neki teát, meg kap mellé egy kis vajas sütemény, mondván az mindent megold. Én is tudom, hogy nem, de mivel nem hajlandó elárulni mi a gond – amit nem értek, nálam megértőbb ember kevés van – így nem tudok mást tenni csak kimutatni a törődésem. Tudom, másoknál össze szokás bújni, de mi nem vagyunk szerelmesek. Mármint szeretem, de nem úgy, csak haverként, s előbb bokszolnék a vállába, minthogy megcsókoljam, vagy a mellkasán pihentetve fejemet aludjak el. Fúj… Imádom, szeretem, ölelem, puszilom, de nem. Ennek ellenére, mint barátja nagyon is tartok tőle, hogy túlaggódja magát, aztán idő előtt elviszi az agyérgörcs vagy szívroham itt nekem. Bár nem akarok megházasodni, azért nem ilyen megoldást szeretnék alkalmazni. Ezért próbálom visszafogni magam, meg a kis adrenalin függő popsimat, nem bajt keverni, rendes lenni, és nyugalmat biztosítani. Nyilván nem úgy, hogy ténylegesen otthon fekszem meg olvasok, hanem úgy, hogy tudtán kívül járkálok el ide-oda, a veszélyes helyekre, s eddig remekül ment minden csak… Nem kellett volna belesétálnom az ördöghurokba! Mentségemre legyen mondva, sötét volt, nem láttam merre megyek, de abba mi az izgi, ha fényt varázsolok magamnak, s úgy próbálok meg tájékozódni? Semmi. Ahogyan az is túl egyszerű lett volna, ha az átlagos fajtát kapom ki, nem pedig ezt az erőszakosat, mely szó szerint minden mozdulatomra csak jobban összeszorul rajtam, pálcámat nem érem el, így szabadulni is nehéz. Próbálom elemi képességemmel mozgásra bírni, de ez a valami makacs, mint az öszvér, így inkább csak csendben várok, hátha pár óra múlva elenged. Vagy Dorian megtalál, mert én is tudom, hogyha nem fél órát kések otthonról, akkor semennyit. – Merlinre… Meg fog ölni! – Tudom milyen, ki lesz akadva – megint – s csak még rosszabbul lesz. Szerencsére nem szívgyenge, hogy ennyitől meghalljon, de kaphatom majd a fejmosást, mint legelső alkalommal, mikor rájött milyen káros szenvedélyeknek is élek én.
érzi magát, kimondottan ostobának amiért eddig nem tűnt fel neki az egyértelmű, az átverés, miben kedves menyasszonya részesítette; hiszen ismeri, igazán rájöhetett volna a csalásra, a turpisságra, de nem, keresztülpillantott rajta mintha az nem is létezett volna, mert elméjét elárasztotta megannyi érzés és gondolat, s ideje sem volt azon agyalni, vajon hányszor Eli hazudhatott neki a hollétéről. S hányszor csavaroghatott veszélyes helyeken, míg ő távol volt. Ám most a csalásra fény derült, mert Eli nincsen sehol, s nincsen se tea, se aprósütemény, se fürkésző tekintet mely titkait keresi ráncolt homlokának redői közt, a lakás üres s vészjóslóan csendes. Keresésére indul, habár maga sem tudja hol is kellene kezdenie; talán az Appare Vestigium adott neki egy irányt, minek mentén elindulhat, de Elizabeth Ni’Sullivan híres a bajkeverésről, azaz ő más hírt sem hallott róla többéves ismeretségük alatt, s éppen ezért van úgy elveszve most is. Hiszen bárhol lehet, a világ bármeny pontján… – Ostoba lány… – morogja orra alatt, közben gondolkodik, már önmagához képest is túl sokat. Végül ösztöneiben bízik, s az Appare Vestigium időközönkénti elismétlésében, mígnem a környék legsötétebb területére téved, s zsigereiben érzi, hogy itt fogja meglelni elveszett menyasszonyát, hiszen a sötétségben való mászkálás épp tökéletes időtöltés egy adrenalin függő számára. Máshol nem lehet, ebben most már biztos. Beljebb merészkedik, s pálcája segítségével megidéz magának némi fényt, hogy ne követhesse el ugyanazt a hibát, mit Eli korábban - ugyanis a távolból már kiszúrja a szőke hajkoronát, s