can't figure me out

lmem nyugsagra az elozo ejszaka sem talalt, mint ahogyan az elmult napokban, hetekben, sot honapokban is keptelen volt. Olyan volt ez, mint csalonak a borton, hol a luxusatol megfosztva kellett elnie, mert ugye elni akart, mert muszaj volt neki, vartak ra, egy szereto csalad, csupan kapzsi lelke - ha volt olyan neki - vakitotta el, s ennek kovetkezmenye megpecsetelte sorsat.
Ilyen vagyok en is, var ram egy edesapa, egy edesanya, s ket testver, kiknek nem okozhatok csalodast es banatot, igy ha egyetlen hajszallal is, de kapaszkodok ebbe az eletbe, melyet magamnak rontottam el, melyben senki mast nem lehet okolni csak magamat. Ahh... Ehes vagyok! Nem ettel reggelit? Talan meg akarsz minket olni?! Elgondolkodtato, sot mar-mar csabito ajanlat volna, ha cserebe megszabadulhatnek demonomtol, ki egeszen koran kezdett uldozni, bar gyermeki elmem akkor meg azt itte, apam probal ova inteni a helytelen dontesektol. Mily csalodas volt radobbenni, hogy jozan eszem elhagyott, csupan toredeket voltam kepes megorizni, igy pedig fejem allando csataterre valt, hol epelmusegem es a belem bujt ordog probal meg kemeny harcok aran kontrollt szerezni cselekedeteim felett.
Most azonban nzugodtan latszik, de tudom jol, csupan azert, mert reggel van, mert most meg semmi erdekes nem tortenik. Ronannek oraja lesz, en is oda igyekszem, igy nem tud ram szolni, hogy mashol tengetem idomet, nem pedig a fiut figyelem. Pedig szivesebben ossonnek utana, megbuknek kedveert, csak lenne eggyel tobb indokom, amiert meg iskolaba jarok. Az utolso evemben mar semmi motivaciom nem maradt tanulni. Bar mihez is van egyaltalan meg kedvem? Olvasni! Regenyeket, hol a fohosre en maximum feltekeny leheteke, hiszen belelni magamat nem vagyok kepes. Tul jozanok, tul egeszsegesek ok hozzam, en nem vagyok ilyen szerencses. S a versek... A csodas francia koltok, kozuluk is Rimbaud, kinek muveit szo szerint tudom idezni anyanyelven, kinek sorait tanulva ertettem meg a francia nyelv szepseget, s kinek eletigazsagait a legtobb ember felvallrol veszi pedig... Pedig mennyire nagy dolgokat mondod! Biztosan o is bolond volt, mint te. Ha csupan fele ennyire jol tudnam forgatni a szavakat... Kiirnam magambol banatom, s talan vele egyutt demonom is vegre feladna ertelmetlen harcat velem szemben.

A teremben csupan par diak van, elvegre korai volt erkezesem, megis muszaj volt, finnyas vagyok, hova ulok le oran. S csak ugy lehet enyem azon hely, melyet tokeletesnek gontoltam, ha itt vagyom idoben. A diakok mind hattal vannak nekem, ahogyan beljebb lepek, nem tudom oket hazakba sorolni, hiszen nem is latom egyenruhajuk szinet. Egyedul a hugrabug nikkel szinu ruhaja mas a tobbitol, de a maradek mind olyan sotet, hogy megjegyezhetetlen a szurke arnyalatok kozotti kulonbseg. Bar emlites szintjen, ha valakire ugy hivatkoznak, hogy a kek haz tagja, mar tudom, hogy a Hollohat diakjarol van szo, igaz, en magam sose fogom tudni, milyen is a "kek".
Mellem meg senki nem ult le, nem mintha ez elkeseritene, csupan megallapitas volt, de tudom, hamarosan megerkezik majd a fiu, ki mindig mellettem foglal helyet, kinek neve annyira franciasan cseng, hogy muszaj volt megtudnom, valoban az, s akit megannyiszor lattam mar a folyoson, s csak neztem, miert fordulnak utana az emberek. En csupan konyvembol lestem fel, ertetlen abrazattal kovettem ot, hiszen... Arcat maszk fedte, lehetetlenseg volt megallapitani, hog helyes volt-e. Bizonyara a titokzatossag -s feltunesi viszketegsege - miatt kapott ekkora figyelmet. De valahogy ugyanabban apadban lyukadtuk ki. Nem szolt hozzam, csupan elkoszont, ha vege volt az oranak. Elvoltunk, illetve elvolt az ember. Nem volt beszedes, nyugodt termeszete volt, az ember mar-mar kedvelhette volna... De volt valami idegesito benne. Magam sem tudtam volna megmondani mi az, csupan annyi volt biztos, hogyha a kozelemben volt, akkor ket lehetoseg allt elottem. Vagy beszelgetest kezdemenyezek vele, vagy pofan csapom, s mivel egyikre sem vagytam, igy csak olvastan. Edgar Allan Poe. Rajongtam erte, s eppenseggel pont tokeltes volt arra, hogy hiaba foglalt mellettem ismet helyet a fiu, oda se figyeljek ra, amig nem kezdodott el az ora.

