yom, szúr, egyenesen a hátamba hasít a fájdalom, ahogyan reggel próbálok megfordulni, de felszisszenek, szememet összeszorítom, testem megáll a mozgásban, mintha segítene enyhíteni a kellemetlen érzés, mintha a lüktetés szépen lassan csillapodna, mígnem eltűnik, holott sosem szabadulhatok meg tőle igazán. A szenvedésen enyhíteni tudok, de megszüntetni nem, így fel is adom értelmetlen próbálkozásom, s csak megtűröm az egyébként már ismerős érzést, mely minden reggel fogad, egyenesen várna rá démonom, hogy reggel, mikor a fájdalomcsillapító főzet hatása enyhülni látszik belém rúghasson, üssön, verjen bármi, csak számomra rossz legyen.
Csakhogy már megtanultam ezzel élni, így a hirtelen jött támadás sem képes visszadönteni az idegen ágyba, hiszen dolgom van, várnak rám a diákok, kik most először fognak találkozni velem, s szinte biztos vagyok benne, hogy nem tudásvágyra éhesen fognak majd ülni órámon, hanem inkább vágynak valami szórakozásra, izgalomra, a növények pedig… Nos mindenféle jelzővel lehet illetni, csak éppen az izgalmassal nem. Pedig annyi féle van, s mindegyik különleges, másra jó, sőt akad olyasmi, melynek virága halálos méreggel bír, de szárának nedve gyógyító hatású.
Ágyamból kigurulva – mármint szó szerint – éppen ezek növényt készülök hasznosítani, elvégre aludni nem tudok, hátam pedig egyre csak sajog, ahogyan tegnap esti főzetem hatása teljesen kezd elmúlni, ha pedig nem kapom időben az új adagot, félő, a gyengélkedőre fogok kerülni már rögtön az első napomon. Nem, nem tehetem meg. Bár a gyerekek bizonyára jobban élveznék a szabadságot, az elmaradt órát, nem ezért jelentkeztem. Bármekkora csalódás is volt, hogy nem élhettem többé a kviddicsnek, élvezni tudtam azt is, mikor magyarázok.
Kezemben lévő szikével apró bevágást ejtek, hagyom hogy a növény, s míg a folyadék lecsepeg, magam is összekészülök, nehezen de átöltözöm, inget húzok, öltönynadrágot veszek fel, de cipőmet már csak az után tudom, hogy elkészítettem a gyógyszerem, mert a szúrás egyre erősebb, egyre mélyebbre döf – és ez sajnos nem az a fajta, melyet élvezni tudnék.
Korán van még, jóval előbb keltem, de talán nem is gond, hiszen időmet kihasználva a botanikus kertben inkább készítek magamnak előre gyógyfőzeteket, ne járjak úgy, mint ma. A gyerekek szépen lassan megérkeznek, vannak a túlbuzgók, akik már fél órával előbb elfoglalják a helyüket, s vannak, akik az utolsó utáni pillanatban esnek be. Az első sorban főleg kék egyenruhások vannak, tudom, hogy ők a Hollóháthoz tartoznak, az okosakhoz, így meg sem lep. Sorukat egy-egy sárga, vagyis hugrabuggos diák töri meg, s hátrébb már inkább a piros és zöld szín váltakozása jellemző.
Várok még, kereken öt percet, mielőtt elkezdeném az órát, hátha akad még késő, én se voltam soha pontos igazából, nem is hibáztatom őket. De amint karórámon a kisebb mutató megáll az ötödik percnél, már össze is csapom két kezem – túl hangosak, nem akarok ordibálni azért, hogy rám figyeljenek. – Üdvözlet! Először is hadd mutatkozzam be, Tyler Agapov vagyok, de maradjunk nyugodtan a tegeződésnél, annyival nem vagyok idősebb. – Kedvesen mosolygom rájuk, bíztatom őket, hogy valóban használják keresztnevem, én ajánlom, én akarom így.
S amint mindenkinek megfelel ez, letudtuk a szokásos udvariassági köröket, úgy kezembe fogom a névsort, melyet direktbe kértem, hogy adjanak nekem, hiszen szeretem megjegyezni a nevüket, köszönten őket, s tudni, ki az aki dolgozik és ki az, aki nem.
A nevekben nincsen semmi különleges, csak olvasom őket, némelyik bonyolultabb, bár nem az angolok, hanem a franciák, s mikor megpillantom az utolsót, azon gyönyörű nevet, mely évek múlva is a fiú hangján visszhangzott elmémben, megállok, nagyot nyelek, s kell két másodperc, amíg összeszedem magam. – Vissarion Smirnov…? – félve nézek fel, keresem a szőke fiút, a mély barna szemeket, az aranyos pofit, hiába telt már el négy év, tudom, megismerném, de ha nem is, hát már csak egy ember maradt a teremben, felé pillantok, nézek rá, szám is enyhén tátva marad, s amint megbizonyosodom, hogy valóban ő az, hirtelen köpni-nyelni nem tudok, agyam megfagy, mert ölelném, érdeklődnék, de tudom, mit ígértem neki, s tudom, hogy magam akartam elmenekülni előle, így most nem tudom mit tegyek.
