Diane & Castor | coffee break

- Ne tolakodjanak, kérem, mindenkinek jut hely, ahogy süti is. Csak szépen sorban! Miss Potter, ez kegyedre is vonatkozik! - próbálom szépen beterelni az első éveseket a Mézesfalásba mindenféle sérülés nélkül, amikor egy-két felsőbb éves is megjelenik a nyomukban. Úgy látszik, az az öt-hat év, amióta a Roxfortba járnak, vagy a faluba kirándulni, még mindig nem volt elég, hogy megtanuljanak szépen felsorakozni. Bár a kis vörös hajú valószínűleg csak figyelmetlen, tekintve hogy az oldalán haladó mardekáros srác eléggé elvonja a figyelmét a külvilágról. Csak az orrom alatt somolygok kicsit rajtuk, hisz én is voltam tini – igaz, az már nagyon régen volt –, tudom, milyen ez.

Amint végre mindenkit sikerül leültetni, valójában egyetlen szabad hely marad számomra az új kollégával szemben. - Kérhetnék egy kávét ahhoz az asztalhoz? – mutatom is a felszolgálónak, hogy mire gondolok, aztán már megyek is, hogy elfoglaljam a kinézett széket.

- Rosier professzor – mosolygok a fiatal férfire bűbájosan. - Ugye nem bánja, ha csatlakozom? - A tanév még épp csak elkezdődött, de máris itt tartunk az első roxmortsi kirándulásnál. Repül az idő, és az elmúlt hetekben tulajdonképpen még nem is volt lehetőségem pár szónál többet beszélni az ifjú kollégával. - Ha jól emlékszem, bemutatkoztam már az első napon, ahogy mindenki más is, de mivel én is csak az előző év közepén, januárban csatlakoztam a tanári karhoz, még jól emlékszem, az első hetekben mennyire lehetetlennek tűnt megjegyezni minden új arcot és nevet, diákokat és tanárokat, szóval... Ann. Ann Blythe – nyújtom a férfi felé a kezemet, miután leültem vele szemben. És szerencsére már érkezik is a kávém. Én nem tudom megszokni a britek teázási szokásait, még mindig teljesen az amerikai kávézási rituálék rabja vagyok. Főleg ilyenkor, amikor ennyi tizenévesre kell felügyelni egyszerre, és ébernek maradni, amennyire csak lehet.

Ann and Castor I'll follow you down the rabbit hole..

Miss Blythe kint terelgeti a lelkes tanulókat, míg én bent igyekszem mindenkit beljebb tessékelni, hogy senki ne álljon meg az első négyzetméteren szájtátva kifejezni az ámulatát.
-Mr. Flint.-szólítom fel jelentőségteljesen a fiatalembert, aki szinte keresztülesik az egyik háztársán miközben a bájos Miss Potternek udvarol gyakorlatilag szüntelenül amióta csak elhagytuk az iskolát, bár merem feltételezni, hogy ez azóta tart, hogy reggel először megpillantotta. Ez az első évem tanárként, mégis ennek a bajkeverőnek 2 nap után megjegyeztem a nevét annak ellenére, hogy az én óráimra nem is jár.
Amint az utolsó gyerek is bejut sarkon fordulok és leülök az asztalhoz, ahova már előre megrendeltem magamnak a teámat, hogy már ott várjon mielőtt a tanulók nekiveselkednének a horribilis mennyiségű rendelésnek.
A szürke zakómat leveszem és gondosan felterítem a székem hátuljára mielőtt helyet foglalok és egy leheletnyit meg is lazítom a nyakkendőmet. Az ujjammal a levegőben lusta köröket írok le, mire a kanál a csészében komótos táncba kezd. Tekintetemet a fiatalokon pihentetem egészen addig amíg kísérő kolléganőm meg nem áll velem szemben.
Egy könnyed mosollyal az arcomon mutatok a székre, hogy egészen bátran foglaljon helyet.
-Megtisztelne.-bólintok.
-Valóban nem egyszerű, köszönöm a megértését, de az ön nevére még álmomban is emlékeznék.-kézfogás helyett azonban kézcsókot kap tőlem.
-A tanulóimmal már nagyobb bajban vagyok.-nevetek egyet röviden és már éppen érdeklődnék, hogy volt-e lehetősége rendelni vagy intézkedjek, amikor egy fiatal boszorkány megjelenik a kávéjával, amit biztos kezekkel helyez le elé.
-Látom ön vakmerő. Brit felségterületen kávézni.-bólintok elismerően egy pimasz mosollyal az ajkaim szegletében. A francia neveltetésemből csupán a nyelv ismerete maradt meg a számomra, minden más szokásomat már Angliában vettem fel, így ha esik, ha fúj, ha ragyogóan süt a nap én biztosan teát fogyasztok.
-Mondja csak kedves, Ann. Önnek sikerült egy fél tanév alatt felvenni a fiatalok ritmusát? Bevallom, nekem vannak ezzel nehézségeim.-10-15 év van köztem és a diákjaim, ami egyébként nem lenne olyan vészes szakadék, mégis érzem a különbséget.