zínészek… Felesleges bálványozott emberek, kik csupán jókor voltak jó helyen, mert egyébként ki ne tudná megtenni azt, amit ők. Az egész élet egy színpad, melynek főszereplői mi magunk vagyunk, s hiába hangoztatjuk, hogy önmagunknak lenni a legjobb, mégis egy szerepet játszunk, mert így könnyebb beilleszkedni, mert csak így szerethetnek minket. Hazudunk ismerőseinknek, sőt még saját családunknak is, de állítom, hogy az ember még magának is képes, ha nincs akkora balszerencséje, mint nekem, hogy egy hang állandóan emlékezteti, mennyire is szánalomra méltó próbálkozásom egy normális életre. Már akkor az volt, mikor megszülettem, elvégre hibás voltam, s pusztán a szüleim jóindulatából nem lettem kihajítva. Pedig állítom könnyebb lenne most nekik, talán meg is bánták, hogy olyan gyermeket neveltek fel, ki szürkének látja az életet, s genetikai betegsége miatt sokat gyengélkedik, igaz utóbbiról ritkán szereznek tudomást szerencsére.
Gyenge vagyok, egy szélhámos, egy kudarc, kit utolsó mentsvára is eldobott, mert nem volt képes ígéretét betartani, hiába vezérelte jó szándék. Engedelmetlen, ez volnék én, s büntetésem nem más, mint a magány, melyről azt hiszik elkeserít, pedig… Titkon vágyom a teljes nyugalomra, hogy ne érezzek fájdalmat, ne legyen ki zargasson, ki elvárásokat támaszt velem szembe, s csak pihenhessek, míg jólesik, míg testem vagy új erőre kap, vagy felmondja szolgálatát. Szinte már mindegy volna, ha nem tudnám, hogy felelősséggel tartozok másokért.
Mégis, egyetlen ember van, kinek csendje a leghangosabb, kinek nyugalma az őrületbe képes kergetni, pláne ha eszembe jut mennyire odáig van érte mindenki, hiába takarja arcát maszk, és hiába visel csuklyát. Mint valami bűnöző. Sárvérű közömbös ember. A pornép között lenne a helye, nem pedig mellettem, egy gazdag aranyvérű család sarja mellett. Én azonban hagyom, hogy minden Mágiatörténet órán mellettem lyukadjon ki, ahogyan most sem szólalok meg, csupán olvasok, elmerülök, talán tényleg észre se venném jelenlétét, ha ujjai koppanása nem lenne oly hangos, s nem lennék kihegyezve arra, hogy ahol lehet, belekössek. Makacsságom azonban páratlan, így csupán egy gyors pillantást vetek kezére. Hosszú ujjai vannak, ápolt a bőre s körme. Arról árulkodik, hogy ad a külsőre, ugyanakkor öltözködésével szinte teljesen ellen megy ezen elméletnek. Nem mondom, én sem követem a házirendet, hiszen utolsó évemben már magam is lazábban kezelem az öltözködést, s előszeretettel fel bő ingeket és direktbe férfiaknak szánt fűzőt, házam színét pedig csupán nyakamra kötött kendő jelzi. Én azonban igyekszem elegáns maradni, nem úgy mint ő, s az ízléstelen csuklyája, meg maszkja. – Ch… - Hangot is adok elégedetlenségemnek, bár könnyen hiheti, hogy csupán dobolása zavar, hiszen csak most kapom el pillantásom az asztalról, hogy ismét a sorokat kezdjem el tanulmányozni.
Szemeim viszont megakadnak, s magam is megdermedek egy pár percre. Miért nem vered csak meg? Meg tudnád! Vagy ha nem, akkor engedj engem oda. Egyet pálca suhintás és vége lenne a gyereknek, aztán már nem fognak utána fordulni mások, meg melléd sem ülne le! Vagy titkon… Oh Thomas! Hiszen te tudni akarod, hogy ki is ő vagy milyen is arca! Haha! Meghalok, te tényleg buzi vagy.
Mély levegőt veszek, bár csupán szaggatottan vagyok képes, meg akarom tölteni tüdőmet friss oxigénnel, s nem koncentrálni a hangra a fejemben, ki ma felettébb nagy ostobaságokat hord össze. Mert az nem lehet, hogy érdekelne egy ilyen senki, s nem azért fordulok felé, mert megmozdult, mert egy pillanatra úgy tűnt, mintha meg akarna szólítani, csupán… Nem tudom miért tettem. De még ha tekintetünk találkozik is, csak hideg pillantásommal találhatja szembe magát. A könyvet nagy erővel csapom össze, pár diák értetlenül fordul felém, azonban nekem nincs reakcióm. Nyugodtan teszem félre a kötete, mintha semmi sem történt volna, hiszen valóban, csak magammal vitatkoztam, ezt viszont senki nem látja, nem hallja. Még csak nem is sejtik, hogy magamban vívott csatám eredményeként fejemben hasít a fájdalom, legszívesebben lefeküdnék a padra, homlokommal verném a fát, hátha az a fájdalom segít legyűrni a másikat, vagy hátha elájulok, hogy ne kelljen figyelnem démonomra… De az óra elkezdődik, nekem pedig muszáj felvennem a szorgalmas diák szerepét.

