Russian Nights

Az első találkozásunkkor bennem ébredő apró bizakodás a Maevevel közös jövőnket illetően a fél év további részében is kitartott bennem. Ettől eltekintve nem akarok hamis reményekben hinni, inkább vagyok realista és közel sem optimista, azt viszont tudom, hogy sokkal rosszabb elrendezés is lehetett volna - nem azon mércék szerint amikkel a szüleim mérték az egész kapcsolatunkat, mert ők még mindig el vannak ragadtatva az egésztől. A mai napot megelőző időszakban is mindenki azon dolgozott, hogy Maeve fogadtatása és itt töltött ideje egyenesen tökéletes legyen és annál semmivel sem kevesebb.
A birtok csendes helyen terül el, a természethez közel, hogy tavak és erdők öleljék körbe. A tél zord erre, a nyár viszont nem fullasztóan meleg. Ebben az időszakban a kert és az azon túli erdők a zöld minden árnyalatát magukra öltik, amit csak a gondosan elrendezett virágok, szobrok, vagy a fő kastélytól kicsivel távolabbi melléképületek törnek meg.
A kastély díszes épülete a család történetéről mesél, régi és új korok ötvözése helyenként, de gondos összhangba hozva színeket és formákat. Nekem csak azért sok, mert az egyszerűséget kedvelem, pedig a falak dominánsan fehér vagy krémszín színeit ízlésesen törik meg királykék, vörös vagy arany elemek.
Valahol nyomaszt a sürgés-forgás, ami az előkészületek miatt van, pedig a személyzet a saját rejtett folyosón közlekedik, mégis egyszerűen érezni a lépteiket a falak mögött. Én legalábbis egyszerűen érzem, mert túl sok titkák ismerem a díszes falaknak, és a földszint alatti alagutaknak. Maeve viszont csak a szebbet és a jobbat fogja látni mindebből, mondjuk abban nem kételkedek, hogy náluk is akad legalább ennyi sötét, gondosan rejtett titok.
Csak a szinte már ceremóniálisnak ható fogadás, szükségszerű beszélgetések, köszöntések és étkezés után van lehetőségünk arra, hogy kettesben is lehessünk. Gyűlölöm a pillantásokat, amiket kapunk néha, akkor is ha nem mutatom, mennyire megvetem ezt a fajta örömöt felénk. Szükséges rossz, de játszom a szerepem, betartok minden szabályt ahogyan az elvárják, akkor is, ha másra sem vágyok mint egy nyugodt pillanatra az egész felhajtástól távol. Ezért is lélegzek fel mégis, amikor kettesben vagyunk, legalább nem vesz körbe minket a tömeg, és ami annál is rosszabb, azok a pillantások amik a középpontjává emelnek.
- Mivel szeretnéd kezdeni? - Hiszen több program is adott az itt tartozkodására, ezekhez pedig legalább kevesebb szabály köt. Különben is, ő a vendég, lényegében bármit is kérne nem tagadnák meg tőle. Kissé lazul a tartásom most, hogy kevesebben vagyunk, bár így is hibátlan, talán észre sem venni a különbséget. A felesleges kérdéseket, hogy milyen volt az útja és hogy érzi magát kihagyom, mert azokról és még többről is faggatva volt már. Diszkréten persze, színesen öltöztetve és szében kibélelve, de lényegében az illemkörökön átesett mindenki, és egy kicsit kényelembe helyezni magát vagy pihenni is akár akadt lehetősége ez a pillanat előtt. A szüleim, bármilyen szigorúak is a személyes életükben, házigazdának kiválóak, így a körülményekre aligha akadhat panasza. Azt hiszem, emiatt is szóltak rám még az érkezése előtt, hogy legyek kedves, mert velük ellentétben az efféle kettős játék kevésbé jön természetesen. Egy újabb szükségszerű rossz, amit eljátszok ha kell, ebből érzékelhetett is egy keveset, ahogyan ebéd közben valóban próbálkoztam nyitottabbnak tűnni, ellenben azzal amit Roxfortban láthatott belőlem, és aki most is áll előtte. Nem vagyok egy mosolygós alak, és nagy eséllyel sosem leszek az, a társasági eseményekben is csak akkor próbálok megközelíthetőbbnek tűnni legalább, amikor valóban muszáj… mint egy kicsit most is volt.