Ostoba indokkal hessegetem el a diákokat. Szabad foglalkozás. Erre hivatkozom, engedem, hogy nézegessenek, olvassanak, írjanak házit, bármit amit itt tudnak csinálni, s végül magamhoz hívom oda a fiút, mert… Mert mazochista vagyok, ezt tagadni se tudnám.
hogy az történni szokott, a mai nap is rohadt idegesítően indult; először is, valamelyik - igazán kedves - szobatársam eltépte a fülesem kábelét. Mert igen, nekem kurvára nem telik vezeték nélkülire, azaz a faterom nem hajlandó “azokra az átkozott mugli találmányokra” pénzt adni, magamtól pedig hogy is kereshetnék egy árva petákot, amikor be vagyok zárva ebbe a kegyetlenül unalmas iskolába?! Komolyan. Először is, miért kell feszegetni más cuccának a vezetékét? Másodszor, a fasznak nyúl bárki is engedély nélkül az én dolgaimhoz? Harmadszor, miért engem basznak le, amiért behúztam egyet a kis köcsögnek?! Hiszen ő kezdte! Ha legalább lenne a környéken egy Media Markt vagy valami, hogy vehessen nekem egy újat! De nem, itt miért is lenne egyáltalán térerő vagy bármi? Naivan elhoztam a telómat - amiért évekig könyörögtem a fateromnak -, meg minden, közben áram sincs itt… Röhej. Mindegy, volt egy elég kellemetlen hangvételű beszélgetésem a gyengélkedő egyik libájával, a végén egy “hagyjál már a faszságoddal” kíséretében le is léptem, meg se hallgattam a hatvankettedik mondatának utolsó negyedét, mert úgyis csak azt ismételgette, hogy “nem szabad csak úgy megütni az iskolatársaidat”. Mintha engem érdekelne! Szóval képzelheted, milyen hangulatban indulok most órára, ráadásul késésben is vagyok a vén boszorka miatt, hát persze… Épp csak beérek két perccel kezdés után, de amint átlépem a küszöböt, nos… Igen, meglátom az új tancit és egy pillanatra úgy érzem, ki kéne fordulnom az ajtón de azonnal; nem azért, mert annyira menekülni akarnék, hanem mert nincs kedvem még ezzel is foglalkozni. Ugyanis debilnek kellene lennem ahhoz, hogy ne ismerjem fel azonnal, márpedig nem vagyok se hülye, se értelmileg visszamaradott, de még vak sem, úgyhogy nyilván rájövök egyből, hogy ez bizony Agapov… A srác, akit még néhány éve kvázi magamhoz láncoltam - akkoriban még nem igazán érdekelt a véleménye erről, na persze most sem. Kicsi a világ, meg kell hagyni - mondanám én, de meg se lep az egész igazából. Egy pillanatra torpanok csak meg, majd inkább el is sétálok az asztala előtt köszönés nélkül és csak leteszem a seggem a hátsó padok egyikébe, közben szétszedem a pocsék-sárga nyakkendőmet és alig hallhatóan dúdolom valamelyik Nirvana számot - a tök se tudja melyiket. Aztán csak szétdobom terpeszbe a lábaimat és azonnal elkezdek hintázni a székemmel, mert már most tudom, hogy ez az óra vagy kibaszott unalmas lesz, vagy egy hatalmas káosz. Én mindkét esetben csak néző tervezek lenni, tipikusan az a srác, aki előveszi a friss dobozos popcornt a tágító bűbájjal ellátott táskájából és csak hátradőlve élvezi a műsort. Élvezem is, egészen addig míg Agapov úgy nem dönt, hogy a tenyereit összeütve szívfaszt hoz mindenkire - okos húzás -, aztán be is mutatkozik. Áh, ő tipikusan az a tanár lesz, aki annyira jófej, hogy már szinte idegesítő. Oooké… Tegeződjünk meg minden. Én amúgy se terveztem magázódni, a közös múltunk után azt hiszem az sokkal cikibb lenne, mint kapásból az engedélye nélkül letegezni. Szemeimet forgatva felsóhajtok, közben a nyakkendőm végét basztatom, esküszöm csak próbálom ezt túlélni… Nem azért, mert a gyógynövénytan annyira unalmas tantárgy, inkább csak mert részt kell vennem rajta. Még mindig nem értem, minek raktak engem át ide. Attól még, hogy itt elvileg nyugisabb az élet, engem ugyanúgy fel lehet cseszni egy rossz nézéssel. Most tuti azt gondolod, hogy “jaj, feleslegesen vagy hisztis”, de nem… Inkább azt mondanám, hogy szimplán dühös vagyok a nap huszonnégy órájában. Miután meghallom a nevemet, szép lassan felnézek, természetesen unott fejet vágva, aztán épp csak egy minimális erőfeszítéssel felemelem a jobbomat. – Itt – válaszolom, majd le is eresztem a kezemet, s inkább kifelé kezdek bámészkodni az ablakon. Érzem, hogy még mindig engem néz, legszívesebben meg is kérdezném, hogy mi a faszt lát az arcomon, ami