Hagytam egy kis pihenőt az öcsémnek, ez idő alatt pedig egyáltalán nem zavartam meg a nyugalmát. Nem szóltam hozzá, még csak meg sem álltam a szobája ajtaja előtt; elvoltam a kis világomban, intéztem az üzleti dolgaimat, elküldtem a házvezetőnőt vérfolt eltávolító bájitalért, majd ki is takaríttattam vele a kanapét. Bevallom, nagyon émelyítő volt az abból állató vér illat, sokszor hosszú percekre csak megálltam mellette és bámultam a vörös foltokat a fekete bőrön, s közben fontolgattam, hogy meglátogatom Desit a lakás túlsó felében, így döntöttem: annak a vérnek mennie kell. Szerencsére Mrs. Roberts képességei ezen a téren kiválóak, s hamar megoldotta a problémát.
Feltűnt, hogy a kis incidensünk után sokkal nyugodtabb lettem, s a tasakos vért is képes voltam letuszkolni a torkomon - igaz, testvéreméhez képest most pocsék íze volt –, úgyhogy azt hiszem, sikerült egy kis időre kielégítenem mindem vágyamat. Azonban nem tarthat a csendszünet örökké, főleg így, hogy Desi tudtommal nem tanult medimágiát a Roxfortban, s hamarosan vissza kell térnie abba a vacak iskolába, márpedig azokkal a sebekkel nem mutatkozhat. Nem vagyok hülye, tisztában vagyok vele, hogy engem szednének elő érte - jogosan -, s akkor el is vehetik tőlem a gyámságot, ha elég bizonyítékot találnak ellenem. Ezt pedig nem engedhetem meg, nem veszíthetem el az öcsémet. Egyedül ő számít, senki más…
Így hát csak-csak ráveszem magam, hogy végül a szobájához sétáljak, s finoman bekopogok az ajtón - mert azért mégsem vagyok egy vadállat -, s néhány másodperccel később be is nyitok – Mrs. Roberts panaszkodott, hogy nem eszel rendesen – vágom hozzá az első dolgot, ami eszembe jut, mert nem akarok rögtön azzal nyitni, hogy “most szépen rendbe szedlek azok után, hogy testileg és valószínűleg lelkileg is sikeresen elpusztítottalak”… Nem hiszem, hogy szó nélkül hagyná. – Szóval? Mit akarsz enni ma? – kérdezek rá, folytatva a kitalált kifogásomat, közben mellkasom előtt összefonom a karjaimat s az ajtófélfának támaszkodok. – Áh, mielőtt még válaszolnál: nem, nem fogunk rendelni szóval felejtsd el a KFC-t. – Mert nincs az az isten - vagy Merlin, tökmindegy -, hogy az én lakásomban gyorskaját fogunk enni. Nem-nem. Vagy én főzök, vagy én főzök. Ennyi. Persze ismerem Desit, tudom, hogy egyébként is ahhoz van szokva, hogy ezüst tálcán, ezüst evőeszközökkel szolgálják fel neki a jobbnál jobb, Michelin csillagos, éttermi minőségű ételeket… De kinézem belőle, hogy csak azért is valami szart akarna rendelni, hogy ne kelljen az én főztömet ennie. Bár ki tudja… Talán a történtek után végre megtanult viselkedni és mutatni egy kis tiszteletet.
Ne reménykedj, Bastien. A remény az idiótáknak való. Te talán idióta vagy?
Nem vagyok jól… ma sem. A történtek után kicsit se érzem jobban magam, ugyanúgy fáj mindenem és képtelen vagyok továbblépni csak úgy a történteken. Nem érzek egyébként éhséget, de az idő múlását se igazán, miközben a szobámból ki se mozdulok. Nincs is rá szükségem, van fürdőszobám, vizet onnan tudok hozni, enni pedig… egy falat se megy le a torkomon. Se szilárd étel, se vér.