az őt körülvevő - rendkívül veszélyes!! - növényzetet. S éppen akkor ér oda, amikor elhangzanak azok a bizonyos szavak. – De még mennyire, hogy meg foglak – közli, s látószögébe lépve összefonja karjait a mellkasa előtt. – Szeretnéd ezt esetleg megmagyarázni? – Pálcája végével az ördöghurok felé mutat. – Ha már ennyire ráérsz – fűzi hozzá. Elvégre biztosan ráér, ha ennyi ideje van bajba keveredni! – Mit gondolsz, mi történt volna ha esetleg épp ma este kellett volna Graves-éknél maradnom, hm? Volt már rá példa, Eli, nem is egyszer, szóval magyarázd el nekem… – Leguggol, s szándékosan nem segít neki a kiszabadulásban… Egyelőre. – Mert szeretném megérteni, hogy mégis mi a fészkes faszt gondoltál?! – Nem szokása ilyen trágár szavakkal élni, ő nem az a fajta, most mégis… Az aggodalom beszél belőle. Nézd el neki, Eli. Csak szeret téged, ennyire egyszerű a helyzet.
Nem mondom, hogy visszacsinálnék mindent, ha tudnék, mert akkor is ugyanúgy eljöttem volna, hogy egy kicsit szórakozzak, csak… Lehet okosabban csináltam volna. Vagy nem az ördöghurok közelébe kezdek el sétálni. Hozzáteszem, amúgy sötét volt… Tök logikusan! A nyugodt természetem viszont nem segít, csak lassan akar megölni ez a vacak, de akárhogyan is nézem, ez tényleg ki akar nyírni. Halálian jópofa. De amúgy esküszöm nem a növénytől félek a leginkább. Áh, előbb talál meg a vőlegényem, minthogy tényleg itt pusztuljak el. Mióta tudja mennyire szeretek veszélyesen élni, azóta szerintem már felfedezte az egész környéket, s amennyire lehet biztonságossá tette nekem. Csak az a baj, hogy ő sem tud mindent megtenni értem, meg nem is kell neki. Elég ha megkeres, ha nagy a baj. Ma pedig mivel nem értem haza, biztos lehet benne, hogy elmásztam, sőt ha van egy kis esze, akkor a bejárónőtől még meg is kérdezte merre indultam el. Ah, az én drága Dorianem annyira, de annyira dühös lesz, hogy ő maga előbb fog megnyúzni. Így egyébként annyira nem is hangzik rosszul a fulladásos halál. Jó, nem mondom, hogy nem jogosan akadna ki rám, mert amúgy én se feltétlen szeretnék neki több szívrohamot okozni, mint amennyit kap a Graves családtól, de meg kell értenie, hogy adrenalin függő vagyok, s bizony csak azért, mert szépen pislog rám, még nem fogok tudni leállni. Így is igyekszem normálisabban élni, mint előtte. Legalább sziklákról nem ugrálok. Egyébként nem mondom, hogy megijedek, mikor hirtelen meghallom a hangját, de azért ha tudnék, most egy picit megugranék, mire a drága növényzet szorosabban fog. – Dorcica! – mosolygok rá bájosan, mint akinek nem állt volna már el a keringése a lábaiban. – Mindennél jobban! Ehm… Eltévedtem, aztán itt sötét volt, elbotlottam, kiesett a pálca a kezemből és… Így történt. – Valami hasonló sztori, arra nem kell kitérni mit kerestem itt, bár úgyis tudja, s úgyis meg fogja kérdezni, de csak mert annyira szereti, mikor kioktathat. S hogy még rosszabbul érezzem, nem ám segítene, hanem csak kérdezget, a növény pedig egyre inkább tekeredik rám, már érzem, hogy a nyakamra akar csavarodni, ami ehm… Érzékeny pont, szóval már igazán nem kéne hagynia. – Először is légyszi, ne kiabálj velem, így is kissé szorult a helyzet. – És ezt a vackot nem tudom irányítani, kissé önfejű a növény, meg hát ahhoz kicsit több összpontosítás kéne, hogy érdemlegesen valamit tudjak vele kezdeni. – És oké, hülye voltam, nem terveztem ezt, de most már légyszi szedj ki! – Vagy csak keresse meg a pálcám és adja ide, nekem mindegy csak valamit kezdjen már velem, mert lassan kajak cipelnie kell hazáig, ha elveszítem az eszméletem!