ennyire tetszik neki, de inkább ráhagyom, mert… Azért szeretném elkerülni a rossz második benyomás keltését. Tudom, most úgy tűnhet, hogy csak az agyamra megy ez a srác és nem akarok tőle semmit sem, de az igazság az, hogy amúgy én örülnék, ha betartaná azt az ígéretet… Csak a körülményeken szeretnék előbb javítani. Teszem azt elérni, hogy szerelmes kiskutya módon hajszoljon. Ha már tényleg kellek neki, majd akkor meg is történhet az a kapcsolat. Szabad foglalkozás? Király! Lassan felkelek, hogy szétnézzek a diákoktól eltiltott növények közt, hátha találok valami olyat, aminek teszem azt halálos a pollenje vagy hasonló. De nem tudok két lépést sem tenni, Agapov máris szólít, majd arra kér, hogy menjek már oda hozzá. Húzom a számat, de megyek, megteszem a távot kettőnk közt, aztán zsebre vágott kézzel megállok az asztala előtt. – Ha a reggeli balhéról van szó, csak szeretném közölni, hogy nem én kezdtem.
ezed lomhán emeled fel, mikor kimondod a végítéletemet, mely mégis egyszerre cseng vészjóslóan és csodásan, mintha csak Beethowen 9. szimfóniája szólalna meg hirtelen a háttérben, arcom felragyog, ezt láthatod is, hiszen arcomon megjelenik egy apró mosoly is. Vajon még emlékszel arra, mikor először így vigyorogtam rád? Mikor megkértél, hogy legyek a párod, pedig csak 11 voltál? Nem változtam sokat, így hacsak nem történt valami bajod, akkor szinte biztos vagyok benne, hogy elméd legmélyebb szegletéből is képes vagy előásni a jól ismert pofimat, az ostoba nevetésem, a finom érintésemmel, ahogyan válladra teszem a kezem, s legszívesebben magamhoz húztalak volna egy ölelésre, mintha az öcsém lennél, de semmi több. Az is igaz, hogy akkor még nem voltál ilyen helyes. Akkor még nem láttam milyen jól nézel ki, milyen izmos lehetsz, s mennyire vonzó vagy. Mert most bevallom neked férfiasan, hogy amint megpillantottalak, szívem hevesebben kezdett dobogni mellkasomban, de tudom, hogy nem a félelem miatt, hanem mert újra láthatlak, s amiért ilyen szép szál férfivá érettél. Nem mondom, hogy szeretlek, de tetszel, így már igent mondanék neked. Oh ha most kérdeznél meg, lennék-e a párod, akkor gondolkodás nélkül mondanék neked igent. Most mégsem tűnsz olyan lelkesnek, mintha kiveszett volna belőled a gyermeki boldogság, s átvette helyét a sztereotípiák által olyan nagyon ismert felnőtt mogorvaság és bánat, mely rám sose volt jellemző, hiába az átok és a karrierem vége. Mi lelt téged drága Vissarion-om, hm? Talán túl sok baj volt veled? Nem segített, hogy magamhoz vettelek? Talán rosszat is tettem veled. Arcomról le is hervad a mosoly, ahogyan erre gondolok, s inkább gyorsan elhessegetek mindenkit magunk körül. Szabad foglalkozás, mert ez a legjobb, amit tehetek! Majd háziba adok némi feladatot, de az első óra nálam mindig lazább, nem olyan kemény ez a tananyag, hogy ne lehetne egy kis lazítás. Viszont téged magamhoz hívlak, beszélni akarok veled, hogy pontosan mi is van veled. Arcodon látom, hogy nem örülsz nekem, pedig… Anno csillogó szemekkel figyeltél engem, mintha példaképed lennék, vagy valóban szerelmes lettél volna belém, de most, hogy itt állsz előttem, nem érzem ezt a nagy rajongást. Persze nem gond, csak némileg csalódott vagyok, de… Majd elmúlik! Reakciódra felhúzom egyik szemöldököm, majd kuncogni kezdek. – Még mindig rossz vagy? – nézek rád kérdőn, de arcomon ott a mosoly. Természetesen mit sem tudok a reggeli balhédról, azt se tudom miről beszélsz, én csak csevegni próbálnék, így megütögetem magam mellett a széket, ülj csak le, én is helyet foglalok a másik kis sámlin. Térdem fáj, sajog, de nem baj, mert te majd eltereled a figyelmem úgyis, én tudom. -Nem tudom felismersz-e de… Én is a Durmstrang-ba jártam anno. Ismertük egymást. – Én voltam az a fiú, aki megígérte, hogy egyszer járni fog veled. De neked ez rémlik? Mert ha nem, akkor hagyjuk is! Bármennyire is vonzó vagy most… A diákom vagy, s ha ez nem lenne elég, hát ott a tény, hogyha túl közel maradsz, akkor bajod lesz. Talán a te életed tönkre is megy, talán te nem bírnád, én pedig nem kívánok senkinek sem fájdalmat okozni. Saját szüleimmel sem tudtam megtenni, nemhogy egy ártatlan gyerekkel.
