daddy issues || V. I. S.

Mindenki vágja Superman sztoriját, nem? Dehogynem, ne is próbálj kamuzni. Na figyelj, elmondom mi az, amiben hasonlítok arra a lenyalt hajú, cicanacis, túlhypeolt szerencsétlenre:

Erős vagyok - értsd, ahogy szeretnéd. Fizikai és pszichológiai értelemben is erősnek mondanám magam, és igen, külsőre még látszik is, hogy egy tizenhat éves kis takonyhoz képest eléggé muszklisra sikerültem… Jó, gyúrni is szoktam. De az már mindegy. Visszatérve, igenis erős vagyok, hiszen élek, virulok, létezem, és még nem követtem el olyan bűncselekményt, amiért lecsukhatnának… Szóval szerintem nagyon jó teljesítmény ez a körülményekhez mérten.

Vasakaratom van - ha egyszer valamit eldöntök, az úgy is marad. Nem változtatok az álláspontomon vagy a véleményemen, küzdök azért amit gondolok és amit el akarok érni. Ha kell, meg is verekszem érte. Ez azért tök jó, nem? Vagy csak a képregényes hősöknek szabad folyamatosan összeveretni magukat?

Védelmező vagyok - azaz, ha a húgomról van szó. Vagy bárkiről, aki fontos nekem. Nincs belőlük sok, ez igaz, de akiket szeretek, azokat bármi áron hajlandó lennék megvédeni. Ha kell, meg is verekszem értük. Tudom, tudom, egyszer már beszéltünk erről. Csak gondoltam megismétlem.

Van igazságérzetem - méghozzá nem is kevés, habár sokszor nem alkalmazom ezt a gyakorlatban, főleg, ha a saját érdekemben teszek valamit, ami esetleg mást hátrányos helyzetbe hozhat. De basszus, az önzőség egy ösztönös emberi tulajdonság, hiszem, hogy ez is a túlélési ösztönök közé tartozik… Mindenesetre ha valami igazságtalanság történik velem vagy a szeretteimmel, biztos, hogy kiállok az igazamért. Ha kell, meg is verekszem érte!

Tudom mikor kell kihátrálni egy szar helyzetből - csak éppen nem teszem meg. Sőt, ha hátrálni kell, csak kettőt lépek előre és nagyobbat lendítek. Mert hiszem, hogy az erőszak is lehet megoldás, és nem, most nem a szutyok háborúkról beszélek, mert az egy valóságos bullshit, nem-nem, én abban hiszek, hogy két ember egymás közt megoldhatja a problémáit meg a konfliktusait egy szép verekedéssel is. A világ vezetőinek is ezt kéne csinálniuk… Csak rendezzenek egy privát boksz meccset és ennyi! Aki veszít, az behódol a másik fél feltételeinek. És igen, képes vagyok elismerni, ha veszítettem… De nekem a veszteség onnan kezdődik, hogy már nem bírok talpra állni. Arra viszont sose kerül sor, mert - hehe, így jártál - nem érzek fájdalmat.

Az előbb beszéltünk Supermanről, akkor most említsük meg Batmant is - elvégre ő sokkal menőbb arc, meg amúgy is, nem olyan papucs kis szar, mint Superman. Nézzük, miben is hasonlítunk kedvenc denevérruhás milliárdosommal:

Nem szeretem követni a szabályokat - ehh, igen. Úgy gondolom, a szabályok csak útmutatásként szolgálnak, hogy abból mennyit tartasz be vagy szegsz meg, azt már neked kell tudnod… Hiszen sokszor a szabályok ellenkeznek a helyes döntéssel - például azzal, hogy a húgom udvarlóját megrugdossam-e vagy sem. Itt egyértelmű, hogy a rugdosás a helyes választás.

Lelkes hazudozó vagyok - úgy értem, nem fogom mindenkinek elmesélni, hogy kedves édesapám mekkora egy tahó, vagy hogy valójában nem is vagyok egy elkényeztetett gazdag kőpicsa, vaaagy, hogy a fájdalom számomra nem létező fogalom, szóval… A bajkeverést talán nem tudom letagadni, de a dögunalmas családi hátteremet könnyűszerrel szépítgetem meg, ha esetleg szóba kerülne.

Amúgy tök sármos tudok lenni, ha akarok - mint Bruce Wayne, én is nagyon szépen és szexin tudok félmosolyokat villantani az emberekre, azaz egy emberre, de neki is csak nagyon különleges alkalmakkor mutatom meg, hogy tudok én bájos is lenni; mert egyébként rontana az imidzsemen, ha túl sokat vigyorognék.