Fogalmam sincs, hogy egy nap telt-e el azóta vagy esetleg már kettő is, némileg depresszióba süllyedtem és még nem sikerült összekaparnom belőle. Még mindig sajog a fenekem is, de most már legalább egy boxer van rajtam, miközben az ágyamban fekszem, betakarózva, félig aludva, félig éberen. Be is sötétítettem, nem hiányzik a napfény se. A tükörben többször is láttam magam, nem tudtam elfordítani a tekintetem, de talán jobb is, mert az emlékeimbe kell vésnem azt, amit Bastien tett. Még mindig érzem Őt, mindenhol… magamban is, így amikor meghallom a kopogást ösztönösen rezzenek össze. Kétlem, hogy Mrs. Robert lenne, bár tény, itt is lenne mit takarítani, az ágyneműm is vérfoltos, a sebeim nem túl szépek. Talán kötést se ártana cserélnem, már ott, ahol egyáltalán el tudtam látni magam.
Aprót nyelek, amikor az ajtó kinyílik, arrafelé pillantok, de még mielőtt meglátnám már hallom a hangját. Csak kifogás minden, amit mond, azért van itt, mert rám akart nézni, ellenőrizni, kíváncsi volt, hogy élek-e vagy tudom is én, mégis, bár hozzá se akarok szólni, tudom, hogy meg kell tennem. - Nem vagyok éhes… - nehezen jön ki hang a torkomon, így megköszörülöm kicsit, de az ágyból nem mozdulok. Nem érzek magamban erőt se hozzá. Hallom, hogy beszél, hogy poénkodni próbál, mégse vagyok képes erre úgy reagálni, ahogy azt Ő elvárná bizonyára, mégis érzem, hogy az elutasításomnak talán nem fog örülni, én pedig nem akarok ismét bajt. Nem bírnám ki megint. - De nekem bármi jó lesz. - most nem válogatok. Ha mindenképpen azt akarja, hogy egyek, akkor meg fogom enni, úgyse megy majd le pár falatnál több a torkomon…
- Megehetem majd a szobámban? - mert nem akarok kimenni. Menni is kényelmetlen és szánalmasan festek és egyébként se akarok a közelében lenni. Látni se. Csak hagyjon békén, most már talán lassan visszatérhetek a Roxfortba, és hogy mi lesz azután, azt majd lesz időm ott kitalálni. Érzem, hogy némi vérre is szükségem lenne, mert az az éhség viszont belül emészt. Sokat elvett tőlem és nem pótoltam azóta, de véletlenül se akarom, hogy a saját vérét ajánlja fel, túl részegítő és néhány méternél közelebb nem akarok kerülni hozzá. Inkább kibírom, max ha majd alszik, akkor kimegyek egy tasakért. Meg kellene néznem lassan, hogy hány óra van egyáltalán.
Bevallom igen, azért is nézek be hozzá, hogy lássam, él-e még. Túl nagy volt a csend mostanában, habár ezért igazán nem hibáztathatom őt még annak ellenére sem, hogy egyébként saját magának kereste a bajt aznap… Nos, ha fordított helyzetben lennénk, én is csendben maradnék. Én is meghúzódnék sötét szobám sarkában, a takarómba tekeredve, szánalmas kis hernyóként várnám a csodát, valami égi jelet vagy megváltást. Ám mindketten tudjuk, hogy felesleges ilyesmikre várni. Ha valamit akarunk, azért tennünk kell. Ezt öcsémnek is meg kell tanulnia előbb vagy utóbb.
– Ezt a választ sajnos nem tudom elfogadni – felelem, ám hangomban fenyegetésnek nyoma sincs. Megkapta a büntetését, kapott gyászidőt is - hogy méltóságát gyászolta-e, a hátsóját vagy a szüleit, azt már rábízom -, de most már ideje előmásznia a kis gubójából. S ahogy érzem a levegőben, ideje lenne ágyneműt is cserélni neki… De nem is kell szimatolnom, elég öcsém felé pillantanom, hogy lássam a vérfoltokat, mik az erős illatot árasztják magukból. Szinte csábító lenne… De tönkreteszi a szomorúság jellegzetes szaga.
Szavaira viszont felsóhajtok. – Csak válassz valamit… – Semmi kedvem azt találgatni, hogy mit szeret meg mit nem. Felőlem akármilyen svédasztalos luxus ebédet kérhet, megcsinálom, csak ne nekem kelljen eldönteni… Utána hallgathatnám, hogy „de hát erre allergiás vagyok” vagy „de hát ezt nem is szeretem”. Rossz testvér vagyok és a többi. Mondjuk, meglepne, ha most be merne szólni bármiért is.