Nem volt egyszerű feladat, de a kicsik és a turbékoló tinik is épségben bejutnak a falu kedvenc cukrászdájába. Ha még ugyanilyen sértetlenül vissza is tudom juttatni őket a Roxfortba, mondhatom, hogy győzelemmel zárul ez a nap. Hiába van négy saját gyerekem is, sosem értettem annyira a gyerekekhez, nem volt úgy érzékem hozzájuk, mint ahogy ez a legtöbb anyánál lenni szokott. Nem jön annyira természetesen és ösztönösen, de mióta Angliában vagyok, rá kellett jönnöm, hogy Corban mellett soha nem is éreztem úgy, hogy lehetőségem lenne érvényesülni szülőként. Vagy úgy általában. Szóval... még tanulom ezt, azt hiszem, és talán nem vagyok reménytelen eset. Egy jó erős kávét most mindenképpen kiérdemeltem, és kell is a feketéből kölcsönözhető józanság és élénkség majd a nap további részéhez is.

Mr. Rosier nagyon udvariasan fogad, ahogy leülök vele szemben. Még nem volt alkalmam igazán megismerni őt, de igazi brit úriembernek tűnik. A kezemet nyújtom neki – újbóli – bemutatkozásra, mert tudom, hogy nem egyszerű elsőre minden új személyt megjegyezni, de úgy tűnik, erre nem is volt semmi szüksége. Csak képzelem, vagy most tényleg flörtöl velem? Ennyire kiestem volna a gyakorlatból, hogy már meg sem tudom ezt állapítani? Volt idő, amikor ez mindennapos volt, Corban kollégái, üzleti partnerei és követői sokszor válogatás nélkül tették nekem a szépet, általában nem zavartatva magukat a férjem jelenlétében sem, és sosem volt gondom azzal, hogy ezeket kezeljem. Kellő könnyedséggel, egy csipetnyi pimaszsággal, bátorítva őket a további udvarlásra – hisz be kell ismernem, jól esett a figyelem –, mégis meghúzva egy határt. Ám mióta új arcot, új személyiséget kaptam, és ügyelnem kell arra, hogy ne keltsek túl nagy feltűnést, már tényleg nem érzem magamat a réginek ebben a tekintetben sem. Már-már szégyenlős nevetéssel reagálok, de szerencsére hamar a diákokra és a kávézásra terelődik a szó.

- Egy boszorkány nem vetkőzi le könnyen a régi szokásokat. Ráadásul, attól tartok, egyes brit tradíciókhoz egyszerűen túl amerikai vagyok – nevetek röviden én is, az elém kerülő csészémre pillantva. - Nehézségek? Nekem... - És majdnem automatikusan rávágom, hogy négy gyerekem van, akik mellett esélyem sem lett volna kiesni ebből az úgymond fiatalos ritmusból, de még időben a nyelvemre harapok. Az itteni életemben hivatalosan csak egy kislányom van, a többiekről sajnos nem beszélhetek. De igyekszem hamar úrrá lenni a tekintetemen keresztülsuhanó szomorúságon, és újra felvenni a szót. - Nos... Azt hiszem, vannak jobb napok, amikor én is szinte újra tininek érzem magam közöttük, és vannak napok, amikor olyan, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna. - És ez valójában sok tekintetben igaz. Itt annyira más minden, mint az eddigi életemben San Franciscoban.

Tejet töltök a kávémhoz, majd az elemi mágiámat használva kicsit összekeverem, közben pedig elkezdek kibújni a feleslegessé vált ruhadarabjaimból, hogy jobban kényelembe helyezhessem magamat. Odakint már egyre hűvösebb ősz van, de a Mézesfalásban kellemes az idő. Először a szövetkabátomból bújok ki, és terítem a székem támlájára, majd a vékony sálamat is letekerem a nyakamról, amivel a picit merészebb dekoltázsomat védtem a hidegtől. Az utóbbi finom anyagot csak kecsesen összehajtogatom, és az ölembe terítem.

- Na és, mondd csak, Castor, mivel foglalkoztál a Roxfort előtt? - érdeklődöm aztán véve a bátorságot, hogy kicsit közvetlenebb hangnemet üssek meg, miközben újra szembefordulok a kollégával.

Ann and Castor I'll follow you down the rabbit hole..

