Alkaline || Adrien Bardot

Lassú léptekkel sétált végig a folyosón. Arcát fekete szájmaszk fedte, ugyanilyen színű pulóverének kapucniját fejére húzta, így csupán a rókáéra emlékeztető szempár látszódott, a sötét szempár mely annyira hidegnek tűnt, s mégis mágnesként vonzotta minden kisdiák pillantását. Kezeit zsebre vágta, hátát egyenesen tartotta, vállait némileg hátra húzta, s minden mozdulata nemes eleganciát sugárzott, pedig ő maga nem volt sem elegáns, sem nemes, mindössze mohó, s jó megfigyelő, s tudta mit kívánt az emberek szeme s szája, azt pedig hajlandó volt megadni nekik. Nem volt szükséges levennie maszkját, így is mindenki őt figyelte, így is mindenki rá vágyott, legalább egyetlen percre a drága idejéből. Tőle jobbra egy csapat leány, sálaikon házuk jellegzetes sárga-fekete mintázatát viselték, ám a szürke szoknyát és a fehér blúzt lecserélték egyszerű farmernadrágokra és csinos felsőkre, hiszen hétvége volt, s egészen hideg is - s most zavartan igazgatták magukon öltözetüket, frizurájukat válluk mögé söpörték s összesúgtak, arcukon enyhe pír jelent meg, de Adrien csak haladt tovább, rájuk sem pillantott, meg sem állt, hogy köszönjön.
Tőle balra két fiú támaszkodott a hideg falnak, egyikük sötétkék sálat viselt, másikuk pedig zöld sapkát, mindkettőbe házaik címere volt hímezve, s heves beszélgetést folytattak, ám amint Adrien elérte őket, elhallgattak. Egyikük végigpillantott rajta, orcáján vörös rózsa bontott virágot, szemei csillogásba kezdtek, s mintha most emlékek hadai pörögnének végig lelki szemei előtt, vágyakozva és egészen elveszve fordult a csuklyás fiú után. Barátja, ki eddig ráncolt szemöldökkel figyelte őt, most szintén Adrien felé pillantott, s különös melegséget érzett mellkasában. Olyasfélét, melyet eddig csak az egyik piros nyakkendős lány tudott kiváltani belőle. S most mégis… Mégis mi történik?!
Adrien senkire nem szánt az idejéből kétszer. Nem kívánt kötődni, nem akart ismerkedni, nem akart barátkozni sem, csupán ki akarta használni az óhajtó szíveket, örömet adni nekik örömért cserébe, semmi egyéb, mert semmi egyébre nem lett volna képes. “Hímringyó”, jegyezte volna meg Yves, s ennek gondolatára a maszk mögött Adrien elmosolyodott. Gyakran gondolt rá. S hitte, hogy ő is gyakran gondol rá másutt, pedig két éve már… Ha ott lett volna, bizonyára kineveti. Ő pedig csak forgatná a szemeit. Aztán elsétálnának. Adriennek túl nyugodt a természete. Meg sem próbálna vitába szállni.

A nagyinál még gáztűzhely volt a konyhában. A nagyi óva intette őket a használatától, a kotyogós kávéfőzőt sem tehették az égőre, sőt, le sem vehették azt onnan, a gombokat nem tekergethették, s még csak nem is csodálhatták a kék lángokat amikor a nagyi főzött rajta. A konyha az ő birodalma volt, s arról az átkozott tűzhelyről, s annak beszerelt sütőjéből mindig finomabbnál finomabb ételeket varázsolt elő. Házi süteményének nem volt párja, különösen annak, melyet édes epres pudinggal töltött meg, s melynek tésztája csokoládés volt, tetejét pedig olvasztott étcsokoládéval vonta be. Mindig várni kellett rá, mert a hűtőben érett össze, odabent az ízek a hideg miatt egymásba ölelkeztek, Adrien legalább is ezt képzelte gyermekkorában, s ennek az ölelkezésnek csodálatos szüleménye lett a “Szerelem-Szelet”. Csak ő hívta így, mert eredeti nevét nem tudta kiejteni, s ez a becenév az évek alatt rá is ragadt kedvenc édességére.