– Nem. – Még hogy itt egyen bent? Kérlek. Azért az igénytelenségnek is vannak határai. – Szépen kijössz és megeszed az ebédlőben. Mrs. Roberts fél óra múlva itt lesz, hogy kicserélje az ágyneműdet és kitakarítson, utána visszajöhetsz ide ha akarsz – magyarázom, s ellököm magam az ajtófélfától, hogy lassan odasétáljak és leüljek mellé az ágyra. – Különben is, ideje lenne rendbe szednem téged, azt pedig nem idebent akarom csinálni – teszem hozzá valamivel lágyabban. Tudom, hogy most az én társaságomat kívánja a legkevésbé, de nem igazán érdekel. Eleget szenvedett, innentől kezdve már nem büntetés lenne ha így hagynám őt, hanem hanyagság és nemtörődömség, ennek tetejében önzőség. Habár az jobban aggaszt, hogy elvennék tőlem, ha kiderülnének a történtek. – Szóval? Kijössz magadtól, vagy kivigyelek a karjaimban mint valami kis hercegnőt? – kérdésem végére elmosolyodok a saját szar viccemen. Egyébként azt komolyan gondolom, hogy ha nagyon nem tud talpra állni kiviszem, csak éppen esélyes, hogy ha túlságosan ellenkezik, a vállamra fogom dobni és úgy cipelem végig a lakáson. Rajtam ne múljék.
Nem állok még készen arra, hogy ismét Bastien közelében legyek, de vajon mikor jönne el az a pillanat, amikor magamtól merném kidugni az orromat a szobámból és a szemeibe nézni? Őszintén szólva fogalmam sincs. Elérte, hogy féljek Tőle, így most se vagyok képes bunkón felelni neki vagy visszaszólni, mert nem akarom megkockáztatni azt, hogy ismét bántson vagy ismét… erőszakoskodjon. Soha többet nem akarom azt érezni, mégis rettegek attól, hogy nem az volt az első és egyben az utolsó alkalom.
A választ végül megkapja, mert nem érzek éheséget vagy magam sem tudom, hogy mit érzek, és ahogy sejtettem, nem felel meg neki, amit mondok, így végül kicsit javítok, hogy bármi jó. De hogy válasszak valamit? Fogalmam sincs, hogy mi menne le a torkomon, így végül némi hezitálás után kibökök egy választ. - Carbonarat. - az egy egyszerűbb étel és talán jól esne. De nem szeretnék kimenni, maradnék idebent a szobámban, távol Tőle, elzárkózva, viszont sejtettem, hogy ezt nem engedi meg. Mrs. Robertset nyugtázom, vajon mit fog szólni a nő? Vagy meg se lepődik majd? Mennyit tudhat Bastienről? És a velem való viszonyáról? Kétlem, hogy Ő segítene nekem…
- Rendben… - mondok csak ennyit halkan. Legalább visszajöhetek majd, nem kényszeríti rám a társaságát. Amikor viszont közelebb jön, az helyett, hogy távozna - elvégre megkapta a kérdésére a választ -, kicsit hátrébb csusszanok az ágyamon, hogy távolabb kerüljek Tőle, a szavaira pedig aprót nyelek. - Eddig nem tartottad fontosnak. - azt akarta, hogy fájjon, hogy szenvedjek, hogy lássam és érezzem, hogy mit tett velem. Hirtelen mégis segítene? Nem vagyok hülye, tudom, hogy miért teszi, de végül elkapom róla a tekintetem és csendben maradok. Nem akarok tovább szenvedni és a haragját se vívnám ki. Hamarosan visszatérhetek az iskolába, azt az időt muszáj lesz kibírnom.