valóság kizárása, egy álomvilágban való élet, ez való nekem. Nem is értem, minek erőlködök időről időre, hogy új embereket ismerjek meg. Bár tisztában vagyok vele, ez mind csupán egy nagyobb terv része, hogy olyan embereket gyűjtsünk magunk köré, kik potenciális tagjai lehetnek a Magic is Might-nak. De még ebbe is belebuktam, mert képtelen voltam követni egy egyszerű parancsot, maradjak egyhelyben, ne mozduljak el Amerikából, mert bár jó szándék vezérelt, csupán hibát követtem el, melynek következményével számolnom kell, hiába inkább szenvednék másképp, csak ne kelljen megérnem legjobb barátom haragját, s ne hullana ránk a némaság olyan nehéz köpenye.
Nem bírom… Bár bolondságom nem a fiú büntetése miatt vált valóssá – mert már eleve szenvedtem elmém szétszakadtságától – mégis érzem rosszabb. A reggel sose jő el, hiába kel fel a nap, az étel lehet házi, vagy michelin csillagos, csupán ízetlen pornak érződik számban, s a tudásvágy mely egykor annyira hajtott, mely miatt mindennek mestere kívántam lenni már nem sarkall, nem ösztönözz, csak teher, hogy fenntartsam a látszatát annak, hogy okos vagyok.
Egyedül az olvasás az, mely képes még boldogsághormont termelni, mely miatt agyam nem fárad ki, s nem adja fel, hogy küzdjön a sötétséggel szemben. Oh bárcsak én magam is képes volnék forgatni a szavakat, bár lenne annyi fantáziám, hogy novellákba öntsem ki lelkem, mert tudom, segítene. De hiába, hiszen én a művészeteknek csak élvezője vagyok, nem alkotója. Egyedül a tánc, igen… a keringők, melyek egykoron mesterművemmé váltak. Most viszont már csak walzert járok, azt is egyedül, mert partner nem akad, mindet eldobtam, itt pedig nem akad egy erős kéz, kit vezethetnék, vagy akár ő engem! Mindegy már csak legyen benne tartás, elegancia és magabiztosság.
De nem, nekem csak a pornép jut ki, egy csuklyás idegen, ki nem is annyira ismeretlen már, kinek némasága olyan, mintha egyenesen ordítanának veled, s nyugodt kézmozdulatai egyenesen az őrületbe kergetnek. Minden alkalommal csupán egyetlen mondatot mond, de én sose válaszolok, nem méltatom ilyesmire. Bezzeg figyelmemet élvezheti, sőt mind a kettőnkét felkeltette, s hadd mondjam el, ez a ritkább. Érzem, valami van a levegőben, kettőnk között a szikrák járnak különös táncot, szinte már verekedés, s mind ezt úgy, hogy mind a ketten csendbe burkolódzunk. Ki vay Adrien Bardot, s miért nem vagy képes magamra hagyni? Tán nem tűnt fel a nyilvánvaló, hogy nem kedvelem társaságod? Hogy udvariatlan mód még rád nézni sem vagyok képes? Tán vonz a mogorva és távolságtartó személyiségem? Bolond vagy… Ezért mondom, csak szabaduljunk meg tőle.
Ennyire azonban nem idegesít. Ujjainak dobolása talán, hangot is adok neki, nem mintha figyelne rá. De merő túlzás volna őt fenyegetni, hiszen semmi olyat nem tett. Zavaró tényező, melyet elviselek, mert úgy lettem nevelve, hogy elegánsan megtűrjük azt, ami nem bánt, nem hátráltat, csupán bosszant. Így hát kedves hang, ma nem fogod magadat kiélni. Nem fogsz megint bajt okozni, nem kérek ádáz és fékezhetetlen haragodból. Ma csupán magam leszek, s ha ehhez ismét el kell majd mennem a gyengélkedőre, hogy fejfájásomra gyógyszert kapjak, úgy megteszem.
A kopog ellenben csillapodik, s vele együtt elégedetlenkedő énem is feladja mostanra a vitát. Ez persze késői, már megtörtént a baj, de bölcsen nem reggeliztem, így hányinger hiába is kerülgetne, gyomrom nem létező tartalmát kiüríteni nem tudom. Így hiába a fejfájás, padtársamat figyelem csak, látom drága karóráját, mire szemeit kezdem forgatni, s még könyvemet is összecsapom, nem foglalkozva azzal, hogy ki figyel fel erre, vagy ki nem. Magamnak csinálom, magamat próbálom felkelteni, visszarángatni a kegyetlen valóságba, hol én vagyok a bolond, de nem az a Shakepear által leírt, nem én vagyok a valódi, akit az átlag elképzel, akit kinevetnek, s megvetnek.
Értetlen pillantására csupán hűvös szemekkel válaszolok, nem mondok semmit, inkább elkezdek készülődni az órára, mert hamarosan besétál a tanár, onnantól kezdve pedig csak arra koncentrálok, hogy tanulhassak. Pergamenem magam elé teszem, felírom a dátumot, s az anyag címét. Kézírásom apám szerint egy orvoséhoz hasonló. Gyönyörűen néz ki, igazán szemet gyönyörködtető, csak éppen olvashatatlan. Egyedül Ronan képes rá, ő is csak azért, mert valakitől muszáj elkérnie a jegyzeteit, ha éppen hiányzik, s az én régi papírjaimat kapj meg. Most viszont már nincs rám szükség, nem is tudok segíteni neki.
