subatomic interactions, if it's all good

Az utasítás meglehetősen egyszerű volt: őrizd, védd, tartsd életben. S valóban, ezek az egyszerű szavak, s egyszerű jelentésük nem kellett volna, hogy problémát okozzon, Dorian tudta és érezte is, hogy a feladat könnyű és könnyedén végrehajtható, energia igényes ám nem sok gondolkodást igényel, mégis… Elméjében - ahogy angolok közt mondani szokás - a gondolat-szállító vonat sebesen robogott, a számára kiépített vágányok vadregényes tájakon vezették végig, vízesések, hegyek, lávatengerek és kegyetlen sivatagok váltogatták egymást, s a rozsdás szerelvényt útja még egy megvadult óceán fölött is átvezette, de az út maga sosem ért véget. A vágány, hiába volt megannyi váltó, egy hatalmas kört zárt be, egy végtelen spirált, melyen fel és le haladva a vonat sosem állt meg. S ha mégis, nos… Az csak akkor következhetett be, ha a vágányról lecsúszva zuhant alá a mélybe. Ilyenkor Dorian meredten bámult maga elé, öklét ajkaihoz szorította, s szemöldökét ráncolva számolt újra és újra, ugyanazokat az egyenleteket ismételgette míg meg nem találta a tökéletes megoldást. Míg rá nem jött, milyen sebességben, mikor és milyen ívben fordítsa el a mozdony kormányát, hogy az tovább haladhasson. Ilyenkor újraírta gondolatmenetét, olyannak fogalmazta meg, hogy az elfogadható legyen, s együtt tudjon vele élni.
Titokban ugyan, lelke egy rejtett szegletében, s erről soha nem is beszélt volna senkivel, Dorian igenis kedvelte a mugli művészeteket. Nem mindet, s nem mindig, de… A filmek - azok a vászonra vetett történetek -, a zene, az irodalom, a festmények, a szobrok, s egye fene, még a kávék habjából alkotott egyszerű képek is megfogták, kereste bennük a hasonlóságot, a különbségeket, az érzéseket és a rejtett üzeneteket… Sokszor vágyott arra, hogy ő is képes lehessen ilyesmiket alkotni, ám a harmadik próbálkozása után belátta, hogy az ő kezében a szénceruza nem készít éjszakai városképet vagy Clemens Graves édes arcának képmását, az ő versei ostobák és túl közvetlenek, a rímek még csak nem is stimmelnek, s akármennyire is szeretne megtanulni csellón játszani, nemes egyszerűséggel nem képes rá. Pedig óh, a cselló mézédes, elegáns hangzása olyan pontokat stimulált elméjében, miknek létezéséről fogalma se volt korábban, s talán ezért is esett meg, hogy bár a muglikat megvetette, életmódjukat s világukat nem volt képes megszeretni, mégis beült közéjük egy-egy titkos estén, mikor átmeneti szabadságot kapott, s csendben végighallgatta a színpadon előadó csellista játékát, netán egy szimfonikus zenekarét, mikor épp sikerült jegyet szereznie rá. De erről még Lizzynek sem mesélt sose, tartott tőle, hogy - mivel nézeteikkel ellenkezik amit tesz - ítéletet kapna csupán, pedig ismerte menyasszonyát, tudta, hogy milyen… Mégis félt az elutasítástól, a szidalmazástól és az ítélkező tekintetektől. Így vonásait megkeményítette, az előadás által kiváltott érzéseit száműzte, s úgy tért haza, mintha semmi sem történt volna. S az éjszaka közepén, mikor Lizzy már mélyen álmai közt járt, ő a félkemény matracon ücsörögve, hátát a falnak támasztott libatoll párnákra döntve, a plafonra meredve, öklét az ajkaihoz szorítva igyekezte mozdonyát visszakanyarítani az annak kijelölt vágányra. S ha még ez sem segített, úgy kiosont a konyhába, magához vette olvasáshoz való szemüvegét, egy pennát s egy kemény borítású, cserép-vörös naplót, melybe zakatoló szívének minden titkos vágyát feljegyezte. A dallam, melyet egész úton hazafelé dúdolgatott, mit a cselló oly’ szenvedélyesen búgatott, mely megszólította őt s emlékeztette mindarra a borzasztó, megvetni való gondolatra, mik arról a bizonyos Graves fiúról szóltak… Arról írt, s kacskaringós betűi gyakran megremegtek, száraik és íveik cikk-cakkos vonalban követték egymást ahányszor adott szó “C”-vel kezdődött, és “s”-re végződött, mert keze mindig reszketni kezdett, ha az a fiú eszébe jutott. Maga sem értette miért, vagy mik ezek az érzések, csak be-betörő elmélkedései jelezték érthetően és egyértelműen, akár az utasítás: őrizd, védd, tartsd életben.