- Megyek, csak adj pár percet, megmosakszom. - és fel akarok öltözni is, nem pedig így megjelenni előtte. Azok után, amit tett, még csak véletlenül se. Remélem, hogy magamra hagy, tényleg csak pár percről van szó. Ha megteszi, akkor kimegyek a mosdóba és kicsit valóban megmosom az arcom, majd végignézek ismét magamon. Szánalmas. De már nem hullajtok könnyeket, csak egy kicsit beletúrok a hajamba, hogy álljon valahogy, majd visszatérek a szobámba. Kellemetlenek a lépések is, ahogy a ruhadarabok is azok lesznek, mégis magamra veszek egy fekete színű, rövid ujjú pólót és egy melegítőnadrágot is, ami hosszú, így eltakarja bokáimat. A csuklóim körül van kötés, a nyakamon lévő sebek pedig még mindig látszódnak. Ha pedig nem lenne egyértelmű Bastien számára, hogy a hátsóm is fáj, akkor a lassabb mozgásomból rájöhet. Igyekszem titkolni, normálisan menni, de tényleg nagyon fáj, amikor pedig kiérek a konyhába, akkor a székre nézve aprót nyelek. Nem jó ülni… nagyon nem. Némi hezitálás után végül csak kicsit nekidőlök a széknek, bár ez se kellemes, de félmegoldás. Nem fogom megkérni rá, hogy most gyógyítson meg, úgyis akkor teszi majd meg, amikor Ő akarja. A kanapé felé is elpillantok, látom, hogy rendbe lett rakva, de az emlékek… túl élénken élnek bennem. Hogy tehette ezt velem a testvérem? Lassan felé pillantok, de nem mondok semmit, inkább iszok egy kis vizet, úgy sejtem lesz kikészítve az asztalra, ha nincs, akkor jobb híján kiszolgálom magam, de ügyelve rá, hogy véletlenül se kerüljek túl közel hozzá.
– Carbonarat, rendben – bólintok. – Nem vagy glutén vagy laktóz érzékeny, ugye? – Sosem lehet tudni. Igaz, nem tudom ez mennyire gyakori jelenség a varázslók körében, de a mugliknál úgy hallottam elég gyakori, s valljuk be, mi is ugyanúgy csontból és húsból épülünk fel, mint ők, így az ő betegségeiket is ugyanúgy átvehetjük. És mivel remek testvér vagyok, szeretném elkerülni, hogy Desi rosszul legyen. Az ételmérgezés, akárhogy nézem, egy pocsék módja lenne a példamutatásnak.
No nem mintha a bántalmazás meg miegyéb annyival jobb módszer lenne, de ahogy látom egészen hatásos volt, mert most nem hallok se hisztit se ellenkezést, pedig tiszta sor, hogy fivéremnek semmi kedve nincs a társaságomhoz. Csak remélni merem, hogy ezt a szintet nem kell újabb fizikai fájdalom demonstrálásával fenntartanom. Légy jó, Desi… És akkor lehozom neked a csillagokat az égről. Komolyan. – Meg kellett tanulnod a leckét – felelem, s hangom nyugodtan cseng, egyértelművé téve, hogy nincs bűntudatom vagy megbánásom.
Egyébként bevallom, volt egyetlen egy pillanat, egy röpke perc, amikor majdnem rosszul lettem a saját tetteim gondolatától. Abban a hatvan másodpercben nehezemre esett tükörbe nézni, sőt, még a gyomrom is felkavarodott, ám amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozott is ez az érzés. De tudom, hogy ez megbánás akart lenni, csak… Kiűztem a fejemből, mielőtt tényleg megbántam volna, amit csináltam Desivel. – Mhmm, jó. A konyhában leszek – válaszolom, s ki is fordulok a szobájából, magam mögött becsukva az ajtaját. Várhattam volna rá itt, persze, de a carbonara nem fogja elkészíteni magát, és most, hogy említette, én is megkívántam, úgyhogy…
Jó szokásomhoz híven kapcsolok magamnak zenét, s Vivaldi remekműveire esik választásom, ám ezúttal nem üvöltetem, és nem is viszem túlzásba a dramatikus főzőcskézést, inkább csak az étel elkészítésére koncentrálok - ám azt odaadással teszem. Fülemet szinte simogatja a csodás dallamok kombinációja, ereimben érzek mindent, mit átadni kívánt vele a szerző, inspirál, megmozgatja a fogaskerekeket a fejemben, megtölt energiával. Szinte teljesen elveszek a hangulatában, hogy alig-alig tűnik fel, hogy közben testvérem megérkezik, ám meghallok lassú lépteit közeledni, így fél szemmel vetek rá egy pillantást, miközben a tojást és a reszelt pecorino sajtot kevergetem össze. Természetesen már meg van terítve egy főre, víz és üdítő ki van készítve az asztalra, magamnak azonban nem tettem ki se tányért se evőeszközt, mert igazság szerint gyűlölök társaságban enni. Nincs abban semmi élvezetes, hogy egymás szájából bámuljuk ki az ételt.
