the angel in disguise

Az első egy édességbolt feliratát találja el. Természetesen direkt! Elvégre ő maga is olyan édes, hogyha nem eszik egy kis csokit minden nap, akkor attól fél kifogy belőle a kedvesség. Igazi hugrabuggos is lehetett volna, talán ezért is lett a házvezető helyettese. Nem mondhatjuk ugyan jámbornak, de igenis barátságos alkat, meg szociális, így könnyen szótért mindenkivel, függetlenül attól, hogy mennyi idős, melyik nemhez tartozik, vagy mennyire zárkózott. És élvezi! Szeret új embereket megismerni és jó kapcsolatot ápol velük.

A pisztoly ismét elsül, ezúttal egy madárnak éppen lehulló tollát célozza meg. Mert ő maga is olyan könnyed, mint egy toll. Elég laza stílusa van, még a diákokkal a szemben is inkább amolyan barátiasabb hozzáállás jellemző rá. Pontosan tudja milyen diák volt, így nem akar szigorú lenni. Lustának nem mondaná magát, bár nem is kapkod semmivel. Hagy magának idő arra, hogy pihenhessen, de azért ne kelljen kapkodnia sem, mert nyomás alatt rosszul teljesít. Szeret pontosan dolgozni.

A harmadik golyó egy fa törzsébe fúródik. Elhúzza száját, ahogyan nézi, mert bár tudja, hogy képtelenség, abba reménykedett, hogy a vasgolyó pont olyan kemény lesz, mint vasakarata. Ha egyszer valamit a fejébe vesz, akkor azért küzdeni fog. Ezért sem adta fel teljesen a kviddicset, a mai napig néha edz. A diákoknak is kitartóan segít, mert ő hiszi, hogy mindannyian képesek megérteni a tananyagot, még ha lassabban is megy. Annak idején örömmel korrepetált bárkit, s addig magyarázott, míg a másik fel nem fogta. Valahogy mindig megtalálta a jó példákat.

Bár ő maga sem volt soha zseni… Erre akkor jön rá, mikor a golyó egy könyvön suhan keresztül, s azt kezébe vevé, nagyjából semmit nem ért, mert jóslástanról szól. Kevés tantárgy érdekelte igazából anno. Mindig azt hitte, hogy sportkarrier fogja majd várni, így nem is nagyon foglalkozott vele. Nem buta őt, mert képes tanulni, egyszerűen nehezen találja meg a motivációt arra, hogy foglalkozzon vele. A tanárit is makacssága miatt végezte el, pedig a sok pszichológiás marhaság igazán nem jött be neki. Hitte, hogy ő természeténél fogva jó oktató. Megválogatja, hogy mire szán időt, hiszen figyelmét képtelen megosztani két dolog között. És igen, az emberek esetében sem bírja, ha egyszerre többen beszélnek hozzá.

Figyelmetlenségében azonban most mellé megy a lövés, s majdnem egy férfi lába bánja óvatlanságát. Nem csak a kezét nem tudja néha irányítani, a szája is gyakran előbb jár, minthogy gondolkodna. Ezért van most olyan szorult és szerencsétlen helyzetben, amilyenben. Ő nagyon nehezen bántódik meg, leginkább nem is szokott, pont azért, mert egy nyugodtabb természet. Viszont pont emiatt néha nem érti, hogy az őszinteség fáj másoknak, s másképp kéne fogalmaznia, akkor talán elkerülhetőek a sértődések.

A baráti társaságban mindenki vodkát iszik, csak ő az, aki rumot tartogat kezében, benne a jégkocka, melyet próbál melengetni, mert utálja, ha túl hideg az ital. Bezzeg a többiek jó orosz módra bírják a hűvöset, s bár a sportolók hivatalosan nem nagyon alkoholizálnak, nyilván ez a csapat kivétel volt. Mindenkit ismert, hiszen mindannyian valaha a Durmstrang kviddics csapatát erősítették. Ő neki is itt kéne lennie, velük játszania, mert ez volt a terve egész életében, de most... Csupán árnyéka önmagának, s bár természete megmaradt ugyanolyannak, csontjai mintha már 70 évesek lennének, ízületei sajognak, minden reggel szenvedés, mikor ki akar kelni az ágyból, este pedig csak összeesik, nem is mozog.
Az egyik férfi megkérdezi, mi van vele, hogy viseli a megpróbáltatásokat, mire csak mosolyogva ráz fejet, s annyit mond túléli. Mert az az igazság, hogy mindennek ellenére élvezi a mindennapokat, s bár nem játszhat, legalább taníthat. Annak idején edző akart lenni, de maga is belátta, ha nem tud a profik között játszani, akkor csak nehezen tudna másokat felkészíteni a a kihívásokra.
Így maradt tanár, idén végzett az akadémián és alig várja, hogy gyógynövénytant oktasson a kölyköknek, kik nem is annyival fiatalabbak nála. Miért nem seprű lovaglás? Áh, ahhoz túlságosan fáj a háta, s félne csak elszomorítaná, hogy nem léphet már pályára. A gyógynövények pedig érdeklik, főleg mióta magának kell elkészíteni főzeteit, amikkel kibírja a napot. Vagy csak ezt próbálja meg mondogatni magának, valójában pedig nincs más választása, mert más tárgy sose érdekelte úgy igazából, s tudja, tanárok mindig kellenek, a Durmstrang-ba pedig visszavárják. Fel is merül a kérdés, miért nem régi iskolájába megy vissza? Miért pont a Roxfortban próbál szerencsét? Elvégre van egy ígérete, amit be kell tartania.