Sokszor kerülök bajba - ha eddig nem lett volna egyértelmű, nos… Ha akarom, ha nem, folyton összeugrok valakivel, vagy csak tönkreteszek valamit, eltöröm, széttépem, és a többi. Megesik, hogy direkt, de sokszor tudatomon kívül csinálom, valószínűleg azért, mert ezt a hülye, túlférfiasodott testet nem tudom teljesen kontroll alatt tartani. Hát ez van!

A képregényes sztorikkal ellentétben az én Batmanem totál bele van zúgva Jokerbe - és ezt most csak azért sorolom ide, mert szerintem ennél hülyébb tulajdonsággal nem is rendelkezhetnék: ugyanis az a bizonyos Joker már négy éve elcsavarta a fejemet, és akármennyire is szeretném játszani az elérhetetlent, képtelen vagyok ellenállni neki. Most meg játszhatjuk ezt a nyomorult macska-egér játékot, mert te sem tudsz ellenállni nekem, mégis előadod, hogy amúgy csak kényszer az egész. Szóval rohadj meg, Joker!

És ha már képregényes hősökről beszélünk; mindegyiknek van egy eredettörténete. Egy sztorija, ami a szép vagy éppen csúnya múltat mutatja be, egy rege, amit a rajongók rebesgetnek, egy mese, amit a muglik filmvászonra is vittek. És ugyan engem nem lehet hősnek nevezni, szuperhősnek pláne nem - pedig kisgyerekként még vágytam rá, hogy az lehessek -, én is felvághatok egy ilyen történettel. Csak az enyémnek nem lett jó, vagy tanulságos a vége. Sőt, még csak nem is értünk a végére. Talán még el sem indultam azon az úton, de veszem a bátorságot és megengedem, hogy erről már te dönts, miközben  ezeket a sorokat olvasod. Bizony, hozzád beszélek… Hozzád, aki a képernyő előtt gubbaszt és magában már könyörög, hogy térjek a lényegre, csak essük ezen túl, csak adhasd már meg az áment és menjünk a dolgunkra. Jó, jó, legyen… Nem húzom tovább a drága idődet.

Egészen normális kölyök voltam. Álmokkal, vágyakkal, és rohadt erős képzelőerővel. Ugyan a fater ellenezte, de anyám minden hét csütörtöki napján a kezembe nyomott egy képregényt, egy újat, egy szépet, egy fényeset, a főhős pedig mindig annyira magasztosnak tűnt a borítóján, hogy az első húsz percet csak a kép bámulásával töltöttem. Szemeim csillogtak, s ugyan nem mosolyogtam, de a lelkem biztosan felvillanyozódott. Bevallom, imádtam minden sztorit, a Marvel-es karaktereket és a DC-seket is egyaránt, de utóbbiban volt valami, amit egyszerűen nem tudtam hova tenni. Egyfajta sötétség, ami mágnesként vonzott magához; különösen Batman története. Mindig is ő volt a kedvencem, pusztán azért, mert ő is csak egy átlagos férfiként kezdte. Igen, milliárdos volt, igen, a szülei a szeme láttára haltak meg, de… Nem volt szuper látása, szuper ereje, nem tudott repülni vagy lézert lőni a szemeivel, de még csak szuper okos sem volt. Az egyetlen fegyvere a vagyona volt, no meg a teste, amit addig gyúrt, nyúzott, edzett, ütött és vágott, míg meg nem tanulta kihasználni minden csepp erejét és ügyességét.

Sokszor képzeltem magam Batmannek - a főgonosz pedig sok esetben apám volt, a kisebb gonosz anyám, a húgomat pedig olykor apró bűnözőként, máskor pedig társamként, Robinként vagy éppen Csodanőként vetítettem lelki szemeim elé. Rengeteg harcot vívtam, minden nap, minden percben csak küzdöttem, s ugyan jórészt a fejemben zajlottak le ezek a csaták, egy részük mégis fizikai nyomokat hagyott rajtam. Ami azt illeti, nagyon sok részük. Szinte mindegyik. Ám érdekes tény, hogy a fatert sosem Jokerként képzeltem el, pedig ő Batman főellensége, mégis, túlságosan tiszteltem a karaktert ahhoz, hogy egy olyan mocsadéknak adjam a szerepet, mint ő. Inkább a Madárijesztőt öltöttem rá, mert ő az emberek félelmének élt, őrült volt és csak pánikot akart kelteni mindenkiben - találó, nemde?