Ann Blythe páratlan szépségnek köszönhetően egyből lehorgonyzott az emlékezetemben, holott ez aligha jellemző rám, hogy valaki neve elsőre célba is érjen a felemben, főleg ha olyan ritkán van alkalmam beszélgetésbe elegyedni az illetővel, mint ahogy a velem szemben éppen helyett foglaló hölggyel. Az érdeklődésem iránta valamelyest leplezett, hiszen a külső nekem önmagában kevés ahhoz, hogy valós erőfeszítéseket tegyek, a belső szépség az, ami igazán megfog, a többi csak felkelti az érdeklődésemet, ami pedig már az első bemutatkozás alkalmával megtörtént.
Elsőre szégyenlősen csengő nevetése féloldalas mosolyt csal az ajkam szegletébe, hiszen kifejezetten a kedvemre tesz és felborzolja a lelkem, ha egy nőből ilyen hatást válthatok ki. Már ennyivel szinte életre kell minden vadászösztönöm, ami eddig csupán egy korcsként lapult meg a lelkem sötétjében, most már azonban látszódik a bestia acsarkodása miközben időről időre az általam rá aggatott láncoknak feszül.
-Az egyik legszebb dolog, ha az ember önmaga marad akárhol is lakjon.-vonom meg végül kissé hanyagul a vállaimat holott kifejezetten imponál a szokásokhoz való lojalitás.
Ahogy visszakérdez szélesebbre húzódik a mosolyom és türelmesen kivárom amíg megtalálja a megfelelő szavakat vagy éppen gondolatokat.
-Igen, azt hiszem jómagam is éppen így vagyok ezzel.-bár talán nem is kifejezetten a napon, hanem az éppen összejövő kis társaságon múlik, hogy mennyire tudok egy húron pendülni a tanulóimmal. Ez a rövid idő is éppen elegendő volt ahhoz, hogy leszűrjem vannak olyanok akinek kész csoda lesz, ha nem javaslok majd más elfoglaltságot az én óráim helyett, illetve van egy másik réteg, akiknek a hangját már most messziről, a zűrzavarban is megismerem a hangját és automatikusan kerít hatalmába a jókedv.
Éppen az ajkaimhoz emelem a csészémet, amikor letekeri a sálat a nyakából és a tekintetem eredetileg más indíttatásból vándorolt lefelé a szemeiről, mégsem érik el céljukat, hiszen domborulatai előtt meg kell szakítanom ezt az utat, amikor megpillantom az ismerős kis ékszert, ami megannyi titkot őriz visszafogott megjelenése ellenére. Egyetlen röpke másodpercre fagyok le de gyorsan inkább a csészémre pillantok miközben visszaengedem az alátétre.
Drága Ann Blythe. Eddig csak érdeklődtem irántad... most már figyelek.
A tegeződés kissé meglep, de csupán azért, mert nem gondoltam, hogy máris ilyen közvetlenül fog majd szólni hozzám.
-Főleg a tanulmányaimmal foglalatoskodtam, illetve vállaltam néhány minisztériumi megbízást, amikor felkértek mélyreható ismereteimnek köszönhetően. A fordításos munkákat a mai napig végzem a számukra.-nem részletezem, hogy mi mást csináltam még ebben az együttműködésben, hiszen a nyakában lógó hasznos és merőben trükkös kis csecsebecse részben az én munkám. Amíg nem tudom kit véd a varázs addig én magam sem fogom kijátszani a lapjaimat.
-Téged mivel tudtak átcsábítani ide a Roxfortba?-kérdezem érdeklődve várva a hazugságot, amit valószínűleg egy bájos mosollyal fog nekem előadni. Az a bizonyos vadászni vágyó kíváncsiság pedig már az egyik mancsával elő is lépett az elmém mélyéről. Ki vagy te, idegen?

Egy pillanatnyi ideig elgondolkodva nézek a kollégára, aztán lassan bólintok. - Igen, azt hiszem, igaza van. Nem csak szép, de becsülendő és erős jellemre vall önmagunknak maradni mindenhol, és minden körülmények között. - Nekem ez nem egészen sikerült, nem minden tekintetben. Sem a házasságomban, sem azután, hogy idejöttem Angliába. Ugyanakkor igyekszem visszatalálni önmagamhoz, előkeresni magamban azt, amitől én én vagyok. Megkeresni idebent azt, aki tiniként lenni akartam, még Corban előtt. Talán ez is számít; a törekvés, hogy hű maradjak magamhoz. Nem csak abban, hogy tea helyett kávét iszom.

- A szavai arra engednek következtetni, hogy szintén több helyen élt már, Mr. Rosier... - pillantok fel érdeklődően, miközben közelebb húzom magamhoz a csészémet. Nem kérdezek rá nyíltan, de a kíváncsiság ott van a tekintetemben és a hangomban.

- Valóban? Pedig kívülről úgy tűnik, van érzéke ehhez, könnyen megtalálja velük a közös hangot – jegyzem meg. És a mai napig, amíg nem ültem le vele beszélgetni, ezt könnyedén fogtam arra, hogy fiatal még ő maga is, egyszerűen megérti őket. Ám most, már így néhány szó után is úgy érzem, lélekben idősebb, mint valójában, és talán egyszerűen csak ilyen közvetlen természet, aki könnyen beszélgetésbe tud elegyedni bárkivel, kortól függetlenül. Persze lehet, hogy ez a könnyedség csak valami, amit jól elő tud adni. Mindenesetre érdekes mágusnak tűnik - olyannak, akit több réteg külső személyiségjegyet lehámozva lehet csak igazán megismerni. És ez, azt hiszem, izgalmas.