sak nézem azt a mosolyt az arcán, mintha tényleg örülne nekem… Pedig azt hittem majd elfogja a pánik vagy esetleg megforgatja a szemeit és egy sóhajjal le is tudja az egészet, de nem, mosolyog rám, mint aki szívesen lát, mint aki még talán várta is, hogy ezen a napon újra találkozzunk… Mekkora bullshit. Sürgősen fel kell ébrednem. Inkább elfordulok, az ablakon kezdek kifelé bámészkodni és várom az intő jelet, hogy véget ért ez az óra is, mert igen, már most a végét várom. Nincs kedvem itt lenni, nincs kedvem a többi idiótával egy légtérben lenni, nincs kedvem ehhez a fos iskolához és nincs kedvem úgy istenigazából semmihez. Ha tehetném, egész nap csak az ágyamban punnyadnék és üvöltetném a metált, vagy esetleg szintén metál üvöltetés közben gyakorolnék a pályán. Mert a kviddics és a metál tökéletes páros, ha engem kérdeztek. Főleg terelőként, ugyebár. De a sors valami egészen más programot szánt nekem mára, ugyanis hiába hangzik el a “szabadfoglalkozás” szó, talán az egyik legszebb minden nyelvben, Agapov nekem mégsem adja meg a szabadság érzetét - mert felszólít, magához hív és várja, hogy igenis vonszoljam oda a hátsómat és álljak vele szóba. Első feltételezésem - természetesen -, hogy hallott a reggeli incidensről és ezzel kapcsolatban akar kérdezősködni. Mintha sok köze lenne hozzá! Persze biztosan vár tőlem némi lelkesedést, hiszen néhány éve nyilvánosan oda voltam érte, megkértem, hogy legyen a pasim, meg minden… Most viszont semmi mással nem találhatja szembe magát, csak az üres pillantásommal, mert mióta utoljára látott beütöttek a hormonok, beütött a fater is naponta tízszer, ráadásul tökmindegy ki volt a hibás, minden konfliktus végén én húztam a rövidebbet. Szóval elegem van, most csak ezt láthatja. Sajnálom, mert egyértelműen alább hagy az ő lelkesedése is, de hát ez van. Évekkel ezelőtt kellett volna ilyen lelkesnek lennie. – Hát ha lehet rossznak nevezni azt, hogy bosszút álltam a fülhallgatómért, akkor igen – vonok vállat, s nem is próbálok igazságot szolgáltatni magamnak, mert elég ha én magabiztosan tudom, hogy igazam volt. Figyelem kezét, ahogy az megmozdul és a széket paskolja, kimondatlanul invitálva, hogy foglaljak helyet; felsóhajtok, majd megragadom a szék háttámláját és úgy fordítom, hogy a támla nézzen Agapov felé. Aztán leülök szétterpesztett lábakkal, karjaimat a háttámlára támasztom. – Aha… Emlékszem – bólintok. Igazából nem lenne nehéz emlékeznem rá így sem, úgy sem, hiszen nem sok sötét bőrű srác járt a Durmstrangba, és nem sok srác védett volna meg engem egy újabb verekedéstől ahelyett, hogy ő vitte volna be az első ütést. – Csak kíváncsiságból kérdezem, ha sosem jöttem volna át a Roxfortba, hogy tervezted volna betartani az ígéretedet? – Mindenféle kertelés vagy small talk nélkül vágom hozzá a szavakat, de ez talán nem fog számára akkora meglepetést okozni, hiszen mindig is ilyen közvetlen és csípős voltam. És ezzel nem túl finoman jelzem felé azt is, hogy egyébként tökéletesen emlékszem az ígéretre amit tett, és igenis vártam, hogy megkeressen és betartsa azt. Persze nem lesz ilyen egyszerű a dolog, de először le kellene tisztázni, hogy egyáltalán akarja-e még ezt az egészet vagy sem. Azért lássuk be, az évek alatt simán összeszedhetett valakit akit tényleg szeret, vagy ilyesmi… Bár… Ez mikor jelentett nekem akadályozó tényezőt? Akkor sem kérdeztem meg, most sem fogom. De azért Agapov… Hajlandó lennél értem elhagyni valakit?