Azt hiszem, láthatja rajtam Maeve, hogy mennyivel kényelmesebben mozgok most, amikor nem kell annyira figyelnem arra, hogy úgymond tökéletes legyek. Nem mintha a különbség annyira ég és föld lenne, csak az apró jelek, amik maradnak, az, hogy ha csak egy kevéssel is de lazul a tartásom és már nem próbálok feleslegesen üres beszélgetéseket kezdeményezni csak azért, mert az illem követeli. Van akik értékelik, én viszont nem akarom örökre ezt a szerepet játszani, ezért is váltok mindig vissza a megszokottra amikor kettesben vagyunk. Nem éreztem, hogy különösebben zavarná, bár könnyen lehet, hogy csak nem vettem észre, hogy ő is legalább olyan gyakran játszik szerepeket, mint én - vagy még gyakrabban. Hiszen rajta is látom, amikor változik a mosolya, már figyeltem annyiszor, hogy feltűnjön egy-két különbség benne.
Ebben az egész helyzetben kettőnk közt az a gond, hogy valóban meg kellene ismernem, hogy nem lenne elég ha csak úgy tennék, mintha megismert volna, mert azzal pont azt teszem tönkre amit szeretnék vele. Bizonyos szempontból mégis könnyebb lenne, ha fentarthatnék mégis vele valami bájosabb álcát, csak hosszútávon magam és magunk ellen játszanék vele - így marad a nehezebb út, amikor nincs egy játszott szerep, csak én. De a csak én a legtöbb helyzetben kevés szokott lenni, legalábbis mindig van hely a fejlődésnek…
Igazából fogalmam sincs, hogy mit gondol rólam, igazából még arról sem teljesen, hogy elvárna-e bármit is ettől az egésztől azon kívül amiket megbeszéltünk - de nem is igazán szoktam erre gondolni, azt feltételezem, hogy egyszerűen… közölné. Nekem is idegen ez a helyzet, bár ő már átélte már egyszer, vitatható, hogy ettől jobb vagy rosszabb az egész. Azt hallottam, kedvelte a fiút, de igazából nem olyan forrásból, hogy tudjam valóban igaz vagy csak bedőlt annak amit látott. Ezt sem azért tudom, mert tudni akartam - csak azért, mert hallottam. Többet hallok, mint az emberek gondolnák. Amiért keveset beszélek, hajlamosak azt hinni, hogy keveset is tudok, peddig pont ellenkezőleg van. Egyszerűen csak nem beszélek feleslegesen és felesleges dolgokról, ennek ellenére viszont sok kéretlen információ is eljut hozzám.
Maga Maeve már kevésbé zavar, annyira rájöttem, hogy lehetett volna sokkal rosszabb is… inkább az időzítés ami még mindig zavarni tud, de azt mindig is tudtam, hogy valamilyen formában meg fog történni egy hasonló egyezség. Csak arra nem, hogy pont Corben Yaxley lányával, ami akárhogyan is nézzük, nagyobb felelősséggel jár. Azért is volt kész őrültek háza már egy ideje itthon, mindennek hibátlannak kellett lennie, azon alul nem voltak hajlandóak beérni a szüleim semmivel.
Nem akarok többet gondolni az egészbe köztem meg Maeve közt, mint ami valójában: egy elrendezett szövetség, és pontosan erről beszéltünk legelső alkalommal is. A mi hátterünkkel a saját vágyaink mindig is másodlagosak voltak, az első mindig is a család volt és a kötelességek amik a névvel járnak.