Nem tudnám megmondani, pontosan mi is az, ami miatt máris úgy érzem, meg tudnám kedvelni, vagy hogy jól meg tudnánk érteni egymást – talán éppen azért, mert még mindketten újak vagyunk a Roxfortban – de mióta az Egyesült Királyságba jöttem, nem sok személlyel kapcsolatban éreztem ezt. És azt hiszem, éppen ezért váltok könnyedén egy közvetlenebb hangnemre, tegezésre, ahogy a következő kérdésemmel felé fordulok. Aztán szinte azonnal visszavonulót is fújnék, amint visszakérdez. De már nem menekülhetek.

- Tavaly... öhm... elveszítettem a férjemet, és egyedül maradtam a kislányommal. - Így is lehet mondani végül is, csúnyán elferdítve a dolgokat. Mindenesetre bizonyos értelemben igaz, és jól illeszkedik az itteni alteregómhoz. - Kellett a helyszínváltozás, és a szabad tanári szék a Roxfortban kiváló lehetőségnek tűnt – vonok vállat, miközben egy apró mosollyal igyekszem elvenni a szavaim súlyát, remélve, hogy nem fog sajnálkozni. Sem tovább faggatni az múltamról.

Ann and Castor I'll follow you down the rabbit hole..

-Ezzel, ha akarnék sem tudnék vitába szállni.-bólintok egyetértve, mégis az agyam egy hátsó szegletében elgondolkozva, hogy szavai mögött több tapasztalat és mélység rejlik, mint egy egyszerű költözés. Ennek a gondolatmenetnek azonban semmilyen jelét nem adom, hiszen kifejezetten kedvemre vannak a kirakósok és a rejtvények. Emögött a szempár mögött máris jóval többet sejtek, mint egy kellemes társalkodópartnert, én pedig már most borzasztóan élvezem, hogy szagot fogtam.
-Párizsban születtem és 5 éves koromig ott is éltem. Édesanyám halála után a keresztszüleim vettek magukhoz Londonban. A részleteket minden bizonnyal ön is olvasta akkoriban a lapokban.-még hónapokig zengett a sajtó, amikor szökevény apám végül anyám meggyilkolása miatt az aurorok kezére került. A Rosier név sosem örvendett jó hírnek, ez pedig csak egy újabb szégyenfolt volt a családom évszázados történelmében. Nem túlságosan kiemelkedő.. még akkor sem, ha az én életem egyik legnagyobb tragédiája volt.
-Ezt most bóknak veszem. Bevallom sok tanulómmal minden erőfeszítés nélkül sikerült összhangra lelnem, de ha valakivel nehezebben boldogulok azt igen ügyesen titkolom.-talán ha másik családba születek megfelelő lett volna számomra a politikai pálya. Az én múltammal azonban jobbnak láttam távolabb maradni a komolyabb tisztségvállalástól. Nem mellesleg pedig azt mondják, hogy a politikai vonal az ember legrosszabb arcát hozza elő, nekem pedig eszembe sincs azt az arcomat szabadon ereszteni, hiszen még a hétköznapokban is valóságosan kínlódok sokszor, hogy olyan férfi maradjak, akire anyám lelke büszke lehet.
Talán épp csak egy pillanatra rebben meg a tekintete amikor a múltjára kérdezek, de ha nem lennék a medál miatt kiélezve izmainak minden egyez feszülésére fel sem tűnne. Most azonban már keresem az árulkodó jeleket holott megerősítésre aligha van szükségem.
-Értem. Elnézést. Nem állt szándékomban érzékeny pontra tapintani.-de pontosan ez volt a célom. Ennyi azonban aligha csillapítaná az éhségemet, oh... éppen ellenkezőleg. Csak még többet akarok tudni, belesni a színfalak mögé.
-Mennyi idős a kislányod?-kérdezem érdeklődve, ahogyan azt bárki más is tenné. Kortyolok egyet a teámból miközben kigombolom az ingemet a csuklóimnál és szépen feljebb hajtom az ujjait a könyökhajlatomig. Azt tudom, hogy ő azon kevés tanárok egyike aki az órái után nem marad a kastély falai között.

- Ó, értem. Nagyon sajnálom. - Kicsit el is szégyenlem magam, amiért ennyire sikerült beletenyerelnem a gyerekkori tragédiájába. Ez tényleg szomorú. És is elveszítettem már mindkét szülőmet, és apám távozása az élők sorából ugyan nem okozott bennem mély nyomokat, de anyámmal más a helyzet. Tizenéves voltam még csak, amikor ő elhunyt, de a hiányát nagyon sokáig éreztem, néha még ma is. Ha ezt tudom Castorról, eszembe sem lett volna ilyen fájdalmas irányba terelni ezt a beszélgetést. - Öhm, nem... Bocsánat, igazából nem állíthatom, hogy hallottam volna az esetről. - Ismerem be, mert bár nem áll szándékomban tovább boncolgatva ezt a témát, esetleg további sebeket felnyitva, az az igazság, hogy tényleg nem tudom, miről van szó. Ha öt éves volt akkoriban, én talán épp tizenhét-nyolc lehettem, egy harmincas férfi, egy háborús szökevény friss felesége valahol San Franciscoban, és valószínűleg a tengerentúli hírek érdekeltek a legkevésbé, még ha egyes botrányok el is jutottak hozzánk is. - De nem muszáj erről beszélnünk – teszem hozzá gyorsan a fejemet ingatva, kezemet szabadkozva előre nyújtva az asztalon.