Eleinte gyakran hittem azt, hogy azért nem érzek fájdalmat, mert ad egy, a fájdalom a fejben dől el, ad kettő, ez az én saját, egyedi szuperképességem. És ha már léteznek varázslók, boszorkák, szellemek, trollok és szirének, miért ne létezhetne egy fiú, akinek még a varázsvilágban is egyedi és különleges ereje van? S hogy teszteljem, sokszor keveredtem verekedésbe még a Durmstrangban is. A határaimat feszegettem, mert titkon hatalmas háborúra készültem a Madárijesztő ellen. Tudtam, hogy gyűlöl - s egyre jobban gyűlöltem őt én is. Csakhogy mégis a gyengélkedőn kötöttem ki, egyre többször, egyre súlyosabb sérülésekkel, nem is csoda hát, hogy testemet megannyi rosszul beforrt vágás, szúrás, ütés, égés és miegyéb nyoma fedi. Még arcomon is akad egy-két halovány seb, amiket hónapokkal vagy évekkel ezelőtt szereztem, s azóta is ott díszelegnek az arccsontom mentén. Abba meg már bele se kezdek, hogy hány csontot törtem el születésem óta.

A határfeszegetésnek viszont meglettek a következményei; elsősorban egy hosszas beszélgetés a szüleimmel, amit az igazgató folytatott le, közölve, hogy valami nagyon nincs rendben velem. A fater természetesen kiakadt, s hazafele - mert még el is tiltottak az iskolától néhány hétre - azzal fenyegetett, hogy pépesre veri azt az elégedett képemet, de anyám csak csendben bámult. Gyanakodva. Ő tette az első javaslatot, hogy menjünk el kivizsgálásra, mert ez nem normális dolog. Így jöttünk rá az igazságra: hogy kurvára nem vagyok Superman, és még csak a közelébe se érhetek. A CIP ugyanis nem nevezhető szuperképességnek, és az a rohadt szindróma sem, amit bezzeg anno erről a hősről neveztek el.

Ám ennek tudata sem állított meg, tovább gyűjtöttem a kék-zöld foltokat, bár most már inkább haragból, s nem azért voltam dühös, mert kinyírták a gyerekkori álmaimat - hanem csak úgy. Mindenért és mindenre. És pont ekkor jelent meg az én Jokerem… Mert igen, azt az igazságtalanul jóképű végzős fiút én Jokernek képzeltem, a kedvenc gonosztevőmnek, az egyetlen negatív karakternek a képregényekben, akivel szimpatizáltam. És ahelyett, hogy utáltam volna amiért beleszólt a harcomba, csak csillogó szemekkel néztem fel rá - mert igen, a Macskanő dögös, de a Joker nyomába se érhet, ha Batman románcairól van szó. Ugyanis Batman abban a pillanatban őrülten belehabarodott abba a folyton vigyorgó idiótába. És talán néhányszor összegabalyodott másokkal az elmúlt egy-két évben, mert hülye testi igényei voltak amiknek eleget kellett tennie, de az eszében akkor is csak az ő őrült Gothami hercege járt. Még akkor is, amikor a herceg már rég a világ másik felében tengődött valahol. És még akkor is, amikor a Madárijesztő és a mihaszna anyja elküldték őt a Roxfortba, hogy inkább ott vergődjön tovább és diáktársai ne cseszegessék feleslegesen a származása miatt.

Hát… Batmannel ellentétben én nem vagyok egy igazi sármőr, azaz nem nevezném magam szépségnek, de nincs különösebb bajom a külsőmmel. A rendellenességem miatt kicsit idősebbnek nézhetek ki az átlag tizenhat éveseknél, sőt, izmosabbnak is mondanám magam, de sosem éreztem azt, hogy ez gondot okozna. A Durmstrangban ez nem igazán hatott meg senkit, viszont a Roxiban sokan kerülnek emiatt - talán nem segít a helyzeten a “hagyjatok a faszba” arckifejezésem sem… Nos, ebben a faterra ütöttem állítólag. De a szemeimet anyámtól örököltem. Viszont elég sokszor hallgatom, hogy “nem is tudom kire ütött ez a gyerek” amikor az önelégült vigyoromat villogtatom… Érdekes.
Ami az öltözködést illeti, egyetlen szóval jellemezném: laza. Szeretem a lógós pólókat, a bő nadrágokat, a sportcsukákat, a deszkás cipőket, ugyanakkor alkalomadtán nagyon is ki tudok öltözni; ilyenkor szeretem a színeimet leegyszerűsíteni, mert a kevesebb sokszor több, ha eleganciáról van szó. Egyébként nem állnak távol tőlem a kézzel készített ékszerek; a lávakő karkötők, a bivalybőr nyakláncok, és a többi, de ezeket sem viszem túlzásba, mert minek? Úgyis csak leszakadnának rólam, amint összeverekszem valakivel. Az pedig elég sokszor fordul elő.
Most nevezhetsz tipikus izomagynak, de egyébként a legjobban a kviddics egyenruhákban érzem magam. Olyankor otthonosabban mozgok a környezetemben, és amúgy is, a sport az életem. Ez az egy dolog van, amihez értek, és amiben igazán önmagam lehetek. Szóval nem csoda, hogy legszívesebben mindig a kviddicses gönceimben mászkálnék.