A hely békéje igazából megtévesztő, elterelni van itt a figyelmet minden másról, de legalább valós, akkor is, ha ennyire kettős szerepet tölt be. Szeretek itt lenni, vagy még ezen is túl, igazából szinte bárhol, csak ne az épület börtönszerű falai közt. Mert én tudom, hogy mi húzódik a díszes külső mögött…
Megállok vele amíg válaszol, csendben figyelem, a mai nap során talán először figyelek igazán rá és nem csak azért, mert elvárják. Meglep, hogy a kedvenc helyemre szeretne menni, de nem rezdül az arcom, hogy eláruljon - legfeljebb az a csendes pillanat, amiben gondolkozok. - Biztosan? Igazából lehet, hogy csak csalódnál. - Nem hiszem, hogy annyira érdekes lenne, igazából eltörpül a kert szépsége mellett, csak számomra jelentős. - A kertben annál sokkal látványosabb részek vannak. - Nem tudom igazából, hogy megmutatnám-e neki azt a helyet, ahol a legtöbb időmet töltöm amikor tehetem. Ezt némiképp érezni a habozásból, és ahogy elpillantok előre a kertbe. Nem kényelmes a személyeskedés, sosem volt az, de tudom, hogy vele előbb vagy utóbb többször is kivételt kellene tennem ebben. Igazából ez volt az egyik fő ok amiért reméltem, minél később jön el a pillanat amikor kiderül kit szánnak mellém.
Úgy érzem ez gyorsan személyes lett, bár vele egy ponton mindig az lesz valami és ezt elfogattam, mert fontos, hogy megismerjük egymást… csak nem tudom mekkora lépésekben. Nem szeretek többet mutatni magamból annál, amit mások is látnak, mert még ha nem is tökéletes, mégis megfelel a legtöbb elvárásnak. Lehet pont ezért kérdezne rá a kedvenc helyemre? De végülis… nélkülem nehezen találna rá. - Egy kicsit el kell szöknünk innen. - Ha valóban érdekli, akkor folytatom, lassan újra elindulva. Egy kicsit távolabb kell érnünk, az egyik sövényes részhez ahonnan biztosan nem látnak. Nem biztos, hogy örülnének, ha megszökünk az óvó tekintetek elől - hiába tűnik úgy, hogy nem figyelnek, tudom, hogy igen - de igazából én már megtanultam mivel meddig mehetek el és mik a következmények. Maevere pedig ezek különben sem érvényesek. - De még a birtokon belül leszünk. Viszont… vagy hopponálnunk kell, vagy zsupsz kulccsal menni... - Azt hiszem sejtheti, hogy nem egy olyan helyre viszem amiről sokan tudnak. Talán nem lepi meg, amennyire zárkózottnak lát mindig is - és amennyire zárkózott voltam mindig is. Legszívesebben előtte is elzárnám magam, de tényleg el akarom érni, hogy bízzunk egymásban, ez pedig azzal a kényelmetlen lépéssel jár, hogy bizalmat előlegezek neki én is.