osolyog, mert élvezem, hogy itt vagy. Meglehet még csak egy kölyök voltál, mikor először találkoztunk, s mint olyan, nem mertem veled komoly kapcsolatot kezdeményezni. Ennek oka igen egyszerű, én elmentem. Te pedig ahogyan mondtam csupán gyerek voltál, azt se tudtad mit akarsz, csak egy felsőbb éves diákot láttál bennem, aki segített rajtad, mert nem gondolta helyesnek, hogy az idősebb diákok elverjenek, még akkor sem, ha egyébként volt indokuk. Megmentettelek, mert hittem, hogy talán tanulsz az esetből, hogy csupán rebellis éned az, aki miatt rosszalkodsz, majd elnövöd, csupán idő kell neked és valaki, aki vezet. Ahogyan nekem is mutattak annak idején utat, úgy akartam én is mentorod lenni, csakhogy… 1 évünk volt rá, nem több. Utána elmentem, s az is milyen volt? Tele fájdalommal, nem tehettem amit akartam, mert átkom… Nos tényleg megátkozott! Neked pedig jobb volt nélkülem, mert mellettem csak fájdalom ért volna, ahogyan mindenki mást is. Hát vagyok én annyira kegyetlen, hogy ilyasmire ítéljelek? Egy frászt! Most mégis, ahogyan megpillantottam arcodat, emlékek tömkelege árasztott el, s bár kicsi voltál, meg kell hagynom, élveztem rajongásodat. Vajon emlékszel rám? Rémlik még mit ígértem neked? Ha meghallottad a nevemet, akkor vajon tudtad egyből, hogy nekünk van közös múltunk? Sajnálom, hogy csak így magamhoz rángatlak, tudom én mondtam azt, hogy szabadfoglalkozásotok van, de muszáj beszélnünk, tudnom kell hányadán állunk, mert ha teljesen elfelejtettél, akkor talán jobb, ha ígéretemet is homály fedi. Lássuk be, úgy nehéz párodnak lennem, ha közben távolságot kell tartanom. Ezt te sem akarhatod, hacsak nem vagy mazochista, ki egyenesen élvezi a szenvedést. Az most mindegy melyik fajtát. Az eszembe se jutott, hogy a reggeli incidensről kérdezzelek, mert el se jutott hozzám a hír, de… Valahol örömmel hallom, hogy nem változtál, másik szemem azonban sír, mert ezek szerint mindegy volt mennyire akartalak volna jó útra téríteni, nem sikerült volna tervem. Csalódás is lehetne, de annyira mégsem, hiszen elvesztegetett éveinket most be tudjuk pótolni, igaz? – Én igazat adok neked, de csak helyettes házvezető vagyok, így nem tudom mennyi beleszólásom van ebbe… Majd meggyőzöm a kollégát, hogy ne kapj büntit, hm? – Igaz, már nem vagyok olyan lelkes, de azért mosolyom nem lesz sokkal kisebb, inkább szomorkásabb, hogy kiüresedett pillantásodat kell látnom. Mi történt a csillogó szempárral, mely egyszer olyan édesen nézett rám? Hosszú beszélgetésre készülök, hol ezeket a kérdéseket feltehetem neked, így persze, hogy helyet nyújtok neked, azonban meglepsz, hogyan is ülsz le. Na nem mintha zavarna, csinálsz, amit szeretnél, én a lazább tanárok közé tartozom, kik nem akadnak fent ilyesmin, míg megadod neki a tiszteletet, ha kell. Barát vagyok, de csak addig, míg bizalmamat el nem játszod. – Remek! – ismét felderül arcom, mikor kimondod, emlékszel ám rám, de aztán muszáj felhoznod az ígéretet is, mire kitátom számat, válasszal akarnék szolgálni, mely jelenleg még nincs, s így csak sóhajtok kérdésedre. – Közbejött egy-két dolog, de betartottam volna. – S ez igaz is, bár lehet a végén maga könyörgött volna, hogy mégse legyünk együtt, mert a fájdalom, melyet én naponta megélek olyasmi, mit másnak sosem kívánnék. – Még most is állom a szavam. Ha velem akarsz lenni, állok elébe! Csupán annyi, hogy tanárodként kicsit diszkrétebbnek kell lennünk, de azt hiszem ez megoldható. Egy kis titkolózás amúgy sem gond… több a kaland. – mosolyogva kacsintok rád, mert én egyébként tényleg hiszem, hogy így szórakoztatóbb az élet, ha van benne valami, mi adrenalint ad nekünk. Csak kérdés, te vajon benne vagy-e egy életen át tartó szenvedésben?