Hirtelen furcsa érzés fog el, mellkasomban melegség árad szét, melyet eddig csupán lányok társaságában éreztem eddig. Öntudatomon kívül nézek fel a padtársamra, s pillantásuk találkozik, mire szemeim kipattannak. Talán eddig még sose néztünk így egymásra, s most mondanám, hogy ezen pillanat ijesztően hasonlít a regényekben leírtakhoz, mikor a főhős és szerelme először vesznek el egymás tekintetében, mindkettejük gyomra forogni a kezd a lehető legjobb értelemben, jön az a bizonyos pillangó effektus. Egyből tudják, itt többről is lehetne szó, mint puszta véletlenről, csakhogy… Mi mind a ketten férfiak vagyunk.
Így csak sóhajtva elkapom pillantásom, ismét e jegyzetelésre összpontosítok, mert saját kézírásom sokkal szebb látvány, mint ez az ember. Mondom, öld már meg!
Kezem hirtelen megáll, ahogyan a hang most sokkal durvább dolgokra készül. Nemet mondok, megálljt parancsolok magamnak, mert a fiú nem csinált semmit, nem lehetek ilyen. Gyerünk már csak nyírd ki… Kinek hiányozna? Vagy talán félsz, hogy Ronan dühös lesz rád? Jaj nem is! Lelkiismeret furdalásod lenne, hogy ártatlanul bántottál valakit már megint. Merlinre, de édes vagy! Na de most komolyan, akkor csak lökd ki a padból. Valamit tegyél már, mert ha nem te, akkor én. Fogd be… Rohadt életbe fogd be, nem fogok ártani neki!
Fejem csak még erőssebben kezd hasogatni, mintha szét akarnák tépni, gyomrom felfordul, ha tudnék, most tényleg elhánynám magam. Helyette viszont próbálok uralkodni magamon, mire orrom vére megindul, s pillanatokon belül pergamenemen megjelenik az ismerős antracitszürke folyadék. Kezemet egyből felemelem, próbálom összecsippenteni orrom, hiába tudom, hogy már felesleges.

em kívánom tudni, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Gondosan kialakított személyiségemen és megjelenésemen úgysem tud átlátni senki. Apró gesztusok? Kimértek. Összenézések? Előre eltervezettek. A válaszaim? Megfontoltak. Rajtam nem lehet rést találni, mert annyira túlgondolom a dolgokat szinte, hogy 3 hónappal az előtt tudom, hogy valami meg fog történni, hogy az illető gondolt volna rá.
Ronan esetében is tudtam, hogy el fog hagyni. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb megun majd, hogy nem leszek elég jó, s lám most csak indokot adtam neki, hogy el is hagyjon. Nem, nem akarok megválni tőle. Ő számít, az ő véleményére adok, sőt ha kell innentől soha többé nem fogok neki ellenállni, mindent úgy teszek, ahogyan mondja, csak vegyen vissza magához. Mert az nem lehet, hogy képes csupán így eldobni igaz? Olyan nincs, hogy ő, s én ennyik lettünk volna, semmi több. Kegyetlenül fáj, szívemig hatol, s az sem segít, hogy itt kell ülnöm órán, miközben tudom, ő egy másik teremben van, más emberekkel, s még csak nem is hiányol.
Nekem pedig körülötte forognak gondolataim, ha pedig nem, hát padtársam idegesít fel. Létezik, csupán ennyi a bűne, de ez éppen elég, hogy számomra kényelmetlen legyen vele egy légtéren osztozkodni. Olvasnék, próbálnám terelni a gondolataimat, nem is kívánom megajándékozni figyelmemmel, mert nem érdekli meg, hogy szemeimmel őt vizsgálgassam. Már eleve azt sem szabadott volna hagynom, hogy kíváncsiságom eluralkodjon rajtam, s a nevét meg származását megtudjam. Bár maga a tény, hogy francia… Oh bárcsak hozzám szólna egyszer anyanyelvén. Vajon ismeri Rimbaud? Tudna idézni tőle? Hajlandó lenne csupán két sort elolvasni legszebb kiejtésével? Kihasználás, erre kell nekem. Csakhogy makacs vagyok, s nem akarok tartozni senkinek. Márpedig ha szívességet akarnék kérni, akkor fizetnem kéne. Nem fogok magamra láthatatlan bilincseket akasztani, melyeknél fogva úgy rángatnak majd, ahogyan akarnak. Pláne nem egy ilyen embernek.
De milyen is? Nem tudom, nem ismerem, mégis teljes testbeszédem arról árulkodik, hogy nem is kívánom megismerni. Helyből elutasítom őt, mert a folyosón csupán annyit láttam, mindenki érdeklődik iránta. Engem a titokzatossága csupán taszít, mintsem vonz. Felvágósnak gondolom a csuklya és maszk miatt, sőt pökhendi alaknak tartom. Mire jó a felvágás? Tán jól esik egójának, hogy szerelmetesen néznek utána az emberek? Tőlem undort kap, s hűvös pillantást, amint rám emeli tekintetét. Nem kívánok vele ismerkedni. Előítéletes vagyok, s emiatt nehezen gondolom meg magam. Az esély, mely mindenkinek kijárna esetében nem létezett, mert a kezdetektől fogva kialakította bennem az unszimpátiát. Csupán megtűröm őt, semmi több. Üljön csak le, érezze sötét kisugárzásom hidegét, járja át egészen csontjáig, hogy emlékezzen rá. S ha ismét visszatér, hát kétszer olyan erősen kapja ezt meg tőlem. Nem tudom kinek gondolja magát, hogy egyetlen szó nélkül foglal itt helyet, hogy egy mondattal lerendez minden alkalommal, de én nem kívánok megajándékozni azzal az örömmel, hogy pár negatív jelzésen kívül több időt és energiát szánjak rá.
