yes girl || Victorie Kawczyński

Nem mindig voltam ötös türelemből, ám az utóbbi néhány évben - legfőképp saját magam miatt - mesterfokra fejlesztettem ezt a tulajdonságomat. S akkor is ezt gyakoroltam, mikor éppen édesapám mellett ücsörögve, néma csendben olvasgattam az egyik bejegyzett ereklyéről szóló dokumentumot. Ugyanis az volt a hatodik óra, amit ezek átnézésével töltöttünk; annak reményében, hogy megtaláljuk azt az egyet, ami segíthet rajtam. Azaz… Ő reménykedett ebben. Én szimplán csak mosolyogtam rá, megnyugtattam, hogy igenis figyelek arra, amit olvasok, s ugyanolyan lelkesedéssel kutatok, mint ő. Valójában csak nem akartam magára hagyni a kétségbeeséssel járó nyomorúságban. Azt hiszem, kiváló színésznő vagyok, hiszen a közösen töltött órák alatt egyszer se fogott gyanút.
Bevallom, ha nem lebegett volna a levegőben az a tipikus, alig-alig lélegezhető érzelmi nyomás, talán élveztem volna ezt az egészet, mert egyébként szívesen asszisztáltam a szüleim munkáját, legyen szó gyógynövények öntözgetéséről vagy ereklyék elemezgetéséről; persze csak ha az időm engedte, hiszen engem is vártak a tanulmányaim. De így… Csak azt éreztem, hogy muszájból voltam ott. Hogy valaki szemmel tartson, ha esetleg rám törne egy roham. Mintha Karmel önmagában nem lett volna elég jó felügyelő. Pedig tényleg segíteni akartam, de nem láttam értelmét. Míg családom álmokat és vágyakat kergetett, én két lábbal a földön jártam.
– Ó, talán ez! – szólalt fel apám, s kissé ellökte magát a széke háttámlájától, mintha az előrehajolás segített volna neki az olvasásban. Közben megigazította szemüvegét, megköszörülte a torkát, s úgy futtatta végig tekintetét a sorokon. – "Alkalmazható immunerősítésre, főleg megfázások és kisebb vírusok megelőzésére…" – szavai egyre csak elhalkultak, ahogy realizálódott benne, hogy ismét hamis reményekkel táplálta saját magát. Felsóhajtott, s a kezében tartott kötegnyi papírt lassan leeresztette a dohányzóasztalra. – Nem igaz… Nem igaz, hogy nincs itt semmi, ami segíthetne. Ha legalább a tüneteket enyhíthetnénk valahogy!
Most rajtam volt a sor, hogy sóhajtsak egyet, s az ölembe ejtettem az olvasnivalómat. Lassan pillantottam apámra, kinek arcán csalódás és fáradtság látszott, szemei alatt karikák sötétültek.
– Későre jár. Mi lenne, ha holnap innen folytatnánk? Vagy… Akár tarthatnánk néhány nap szünetet is – javasoltam, s társítottam szavaimhoz egy biztató mosolyt. Nem csak ő volt fáradt, de én is, méghozzá rettentően… Szükségem volt az alvásra, de talán nem annyira, mint neki. Már napok óta mást sem csinált, csak az itteni mappákat bújta.
– Az én erős lányom… – mosolygott rám, s óvatosan megsimította az arcomat. – Mihez is kezdenék nélküled?

– Miért kell ilyen makacsnak lenned?! – hitetlenkedett... "Ő", s karjait kitárta, hogy ezzel a gesztussal is csak erősítse kérdésének súlyát. Talán igaza volt, s tényleg túlzásba vittem az “erős, független nő” szerepet, meglehet, be kellett volna látnom, hogy a Sokolov családba való integrálódás az egyetlen megoldás a problémámra. Csak ők segíthetnek - azaz Zakhar Sokolov, mert csak ő rendelkezik a megfelelő kapcsolatokkal, s a megfelelő anyagi támogatást is képes lenne biztosítani számomra. El kellene fogadnom ezt az egészet, nem igaz? Akkor mégis mi tart vissza?