nno nagyon bírtam Agapovot. Bírtam azt a hülye vigyorát, meg ahogy megvédett a kis köcsögöktől, na nem mintha védelemre szorultam volna, de na… Jól esett, hogy egyszer az életben valaki nem félt tőlem vagy nekem rontott, hanem kiállt mellettem. Nem is csoda, hogy azonnal oda lettem érte meg vissza és megkértem, hogy legyen a pasim. És nem, az nem igaz, hogy nem is tudtam még akkor, hogy mit akarok. Nagyon is tudtam, őt akartam, azt, hogy fogja a kezemet és soha többé ne engedje el. De ő megváratott, én meg közben egy bunkó Batman-utánzattá nőttem ki magam. Csak hát, bennem semmi “védjük meg Gothamet” szándék nincsen, én csupán nagyon élvezem, ha behúzhatok egy kurva nagyot valakinek. Most viszont nem tudok mit kezdeni a mosolyával, most nincs meg bennem az a felhőtlen rajongás iránta. Persze még mindig jól néz ki, s azoknak a heves gyerekérzéseknek az emléke felelevenedik bennem, de most már hajtanak a hormonok, hajtanak a perverz vágyaim és nincs kedvem ehhez a macska-egér játékhoz, konkrétumokat akarok, nem enyhe célozgatásokat. Így is megyek oda hozzá, mert tudom mit akar, persze aztán lehet, hogy a reggeli balhé miatt hív magához, ki tudja? – Nem ez lenne az első alkalom – közlöm, hiszen nem egy büntetést kaptam már amióta itt tanulok. Lassan már azért is kapni fogok, hogy levegőt veszek… – De azért kösz – teszem még hozzá, mert hát valamennyire értékelem a próbálkozását. Csakhogy menthetetlen eset vagyok. Aztán persze fontosabb témákra is rátérünk, például a néhány évvel ezelőtti egyességünkre, amit természetesen nem felejtettem el, és ahogy látom ő sem, mert néhány pillanat alatt kis halacskává változva tátogni kezd, mint aki nem tudja mit is kéne most mondania. Pedig igazán elkezdhetne beszélni, mert bármennyire is mutatom magam halálosan nyugodtnak, titokban már nagyon szeretném hallani, mi is a megoldása. Szeretne belevágni, szeretne kihátrálni, mi lesz, hmm? Mondd már! Ezt a türelmetlenséget most képzeld el a leglazább módon, ahogy csak lehet. – Mhmm… Mégis hogy? Szeretném hallani. – Hangsúlyom továbbra is kicsit a nemtörődöm és a nyugalom közt van valahol, nincs benne semmi fenyegetés vagy feszültség. Tényleg kíváncsi vagyok, mik voltak a tervei a jövőnkre nézve, hiszen nem tudhatta, hogy átiratkozom a Roxfortba… Lehet, hogy engem akart elkerülni és azért jött ide tanítani? De az rohadtul szemét húzás lett volna tőle. Na, az viszont már tényleg fájna a lelkemnek. – Nem – csóválom a fejemet. – Nem akarlak megbántani, de évekig várattál. Megvártalak. Most neked kell bebizonyítanod, hogy nem kényszerből akarod ezt, különben faszt sem ér az egész – sóhajtok fel, majd államat a karjaimra fektetem és úgy nézek fel rá, egy hozzám képest egészen aranyos mosollyal. – De ettől még néha dughatunk valamelyik üvegházban, vagy ahol szeretnél, hogy addig se unj rám. Nem sokan mernék ilyen nyíltan közölni a tanárukkal, hogy szívesen összefekszenek vele bármikor, nekem viszont nincs vesztenivalóm, szóval miért ne? Ha Agapov benne van, én nagyon szívesen vállalom. Amúgy is tele vagyok energiával, meg tinédzser hormonokkal, szóval bőven le tudnám foglalni őt a szabad óráiban… Csak hívnia kell és már jövök is. – Persze azt is megértem, ha már nem akarsz tőlem semmit… – Most egy pillanatra nagyon hasonlítok egy diszkréten szomorú kiskutyára, de hamar eltűnik a látszat. – Szóval? Mi lesz, “Professzor”? – az utolsó szót egy egészen más hangsúllyal teszem hozzá, ebben van valami édeskés, kicsit olyan… Áh, faszom, csak kimondom, flörtölősnek hangzik, oké? Ne várd el tőlem, hogy valami Shakespeare drámát írjak neked így hirtelen!