Az óra az, mely menedéket nyújthat számunkra mely mellett a csend sem lesz kínos, vagy nem változik kettőnk közötti levegő csatatérré, hol minden lélegzetvétel egy kardcsapás lesz. Vajon ő is érez? Neki is olyan kellemetlen az én társaságom? Egyáltalán miért én? Furdal a kíváncsiság vele kapcsolatban, s ha mégis pazarlom rá a drága időt és az oly ritka épeszű gondolataimat, próbálom megfejteni őt, s tetteinek miértjét, de csupán egy hatalmas kérdőjelet rajzolok eszmefuttatásom végére. Hozzá ne szólj! Ellenben sosem érdeklődök. Nem, mert az feltételezné, hogy ismerkedni kívánok, mely nincs így, s nem akarok egy levakarhatatlan alja embert a nyakamba kapni.
Most mégis felnéz, s vele együtt én is, tekintetünk találkozik, a háttérben halk zene szólal meg. De csupán elmém egy szeglete érzékeli, az mely a hangot oly hosszú ideje élteti, most mégis… Am Emperor Waltz hang duruzsolása tölti meg a termet, többé nincs itt a tanár, csak ő meg én, s mintha…
Pillantásom elkapom róla, mert az nem létezik, hogy ilyen förtelmes és már-már szemérmetlen gondolatom támadt. Démonom játszadozik csupán, próbál meggyőzni igazáról, de nem engedem neki. Győzköd, okoskodik, kínoz… Semmi új, semmi különleges. Csupán a régi nóta, melyet már megszoktam. Ezért sem pánikolom, mikor orrom vére megered, látom a professzor fél szemmel rám pillant, de nem ez az első, hogy így lát, igaz… Régen volt már az utolsó, hogy ennyire komoly volt a gond. S most úgy érzem magam, mint a szörny abból a koreai mondából, ki elérte, hogy megfertőzött embereinek vére mind az orrlyukaikon távozzon, míg végül csak hüvelyük marad, mely hamar eggyé válik a porral.
Én azonban próbálok harcolni, hátha eláll, viszont még mielőtt ez bekövetkezne szemem sarka egy hasonlóan szürke árnyalatú kendővel találja szembe magát. Oh hát persze, hogy neki kellett felkínálnia. – Köszönöm, de nem kívánom összevérezni a kendőt. – Enyhén el is fordítom fejem tőle, inkább pergamenemre folyjék az antracitszürke nedv, ennek az előadásnak már úgyis mindegy, innentől esélytelen a koncentráció.
Tanácsa csak tovább bosszant, mégis nyugodt maradok, hangomon meg sem érezni, hogy idegesítene, amiért megannyi után mégis elbukom – ismét – s beszélgetésbe elegyedünk. – El fog állni. – Vagy ha nem, hát önhibámon kívül kellett eltávoznom… De a hang se hagyná, hogy kimúljak. Túlságosan szeret élni.

azudnék, ha azt mondanám, figyelmemet maximálisan elkerülte a fiú. Bár én magam nem érzem azt a furcsa és megmagyarázhatatlan érzést, mely mások szeméből sugárzik, ha elhalad a folyosón. Magas, széles válla van, szemei sötétek, de íriszeiben meg-meg csillan valami apró fény, melyet nem tudok hova tenni, főleg akkor nem, ha tekintete rám vetül. Mint édes kiskutya, aki gazdájára csak egyet pillantást vetett, de máris olyan, mintha az egész világ az övé lenne, mintha minden rendben volna. S én? Én csupán hűvös tekintettel jutalmazom őt, mert úgy gondolom ennyit érdemel. Fejére csuklyát húz, arcát maszk takarja, ezek után hova legyek én odáig érte? A kíváncsiságom, maximum az hajt, de abból is leginkább az, hogy miért mindig én vagyok azon szerencsétlen kiszemelt, ki mellé mindig le kell ülnie. Némaságba burkolózva létezünk csupán, mint szellemek, kik egymást kísértik a kastély hideg falai között. Oh Adrien vajon te is olyan magányos vagy, mint én? Fejed alatt a párna neked is kőkemény, s takarod nem óv meg az éjszakai fagyoktól? Vagy csak gúny tárgyává próbálsz tenni. De semmit nem mondasz, mintha szavak helyet elmémben akarnál olvasni, mintha lehetséges volna, bár… Éppenséggel megtehetnéd. Akkor pedig szórakoztat önmagammal való vitám? Hallgatni kívánod, ahogyan lelkem egy apró darabja cafatokra tép? Ennyire tetszik?