Még sok minden kétes kettőnkkel kapcsolatban, sok a részlet, a kérdőjel, írott és íratlan szabály - de ezek egy részét újra alkodhatjuk. Ebben bízok, hogy legalább mellette idomulhatnak ezek a keretek, igazodhatnak egy kicsit a börtönök falai és felvehetnek egy olyan alakot, ami kevésbé feszélyez… mindkettőnket. Nem szeretek többes számban gondolkodni, de az utóbbi fél évben gyakran kényszerültem rá, ez pedig már az elkövetkezendő éveimben sem lehet másképp. Belekényszerültem az egész helyzet közepébe, és a legtöbb amit tehetek az az, hogy megpróbálom a legjobbat kihozni belőle. Akkor is ha ez közel sem az erősségem, a magam módján nagyon is próbáltam nyitni Maeve irányába. Talán nem érzékelte teljesen, talán kevésnek érzi, talán máshoz képest az is, de az erőfeszítéseim apró nyomai ott ragadnak minden együtt töltött óránkban. Most is, amikor arra kér, hogy mutassam meg a kedvenc helyem. Mintha apró késeket szúrna belém, úgy kezdi irritálni a bőröm, kényelmetlen sarokba szorít amiből bár ki tudnék mászni, csak menekülés lenne. Bizalmat akarok tőle és ő is tőlem, ahogyan már az elején is lezögeztünk, ez pedig idegesítő módon azzal jár, hogy nem fordulok ki az ilyen helyzetekből, hanem a kezem nyújtom felé. Az eszem tudja, a testem többi része mégis heves tiltakozásba kezdene. Ezért is a habozás, és a halk, hosszú lélegzetvétel a szavai után. Mintha gondolkoznék, pedig a döntés sosem volt igazán kérdéses. Azt kell nyújtanom amit elvárok tőle, bízni akarok benne, ahhoz pedig ismernem kell. Azt akarom, hogy bízzon bennem és ahhoz pedig ismernie kell - azt pedig csak remélem, hogy majd az ezzel járó váratlan fordulatok során is egymás mellett maradunk. Lassan kell haladnunk az úton, azért sem sürgettem, azért sem erőltettem, mert nem tudjuk mit találnánk a másik ösvényein. Ha túl gyorsan rohanunk előre, nem fogunk készen állni az útra. Ez a hely viszont… ez talán belefér, csak túl kell lépnem a kényelmetlen feszengésen amit a gondolat kelt bennem, hogy oda vezessem. Nagyobb lépés, mint amit ma megtettem volna, de… azt hiszem nem túl nagy. Remélem nem lesz az.
- Ettől lesz zavaró. - Bár gondolom sejti. Nem akarok látszatokat fenntartani előtte magamról, erre is utaltam már az elején, de ettől nem lesz vészjóslóbb a gondolat, hogy mi lesz ha nem fog tetszeni neki az ami az őszinteséggel jár. Megtudni viszont csak egy módon lehet, én pedig nem szoktam elrohanni félelemből.
- Tudom. - Biccentek egy aprót, a távolba húzódó rózsabokrokról ismét felé fordulva. Tudom, hogy nem a látszat érdekli, engem sem. Csak azon gondolkodtam, mekkora lépés ez.
Tetszik az izgatott rezgés a hangjában, akkor is, ha nem látszik rajtam, a dallama még a fülemben cseng édesen miközben távolabb vezetem, egy olyan szakaszra ahonnan kényelmesen eltűnhetünk. Nem messzire, de olyan helyre ahol nem keresnének. Ahhoz, hogy keresni tudj valahol, tudnod kell merre van az.
A felém nyújtott kézre pillantok, mielőtt vennék egy újabb lélegzetet és meg nem fognám. Nem tudom mennyire tűnt fel neki, hogy ilyenkor kicsit megfeszülnek az izmaim, de nem tart sokáig. Csak egy pár pillanat, az ismerős émelygés, színek és fények, alakok és formák mosódnak össze, míg egyetlen végtelen fekete masszát nem alkotnak. Teljes sötétség fogad, hiába nyitná ki a szemét. Nem olyan, mint az éjszaka, annál mélyebb, nincs benne semmi, csak mi ketten, amíg el nem engedem a kezét. Meg sem fordult a fejemben, hogy máshová vigyem, legfeljebb az, hogy nemet mondjak, de a gondolatot gyorsan elvetettem.
