Castor A. Rosier

Castor mindig tökéletes beszélgetőpartner a neveltetésének köszönhetően. Sosem tolakodó, a bizalmas kérdéseket a helyén tudja kezelni, nem pletykál és nem osztja meg mások titkait. Fiatal kora ellenére rengeteg tapasztalattal rendelkezik, így a tanácsai megbízhatóak.
Mindig kötelességtudó, sosem hanyag, sőt kifejezetten maximalista magával szemben. Igényes a munkájára, hiszen az ő felelőssége a tanulók által megszerzett tudás minősége. Akár a saját szabadidejéből is hajlandó feláldozni annak érdekében, hogy mindenki elérje az általa kívánt szintet.
Védelmező jellem, még akkor is hajlandó kiállni másokért, ha az azt jelenti, hogy a saját félelmeivel is szembe kell néznie.
Nem ítélkezik mások felett. Ha valaki nem szimpatikus a számára, akkor egyszerűen elkerüli, hiszen sosem keresi szánt szándékkal a konfliktusokat.

Nem egy megbocsájtó jellem. A haragjába sokáig kapaszkodik, bár ez a legtöbb esetben aligha látszódik rajta. Akik elveszítik a bizalmát azokkal hideggé és távolságtartóvá válik. Az ösztönei sokszor sarkallnák tettlegességre, de ezen egyelőre megfelelően tud uralkodni, viszont a kötél, amin ez a kard lóg minden egyes veszekedéssel vékonyabbá válhat, ami akár el is pattanhat a túl nagy teher alatt még akkor is ha erre korábban még nem volt példa.
Van egy sötétebb oldala, amit kiválóan rejteget, hiszen ő maga sem feltétlen büszke rá, az indulatos részei rettegéssel töltik el, hiszen ezek emlékeztetik kifejezetten az apjára.
Hajlamos a rögeszmés rajongásra és ha valamit a fejébe vesz, akkor nehezen vagy egyáltalán nem képes lemondani róla, amíg meg nem szerzi magának.

