we play dirty || Niki & Lev

Nem nagyon tudom, hogy mire számítsak amikor a tiltott rengeteg szélétől nem messze várakozok Nikolinára. Nem az egyenruhában, hanem valami kényelmesben ami még mozogni is enged. Az teljesen biztos, hogy nem fog örömmel fogadni a lány, még mindig tapintható a feszültség a levegőben akármikor együtt vagyunk. Most pedig kettesben mennénk edzeni a tiltott rengetegbe… nem tartok tőle, inkább csak megkérdőjelezem a szándékait, de legalább esély lehet, hogy kiadjon egy adag feszültséget magából irántam. Nem akarok sokat, csak ne nyaggassanak folyton hülyeségekkel, de ez már kezdetekben is nagy kérésnek bizonyult, mert már a legelső pillanattól kezdve élvezettel szívta a vérem.
Nem mondhatom, hogy nem irritál engem is a jelenléte, mert azt teszi valahol. Nem szeretek csapatban dolgozni és okkal, ők pedig pont olyan idegenek mint én nekik. Ugyanakkor kétlem, hogy bármelyikünknek is ez lenne az első kényszer az életünkben, csak sokadik a sorban, mégis legnagyobb szerencsémre ez az amivel szemben ekkora ellenállást mutatnának. Nem kell kedveljenek. Nem várom el, hogy kedveljenek. Én sem kedvelek szinte senkit. De ha már ebbe az elcseszett helyzetbe kerültünk, legalább megpróbálhatnánk nem szándékosan szívni a másik vérét miatta, főleg mikor mindannyian tehetetlenek voltunk. Csak egyszerű bábok, pótolhatóak, kicserélhetőek, helyettesíthetőek. Mielőtt találkoztam volna velük, azt hittem, hogy ezzel a ténnyel tisztában vannak és sikerült már elfogadniuk… tévedtem. Sok mindenben tévedtem velük kapcsolatban, egészen mások, mint képzeltem volna, de nem kevésbé irritálóak. Ami a legrosszabb, hogy másokkal ellentétben tudják is, hogy mi idegesít, érzik, hogy mi az ami zavar, tudják minden gondolatomat ha kell, szinte elenyésző kivétellel. Elméletben már tudtam milyen lesz, átélni mégis egészen más… Nem ez volt az első, hogy az elmémbe törtek, de egyedülálló, nem fogható ahhoz amikor egy legilimentor erőszakkal bomlasztja az elméd falait. Okklumenciában ráadásul nem voltam tapasztalt, Ruslan nem akarta, hogy ki tudjam zárni az elmémből, előbb azt akarta tudjam milyen érzés elbukni benne. Nagyon jól ismertem már a módszereit, de nem hasonlít ehhez az érzéshez. Ez kevésbé kényszeres, nem jár fájdalmakkal, nem látom mi ellen kellene küzdenem. Csak itt van és a részem. Hogyan győzd le azt ami egy veled? Néha hangos, máskor egyenesen őrjítő, néha már szinte békés, de sosem annyira nyugodt mint máskor volt. A szövetség megkötése előtt kaptam egy gyorstalpalót okklumenciából - de ehhez a káoszhoz a fejemben kevés. Főleg, ha ellenem használják a lányok, mert nehéz nem támadásnak venni néha a viselkedésüket. Mikor lesznek túl Kira halálán? Vagy mikor nem néznek rám végre úgy, mint egy átkozott cserebabára? Talán soha. Mit tennék, ha én veszítenék el valaki ennyire fontosat? Senki sem fontos számomra annyira, hogy tudjam…
Igyekszem kiüríteni a gondolataimat mielőtt megérkezne, bár mit sem ér ez, nincs az a távolság ami segíthetne elbújni ha a fejembe kívánna nézni. Nyitott könyv az elmém szinte, néha sikerül elzárni egy részét, de az esetek jelentős részében még mindig egy közös tudatban élek velük. Látom amit megosztanak velem, ők meg látnak mindent amit képtelen vagyok elzárni. Láttak mindent, amit képtelen voltam elzárni. Sokkal gyorsabban sokkal több dolgot tudtak meg rólam, mint bárkinek valaha is beszámoltam volna; s közben én alig ismerem őket. Úgy érzem, hogy idegenek, szinte már ellenségek, olyanok akiket elkerülni sem tudok, akik minden második mozdulatomról tudnak. A helyzet egyáltalán nem nekem kedvez…
Nem tervezek hozzászólni amikor megérkezik, de később sem, úgyis tudja a gondolataim egy részét, és ami lényegesebb: fogalmam sincs mit mondanék neki, azon kívül, hogy biccentek amikor látótávolságon belül van. Ha pedig mondani akar valamit, akkor abban egészen biztos vagyok, hogy el fogja mondani… ezért amint mellém ér, csak némán fordulok és indulok az erdő mélye irányába. Kíváncsi vagyok mire képes, ha senki se fogja vissza...