Kegyetlen vagy Adrien Bardot! Kegyetlen amiért nem beszélsz hozzám, amiért zavarsz, amiért a hangot ingereled, amiért így nézel rám… Mert őzike szemeiddel most találkozott pillantásom s akaratom ellenére elvesztem bennük, gyomrom felkavarodott, de nem azért, mert rosszul volnék, ez egészen más, olyan mint egy csésze meleg tea a havas napokon, mint a húsleves a betegnek, s én bár tudom hova tegyem ezt, nem akarom a megfelelő kategóriába besorolni. Nem, mert férfi vagy, s mint olyan, nem szabadna semmilyen hasonló dolgot éreznem. Nem tudom te vajon hogyan éled ezt meg, de az… Hogy nem veszed el pillantásod, hanem nekem kell előbb elkapnom, mert egyszerűen nem bírom. Nem tetszik, amit teszel velem. Nem tetszik, hogy a háttérben zene szólal meg, hogy kedvem támad keringőzni, hogy ennyire varázslatos lesz az egész helyzet. Csupán ábránd ez, semmi több!
Inkább az órára kezdek koncentrálni, bízom benne, hogy ez majd eltereli a figyelmem, mert mindig így szokott lenni, s ha nem volna a szörny, árnyékom, ki megkeseríti életem minden egyes pillanatát, s ki most csak még dühösebb, hogy nem reggeliztem ellenem fordul ismét, orrom vére megered, fejem hasogat, de nem is figyel rám senki. Már megszokták, tudják, hogy időről időre megesik, én pedig genetikámra panaszkodom mindig, holott semmi más bajom sincs, csupán az állandó háború, mely fejemben dúl.
S mégis… Megannyi ember közül pont ez a fiú nyújt nekem most zsebkendőt, mely első ránézésre is feltűnik, hogy igencsak finom anyagból készült, bizonyára mugli tekintetben drága is. Már csak a büszkeségem miatt sem akarom elfogadni, nem vágyom pont az ő segítségére, sőt igazán senkiére sem, de… Valamiért csak érte nyúlok, óvatosan húzom ki ujjai közül a selymes anyagot. – Mercy… - mondom halkan, de tényleg annyira, hogy csak neki tűnjön fel, hogy ő értse, mert oh… Akarom, hogy értékelje, hogy franciául szóljon hozzám, hadd hallgassam azt az édes nyelvet, mely már-már majdnem olyan, mintha egy tökéletes szimfóniát hallgatnék, s szinte már el is hiszem, hogy rossz helyre születtem, hogy valójában Franciaország az én hazám.
De nem hajszolom magam ilyen ábrándokba, az is csoda, hogy egyáltalán beszélgetésbe elegyedtünk. Ennyi idő után először, pedig mióta is ül mellettem? Hányszor csatlakozott hozzám órán? S mégis, csupán ma váltottunk először többet mint két szót. Legszívesebben most is magamra koncentrálnék, hiszen most már tényleg el fog állni, csak idő kérdése, s ha hasogató fejfájásom nem zavarna be, akkor maximáls magabiztossággal kérném meg a fiút, hogy fejezze be az értem való aggódását.
De kérdése igenis jogos, hiszen ahogyan ő is mondja, színem elég fakó lehet, szívem hevesen dobog, s én is érzem, nem vagyok teljesen rendben. Csak bólogatok, nem szólalok meg, igazán már nem is nagyon figyelek arra, amit mond, de az órára sem. Szemeim előtt néhány színes csillag jelenik meg, s tudom, hogy ennek mi lesz a vége, megint rosszul leszek, megint kiküldenek, megint írnak a szüleimnek, amit nem hagyhatok, nem aggódhatnak értem, Freya szíve össze fog törni, s ő is átjelentkezést kérne. De hogyan vehetném el az ikrétől? Nem… Nem lehetek önző.
Mély levegőt veszek, fejemet a padra hajtom, s így próbálom meg csillapítani szédülésem. – Vigyél ki… - S ha figyel, akkor feltűnhet neki, hogy semmiféleképpen nem a gyengélkedőre akarok menni. Hazudjuk azt, hogy ott vagyunk, de nekem csak a levegő kell, semmi más. Némi napsütés, talán egy falat étel, némi víz… De nem, mert tudom, a hang menten kihányatná velem. Igen… Elég lesz a napfény és friss levegő.

lányok szeretik az elegáns férfiakat, akik igazi úriemberek. Virágot visznek nekik, kedves szavakkal illetik őket, időnként egy-két búja gondolatot ültetnek el a fejükben, de sosem lépnek át egy határt. Ügyelnek az igényeikre, figyelmet és időt szentelnek nekik, sűrűn mosolyognak, s megnevettetik a másikat. Ilyen vagyok én, egy igazi gavallér, ha hölgyekről volt szó.
Nade egy férfi? Ráadásul pont ő? Ki is ő tulajdonképpen? Adrien Bardot. Egy névtelen kis senki az aranyvérűek között, sose hallottam róla, családja – hacsak nem mugli születésű – hát nem tagja a MiM-nek, s ez már eleve gyanúsan rossz. S akkor ott volt azon felvetésem, hogy a fiú bizony elég nagy játékos lehet, hiszen lányok és fiúk egyaránt megfordulnak utána, epekedő pillantással kísérik őt, mintha egyébként ezek nélkül elveszne, vagy talán elfeledkeznének róla. Csak tudnám mit látni egy olyan emberben, ki mindig eltakarja arcát. Bár bevllaom, engem is hajt a kíváncsiság, hogy mennyire lehet rusnya. Vagy kicseszett helyes. Oh hirtelen tudsz pozitívot is mondani róla? De valóban, éppenséggel a fekete anyag mögött lehetséges, hogy egy páratlanul helyes pofit fogok találni. És akkor mi történik? Attól még ugyanazon véleményen maradok, hogy a könyvekben ő a szegény férfi, ki gazdagnak adja ki magát. A sármos fiataln úriember, ki csak játszadozik a nők szűziességével, s bár öltözködése alapján elhihetik, hogy a herceg fehér lovon, valójában aligha van benne bármennyi kecsesség. Magamat nem állítom be a regény főhősének, hiszen nem is kívánok az lenni, de mindenképpen jobb választás vagyok, mint ez a pökhendi alak.