Az ujjaim néhány milliméterrel a megöregedett lapok felett siklanak ügyelve arra, hogy még véletlenül se érintsem az érzékeny felületet. Évszázados tudás rejlik a jelek mögött, amiknek a lefordítása és megőrzése az utókornak az egyik legfontosabb feladatom.  Még néhány sort lekörmölök mielőtt leveszem a szemüvegemet és megdörzsölve az orrnyergemet csukom le néhány röpke pillanatig a szemeimet, hogy megpihenhessenek a több órányi, éjszakába nyúló munkából. A székem csendesen nyekereg a súlyomtól miközben hátradőlök és kiengedek a mellkasomból egy sóhajt, ami mintha órák óta bennem rekedt volna már.
Elég lesz mára.
Fut át a gondolat a fejemen miközben meglazítom a nyakkendőmet és kigombolom az ingem nyakát. A pálcám a kezembe vétele nélkül egy könnyed csuklómozdulattal küldök mindent a helyére az asztalomról. Az üvegvitrin csendesen zárul rá az értékes szinte már ősi könyvekre, míg én az asztalom fiókját kihúzva előveszek a kis fadobozból egy cigarettát. A mutatóujjam végét lángra lobbantva gyújtom meg mielőtt egy méretes füstpamacsot engedek ki az ajkaim közül a gyertya gyér fényébe, melyben olykor megcsillan méretes uhu szeme, ami egyébként szinte mozdulatlanul ücsörög a helyén minden mozdulatomat követve.
-Mennél?-kérdezem tőle felvonva a szemöldökeimet, csendesen huhog egyet és türelmetlenül toporog egyet régi seprűm nyelén  és izgatottan borzolja fel a tollait. A kezemet felemelem az ablak felé, ami egy halk kattanás után kis is nyílik. A csendben valósággal hangosnak hat a tollak heves suhogása amikor széttárja a szárnyait és csupán néhány szárnycsapással átszeli a szobát mielőtt eltűnik az éjszaka sötétjében. Lassan állok fel és sétálok az ablakhoz, hogy még pár másodpercig követhessem távolodó alakját és a párkányra könyökölve a szoba helyett kintre fújom a cigaretta füstjét. A hűvös levegő jól esően nyugtatja a gondolataimat és lazítja ki az agyamat a munkamenetből, amit tényleg ideje mára már magam mögött hagyni. A cigarettát elnyomva indulok a háló felé miután elfújtam a gyertyát az ablakot nyitva hagyva, hogy Chester később gond nélkül haza tudjon majd jönni, ha kellően kiszellőztette a tollait.
A fürdőben még használt ruháimat is élére hajtom mielőtt félrerakom őket és a zuhany alá lépve nyitom magamra először a kifejezetten hűvös vizet. Két kézzel támaszkodok a falon enyhén megfeszítve az izmaimat, összeszorítva a szemeimet és egy halk nyögés után enged le az egész testem a hideg, sűrűn pergő vízcseppeknek köszönhetően. Hajnali két óra lehet, így legfeljebb 5 órám maradt aludni. Sosem feküdtem le korán, hiszen ha több időt töltök az álmok világában, akkor a múltam lidércei kísértenek, anyám sikolyainak emlékei izzasztanak és üldöznek vissza az ébrenlétbe. Ha eddig fent maradok, amíg már az elmém a feladás széléig sodródik, akkor van egyedül nyugodt éjszakában részem. Szinte már reszketek mire melegebbre állítom a hőfokot.
Miután elzártam a vizet a törölközőmmel felitatom a bőrömről a vizet mielőtt a derekam köré tekerem és visszatérek a szobámba, hogy magamra öltsem éjszakai viseletemet.
Épp a szekrényemet zárom be amikor halk kopogásra leszek figyelmes.
-Ki az?-kérdezem annak ellenére, hogy én magam is tudom.. senki nem kopogtathatna a hálóm ajtaján. A zaj egyre intenzívebbé válik, türelmetlenebbé miközben egy olyan hang társul hozzá, mintha valaki a körmeivel próbálná feltépni a fát. A pálcámat magam elé tartva nyúlok remegő kézzel a kilincsért. Hirtelen tépem fel, és valósággal a tüdőmbe szorul a levegő, amikor a sötétséggel találom szembe magam
-Merlin szakállára, Chester!-morgok a baglyomra aki jóformán fellök miközben elugrál mellettem mielőtt néhány szárnycsapással felül az ágyam fejtámlájára, ami ritkán az általa választott éjjeli őrhelye. A biztonság kedvéért körbenézek az irodámban, de mint a többi éjjelen ma sincs ott senki.. nem bujkál senki a sötétségben. Egy pálcamozdulattal csukom be az ablakoz.
-Te fogsz egyszer a sírba vinni.-forgatom még egyszer a szemeim a baglyomra aki mintha még ítélkezne is a tekintetével, hogy képes vagyok leszidni őt. Kattan a zár és én végre az ágyamba jutok magamra húzva a takarómat.
-Jó éjszakát, te átok.-nyúlok fel még egy pillanatra, hogy megsimogassam Chess hasán a tollakat mielőtt elnyom az álom.

Sajnos az évek múlásával Castor tükörképe egyre inkább kezdett hasonlítani vérszerinti apjáéra. Csak szeme kékje emlékeztette anyja tekintetére, amiért mindig hálás volt, hiszen így nem érezte úgy, hogy minden alkalommal Cephassal néz farkasszemet.
A régen kissé talán satnya gyenge gyermekből először nyúlánk kamaszfiúvá nőtte ki magát, majd szépen lassan hozzáerősödött a magasságához, így már nem úgy nézett ki, mint aki bújócskát nyerhetne egy seprűnyél mögött.
Erős, szálkás fiatal férfivé vált az évek múlásával és talán akkor nyerte el igazán a sármját, amikor az iskolai talárt három részes öltönyre cserélte és az iskolapadból a professzori pódiumra lépett.
Mindig elegáns, figyel a megjelenésére, hiszen az öltözete az ami alapján először megítélik az embert. Ő maga pedig szereti, ha jó benyomást kelthet még mielőtt mindenkit megbotránkoztatna a vezetéknevével.