- Áh, világos. Valóban nagyon ügyesen csinálja. Ez ismerős igazából. Úgy tűnik, nem különb gyerekekkel foglalkozni sem, mint boldogulni az üzleti világban, vagy a politikában. Meg kell tanulni olykor egy-egy mosoly mögé rejteni a valódi érzéseinket. Bár... a diákok esetében néha muszáj élesen meghúzni a határt, és megmutatni, ki a főnök – nevetek fel. Egy-egy tanóra könnyen rémálommá változhatna, ha udvariasságból hagynánk, hogy a huszonpár jelen levő diák azt tegyen, amit csak kedve szottyan.

A könnyedebb és nehezebb témák figyelemreméltó módon váltakoznak, míg mi a választott italainkat kortyoljuk, amivel nem is lenne túl nagy probléma, ha nem kellene a kitalált múltamról is mesélnem. - Nem, semmi gond. Nem tudhattad. Úgy látszik, mindkettőnknek érzéke van ahhoz, hogy a legjobb kérdéseket tegyük fel. - Válaszolok, és miközben azt figyelem, ahogy kényelmes mozdulatokkal szabaddá varázsolja az alkarjait, nem is véve tudomásul, hogy rajta maradt a pillantásom, az ajkaimhoz emelem a csészémet, hogy igyak belőle. - Helena éppen két hete töltötte be az első életévét. Valamivel azután született, hogy Angliába érkeztem. - Ebben legalább tényleg nem kell hazudnom.

- Na és te hogyhogy a Roxfortot választottad a minisztérium helyett? - érdeklődöm újra inkább Castorról, miután visszahelyezem az asztalra a kávémat. Aztán végigvezetem a tekintetemet a jelenlevő diákokon, hisz muszáj őket is szemmel tartani közben. Néhányan kifelé szállingóznak már. Gondolom, befalták a megrendelt sütiket, és rohannak még felfedezni a falut. (A falut, amit tavaly a férjem majdnem a földig romboltatott, de azóta új pompájában áll.) Lassan talán nekünk sem ártana majd elindulni, mielőtt az elsősök nagyon szétszélednének.

Ann and Castor I'll follow you down the rabbit hole..

-Kérem ne szabadkozzon. Az életem azon része nyitott könyv és ezzel már megtanultam együtt élni, illetve nem is okoz számomra nehézséget erről beszélni.-próbálom kicsit megnyugtatni egy kellemes, lágy hangom, hogy valóban jelezzem a számára semmi rosszat nem tett azzal sem, hogy rákérdezett, ahogyan azzal sem, hogy nem tud a családi tragédiáról.
-A Rosier család mindig is a radikálisok oldalán állt, teljes vállszélességgel harcolva az aranyvérűek jogaiért. A "Szent 28" tagjaként ez gyakorlatilag örökletes elmebaj volt a családomban. Édesanyám ebből próbált kimenekíteni és megszökött apámtól még a születésem előtt Párizsba. 2 évvel később Voldemort elbukott, apám pedig menekülni kényszerült és még erre 2 évre a nyomunkra bukkant. Anyám persze bújtatta, hogy legalább ránk ne jelentsen fenyegetést. A paranoia azonban eluralkodott rajta és egy éjjelen meggyilkolta az anyámat, ez pedig élete utolsó hibája volt. Ő az Azkabanba, én pedig Angliába kerültem..-foglalom neki össze nagyjából röviden, hogy mi is történt akkoriban.
-Nagyon kérem eszébe se jusson, hogy sajnáljon. Régi kísértethistória ez már és mint látja a nevelőszüleim remek munkát végeztek.-ezt egyébként is lett volna alkalma előbb vagy utóbb meghallgatni másoktól, hiszen ahol felmerül a nevem ott mindig elhangzik ez a történet is. Így azonban elnyerhetem a bizalmát azzal, hogy megnyíltam a számára még akkor is ha ez csak látszólagos.
-Sem az üzletről, sem a politikáról nem nyilatkozhatok, de jómagam is így képzelem el azt a világot.-bólintok egyetértve.
-Valóban. A tinédzserek ilyen szempontból a legrosszabbak. Veszélyesebbek, mint a kelta tündérmanók, ha gyengeséget szimatolnak.-nevetek egyet visszafogottan. Nekem talán olyan szempontból is nehezebb dolgom van, hogy korban relatív közel állok hozzájuk és alkalmanként megpróbálják meglazítani a határokat. Ezeket a törekvéseket azonban azonnal ki kell gyomlálnom, hogy még véletlenül se nőjenek a fejemre a gyerekek.
-Legalább így kiegyenlítettük az állást.-megengedek felé egy barátságos mosolyt, ami csak még szélesebbé válik, miközben óvatlanul a tekintete  a karomon felejtődik.
Kissé félrebillentett fejjel hallgatom ahogy a kislányáról mesél megengedve magamnak egy kissé ábrándos tekintetet.
-Helena? Milyen gyönyörű név.-elismerően bólintok néhányszor.
-Azt mondják Heléna olyan szép volt, hogy még Trója is boldogan égett érte. Ha a név kötelez és leginkább rád hasonlít majd, akkor reszkethet a világ.-igen, még a muglik mitológiájából is kiokosítottam magam.
-Igazából a nevelőanyám buzdított a professzori szerepkör felé. Véleménye szerint ez igazán közel áll a személyiségemhez, ha engem kérdezel szerintem csak nem akarta, hogy túlságosan távolra kerüljek tőle.-a minisztériumban várható lett volna a külföldi megbízatás, így azonban tényleg a közelbe vagyok kötve.
A csészém kiürül én pedig egy halk sóhajjal pillantok körbe.
-Kezdjük el őket terelgetni?-kérdezem felvonva a szemöldökeimet.