A nagyi aznap is éppen ezt a süteményt készítette, Adrien pedig testvére kezét fogta, s a kertben együtt kerestek vakond járatokat amíg rá vártak. Gyakran versenyeztek, ahogy most is, s aki több túrást talál az nyer. A túrásokat mindig fekete és fehér kavicsokkal jelölték, így csalásra nem volt esély. Yves kedvenc állata a vakond volt. Különösen azért szerette őket, mert a példány mely a nagyi kertjében ólálkodott a rengeteg csapda és elüldözési kísérlet ellenére mindig visszatalált, s szinte elpusztíthatatlan volt. Leginkább a répaültetvény környékén szeretett túrásokat hagyni, s egyszer, egyetlen egyszer éppen itt sikerült Adriennek elkapnia. Néhány perc sétára volt egy mező - ott engedte el, de hiába, az alig egy napon belül vissza is tért. Yves csodálta érte. Szerinte titokban a vakond szerette a nagyit, s ezért jött vissza hozzá. Talán a nagypapi lelke élt benne.
– Lassan le kellene szoknunk erről. – Adrien kezeiket megemelte, ám megjegyzése nem hangzott sem kimértnek, sem hidegnek, hiszen Yves fontosabb volt neki bárkinél. Rá is nézett közben, s ezredjére állapította meg, hogy a pontos tükörmása lehetne. Keveset látták egymást amióta Adrien felvételt nyert a Beauxbatons-ba, mégis, az idő múlása továbbra is egymás képére faragta vonásaikat. S így akárhányszor elsétáltak egy tükör előtt, mindig a másik arcát látták benne. – Tudom, hogy hiányoztam neked és te is nekem, de már nem vagyunk gyerekek. Úgyhogy holnaptól ne fogjuk egymás kezét, jó? – Nem volt benne semmiféle rosszindulat, csupán tinédzser volt, ki kezdte kínosan érezni magát, ha testvére a kezét akarta fogni nyilvános helyen.
Ám Yves ebben más volt, gondolkodásmódja eltért az övétől… Tagadhatatlan tény, hogy kettejük közül ő volt a gyengébb, mind fizikálisan, mind mentálisan. Sokat betegeskedett, érzelgős volt, sértődékeny, s gyakran kissé erőszakos, főleg ha testvére iránti ragaszkodását valaki megtörni kívánta. Most mégsem lett dühös, csupán szótlanul elengedte Adrien kezét. Alkarján, mit maga mellé leengedett, számtalan kisebb s nagyobb, kitüremkedő csík húzódott. Fehér volt mind, régi és új, vékony és vastag, hosszú és rövid, de mindnek ugyanaz volt kiváltó oka, s akárhányszor Adrien pillantása rájuk tévedt, mindkettőjüket elfogta a szomorúság. Gyakran gondolkodott azon, hogy talán most is az utolsó szalmaszálba kapaszkodik... S ezt ő sosem értette. Mert Adrien sosem érzett így. S Yves sosem érzett másképp.
– Sajnálom, – A szó, egyszerűsége ellenére fájdalmasan csengett. – De jobb lesz így… – Ezt akarta hinni, ebben akart bízni, mert ő maga is tudta, hogy kapcsolatuk furcsa volt. Hogy más félreértette volna, miért is alszanak egy ágyban, s hogy olykor szokatlanul közel álltak egymáshoz miközben beszélgettek. Hogy amikor Yves háta a fa törzsének dőlt, s Adrien a fának támaszkodva állt fölötte, Yves pillantása különösen csillant fel. Hogy Yves gyakran álmodott Adrienről, s gyakran gondolt rá éber állapotban is. Hogy sosem érdekelte őt más, s mindig kedveskedni akart neki… Adrien tudta, hogy miért van ez, s nem helyeselte. Mégsem tette szóvá sosem. Pedig ő sosem érzett így. Yves viszont sosem érzett másképp.