S most mégis úgy pillant rám, mint ártatlan kiskutya gazdájára, mintha nem tudnám kitalálni lelkének legsötétebb vágyait, mintha nem látnék át a szitán. Nem is látsz. Hiszen szíved egy gyorsabb ütemre kezd verni, s pillantásodat nem is tudod elsőre elkapni. Fürkészed tekintetét, mintha abból bármit ki tudnál olvasni. Sőt elméd olyan messzire kalandozik, hogy még kedvenc keringőd zenéje is megszólal fejedben. Szánalmas vagy Thomas, hogy ennyire vágysz rá, de tagadod magad előtt.
Nem akarom őt, nem egyáltalán nem. Csupán a meglepetés ereje miatt néztem őt ennyi ideig. Nem vesztem el sötét íriszeiben, nem látta bele lelkébe, nem sajnáltam meg, s még annyira sem kezdett el amiatt repdesni szívem, mert tetszene, sokkal inkább az idegesség és undor jeleit lehet csak rajtam látni. Viszont mint jólnevelt fiú, most próbálom elrejteni ezeket, meg pirosló arcomat, mely egyértelműen a düh jele, abszolúte nem a zavaré. Abszolúte nem olyan ez, mint Rómeó és Júlia jelenete, hol az ifjú lány beleszeretett első pillantásra az ellenség fiába. Nem, semmi köze sincs nekik hozzánk. Csupán ostoba felvetés.
Ahogyan az is, hogy szükségem volna kendőjére. Csupán a noszogatás miatt húzzon ki végül ujjai közül. Ha nem lennék rosszul még talán nevetnék is az abszurd jeleneten, hiszen pont olyan ez, mint mikor a hercegnő keszkenőjével jutalmazza a bátor lovagot. Csakhogy én nem vagyok se lovag, se bátor. Herceg volnék, ki a lelátóról ítélkezik, ehhez értek én. S talán időnként felveszem testőri szerepemet, de nem ebben a teremben, nem ezek között.
Jelenleg amúgy is csak a szenvedő fél szerepét vagyok képes felvenni, kinek feje majd széthasad, sőt talán a sok vér, mely orrom keresztül távozik egy jele a korai halálnak, mert csak nem akar elállni. Nem szokása eddig bántania a hangnak, olyan ez, mintha valóban Hamlethez hasonló halált kívánna nekem, hogy magam okozzam végzetem, csakhogy én nem értem el, hogy a gonosz meghaljon közben. Vagy mágis? Démonom vele együtt távozna, s kevesebb problémát okozna másoknak. Családom is nyugodtabban hagynám hátra, tudva sosem árthatok nekik.
De még nem adom fel, pláne azok után nem, hogy meghallom a francia szavakat, melyekre behunyt szemekkel kellemesen sóhajtok fel. Igen, ez az, melyre ennyire éhezett keblem, melyek dallama visszhangzik fülemben nap, mint nap.
S ha nem ettől a fiútól hallanám talán még katartikusabb lenne az érzés, de már nincs erőm erre is figyelni, ahogyan ellenkezni sem tudok vele. Így csak óvatosan bólintok, mondom neki, hogy vigyen ki innen, mert való igaz, nem fogom bírni a bezártságot sokáig.
Érzem, ahogyan feláll mellőlem, közli, hogy elmegyünk, mégcsak nem is kérdez. Milyen faragatlan! De most megteszi, azonban elutasítom azt, hogy segítsen nekem, inkább csak összeszedem a felszerelésem, s megindulok egyedül kifelé, meg akarom őrizni méltóságom, így csak akkor dőlök neki háttal a falnak, mikor kint vagyunk. – Ne merj… Kedvesnek hívni. – Újabb szúrós pillantást villantok felé, mert mérhetetlen mód utáltam, ha valaki ilyen semmilyen becézést akasztott rám, pláne ha nem is ismert, pláne, ha nem is voltunk együtt, pláne ha férfi volt. De leginkább Adrien zavart ebben az egészben.
Megindulnék, de nehezen tudok csak menni, ekkor fogadom el végre azt a fránya segítségét, mert elesni sem akarok, s hagyom, hadd vigyen a kertbe, mely elsőre meglep, hiszen nem rémlik, hogy mondtam volna neki, hogy ide kívánok jönni. Persze ez csak jobb így, máris kevésbé állok ellen, leülök a padra, de gonosz mód megkapaszkodom a maszkjában, s a lendületemmel együtt azt is lehúzom. – Te… - szemeim felragyognak, s mintha hirtelen kiütötték volna a fájdalom forrását, mintha démonom hirtelen eltűnne, már nem is fáj annyira a fejem. – Helyes vagy.