osem tudtam igazán, hogy mi volt az, ami miatt annyira elcsavarodott a fejed, s ami miatt olyan fiatalon, éppen csak kezdő kisiskolásként arra kértél, hogy kezdjek el veled járni. Nem, komolyan nem bírom felfogni, hogy miért voltam annyira szimpatikus neked, de azt remélem tudod, hogy mikor belementem az egészbe, akkor nem azért tettem, hogy lenyugodjál, hanem mert én is valamennyire bírtalak. Tetszett, hogy ennyire szégyentelen vagy, hogy annyira nyíltan megkértél, járjak veled, s talán már nem emlékszel rá, de kicsiként nagyon is csillogtak a szemeid, mikor rám néztél, én pedig imádtam, mennyire rajongtál értem. Azért is kélek, hogy gyere közelebb hozzám, mert beszélni akarok, feleleveníteni a múltat,ha még nem feledtél el mindent velem kapcsolatban, bár lehet az lenne a jobb, ha nem is rémlene neki semmi velem kapcsolatban. Hiszen az ígéretemet az átok előtt tettem, ki gondolta volna, hogy pont az lesz a sorsom, hogy örökké szenvedjek, s mindenki, aki a közelemben van hasonló mód járjon? A diákoktól is megfelelő távolságot tartok, biztosan ne legyen gondjuk miattam, de most én magam hívom ide a fiút. Valamiért szeretném, ha fel tudná eleveníteni az arcom. De ő inkább a reggeli balhéval nyaggat, amit nem étek, így csak nagyokat pillázok rá, s próbálom felfogni, hogy mire gondol. Bólogatok, megállapítom, hogy még mindig csak egy bajkeverő, s sosem fog már megjavulni, ha eddig nem sikerült neki. – Azért a kevesebb bünti jobban hangzik. – kacsintok rá, mert azért ha úgy van, el tudom talán intézni, hogy enyhébb legyen az a büntetés, vagy ne is legyen, ha szerintem nem jogos. Én vagyok a mesékből a jó tündér, csak egy férfiasabb és sármosabb kiadása azt hiszem. Az viszont meglep, hogy mennyire gyorsan rá is tér a lényegre, bár én is terveztem erről is beszélni vele, de nyilván az én módszerem az, hogy csak szépen lassan, óvatoskodva vezetem fel a témát, ő pedig egyből a közepébe csap a dolgoknak. – Visszamentem volna és megkereslek. – mosolyogva válaszolom, mert egyébként ez a legegyszerűbb megoldás. – Szeretnek a tanárok, meg tudták volna mondani, hogy ott vagy-e még. Így csak egyszerűbb volt. – Persze, fogjuk a sorsra, mert egyébként éppenséggel az még jobban is hangzik, hogy az élet hozta nekünk ezt a lehetőséget, s nem a puszta véletlen, mert egyébként menekülni akartam volna előle, vagy valami. Mert nem ez volt a tervem, de talán egy kicsit igen, vagy csak távkapcsolatot fenntartani, mert akkor biztosan nem esik baja. Az viszont látványosan meglep, hogy nemet mond nekem. Az állam is leesik, s tátott szájjal bámulok rá, de hamar becsukom, mert tulajdonképpen értem ám mire akar kilyukadni! Rendben… Nem bánom, ha kell bebizonyítom, mert végülis ezzel csak annyit nyerek én, hogyha rájön mennyire fájdalma velem, akkor talán felhagy ezzel az ígérettel. Ha meg nem érdekli, akkor lesz pasim. Egy egészen aranyos, mert ebben a pozícióban, ahogyan felnéz rám nagyon is édeske, így muszáj elmosolyodnom. Sőt kuncogok, ahogyan ilyen lazán kijelenti, hogy összefeküdhetünk. - Nem lehet rád unni Vissarion. De legyen, benne vagyok. – ismét kacsintással jutalmazom, s most jöhet a jól bevált flörtölés, a régimódi udvarlás, amit már amúgy is régen csináltam, egészen felemelő lesz újra elkezdeni ezt. -Nem hívtalak volna ide, ha nem akarnék semmit, Vis. A kérdés, hogy te akarod-e még. – vonok vállat, s most legszívesebben a fejére simítanék, ha nem lenne itt ennyi diák, de így csak nevetek, ahogyan professzornak hív, majd megpaskolom a hátát. – Öttől nincs órám, nyugodtan átjöhetsz ma. – majd kezemmel intek neki, hogyha nincs több mondanivalója, akkor részemről távozhat, hadd nézelődjön csak ő is a szabadfoglalkozáson.