Szégyenkezett, s szégyenére emlékezve mindig felsóhajtott, pennáját az asztalra fektette s ismét ajkaihoz szorította öklét, ám ezúttal nem a fejében igyekezett rendet tenni, csupán fogait csikorgatta, állkapcsát feszítette, mert dühös volt, haragudott magára amiért ilyen gyengéd érzelmeket táplált a fiú iránt; mert tilos volt, mert ellenkezett mindennel amiért ő heves küzdelmet vívott, s ellenkezett azzal, amiért a hűn szeretett család is politikai csatákba vonult, vele együtt, hiszen követte volna őket a Munter-Graves kriptáig is. S gyűlölte magát gyengeségéért, hűtlenségéért, mert valljuk be, hűtlen volt. Menyasszonyát - barátját, mert barátok előbb voltak, mint jegyesek - elárulta, családját, mestereit, munkáltatóit, közösségét, saját vérét… Mert szívébe olyasvalakit zárt, kire gondolnia se lett volna szabad, s kit mindössze védenie muszáj, szeretnie viszont nem szabadna. Tilos. Megvetendő.
De hiába tudta, hogy tilos, hiába szeretett volna megálljt parancsolni heves szenvedélyének, az alattomos kígyóként kúszott vissza hozzá ezen esti órákban, akkor is, amikor arcát sebhelyek borították s körmei alatt más alvadt vére vöröslött, amikor már rég a forró víz alatt kellett volna áztatnia megfáradt testét, ő csak ült a konyhában az asztal fölött, s naplójának utolsó sorait bámulta, s Clemens Graves arcát idézte fel újra és újra, mert hiába volt ez egy nehéz nap, hiába sajogtak izmai… A mellkasában lüktető gépezet jobban fájt, de ez a fájdalom legalább az övé lehetett, ezt érezhette, ezt megtarthatta, mert ez nem volt bűn, ennyi önzőséget még megengedhetett magának. Ha mást nem, ezt kiélvezhette, s neki ez is elég volt… A hazugság hazugságokat szül, szokás mondani, nos… Dorian Nikolaus Bagshot nincs még tisztában azzal, s talán soha nem is lesz, hogy elméjét spóraként fertőzi s emészti fel egyetlen hazugság, az, mit folyvást mantrázgat magának, “Jobb ez így”, s “Nem lehetek önző”, pedig az igazság az, hogy a helyzet sosem lesz jobb, s ő sosem lesz önzetlen.

Még az őszi falevelek sem recsegtek-ropogtak léptei alatt, hiába fogta sietősre; ha valamit megtanult az évek alatt, az a csend művészete, s ő ennek kiváló űzője volt, mert sem gondolatait, sem fizikális megmozdulásait nem lehetett meghallani, csak ha ő kívánta, hogy meghallják… Márpedig most nem kívánta, sőt, észrevétlen akart maradni, hiszen prédájának füle ki volt éleződve a veszélyre, fürkésző barna szemei figyeltek környezetének minden mozzanatára, hegyes orra a szél sodorta illatokat elemezte, mert bármi idegen, bármi veszélyes futásra késztette volna. Életösztön volt ez, s talán ez hajtotta abban a pillanatban is, hogy Dorian bakancsának vaskos, bordázott talpa egy faágra érkezett, s az egyetlen hangos reccsenéssel tört ketté súlya alatt; mert a préda hirtelen menekülőre fogta, mit sem törődve a zajjal mit csapott, mert a túlélés volt egyetlen célja, semmi más. Néha visszhangzottak heves lépései, egyre távolodva, de Dorian a nyomába eredt, hiszen ez volt a feladata, s máskor ezt könnyedén végre is hajtotta, de most mintha a préda tudta volna, hogy ha egyszer elkapják, levesbe kerül, húsából lakoma készül majd, bőréből meleg takaró, agancsaiból fali dísz vagy faragott figura, netán tőrnek díszes nyele, s ez épp elég motivációt adott számára, hogy akkor se álljon meg, ha már bokái elgyengültek, ha patái elkoptak, s ha tüdeje nem tud már több oxigént befogadni.
Ám Dorian nem hagyta magát, nem engedett helyet a feladás lehetőségének, nem választotta az egyszerűbb utat, hajtotta a vadat míg az bele nem fáradt a menekülésbe, bármeddig is tartott volna, ő üldözte volna míg teste bírta, s talán még tovább is - ám a gyanútlan préda kifulladt, vagy talán csak azért parancsolt megálljt lábainak, hogy körbepillantva búvóhelyet kereshessen magának, de ez volt tán az egyetlen hiba, mit elkövethetett… Mert nyakára hirtelen szorultak az ujjak, s hátát hirtelen lökte egy váratlan erő a legközelebbi fa hideg törzsének, de a kéz nem volt fojtó, a lökés pedig nem volt erőteljes, sőt, mintha egy másik kéz éppen időben simított volna végig gerince mentén, hogy ne üsse azt bele a fenyő rücskös kérgébe, majd a puha ajkak vészesen közel kerültek övéhez, s mindezt halk, mély tónusú kuncogás kísérte, az ártatlan szempár pedig találkozott a vadász tűzben égő pillantásával. “Dolgoznod kell még a kardiódon”, közölte Dorian, s nem bírta kontroll alatt tartani hüvelykujját, mely most lágyan simított végig prédája nyakán, pontosabban azon a lüktető éren, mely most minden bizonnyal hevesen pumpálta a vért felfelé. De mielőtt még választ kaphatott volna, folytatta. “Ha nem akarod, hogy elkapjalak, ne állj meg” - mert visszavágnia se volna érdemes, hiszen Dorian képzett harcos volt, s még pálca nélkül is megállta volna helyét bármely kihívó fél ellen. Persze őt nem bántotta volna… Most sem akarta bántani. Egészen más vágyakat nevelgetett iránta szívkamrájában, olyasmiket, melyek ha fényt kaptak volna menten megégtek volna a Nap erős sugárzásától.