egyes személyek - azaz egy bizonyos személy - szenvedélyét a veszélyhelyzetek iránt. “Ütnivaló szuicid barmoknak” tartotta a viharvadászokat például, a sárkánykutatókat és valamelyest a kviddics világának élsportolóit is, hiszen mindegyiknek közös vonása volt a folyamatos bajkeverés, a sérülések és a szinte biztos halál megkockáztatása. Persze mondhatnánk, hogy ő is bizonyos mértékben közéjük tartozott, mint másodállású testőr, főleg két olyan nagy nevű és nemes család szolgálatában, mint Gravesék és Munterék, kiknek ellensége megszámlálhatatlan. Mégis, ő legalább felelősséget vállal érte, s a jó ügyért teszi, nem pedig agyának adrenalinfüggősége végett - nem úgy, mint kedves menyasszonya, ki állandóan fejest ugrik a veszélybe, puszta szórakozásból. S akkor még örülhet, hogy nem Ausztráliába hívta kötelessége, mert ott bizony Eli már valószínűleg mérges pókok és egyéb csúszómászó szörnyűségek vacsorájává vált volna. Persze ez nem jelenti azt, hogy itt nincs veszélyben… Mert ha éppen nem egy tébolyult vérfarkas támadna rá, vagy egy csapat megvadult kentaur vagy vérengző sárkány, hát ott van az a fránya ördöghurok, melybe belegabalyodva találja meg őt. Ám most, hogy szemei előtt van a lány, kicsit sem siet a megmentésével, sőt! Főleg, miután meghallja azt a becenevet, mire még szemeit is úgy megforgatja, hogy szinte már látja saját agyát közben, s azt, ahogy egy ér elpattanni készül odabent. – Ahamm… És hadd kérdezzem meg, mégis mit kerestél itt? – Ahogy azt Eli várhatja is, bizony felteszi a kérdést, mert igenis élvezi amikor kioktathatja. Főleg, ha olyasmivel kapcsolatban oktathatja ki, mint a mostani helyzete. Mert már jó sokszor tartott kiselőadást neki, miben hangsúlyosan elmagyarázta többször, hogy az ilyen incidensekbe bele is lehet ám halni. De hallgatott rá? Nem! Persze, hogy nem! – Tényleg? Szóval felismered, hogy mennyire veszélyes helyzetben vagy jelenleg? – Nem kiabál ugyan, de a nyaki ütőere így is kissé kidudorodik most az idegességtől. – Mmm? Szedjelek ki? – Még szemöldökeit is összeráncolja. – Minek? Azért, hogy utána megint így találjalak valahol két nap múlva? Nem, szerintem jobb lenne csak itt hagyni téged, legalább amíg az ördöghurok fogva tart nem öleted meg magad. – Természetesen ő is tudja, hogy ha tényleg magára hagyja most, a növény könnyedén megfojthatja. Éppen ezért szorongatja még mindig pálcáját olyan görcsösen, hogy ha esetleg tényleg messzire menne az a francos ördöghurok, egy pillanat alatt ki tudja szabadítani belőle Elit. Végül csak felsóhajt. – Nem leszel mindig ilyen szerencsés, fogd már fel végre. Ha ezt tovább folytatod, előbb vagy utóbb olyan helyen fogsz bajba kerülni, ahol nem lesz senki a környéken, hogy segítsen neked – tarkóját dörzsölgetve, gyengédebb hangszínnel közli ezt, majd felegyenesedik. – Mi is való ezek ellen? Fény, ugye? – inkább magától kérdezi, majd pálcáját a növényre szegezi. – Lumos Maxima! És lőn világosság - avagy pálcája hegyéből erőteljes fényvillanás terjed szét.