– Ez nem a makacsságomról szól! Nem akarok hozzámenni egy vadidegenhez! Nem is ismerem! Nem is szeretem! Azt se tudom, bízhatok-e benne! – vágtam vissza, s én is megemeltem a hangom, hogy szavaim biztosan eljussanak szüleimhez. – És mi van, ha ő se tud segíteni? Ha csak ki akar használni?!
Nem hiszek a színtiszta szándékban. Mindenki akar valamit a másiktól, nincs az a pénz, hogy Zakhar Sokolov lesz a kivételes eset… Nincsen tiszta szándék, sem ígéret miért cserébe nem várunk semmit, nincs olyan ember, kit ne fertőzne az előítélet mérgező cseppje. Bizalmatlan lennék? Meglehet. De tudom jól, hogy az önzetlenség csak illúzió. Hiszen ez az egész házasság, ez a hamis pillérekre állított eskü is csak sajátos érdekek szüleménye. Nincs mögötte valós hűség, nincs benne semmi tisztelet vagy szeretet a másik felé. A fenébe is, szerintem az a magát vőlegényemnek hazudó férfi még a nevemet sem tudja…
– Apád egyességet kötött vele, drágám, nem fog kihasználni. De nincs más választásunk, értsd meg… – Hangjában ezen a ponton hallani lehetett a kétségbeesés finom karcát. Olyan volt, akár a borotvák pengéje, szinte vágta a bőrömet. Nem akartam elismerni, de igaza volt. Nincs más opciónk. Ha élni akarok, ha fel akarok épülni, szükségem lesz a Sokolov család segítségére. Gyűlölöm ezt az érzést. A kiszolgáltatottságot. – Kérlek, Vicki… – elém lépve megragadja kezeimet, tekintete bocsánatkérőn csillog. – Kérlek, ne add még fel. Légy kitartó, csak még egy kicsit. Az a fiú segíthet rajtad, hidd el, ha mellette maradsz minden jóra fordulhat…
Nem akartam hitegetni magam. Tudtam, hogy a helyzetem súlyos, és hogy a gyógyulásra kicsi az esély. De talán…
Bólintottam. Ám legyen. Megadtam magam a szüleim döntésének, pedig minden sejtem ellenkezett vele - s még most is taszít a gondolat. Szög-egyenes ellentétben állt a nézeteimmel, de elfogadtam.

– Ez az, lassan…
Hangja alig-alig érte el tudatomat. Annyit még felfogtam, hogy egy lágy női tónus csengett a szavak mögött, s érzékeltem az erős érintést, mi a felülésben segített, de ennél több egyelőre nem tudott áthatolni elmém falain. Mintha víz alatt lebegtem volna. Vagy kint a világűr sötét, csendes masszájában, hol a gravitáció hatása nem ért el, s így nem is a földön feküdtem egészen idáig, hanem a nagy semmiben. Sőt, nem is feküdtem. Hiszen odakint nincsen se fel, se le, se előre, se hátra, se jobb vagy bal, csak a végtelen tér, mi egyre csak tágul, egyre csak távolodik, pusztít és teremt. Megszólaltam volna, de a hang itt nem terjedt… Fellélegeztem volna, de itt oxigén nem telíthette tüdőmet. Fáztam, melegségre vágytam, de az űr jeges, fagyos, zord hely. Itt nincs lehetőség lángok mellé telepednem, s felolvasztanom a mínuszoktól dermedt ujjaimat, így akkor és ott sem tehettem ezt meg. Csak létezhettem, míg levegő hiányában a fulladás megtette a kegyelemdöfést.
Vágytam rá, azokban a pillanatokban kérleltem egy felsőbb erőt, hogy szúrja éles tőrét a mellkasomba, mert ez az iszonyú fájdalom, ez az iszonyú zsibbadás és tüdőm nehéz mozgása kibírhatatlan volt. Izmaim rázkódása abbamaradt ugyan, de mintha mindet egyesével, külön érzékeltem volna, s mozgásra bírni nem voltam képes őket.