Nincs szükségem pálcára a varázslathoz, hogy fények gyúljanak a pillanatnyi véget nem érő sötétség után, újabb pillanat amire értelmet nyer a környezetünk. Ha alaposabban körbenéz, az indákból szőtt falak, a kövé szilárdított föld támaszok és padló, az ablak nélküli helység. Nem hatalmas, a szobákhoz képest amikhez szoktunk közel sem, de ahhoz képest, milyen mélyen vagyunk a föld gyomrában, nagyon is tágas. Kényelmesen elsétálhatok mellette bármely irányba, ebben a szabálytalan alakú térben, ami követi a felettünk elhúzódó fák vaskos gyökereinek irányát. Mégsem kelti egy koporsó hatását, mert az indákból zöld növények bontakoznak ki. Attól nem kell tartania, hogy elfogyna a levegőnk, legfeljebb figyelmeztetnem kellett volna, hogy zavarják-e a hasonló terek; de már itt vagyunk. Nincs benne semmi fényűző, a széket, asztalt, szekrényt vagy polcokat imitáló bútordarabok is egészen letisztultak, legfeljebb helyenként törik meg díszítések, amikor unatkoztam vagy az elemi mágiámat gyakoroltam, észrevenni némi csavart mintát, érdekesebben ékelt köveket, szabályos alagzatokban elnyúló növényeket. Mágia nélkül nem élnének, de közel sem egy nap alatt vált ilyenné, évek munkája húzódik benne. Nem csak a térben és annak mélységében és méretében, hanem a nagyobb bútorokban is. Ha megfigyeli, akkor föld és növényi alapú a legtöbbje; olyan, amit egy elementalista képes lehet kicsavarni belőle.
Ez egy tökéletes hely volt elvonulni, amiről senki sem tud, ahol senki sem keres, ahol azt teszek amit csak szeretnék. Menekültem már ide nem egyszer, és fogok is számtalanszor. Megnyugtat elveszni itt, akár a teljes sötétségben is, összezárva lenni a gondolataimmal távol mindenki mástól. Most mégis itt van velem, és úgy figyelem még egy pillanatig, mint valami idegen lényt, aki nem illik ide. - Te vagy az első. - Megindoklom a pillantásomat mielőtt még félreértené. Nem tudnak erről a helyről és okkal, pont az a varázsa, hogy az enyém. Most mégis itt van ő, én pedig nem tudom eldönteni hogyan érzek ezzel kapcsolatban. Leginkább zaklatott vagyok, ezt rejtem az enyhén megfeszülő vonásaim mögé, miközben lassan elindulok a fal mentén, ujjaimmal követve az egyik gyökér útját. - Körbenézhetsz. - Emlékek. Annyi emlék van itt elrejtve, jók és rosszak, de most egy kicsit nem akarok Maevere nézni. Annyira különös látvány itt.
Vannak kitűzött képek nem is olyan messze tőle. Mozognak. Elevenek. Élőek. Az egyiken két kisfiú mosolyog és nevet, egymást csípkelődve rohan ki a képből. A mellette kevőn két fiú ahogyan próbál komoly lenni, de a végére az egyik oldalba böki a másikat, súg valamit amitől összenevetnek. A harmadikon a sorban két kamaszodó fiú ahogyan egy pillanatig tökéletesen állnak a képhez, az egyik súg valamit, a másik már nem nevet. Az első mosolyog ahogyan átkarolja, a másik belefeszül az érintésbe. Ez alig két éve készült Vasilyről és rólam. Ezen már egyértelmű, hogy én vagyok a másik fiú, innen pedig már látni, hogy a többin is én vagyok. Emlékek. Az első kettő szinte már valósnak sem ható, közel feledésbe merülő… nagyon sok év telt el a második és a harmadik közt. Az alatta levő asztalon levelek vannak és képeslapok, kétlem, hogy elolvasná, de nem szólok rá ha mégis megtenné. Nem az én kézírásom, nekem érkeztek.