Az egyik okldalrol nagyon szeretnem, ha Dorian megtalalna, a masik oldalrol pedig nagyon szeretnem, ha nem tenne. Persze ki akarok szabadulni, de teszem azt, ha Romy jonne el ertem es nem a volegenyem, akkor lehet boldogabb lennek. Nem azert, emrt utalnam, Dorian legjobb baratom es halas vagyok neki, amiert felesegul vesz, vagy legalabbis elhiteti a szuleimmel, hogy igy lesz, igy nem kell egy total idegen ferfival osszkotnom az eletem.. De merhetetlen mod nem szeretem, amikor el akar tiltani kedvenc tevekenysegemtol, s ez a kaland. Csak azert nem, mert o nem ertheti ezt... Nincs benne a kenyszer, hogy bajba keveredjen, nem izzik fel vere,ha tul sokaig van nyugalomban, nem kezd el remegnek, nem erzi azt, hogy menekulnie kell, ha nem mehet ki az erdobe, ha nem csinalhat valami veszelyeset, s kozben nem kockaztatja az eletet. Sose fogja tudni, milyen erzes ez, s csak azert,mert szepen megker, hogy maradjak otthon, meg nem fog elmulni. Egy ido utan nem birom en se, belebolondulok abba, hogy tulsagosan nagy a nyugalom, hogy nem tortenik semmi,minden porcikam konyorog azert, hogy csak ugorjak ki az ablakon,barmi, csak legyen valami kis izgalom az eletemben. - Te is tudod mit csinaltam itt Dorian.- forgatom meg szemeimet, mert felesleges lenne hazudnom. Igazat mondok, eltevedtem a sotetben, majd elbotlottam, s vegul ilyen szerencsetlen helyzetbe kerultem. Nem mondom,hogy nem vagyok hibas, az vagyok, de az volt terv, hogy visszaerek mielott o hazajonne. -Felismerem, mindig felismerem! - Egyikunk sem emeli fel a hangjat, de pontosan olyan, mintha megtennenk. Attol, mert nyugodtak vagyunk, meg veszekszunk. S ezert sem akartam, hogy o talaljon meg. Mindig kioktat, holott semmi szukseg ra. Romulus lehet kinevet, kigunyol, de csak kihuz pacbol. - Ne csinald mar Dor.. - Amugy ez vacak fojtogat, mert megprobaltam hatni ra magiammal, ami miatt csak meg duhosebb lett... Szoval egeszen biztosra mondom, ha itt mer hagyni egy percnel is tovabb, akkor kinyir ez a vacak. foleg mert en is egyre idegesebb vagyok, s ez noveny pont erre megy ra, hogy erzem,hogy mar szinte nem erzem a kezem. - Jo, tudom, de nem tudok mit tenni... - ellene lenne a mondat vege, ha meg lenne bennem annyi szusz, hogy sikeruljon befejeznem. S tudom, hogy most mar ki fog szedni, mindig aranyosabb vele kozvetlenul mielott megmentene, igy csak varok, hogy csinaljon valamit, bar mikor megkerdezi, hogy mi valo ezek ellen, akkor kipattannak a szemeim, s nem csak azert, mert a nyaki utoeremet mar elzarta az egyik inda... De szerencsere emlekszik, s amint lemaszik rolam a dog en kuszok is odebb. Kozben persze parat kohogok, de annyira nem volt veszes, hogy ne tudjak idejeben elmaszni elole, ha esetleg Dorian nem segitene fel. - Danke... - egy melyebb levegot szivok be, ahogyan megkonnyebbulok. De legalabb mar nem nincs az kellemetlen bizsergeto erzes bennem!