A megnyugtató szavak hatására aprócska mosolyra rándulnak ajkaim, majd biccentek. Ha ő úgy érzi, nincs azzal probléma, hogy a családja tragédiájáról beszélünk, és szeretné megosztani velem a történteket, nem fogom visszatartani. Őszintén szeretném őt jobban megismerni és megérteni, és úgy látszik, ehhez ez a történet lenne az egyik fontos kulcs. Nem lep meg, amikor a Rosiereket a radikális nézetű aranyvérűek közé sorolja, erről még nekem is voltak ismereteim. Arról azonban, ami a szüleivel történt, tényleg nem is sejtettem semmit. Már szóra nyitnám a számat, hogy elmondjam, mennyire sajnálom, de figyelmeztet, hogy ne tegyem, így pedig csak egy kisebb együttérző sóhajtás lesz belőle.

- Ez akkor is igazán szomorú. - Az erőszakos apákról nekem is akad némi fogalmam, de erre most nem szeretnék kitérni, ezzel is tovább súlyosbítani ezt a beszélgetést, csupán megértően pillantok Castorra. - Hiába régi história, és tényleg nagyon fiatal voltál még, az ilyen traumák bizonyos értelemben mindig velünk maradnak. Ráadásul mindezt kiteregették a nagy publikum elé is... Azt hiszem, ez az aranyvérű lét egyik átka: kevesen vagyunk, éppen ezért túlságosan górcső alatt van az életünk. - Bár attól tartok, ezzel kicsit már így is többet mondtam magamról, mint szerettem volna, hisz eddig sehol nem hangoztattam, hogy aranyvérű vagyok, ezért hamar inkább a mondandója második felére koncentrálok.

- Valóban. Kétségtelenül úgy tűnik, a nevelőszülei kiváló munkát végeztek – jelentem ki már egy teljesen őszinte mosollyal. Persze megtanultam már, hogy nem minden az, aminek látszik. Ennek tulajdonképpen én vagyok az élő, lélegző példája, szó szerint is. De Mr. Rosier tényleg igazi úriembernek tűnik, aki jól bánik a gyerekekkel, és elveti az ősei nézeteit – a szememben mindez elég, hogy kiváló első benyomást tegyen rám.

- A kelta tündérmanók jó hasonlat – nevetek fel. Alattomos kis lények, hisz amilyen kicsik, épp akkora kárt képesek okozni. Főleg ha sokan vannak. Arra viszont már nem térek ki, hogy az én üzleti vagy politikai tapasztalataim honnan is származnak, hiszen akkor mesélnem kellene az üzleti vacsorákról, a partikról, amelyeket a családom nevében szerveztem elsősorban Corban társadalmi kapcsolatainak erősítése érdekében.

- Köszönöm. A kislányom igazából az édesanyám után kapta a nevét – árulom el elmosolyodva, és az igazság az, hogy ő az első, akivel ezt az apró információt megosztom, remélve, hogy ezzel nem egy újabb nyomot hintek el, ami esetleg visszavezethet hozzám, a valódi énemhez. Közben pedig egy kicsit vállon is veregetem magamat, amiért ezúttal sokkal könnyedebben vettem a kapott bókot.

- Ez nagyon kedves... hogy a nevelőanyád a közelében szeretne tudni, és hogy a kedvéért hajlottál arra, hogy vállaltad ezt az állást. Gondolom valóban közel álltok egymáshoz. Persze a minisztérium után biztosan furcsa most ez a váltás, de végül is fiatal vagy még, érdemes több helyen is kipróbálni magadat, ha már adott a lehetőség. - Mármint azon túl, hogy ezzel az anyja kedvében is jár.

- Áh, igen... - pillantok én is a diákok felé ismét. - De legalábbis nem árt őket szemmel tartani, amíg felfedezik a falut. Aztán megbeszélhetnénk egy időpontot, amikor összetereljük őket, hogy még sötétedés előtt visszajuttassunk mindenkit a kastélyba – vetem fel az ötletet, aztán én is elkortyolom a kávém maradékát, hogy hamarosan már indulásra kész legyek.

Ann and Castor I'll follow you down the rabbit hole..