– Ez már a harmadik volt ebben a hónapban… Ha nem teszünk valamit…
– Mit tehetnénk még?
Kérlelni akartam őket. Ne aggódjanak értem, csak éljék tovább az életüket. Szeressenek, öleljenek és sose hagyják, hogy elfelejtsem az otthoni ízeket. Meséljenek gonosz varázslókról és a legvadabb sárkányokról, mint régen. Üljenek le velem tanulni, teázzunk a hűs délutánokon és felejtsük el ezt az egészet. Csak legyenek a szüleim. De éreztem, ott és akkor, ahogy testem még igyekezett magához térni, tudtam, hogy azokban a pillanatokban elveszítettem őket. Ők ketten már megszállott kutatók voltak. Kétségbeesett emberek, kiket egyetlen cél hajtott, s közben lassan elfeledkeztek az igazán fontos dolgokról.
Apám kezét éreztem orcámon, óvatosan simította bőrömet, mintha segíteni akart volna a feléledésben, s látásom lassan összekötődött tudatommal, így képes is voltam felfogni, mi történik. Tekintetemet a másik alak felé emeltem, tudtam, ki ő, de… Hiába nyitottam a számat, hiába vártam a szót, mit neve helyett használtam a megszólítására, nem jutott eszembe.
Hogy is van?
Az a rohadt szó…
Hiszen mindig így hívom. Ő az én… Az én…
Kissé megráztam a fejemet, de semmi.
– Drágám, hogy érzed magad? – kérdezte ő.
Tudtam, hogy nem leszek képes válaszolni, így csak bólintottam. A mondatok nem akartak megformálódni a számban, de még csak halovány foszlányaik se csusszantak ki. Apám most már a hátamat kezdte simogatni, biztatón és szeretetteljesen, s ő is felpillantott… Rá.
– Adj neki egy kis időt. A medimágus azt mondta, a rohamok után hosszabb ideig is eltarthat, mire felépül.
A szó… Ő…

Mikor éppen nem fennakadt szemekkel, rángatózó izmokkal fetrengek a hideg padlón, vagy nem vonszolom egyik lábamat a másik után a folyamatosan szúró, kellemetlen zsibbadástól, egy jó testtartású, ábrándos tekintetű fiatal lánynak tűnhetek. Sokan dicsérik hosszú, csillogó barna fürtjeimet, miknek ápolásába a kelleténél több időt és energiát fektetek bele, ám a legtöbb ember figyelmét nem ez fogja meg igazán, hanem a mosolyom - mit egyébként olyan ritka jelenségként lehetne elkönyvelni, mint egy albínó holló megjelenését. Azt mondják, kislányos a kisugárzásom, s a legáltalánosabb arckifejezésem olyan benyomást kelt, mintha duzzognék. Még alsó ajkamat is kibiggyesztem kissé, s szemöldökömet összeráncolom - ekkor vagyok nyugodt és kiegyensúlyozott.
Ami az alkatomat illeti - megvan, ANYA! Ezt a szót kerestem! -, az átlagnál valamivel alacsonyabb vagyok, a kőkemény százhatvan centiméteremmel valóban egy duzzogó kislány képét nyújtom a külső szemlélők számára; ehhez egy egészséges súly társul, vállaim ívesek ám nem túl szélesek, habár az izmaimon még dolgozhatnék… Szép és jó a törékeny női test képe, de egyáltalán nem hasznos vagy egészséges.
Öltözködésem elég vegyes. Nem áldottak meg kiemelkedő divatérzékkel, de a színeket egészen jól össze tudom illeszteni. A lehető legátlagosabb ruhadarabokat szoktam egyébként kiválasztani, a fülbevalókon kívül pedig egyenesen kerülök minden kiegészítőt. Tehát ha valaki rám néz, egy unalmas, átlagos, “basic” leányzót lát… Pedig hiszem, hogy ennél sokkal több van bennem.