Az ígéret szép szó, s ha betartják, úgy jó! De mikor szavamat adtam, mikor ígéretet tettem neki... Még nem tudtam, hogy el leszek átkozva. Csak egy kölyök volt, akit már elsősként túl sokat szekáltak. Egy elsős, akit kinéztek a nagyobbak, mert félvér volt, s ahelyett, hogy csendben elviselte volna még vissza is csapott volna nekik. Tetszett nekem az a tűz, ami a szemében tombolt, volt benne valami különleges, s akkor is, meg most is azt mondom, ha idősebb lett volna, akkor egyből igent mondtam volna.
Emlékszem, ahogyan odamentem a srácokhoz, nálam fiatalabbak voltak, bár... Ez nem is volt olyan nehéz, tekintve, hogy én akkoriban voltam végzős. Volt, aki értette a kedves szóból, volt akit meg kellett fenyegetnem, hogyha nem hagyja békén a gyereket, akkor laposra lesz verve... De végül csak leszálltak róla. S én pedig jó felsőbb éveshez híven lehajoltam hozzá, hogy megkérdezzem hogy van... Már nem is emlékszem hogyan jutottunk el odáig...
- Tetszel... Leszel a pasim?
- Túl fiatal vagy ahhoz még...
- A kor az csak egy szám
Nem tudom miért gondolkodtam el ezen mondatán. Egyáltalán nem kellett volna, hiszen hét év volt köztünk. Azt se tudta mit beszél, én pedig abban az évben elmentem másik iskolába. De azt sem tudtam tagadni, hogy ne kezdett volna el érdekelni a fiú. Na nem úgy, sose jártam volna vele! Nem, amikor ilyen pici volt még.
- Ha tudsz rám négy évet várni, akkor ígérem, leszek a pasid
- Miért nem leszel most?
- Mert messzire megyek tanulni. De ha négy év után még velem akarsz lenni, akkor a pasid leszek.
- De kedvelsz egyáltalán?
Némileg hezitáltam a választ illetően, hiszen akkor találkoztam vele először. De nem tudtam nemet mondani azoknak a csillogó szemeknek. Lehet egyébként nem is akartam. Lehet tényleg volt benne valami, amit megkedveltem abban a pillanatban, csak magam sem sejtettem, mi volt az. S így csak bólintottam, majd megkötöttük az ígéretet.

Az utolsó évében maga mellé vette. Nem volt teljesen biztos benne, hogy ezzel jót tesz-e neki, vagy sem. Annak idején neki igenis segített, hogy Rochus mellette állt. Születése óta ismerte, hiszen még csecsemőként került az árvaházba. Semmit nem tudott a szüleiről, csupán azt, hogy édesanyja egészen biztosan angol volt, mert a Tyler nevet adta neki, s hogy fekete bőrű volt, de ez látszott rajta. Egyedül volt és bőrszíne miatt sűrűn szekálták, ezért vette magához Rochus. A csapat legkisebb tagjaként sokat nem tudott segíteni, de nagyon igyekezett. Mindegy mennyire aprócska szerepet kapott, azt akarta mutatni, hogy rá is számíthatnak. Még mikor örökbe is fogadták, s egy orosz családhoz került, akkor is a suliban ott lábatlankodott, becsempészték magukhoz a többiek és velük aludt, beszélgetett… Úgy festett, hogy soha sem fognak elszakadni egymástól. A sors szerencsétlensége miatt – mely amúgy is üldözte – viszont hirtelen megszakadt a kapcsolatuk.  
Valószínűleg a hasonlóan nyomorult helyzetük miatt akart ő is valamiféle őrangyala lenni a kicsiknek, specifikusabban annak a fiúnak. Sajnálta, hogy egy év után azonban már nem tudott többet tenni érte. Pláne, hogy az átka is közbe szólt, így aztán... Jobbnak látta, ha el is felejti a fiút. Nem tudta volna betartani az ígéretét.

Anyjára ütött! Vagyis ez volt  amondás, de csak azért, mert mikor az árvaházba került, ahova édesanyja vitte, pont kátták, hogy azonos a bőrszínük. Egyébként rejtély, hogy kitől örökölte a jó géneket. Helyesnek gondolta magát, főleg azért, mert az évek alap elég sok férfi és nő érdeklődött iránta. Emiatt pedig sose kezdett komoly kapcsolatba, ezt mindenkivel tisztázta is már a legelején, csak valakit nem érdekelt.
Magas, oh de még mennyire! Kisebb korában törpének hívták, amiért olyan alacsony volt, mostanra viszont 186 centi lett, így merne neki bárki beszólni.
Öltözködését tekintve eddig eléggé átlagos volt, a farmer és pulcsi kombónál tovább nem terjedt neki, de most már, hogy tanár, beszerzett jó néhány inget, öltönyt, meg mellényt, hogy jó benyomást keltsen. Egyébként nagyon nem bírja.
Járása lassú, időnként még biceg is, de igyekszik kibírni a fájdalmat, s nem mutatni, hogy mennyire nehezére esik már csak az is, hogy kihúzótt háttal egyenesen sétáljon. De nem lehet megmondani micsoda fájdalmakat él át, hiszen ideje legnagyobb részében csak vigyorog mindenkire, s diákjainkat is mindig előre köszön, megjegyzi az arcukat és a neveiket.