– Nem tudsz ülni? – kérdezem, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Még kell néhány perc a tésztának, úgyhogy pont lenne időm rendbe tenni őt… A kérdés csak az, hogy mennyire akarja? – Nézd, van egy kis időnk, szóval ha kényelmesen akarsz megebédelni akkor akár meggyógyíthatlak most is. Nincs kedvem nézni, ahogy szánalmasan szenvedsz evés közben – fűzöm hozzá, közben leteszem a tökéletes állagúra kikevert szószt a pultra. Egyébként igazat mondtam; mert nincs is annál kiábrándítóbb, mint amikor valaki látványosan szenved és minden mozdulatával jelzi a világ felé, hogy fájdalmai vannak. Az én asztalomnál ilyesminek nincs helye.
Fogalmam sincs, hogy honnan jön a carbonara ötlete, de az viszonylag hamar elkészül és gyorsan el tudom fogyasztani is. A kérdésére viszont némileg meglepetten nézek rá. A testvérem és ennyit se tud rólam? Tényleg csodálatos gyámom lesz… - Nem. - ismét röviden felelek, de nem kap tőlem számonkérést és beszólást se. Nem, egyelőre visszafogok minden ilyesmit a közelében, mert túl veszélyes mellette lennem. Vissza kell jutnom a Roxfortba, utána pedig… utána lehetőleg elkerülöm Őt, minél messzebbre. Most sincs kedvem vele tartani a konyhába, maradnék itt, a szobámban és elfogyasztanám itt az ételt, de mivel érezhetően nem ért egyet nos… hajlandó leszek úgy cselekedni, ahogy kívánja.
Ami pedig a sebeimet illeti, eddig nem volt túl készséges az ügyben, hogy meggyógyítson. Nem is tudja, hogy mennyire fájnak még mindig, főleg, hogy nem is voltam képes az összeset rendesen lefertőtleníteni. A megjegyzésére mégis nehéz nem reagálnom, így összeszorítom a fogaimat és csak tekintetem üzen gyűlöletet. A leckét… Oh, adnék én neki is egy leckét, amit nem tenne zsebre.
Mivel kapok időt, így megpróbálom valamennyire rendbe szedni magam, kiérve a szobámból pedig meghallom a zenét. Komolyzenét hallgat? Furcsának tartom, de nincs kedvem érdeklődni, se csevegést kezdeményezni, így a székhez érve csak nekidőlök, majd iszom egy kortyot a nekem kikészített vízből. Aztán… aztán realizálom, hogy egy főre van megterítve. - Te nem eszel velem? - ez meglep, ezért muszáj rákérdeznem. Na nem mintha annyira bánnám, sőt, csak… furcsa. Nem értem az okát.
A következő kérdést viszont bár ne tenné fel. Némileg térdeimre szorítok az asztal alatt, majd amikor tovább folytatja kissé felciccenek. Mintha kegy lenne az, hogy meggyógyít, a szánalmas külsőmről pedig Ő tehet. - Képzeld, fáj leülnöm és menni is, de te nagyon is tisztában vagy ezzel. - elvégre Ő volt ennyire durva, és jól tudta, hogy fel is sértett odabent. Akarta, pontosan ezt akarta! Be kellene fognom, tudom, mégis… rohadtul fáj, lelkileg is, hogy ezt tette velem. - Nekem sincs kedvem szánalmasan szenvedni előtted. - baromi kedves a megfogalmazása, remélem, hogy kiérzi a hangsúlyomból, ha már maga nem vette észre. Vagy direkt mondta ezt, így… Azon a napon is szánalmas voltam előtte, de akkor úgy tűnt, hogy nagyon is élvezte a helyzetet, hogy tetszett neki. Felizgult rá és el is ment… ez tökéletes bizonyíték. Nem normális, valami tuti, hogy nincs rendben a fejében.