"Vagyunk." Apró hanyagul elejtett morzsák melyek majd elvezetnek a célhoz, most azonban nem szentelek neki nagyobb figyelmet, hogy még véletlenül se ijesszem vissza őt a csigaházába, hiszen máris kutatok az emlékeim között, különböző teóriákat állítok fel, hogy ő vajon mégis ki lehet. Még az éjjel meg fogom látogatni a minisztériumot, hogy válaszokat kapjak.
-Talán éppen azért tudtam megőrizni az ép elmémet, mert annyira fiatal voltam.-tehetetlen voltam. Ha mindez később történt volna meg, akkor mindenképp okolnám magam azért, mert nem tudtam befolyásolni a végkifejletet... megelőzni az elkerülhetetlent.
-Köszönöm. Ezt mindenképp a tudtukra adom majd.-pillantok rá egy könnyed mosollyal. Anyám is minden erővel próbált távol tartani a Rosier örökségtől, de a nevelőszüleimnek köszönhetően tényleg teljesen kiszakadtam abból a világból. A Rosier kúriát is csak akkor látogatom amikor emlékezni akarok, hiszen azok a falak a tiszta sötétséget suttogják magukból. Talán az lenne a legjobb, ha egyszer a földig égetném.
Nevetésem néhány másodpercig egybecseng az övével amikor a hasonlatomat dicséri. A kíváncsiság pedig egyre mélyebb gyökereket ereszt a fejembe. Vajon ez a végtelenül kedves báj mennyire tükrözi a valós énjét? Meglehet, hogy az egész csak egy ügyesen mázolt kép, amiben mindenki gyönyörködhet, de köze sincs az eredeti vászonhoz, amire gondosan vitte fel a festéket.
-Ez egy szép gesztus.-bólintok elismerően. Én ugyan nem vagyok benne biztos, hogy valaha gyerekvállalásra adnám a fejemet, de ha véletlenül egyszer lesz egy lányom talán én is örülnék ha édesanyám nevét viselné.
-Anyával mindig a legfontosabb személy volt az életemben. Bevallom neked.. én is nyugodtabb vagyok, hogy a levelei gyorsan elérnek ha bármire szüksége van és nem a fél világon keresztül kell kommunikálnunk egymással.-a segítségem mindig csak egy karnyújtásnyira van tőle.
-Őszintén szólva nem dolgoztam túl sokat a minisztériumnak. A tanulmányaimon volt a fő hangsúly, ez inkább csak arra kellett, hogy közben megkeressem a saját pénzem.-végül is ez nagy vonalakban fedi is a valóságot. Piszkosul élveztem a külön megbízásokat és igazából azok a mai napig nem szűntek meg csak most nem az iskolapadból járok be, hanem a professzori irodámból.
-Ha fél óra múlva elindulunk még úgy gondolom, hogy időben érkezünk.-pillantok ki az ablakon kissé elgondolkozva miközben szépen visszaigazgatom az ingemet és a nyakkendőmet mielőtt felállok és felveszem a zakómat.
-Még egy rövid séta erejéig élvezhetem a társaságod mielőtt visszaindulunk?-az is lehet, hogy azt javasolja majd, hogy váljunk szét, hogy nagyobb részét tudjuk szemmel tartani a falunak, de azért remélem, hogy az általam javasolt lehetőséggel él majd.

Megértően bólintok, de nem fűzök hozzá mást. Nehéz ezekről a gyerekkori traumákról beszélni, nehéz ezeken túltenni magunkat, úrrá lenni rajtuk, nem hagyni, hogy az egész életünkre kihatással legyenek. Lehet, hogy Castornak igaza van, lehet, hogy szerencsés, amiért annyira fiatal volt... Bizonyos szempontból talán így van, másokból pedig valószínűleg így csak még tragikusabb mindaz, ami történt. Mindenesetre lehetett volna minden sokkal rosszabb is sajnos, de jó nevelőszülőkhöz került, akik férfit neveltek belőle, egy jó embert, láthatóan egészséges kötődéssel irányukba. Ezt valóban nem árt ha tudják magukról. Én pedig magamban hálás vagyok Castor bizalmáért, hogy ilyen rövid ismertség után is ilyen nyíltan tudott beszélgetni velem ilyen nehéz dolgokról is. Bárcsak nekem is menne ez így, ám az sajnos az az életembe is kerülhet. Sőt, akár másokéba is.

- Igen, ezt teljesen megértem. - Nem mondhatom ki, de én is ezért örültem ennek a munkalehetőségnek a Roxfortban, mert a gyerekeim közelében lehetek, még ha ők ezt nem is tudhatják. A közelben lehetek, ha szükségük lenne rám, még ha csak mint a tanáruk, akkor is. Megvédhetem őket, ha bajba kerülnek. Tőlük távol, évekig magányosan még nehezebb lenne ez a bujdoklás. - Azt hiszem, becsülendő, hogy így gondolkodsz... hogy gondolsz a nevelőszüleidre is, és arra, hogy könnyen elérhessenek – jelentem ki egy halvány mosollyal. - Bizonyos tekintetben tényleg szerencsés vagy. Az én szüleim már sajnos nem élnek, és valójában elég bonyolult volt velük a viszonyom. Főleg édesapámmal, ő pár éve hunyt el. Anyámat pedig szintén fiatalon, tizenéves koromban veszítettem el. - Lehet, hogy ez is olyan dolog, amit nem kellene ilyen könnyedén megosztanom magamról, de a téma miatt egyszerűen kikívánkozik az igazság. Másfelől jól esik kicsit a családról beszélni, még ha csak körvonalakban is, hisz ezt már másfél éve nem tehetrem meg - bár a szüleimet már azelőtt sem sokat emlegettem.