ikor kölyök voltam, le se tudtam volna tagadni, hogy Agapov szinte azonnal elrabolta szívemnek egy kis csücskét, akarom mondani láncfűrésszel kettévágta az egészet és a kisebbik darabot hagyta a mellkasomban. A nagyobbikat pedig felfalta. Vagy eltette. Vagy eladta. Tudja franc, csak abban vagyok biztos, hogy egészen addig a pontig, hogy felszólított, hiányérzetem volt - és erre csak most jövök rá, hogy végre itt vagyok előtte és nézem azt az idegesítő mosolyát. Szinte már felháborító, hogy mennyire hatással van rám még most is - csak most már nem mutatom ki. Most már csak a haragot vagyok képes kifejezni, meg néha rájátszani egy két érzésre, de ennyi. Száraz lettem és törhetetlen, mint - a jó öreg mondás szerint - a hatvan napos, fagyott mamutszar. Ez ellen pedig egyelőre úgy néz ki, senki nem tehet semmit, még a sármos és mindig egy aranyvirágszál Tyler Agapov sem. – Attól függ, milyen bünti – vonok vállat, és egy aprócska, sokatmondó mosolyt is villantok felé. Nem fogom kimagyarázni mire gondolok itt, de megsúgom: nem az iskolai büntetésekre. Hanem inkább valami kevésbé publikusra. Nem mintha amúgy egy kiadós fenekelést megéreznék! De mást elfenekelni azért buli lehet. Mást megverni még nagyobb buli, de azt már nem szeretetből csinálnám. Lol. És igen, én lényegretörő típus vagyok, ezen nem is lepődne meg ő sem, ha most visszaemlékezne a kölyök énemre, akit megmentett anno. Mert már akkor is csak úgy rákérdeztem, hogy akar-e a pasim lenni, még annyit sem tettem elé, hogy “mizu, hogy vagy?” - mert minek? Miért kertelgessek amikor mindketten tudjuk, hogy most sem ezért hívott oda magához? Nekem ezek az óvatoskodó kis kérdések csak időpazarlásnak tűnnek. Mert míg ő felteszi ezeket, én megválaszolom majd visszakérdezek és végighallgatom a mondandóját, le is telt pont annyi idő, ami alatt már rég elhúzhattam volna egy sarokba, hogy aztán a számba vegyem a csini szerszámát és… Egy pillanatra lejjebb szalad rajta a tekintetem. De csak egy pillanatra! Hmm? Mit mondott? – Hogyne – forgatom a szemeimet, pedig valójában fogalmam sincs, mi volt a válaszának az első fele. Nehéz koncentrálnom, miközben a gondolataim már rég a nadrágjában turkálnak. – Mhmm, értem… De küldhettél volna egy baglyot is. – Mert amúgy tökre örültem volna, ha a néhány év távolléte alatt azért megismerhettük volna egymást. Akkor most sokkal könnyebb dolgunk lenne, nem? A faszom tele van azzal, hogy ha bárki felé nyitni szeretnék, végig kell mennem vele ugyanazokon az ostoba beszélgetéseken ahelyett, hogy valami varázslatos módon hirtelen már ismernénk egymást kívülről belülről és belecsaphatnánk a dolgok közepébe. Nem vagyok az a fajta, aki szeret lassúskodni. Persze most ellentmondok önmagamnak, hiszen kapásból elutasítom Agapov ajánlatát, amin láthatóan meg is lepődik… De mégis mire számított, hogy majd a karjaiba zuhanok csak úgy? Hell the fuck no! Előbb bizonyítania kell. Mert honnan tudjam, hogy nem csak kényszerből csinálja ezt? Nem akarok olyasvalakivel járni, aki csak azért van velem, mert muszáj. Akkor már inkább utasítson el még az elején. – Csukd be – szólok rá halkan. – A végén még kicsúszik a szádon keresztül az agyad. – Mintha az biológiailag lehetséges volna! Bár, ebben a világban ki tudja. Viszont most rajtam a sor, hogy meglepődjek, persze ez csak szemöldökeim finom rezdüléséből derül ki - ugyanis nem azt a reakciót kapom, amire számítottam, hanem jobbat. Azt hittem kiakad majd, hogy ennyire direkt módon fogalmaztam, de nem, sőt! Mintha tetszene is neki ez a közvetlenség tőlem. És hogy nem lehet rám unni? Ah… Ha még mond nekem pár ilyet biztos, hogy itt helyben a bizonyára szép méretű faszára ülök. Vagy én teszem be neki? Tényleg, akkor most ki kettőnk közül a top? – Akkor megegyeztünk – most már azért elvigyorodok. És úgy érzem, hamarosan amúgy ki fog derülni, ki itt a nagyobb Jani kettőnk közül. Persze, hogy akarom… Még jó, hogy akarom! Akarom, hogy szeress te barom. Csak ezt nem fogom veled közölni most még! – Ha nem akarnám, nem jöttem volna ide. Csak bemutattam volna neked és megkerestem volna a tiltott növényeidet, hogy valami tiltott dolgot csináljak velük – forgatom a szemeimet ismét, de most mosolygok is hozzá, hogy megmaradjon az aranyos látszat. És hogy érezze a kicsit sem alaptalan poént. Ilyet más nem láthat, úgyhogy remélem megbecsüli, milyen édibédi is tudok lenni ha akarok! Néha! Kapok is egy nevetést tőle, meg egy hátpaskolást, utóbbi viszont kívánom, hogy bár egy simítás lenne. – Óh… – felegyenesedek, és bevetem a legjobb kiskutya szemeket, amiket csak tudok. Még int is nekem? Na nem, ezt a játékot nem így játsszuk! – Már így is olyan sokat vártam… Nem hiszem, hogy öt percnél többet tudnék még várni – sóhajtok fel. De aztán megjelenik egy csintalan mosoly a szám szélén. – Nem feltételezem, hogy esetleg lenne kedved kiküldeni mindenkit egy kis kertészkedésre? Vagy megmutatni nekem a szerszámaidat a raktárban? – Még mindig cukin nézek rá, de szemeimben most valami egészen más fajta csillogás jelenik meg.