A nagyi süteménye hiába fogyott, s hiába adta meg a pillanatnyi boldogságot, Adrien rosszul érezte magát. Talán túl hamar szakította el magát a testvérétől? Lehet, hogy máshogy kellett volna felvezetni? Vagy… De hiába gondolta át újra és újra, hiába vezette végig a jelenetet megint, nem volt képes más módot találni. Adrien hitt az őszinteségben, s most is csak őszinte akart lenni. De talán az őszinteség mégsem volt jó stratégia Yves esetében.
A gáztűzhely jellegzetes klikkelésére tért magához. Azt hitte talán a nagyi teát főzött magának, ám a párna mellette ki volt hűlve, s az időre pillantva azt is megállapíthatta, hogy már hajnali kettő van - a nagyi pedig ilyenkor álmatlanságában a kerti tónál szokott ücsörögni a hintapadon. A falak vékonyak voltak, így mindig meghallotta, amikor a hátsó ajtó felé csoszogott. S mivel a nagyi tiltotta a gáztűzhely használatát, Adrien lelökte magáról a kék nefelejcs virágokkal mintázott paplant, elmászott a terebélyes franciaágy széléig s kisétált. Orrát szúrós szag csapta meg, s egyre csak erősödött ahogy átkanyarodott a konyhába, melynek boltíve éppen átlósan nézett a “gyerekszoba” irányába. Sötét volt odabent, talán szándékosan, de talán csak a lámpa izzója égett ki, így vagy úgy, de nem látott túl jól… Tükörmásának alakját azonban tökéletesen kivette az árnyékok közt, hiszen épp a tűzhely fölé görnyedt, melynek folyamatos, sziszegő hangja megmagyarázta a kellemetlen szagot. Olykor Yves képes volt őrültségeket művelni, a csíkozott minta mely karját csúfította éppen ennek volt ékes jele, de talán ez volt minden tette közül a legőrültebb. Mélyen belélegzett, mit köhögés követett, majd újabb belélegzés. Most először Adrien igazán félt, sőt, egyenesen rettegett, s tüdejét egyre csak megtöltötte a borzasztó szag, már ő is köhögésbe kezdett, s ez vonta fel Yves figyelmét - ki fénylő arccal, feldagadt szemekkel s keserű vonásokkal pillantott rá, mert lelkét túl sok minden nyomta, s ikertestvérét is elveszítette. Túl sok volt. Túlságosan fájt.
Adrien azonban nem akarta őt elengedni, nem így, nem ebben a sötét magányban. Tett egy lépést előre, kezét maga elé emelve próbálta megállásra bírni testvérét, szavai talán érthetetlenek voltak Yves számára, hiszen kevés oxigén maradt a levegőben, testében pedig még annál is kevesebb, mégis, kérlelte, hogy ne tegye ezt. Ne hagyja el, mert ő sem hagyja el őt, nem hagy el senki senkit, csak maradjon! Hadd nyissa ki az ablakot. Hadd engedjen be egy kis friss levegőt. Felejtsék el az egészet. Állítsa le a tűzhelyet… Egyre többet köhögött, s elméje zsibbadásnak indult, mégis testvéréért nyúlt, kinyújtott kézzel hívta őt magához, amaz azonban nem mozdult. Friss könnyek csordultak végig orcáin, de mosolygott, ám szavai egyáltalán nem olyasmik voltak, mikhez a mosolygás helyénvaló. – Versenyezzünk… Aki előbb megfullad az nyer. Vagy már együtt meghalni is túl ciki neked? Szeretsz te még egyáltalán? – Szúrtak a szavak akár szívbe mártott kés. – Mert ha nem, akkor csak hagyj megdögleni egyedül! – S ez a fájdalom, ez az elviselhetetlen szúrás, a szavak okozta sokk, ez vezetett a következő pillanathoz, s a következőhöz; mert Adrien a mellkasához kapott, s Yves feje mellett, a falba szögelt akasztón lógó konyharuha sarkánál elpattant egy szikra, a szikrából láng lett, a láng pedig hatalmas sárkányként nyelte magába a konyhát megtöltő gázt, néhány momentum eltelte alatt pedig beterítette a teljes teret, iszonyú robajjal falt fel mindent, az ablak üvege szilánkokra tört, a robbanás ereje pedig a földre taszította Adrient. S a tűz, az az iszonyatos szörnyeteg bőrét kezdte marcangolni, torkából eltorzult üvöltés szakadt ki, mégis, még ebben a rettenetes pillanatban is testvérét szólongatta, kereste, próbált hasára fordulva odakúszni hozzá, de nem látta, nem látott semmit… Yves túl közel volt a tűzhelyhez, körülötte túl sűrű volt már a gáz, s a lángok őt nyelték el elsőként.