- Megkeresd a saját pénzed? - kérdezek vissza meglepetten, anélkül hogy végiggondolnám, ez esetleg udvariatlanul hangzik így. - Bocsáss meg, ha tolakodó volnék, azt hittem, tudod, a családneved miatt, hogy erre tulajdonképpen nincs szükséged... - Próbálok finoman fogalmazni, ha már belesétáltam ebbe a kérdésbe. Ugyanakkor tudhatnám ezt már jobban is a saját példámból, hiszen attól, hogy egy család nagy múltú, arisztokrata felmenőkkel rendelkezik, nem okvetlenül pénzes. Az elszegényedésről és az ebből fakadó kiszolgáltatottságról tudnék is mesélni. Egy olyan világban, amiben apám jobban tudja kezelni a vagyonunkat, talán sosem lettem volna Corban Yaxley felesége.

- Jól hangzik. Szerintem nincs szükség arra, hogy szétváljunk, végül is nem olyan nagy ez a falu. - Visszateszem a sálamat a nyakamba, majd a kabátomat is újra magamra veszem. - Ha tippelhetek, Zonkó Csodabazárjában lesz a legtöbb diákunk, esetleg kezdhetnénk ott a terepszemlét – vetem fel az ötletet már indulásra készen.

Ann and Castor I'll follow you down the rabbit hole..

Alantas ösztönök burjánzanak el a fejemben, minden egyes szavát apró darabokra cincálva elemzem, hogy vajon mennyi lehet a mögöttes igazság. Ügyesen csinálja, kifejezetten intelligensen csak bizonyos részletek változtat vagy éppen hallgat el, hogy a lehető leghihetőbb mesét tárja elém. Veszettül élvezem ezt a vadászatot akkor is, ha egyelőre még csak szagot fogva sétálok a prédám nyomában. Az igazi hajsza később kezdődik majd, akkor ha megbizonyosodtam róla, ki is ő valójában. Addig pedig egy kedves arc leszek a számára, egy megértő mosoly, amellyel kellemesen elcseveghet egy ilyen délutánon.
-Sajnálattal hallom.-megértő hangszínnel intézem hozzá a szavaimat, holott nem érzek rajta bármilyen jellegű fájdalmat a szülei elvesztésével kapcsolatban, az angol kimértségnek és a francia tapintatosságnak megfelelően azonban nem kérdezek további részleteket, hiszen más sem tenné. Hintett már elég morzsát a számomra, hogy biztos legyek abban, minden amit a szemem elé tár nem más csupán álca, egy szépen mázolt kép, amelyet nagy gonddal őriz. Nem gyanakodnék, jóformán fel sem tűnne a megannyi titokra utaló jel, ha nem lógna a nyakában az a medál.
-Ohh.. ne legyenek kétségeid. Emberi ésszel jóformán felfoghatatlan vagyonnal rendelkezem és talán én magam sem tudom mit is rejtenek a családi széfek a Gringottsban. A családom története miatt viszont sokszor mocskosnak érzem azt a pénzt. Jobb szeretem azt költeni, amit tudom, hogy én magam tiszta munka által kerestem meg.-persze, hogyha a szükség úgy kívánja habozás nélkül nyúlok az örökségemhez. Kuporogni nem fogok, nem vagyok a saját magam ellensége, de a hétköznapokban igyekszem csupán a fizetésemet felélni, ami egyébként sem kevés, hiszen két irányból is kapok bőséggel.
-Pompás.-széles mosolyt villantok rá, amint beleegyezett a közös sétába, így nyertem még egy kis időt, hogy tanulmányozhassam. Rengeteget fogok ma írni róla a feljegyzéseim közé és minden bizonnyal még egy portrét is elkészítek az éjszaka leple alatt az emlékezetemben megmaradt álcájának részleteiről. Ohh milyen édes ez a kezdeti tapogatózás.
-Engedd meg...-kezem óvatosan siklik a nyaka és a sál közé kihúzva onnan szőke tincseit, ügyelve, hogy ujjbegyeim csak egészen finoman cirógatva érintsék a bőrét.
-Így ni. Mehetünk.-mosolyodom el újra a karomat felé tartva mielőtt kisétálnánk a vendéglátóhelyiségből. Az imént említett üzletet veszem célba, vele az oldalamon komótos léptekkel haladva... nem sietve, nem kapkodva.
-Melyik a kedvenc évszakod?-apróságokról érdeklődöm, hogy szóval tartsam ezzel is kiegészítve a róla kezdetlegesen megalkotott képet a fejemben.