em tudom mi valtozott meg bennem... Nem voltan en mindig ilyen. Regebben sokkal kiengyensulyozottabb voltam, s a hang sem zavart annyira, mint most. Nem utalt annyira, hogy kinzott, nem akarta azt, hogy allandoan rosszul legyek, elgyenguljek,csak azert,, hogy aztan o parancsoljon nekem. Minden akkor valtozott meg, mikor Ronan elment. Mert nem voltunk szinkronban, sokkal inkabb veszekedtunk, kuzdottunk egymas ellen, s ereztem, hogy el akar pusztitani,de eppen csak annyira, hogy ne haljak meg.
Eppen ezert nem ertelen Adrien Bardot... Mi latsz bennem? Miert vagy itt mellettem? Nem felsz? Felned kene. Mi van, ha egyszer nem tudom visszafogni magam, s a hang bantani akar majd? Miert erdekel? Miert ne?
Vamn benne valami, valami, ami vonz, s igebn, bevalloam, hogy erdekel, milyen ember is o. Bolond volna, s ha igen, hat mifele? Lelkenek arnyekos oldala mirol arulkodik? Nincs ember, ki ne banna meg semmit sem az eleteben, biztos vagyok benne, hogy rejteget valamit. Mig masok azt kerek, hogy meselj magadrol,en addig legfeltettebb titkaidat akarom tudni, legnagyobb bunodet, azon gondolatokat olvasnam ki elmedbol, melyek nem hagynad nyugodni ejszaka. Mindenki ismerheti Adrient, mindenkivel megoszthatod fenyedet, furodhetnek benne, s mosolyodat annyiszor vetited rajuk,ahenyszor csak kedved tamad. De kerdem en, az ilyesmi valodi koteleket szul, vagy csak egy fenntartott, latszolag kialakitott kapcsolat lesz belole? Nem, en mindent akarok rolad tudni, mely miatt megkerdojelezed sajat emberseged, mely nyomasztja lelked, s ami miatt ugy erzed nem tudsz tukorbe nezni. Hadd legyek birad ebben, mert ha nem is hiszed el, hat mentem keresztul olyanokon, melyeken mas nem, s keves dolgot itelek mar el. Ha veredet nem veszem figyelembe - melyrol allitod, hogy nem saros - akkor keves dolog miatt tudnalak megvetni. Plane ha magambol indulok ki.
Megsem kerlek meg hangosan, hogy barmit... Nem, sosem szolok hozzad, pedig kivancsi vagyok rad, s ha mellette meg franciaul is tarsaloghatnank... Csupan par szot mondasz, d eigen, kellemesen felsohajtok. Valamit tesz velem ez a nyelv, simogatja arcom, felmelegiti jeghideg borom, s s megmosolyogtat. Hogy mondhatjak azt, hogy ronda? Hogy mondhatjak, hogy idegesito? Nem... en hallgatni akarom. TEGED akarlak hallgatni.
S ugy fest meg foglak is tudni egy ideig, mert vegre elfogadom felajanlasod, kikiserhetsz, megengedem, de csak azert sem hagyom, hogy effektive cipelj. Nem masok elott, mert az igencsak gyalazatos volna. Inkabb osszeszedem magam, s ha kell vonszolom sajat testem, de addig egeszen biztosan nem latsz gyengenek, amig ki nem erunk.
Csak utana dolok neki a falnak, s nehezkesen, de figyelmeztetem a fiut, hogy veltlenul sem becezgessen. - Thomas... Nagyon nehez? - hangom nekem is nuyugodj bar inkabb azert, mert erotlen vagyok, s igy mar hagyom neki, hogy megtamogasson, mikozben  kertbe probalunk kimenni.
Idokozben legalabb az orrverzes elall,ennyi nyugalmat legalabb kapok, de neki nem hagyom, hogy hasonlot erezzen. Most mar legalabb az egyik kerdesemre valaszt akarok kapni, pontosabban arra, hogy mennyire ronda, vagy eppen mennire helyes, igy mikor leulnek, akkor megragadom maszkot, s kihasznalva a lenduletet leszedem rola az anyagot.
S valoban, ahogyan mondom, nagyon helyes, de ez nem minden. Van benne valami nagyon furcsa, s ez leginkabb az, hogy belso hangom most lecsillapodik, hirtelen marad abba az eddigi venyegetozese, hogyha en nem intezem el  fiut, akkor majd o fogja, s nema csend lesz elmemben, mely talan mar evek ota nem volt.
Nem is csoda hat, hogy szemeim felragyognak, mikor megpillantoma pofijat, s a mosolya egeszen megigez. Egy pillanatra talan el is feledkezek parancsolni arcizmaimnak, de a kerese szerencsere kizokkent. Ismet megkemenyedek, szemeim szurosan neznek ra, de nem annyira huvosek, mint a teremben voltak, igy csak bolintva teszed tenyerebe a maszkot. - Minek takargatod, ha egyebkent nem is nezel ki rosszul? - erdeklodok, igen. Most mar egeszen oszinten, s meg odebb is csuszok a padon, fejemmel pedig a hely fele biccentek. - Ah! Meg mielott valaszolnal…! - allitom meg, mielott kinyitna ismet a szajat. - Gyakorolni akarom a franciamat. - s akkor mar az emlitett nyekven szolalok meg, mert ha mar ugy esett, hogy igy egyutt maradtunk, akkor megajandekozom magam edes kiejtesevel. Most minden olyan nyugodt... Itt vagy? Hallasz? Hm...? Nincs valasz. Egyedul vagyok, vegre