S bármennyire is nézett rá szúrósan kis prédája, ő csak felnevetett, s ez a nevetés visszhangzott, majd elúszott, miközben a nyilat bámulta, mely a szarvas szívébe fúrta magát, s mely körül még forró vér bugyogott ki a friss sebből. Élettelen barna szemek néztek vissza rá, melyek őszintébbek voltak bárminél, puha szőrzetét vörös, ragacsos nedv csúfította el, s sötét orra, mely nemrég még oly’ intenzíven kutatta az illatokat a szellőben most mozdulatlanul ült nemes fejének elején. Dorian gyűlölte a vadászokat. S gyűlölt vadászni. Kegyetlen sportnak tartotta, s csak akkor volt hajlandó támogató kezet nyújtani benne, ha a vadat teljes egészében felhasználják; mert pazarlás lett volna egy ilyen szép szarvast a feje vagy az agancsai végett leölni. Ő minden szarvasban, minden őzben a fiút látta, azokat a csintalanul csillogó szemeket, a kíváncsiságát és a szépségét, s tudta, hogy ez bűn, mégis… Elmejátéka vissza-vissza kísérte őt ahhoz az édes pillanathoz, a fenyőnek dőlve, az őszi hűvösben; a patak csörgedezéséhez, a varjak távoli károgásához, s a szél csípős fúvásához. Ám most nem a szél csípését érezte arcán, inkább állkapcsa fájt, ahogy fogait összeszorította, mint amikor haragszik, de ez nem harag volt… Ezúttal más kavargott benne, gyomrát összeszűkítette valami, s miközben kihúzta a nyilat a szarvas mellkasából a levélre gondolt mit kezébe nyomtak, a levélre, mely miatt ez volt az utolsó vadászata itt - a levélre, mi által legeltitkoltabb bűnét újra és újra elkövethette, mert a kísértés ott sétált az iskola kínzó kőfalai közt, s nem volt senki, aki megakadályozhatta volna abban, hogy engedjen neki.

Olykor Dorian pillantása értetlen és ostoba, máskor kőkemény és szúrósabb egy kaktusz tüskéjénél, ám figyelmen kívül hagyva goromba arckifejezését és folyvást összeráncolt szemöldökét, mondhatjuk rá, hogy egy fess, jóképű fiatalember. Hajtincsei sötétek s még göndörödésre való hajlamuk ellenére is fegyelmezettek akárcsak gazdájuk, ki egyenes háttal és emelt fővel áll minden rosszindulatú kommentet, melyet frizurájára kap édesapjától. Egyébként sűrű, egyenes szemöldökét épp a férfitól örökölte, mandula alakú szemeit pedig édesanyjától, s ezekért igazán hálás, ugyanis homlokát kissé előredöntve általuk képes még szúrósabban bámulni a másikra. A gyilkos pillantások pedig igazán hasznosak az ő szakmájában, hiszen a megfélemlítés az egyik legjobb eszköz ellenfeleivel szemben.
Az átlagnál valamivel magasabbnak mondaná magát, vállai szélesek, felsőtestén és karjain az izmok kidolgozottak, akárcsak deréktól lefelé, hiszen ahogy azt említettem is korábban, képzett harcos. A tükörbe pillantva gyakran megjegyzi magában, hogy nyaka vastagabb mint az Árbol del Tule törzse, mely fizikai képtelenség volna egyébként.
Meglehet, Doriannek sok mindenhez van tehetsége s érzéke, ám az öltözködés nincs köztük; színvilága a fekete s szürke színek közt megragadt, s ha néha mégis meg-megjelenik egy-egy színesebb darab a szekrényében, azt csak és kizárólag végszükség esetén veszi fel. Gyakori jelenség öltözetében a bőrdzseki, a fekete pulóverek és garbó nyakú felsők különböző kombinációi, a farmernadrágokat azonban kimondottan nem kedveli - mégis fel-felhúz egyet, szintén fekete színben, ha épp a helyzet úgy kívánja. Ha nem biztos külsejében Lizzy tanácsát kéri, hiszen ő nőként mégiscsak jobban otthon van ebben a témában, mint ő.