Az edzés helyszínénél jelentősen zavaróbb tényező Nikolina maga. Közel sem kell profinak lennem az empátia terén, hogy észlelhessem mennyi ellenszenvet táplál irántam még mindig. Most megpróbálhatnék magamra ölteni egyet a begyakorolt személyiségeim közül és úgy tenni, mintha megérteném és megpróbálni közelebb férkőzni hozzá - de átlátna rajtam. Főleg így, hogy közel mindent tud rólam ha nem is egészen mindent. Még mindig nehéz tud lenni elválasztani magam tőlük, rendezni a gondolataimat annyira, hogy éles határok lesznek ahol végződnek ők és kezdődök én. Az egyetlen szerencsém az egészben, hogy a szégyenérzetemtől már rég megfosztottak, levágták rólam azt is, hogy most akármit is osztok meg velük, zavarbaejteni nem fog. Legfeljebb zavarni, mint egy irritáló zümmögés a háttérben. Olyan a hangjuk a fejemben, valami oda nem illő anomália. Egy nap talán természetessé vál majd, szinte ösztönössé, de most még olyan, mintha megszállták volna az elmémet. Azt a helyet, ami eddig csak az enyém volt a nap végére, most még ott sincs csend, most még ez sem teljesen a sajátom. Több évnyi előnyüket kell behoznom ahhoz, hogy képes lehessek összhangban élni velük… Azt hiszem, egyszer talán nem leszünk egymás szemében az ellenségek, de az a nap most még nagyon távolinak érződik, amíg úgy néznek rám, mint egy parazitára.
Nem bízok abban, hogy a lánynak semmi hátsó szándéka sem volt a mai nappal kapcsolatban, de azt tudhatta, hogy úgysem mondanék nemet erre. Nem fogok meghátrálni egyikük előtt sem, ha elég ideig állom őket, egy nap talán ráunnak a játékokra. Főleg ő. Már az első nap is észlelhette volna, hogy kevésbé hat rám, mint szeretné, kevésbé, mint gondolom bárki másra tenné. Ahhoz túl idegen a lénye, érthetetlen egy-egy döntése, logikát keresek olyan helyen amit mással kellene megközelíteni… de nekem közel csak ez van. Nyers, érdesre koptatott valóság.
Kényelmesebb volna tartanom a távolságot velük, magam köré emelni ugyanazokat a falakat, mint mindig, de nem tehetem. Csak túl akarok esni az egész nehezén, ahhoz pedig rá kell kényszerítenem magam a haladásra. Csak látnám már a végét… most viszont próbálok rendet tenni a gondolataim közt, nem mintha a távolság számítana köztünk, de nehéz lesz úgy edzeni vele, ha közben minden lépésemről tudomást szerez előre. Teljesen kizárni képtelen vagyok, de egy pár gondolatot már meg tudok őrizni magamnak. Ha lassabban is, mint szeretném, de haladok; és közel sem őrültem bele, mint ahogyan remélték volna. Fizikai kínzásban jelentősen több részem volt, de a pszichológiait sem hanaygolta a mesterem. Nem fogok megtörni és feladni sem fogom.
Csak akkor pillantok rá egészen, amikor mellém ér, de akkor is csak a biccentés erejére. Utána pedig, ahogyan számítottam rá, úgyis közöl mindent amit közölni akar. - Pálca nélküli varázslat? - Csak akkor szólalok meg amikor úgy érzem végzett. - Egy kör kézzel, egy kör késsel, egy kör elemi mágiával? - Vagy a gyorsabb dönt, vagy tükrözzük egymást egy körön belül? Nem tudom pontosan mire gondolt itt. - Hány kör legyen? - Játszunk most az ő szabályai szerint, végülis, kettőnk közül ő az elégedetlenebb.