Távolabb egy gyökerekből álló polchoz hasonló struktúrán üvegek, anyagba tekert apró tárgyak, magvak, szárított növények, apró kavicsok, hasonlóan finomak, mint amiket egy-egy bútor sarkába vagy talpába ékelve láthat. Távolabb fegyverek. Egészen régiek, félig rozsdásak - mintha valaki feljavítani kezdte volna őket - vagy újak gondosan sorba rendezve. Modernebbek, barbárabbak vegyesen. Első ránézésre semmi sincs túlzottan elrejtve, hiszen eddig nem volt ki elől. Az életem apró darabkái terülnek el bármerre nézzen, polcokra, asztalokra, egyéb tárolókba rendezve. Több év. És még hány év? Itt rejtem el ami fontos, amit nem akarom, hogy megtaláljanak, vagy tudjanak, vagy tudják, hogy emlékszem még rá. Itt ahol tudom, hogy senki sem zavar meg. Ahol vagyunk nem látszik, de még egy ágyszerű rész is ki van alakítva, nem egy éjszakát töltöttem itt.
Felesleges dekorációt keveset talál, nem giccses, ami van is azért van, hogy ne érezzem úgy egy pincébe zártak. Attól lesz mégis kellemes számomra, hogy nem hat csupasz börtönnek, van benne élet, mégis csendes. Nem ordít az arcodba, nem rondít a természet rendjébe, a falak együtt görbülnek azon fák gyökereivel, amik a nagyszüleinkkel vagy dédszüleinkkel egyidősek.
Maeve felé fordulok ismét - tudnom kell mekkora hiba volt idehozni őt.

Azt mondtam, hogy nem hazudok neki, ezt pedig tartani is fogom, így kizárt, hogy más helyre vigyem mint ami valóban jelentős számomra. Kényelmetlen, feszengő érzést kelt bennem a gondolat, a kép, amiben ott áll mellettem különösnek hat, szinte nem is valósnak. Soha, senkit nem terveztem elvinni oda, pont ez volt a lényege. Nem tudom, hogy ő tönkretenné, vagy biztonságban lenne nála… de talán ez a tökéletes alkalom arra, hogy kiderüljön.
Inkább legyen izgalmas. Rápillantok ahogyan mondja, némán figyelem a vonásait, elemzen a hangját. Izgalmasnak gondolná? Talán számára az, számomra viszont inkább egy hatalmas lépés a bizalom irányába, olyan, amibe talán belebukunk. De talán jobb az elején elbotlani, mint később, s talán pontosan ezért is egyezek bele mégis.
Nem gondolom túl, hogy magammal vihetnem bárhová, hiszen amire a kezéért nyúlok, már csak egyetlen éles cél van előttem. Egyetlen, de egy pillanatra kizökkent, ahogyan az ujja a kézfejemen simít, az zimaimba költöző feszültség ahelyett, hogy enyhülne, csak szorosabb lesz. Csak egy pillanatra rezzen az arcom, de azt is soknak érzem. Szerencsére mindez nemsokára elvesz a hopponálás okozta zűrzavarban. Legalábbis remélem, hogy nem érzékel belőle sokat...
Annak ellenére, hogy mennyire kényelmetlen, nem engedem el a kezét, csak mikor már látja a környezetét. Pontosabban engedném, de érzem, ahogyan szinte belém kapaszkodva áll. Nem tetszik amit lát, de számítottam erre, közel sem idális hely, a legtöbb ember számára azt hiszem nem, ezt erősíti meg az is ahogyan úgy érzem szinte magfagy mellettem. Mégis várok, ha kicsit merevebb tartással is, de igyekszem csak a légzésemre koncentrálni amíg el nem enged. Hoszabbnak ahtnak ezek a pillanatok, amikben az összekulcsolt kezünkre pillantok. Ez lenne a jövőnk…?
Érdekel, hogy mit gondol, s talán még az is, hogy mit érez - pontosan ezért figyelem ahogyan elindul, ahogyan ha óvatosan is, de körbenéz. Rám pillant, mintha választ várna, talán azt is vár, mégsem érkezik csak mélynek ható hallgatás. Nem fogok találgatni arra, hogy mire gondolhat éppen, vagy mi lehet a fejében - csak annak hiszek amit biztosan látok és észlelek.