– Levehetem a maszkodat? Bűn volna eltakarni ezt a szép arcot…
A fal hideg volt tenyere alatt s a kő érdes, szíve mégis hevesen vert mellkasában, ahogy meredten bámult a fürkésző szempárba. Kívülről talán nyugodtnak tűnhetett, épp oly’ fagyosnak mint a kastély falai abban a rút időben, belül mégis érezte ahogy hasában idegesítő pillangók hadai repkednek, hasfalát belülről súrolták apró szárnyaikkal, szúrós lábacskáik gyomrát bökdösték, s forró nektárt fecskendeztek ereibe, a nektár pedig háborgó tenger árvizeként öntötte el egész testét. Válasz helyett közelebb hajolt. Hűs ujjak ragadták meg védelmező maszkjának szélét, s finoman lehúzták azt álla alá, majd füleiről leakasztották és a zsebébe rejtették, mintha titkos levél lett volna, mit senki sem láthatott meg.
Míg más önbizalom hiányában, s félelemből rejtette álarc mögé arcát, ő származása miatt takargatta azt, hiszen elég volt egyetlen pillantást vetni rá, s a józan észnek helye többé nem marad… Tartott tőle, hogy csak ártana ezzel az adottsággal, mit ő egyébként inkább átoknak nevezett, s így csak a kiváltságosaknak mutatta meg, ki is ő valójában. S most Ő is láthatja, nem először, s talán nem is utoljára…
Édesanyjának erősek a génjei, s nem csak vélaságát örökölte meg tőle; a koreaiakra oly jellemző róka szempárt, dús ajkakat, hegyes orrot, szépen ívelő nyakat és vállakat, hibátlan bőrt, s az ezek által alkotott “herceges” megjelenését is neki köszönheti. Édesapja kevéssel járult hozzá külsejéhez: sötét, szinte fekete hajszínét, fekete szemeit, éles állkapcsát s széles arccsontjait kapta tőle. Személyisége azonban annál inkább rá hasonlított… S ő is szívesen öltözött elegánsan a leghétköznapibb eseményekre is. Ha melegítőt húzott, vagy farmernadrágot vett fel, az csak egyet jelenthetett: rossz napja volt.
A kíváncsi kezek vállaira tévedtek, majd onnan bicepszére, s talán még az egyenruhán keresztül is kitapinthatták a kidolgozott izmokat, s a bőre alól kitüremkedő vastag eret, mely egész karján egyetlen hosszú csíkként futott végig. Végül a gonosz ujjak mellkasára csusszantak, mi kissé egyenetlenül emelkedett és süllyedt, ám még így is könnyedén lehetett követni mellizmának vonalait, melyek finoman csatlakoztak össze hasizmának szimmetrikus kockáival. Szinte már túl tökéletes volt. A mancsok hibát kerestek rajta, s bátorkodtak a kissé feszülő fehér ing alá kúszni, hogy oldalán végigsimítva hátizmait is ugyanígy kielemezzék. Nem volt abban semmi különleges… Mégis különleges volt. Háta ívbe feszült, követte a mancsok alattomos csúszdázását lefelé, s azok nem álltak meg derekánál, nem, most nadrágján keresztül határozottan simítottak fenekére. Adrien bizonyára sokat lépcsőzik… Vagy biciklizik. Vagy a napi két óra tanulás mellett guggolásokat végez… Reszketve lélegzett be. Majd reszketve lélegzett ki. Ez most egészen más volt. Ez most egészen új volt.