Azt mondja, köszöni. Úgy gondolom, van mit, ezért biccentek egy aprót válaszul. Tudom, hogy nem megy velem könnyen a kommunikáció, főleg, ha nem csak egy adott és betanult szerepet kell eljátszanom, hanem azt ami minden mögött valójában én magam vagyok. Ami maradtam, ami lettem, az egész lényem… nem az az ideális valóság amit remélnének.
A képeket nézi, szinte érzem, ahogyan feléjük tart… szeretném, ha semmi jelentősége nem lenne nekik, de a valóság az, hogy itt mindennek van. Még annak is, ahogyan reagál a látottakra.
- Igen. - Nem tagadom, most előtte nem. Túl sokat mondok, tudom. Pontosan tudom, mit csinálok és hány ponton lehet ez rossz vagy veszélyes, hogy hány ponton adok számára sebezhető felületet, ha úgy döntene. De nem fog, igaz? Ha valóban azt szeretné, hogy működjön ez, úgy, ahogyan ő is vallotta, nem teheti. Felfedem a titkaim egy részét, de cserébe próbára teszem a kettőnk közt még csak épülő bizalmat. Nagy lépés, de nem tartok tőle - ritkán félek bármitől is. Ha mégis visszaélne vele, akkor majd annak megfelelően lépek én magam is. A gesztus viszont, amivel bemutatja, hogy ő mire képes - egyelőre biztatónak hat. - Köszönöm. - Biccentek én is egy aprót, miközben a tartásom alig észlelhetően, de enyhül egy kicsit. Talán jó irányba léptem ezzel, akkor is ha inkább ugrás volt mindez.
- Én is. Szeretném, ha megbizhatnánk egymásban. - Azért hoztam ide. - Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy nem fogok hazudni neked. - Kiemelem, mert ahogyan megfigyeltem, nem mindenki beszél annyira szó szerint, mint én a legtöbb esetben.
- Változó, hogy mennyire. - De legalább alapjaiban ismerem mindet. Sokan megvetik őket, és csak a varázserőre támaszkodnának, ahhoz viszont, hogy a tűrőképességem fokozzák, szükség volt arra, hogy elvonatkoztassank kissé az erőmtől. Valamikor egy ilyen helyzetben kezdtek érdekelni a fegyverek és a különféle harcnemek. - Egy nap mindhez egyformán. - Lassú léptekkel indulok felé, míg mellette nem állok. - Nevezhetjük hobbinak. - Abból viszont amilyen elgondolkodva teszem hozzá, érezheti, hogy ennél kicsivel többről van szó. Nem próbálom takarni a teljes igazat, de részletezni sem. Bármennyire is szeretem, azon túl, hogy kötelező is volt egy része, az öröm legkisebb része sem mutatkozik meg rajtam, az arcom vonásai változatlanul semlegesek, inkább enyhe szigorral, mint bármi mással. Pontosan olyan, mint amilyennek szinte mindig láthatta. Előtte még sosem voltam igazán dühös, ezen a két végleten kívül pedig nem túl sok érzelmet mutatok általában. Többnyire csak érdektelennek hatok, alig érdekesnek, olyannak, akit ilyen vagy olyan okból, de békén hagynál. Ő most mégis arra kényszerült, hogy megismerjen, én pedig arra, hogy őt. Azt viszont… sosem akartam még elérni, hogy engem kedveljenek. Ne azt akinek tűnni akarok vagy tűnnöm kell, hanem azt aki vagyok. A különbség a kettő közt pedig közel sem elhanyagolható.
- Nem mindegyiket támogatnák. - Van amelyiket túl mugliknak valónak tartanák, szerintem viszont fegyverek terén például ez a kérdés ennél azért összetettebb. Rápillantok ismét, ezzel is ráerősítve, hogy vannak dolgok amiket itt rejtek el. Nem látom okát tagadni, egyrészt egyedül azért nehezen találna vissza, másrészt pedig, annál okosabbnak tartom, minthogy ne jött volna már rá eddigre.