- Gyógyíts meg! - pillantok félre. Nem kérem, csak… jó, talán mégis. Nem akarok tovább szenvedni, bőven elég volt. Bájitalt ad vajon vagy miként akar majd rendbe szedni? Remélem, hogy így megfelelően hozzámfér és nem kell semmit se levennem, nem akarok előtte ismét annyira kiszolgáltatott állapotban lenni. Tudom, hogy most is abban vagyok, mélyen belül tisztában vagyok vele, de meghagynám magamnak azt az illúziót, hogy még valamennyire így tarthatom magam, hogy ruhában vagyok.
A carbonara egyébként egy biztonságos választás - hiszen nincs olyan ember vagy lény a Földön, aki ne szeretné. Klasszikus, egyszerű fogás, világszerte ismert. Egyetlen hibája, hogy sok helyen tejszínnel készítik, ami helytelen módja az igazi olasz carbonara megalkotásának, s teljes mértékben ellenzem ezt a megváltoztatott verziót. – Ne nézz így. Mindkettő kialakulhat később is – forgatom szemeimet. Akár az elmúlt egy hónapban is kijöhetett volna Desinél, arról pedig nyilván nem tájékoztatott volna engem senki. – Ismerek olyan varázslót, akinek egyik napról a másikra jött elő az érzékenysége huszonhét évesen – teszem még hozzá, csak hogy megértse, miért kellett rákérdeznem. Mintha amúgy nem lenne egyértelmű, hogy törődök vele meg az egészségével és ezért szeretném tudni, hogy szüksége van-e különleges diétára vagy sem.
S amint ezt átbeszéltük, valamint a tényt, hogy ki kell jönnie ameddig a házvezetőnő elintézi a szobáját, ott is hagyom. Nem akarok a nyakán lógni, dolgom van, ráadásul tudom, hogy nem fog ellenkezni így nem kell a nap huszonnégy órájában megfigyelés alatt tartanom. Így hát amíg ő ki tudja, mivel tölti az idejét, én a carbonara elkészítésével foglalkozom, közben folyamatosan azon a gyűlölködő pillantáson jár az eszem, mivel megajándékozott korábban. Tudom, hogy nem gyűlöl, mert az képtelenség, mégis… Kissé szorítja a szívemet a gondolat. Ebből viszont semmit nem mutatok kifelé még akkor sem, mikor öcsém végre kitolja a hátsóját a szobája rejtekéből.
– Nem – csóválom a fejemet. – Ne vedd magadra, de utálok társaságban enni – fűzöm hozzá némi magyarázatként. A családunk tett róla, hogy ne szeressem a közös reggeliket, ebédeket és vacsorákat, hiszen ezek voltak azok az alkalmak, mikor a legtöbb vita elhangzott, a legtöbb sértő megjegyzés felreppent a levegőbe, s a legtöbb utálatos pillantás ért célba rajtam. Nem hiányzik. Nem akarom, hogy most is sor kerüljön ilyesmikre.
Miközben hallgatom szúrós válaszát, felsóhajtok. Mintha nem tanult volna semmit a történtekből… Komolyan mondom, kezdem azt hinni, hogy Desi egyszerűen csak buta mint a föld. Vagy amolyan “tini-buta”, tehát lenne esze, csak nem jól használja, s akaratlanul is keresi a bajt. ki tudja… – Tisztában vagyok vele, de úgy fest, te még mindig nem fogtad fel teljesen – vetek rá egy figyelmeztető pillantást, csak hogy érzékelje, hogy nincs türelmem a visszaszólogatásaihoz.
– Remek, akkor azt javaslom vegyél vissza az attitűdből és kérj meg szépen, hogy gyógyítsalak meg. – A hangsúly… Az az, ami felidegesít. Hihetetlen, hogy még ezek után is képes így visszafeleselni, mikor tudja jól, tisztában van vele, hogy bármire képes vagyok.
De mintha csak megértené, hogy a hisztivel nem megy semmire… Elhangzik a két varázsszó, méghozzá egészen szép stílusban, s már majdnem meg is sajnálom, amiért pillanatokon belül meg fogom szívatni, de… A szadista énem túlságosan élvezi Desi kínzását. Testileg és lelkileg is. – Úgy nem fog menni, ha fel vagy öltözve. Látnom kell a sérülést ahhoz, hogy tudjam, melyik gyógyító bűbájt használhatom rajta – közlöm vele, majd a kanapé felé biccentek. Afelé, ahol történt minden. – Úgyhogy vetkőzz le és feküdj a kanapéra. – Miközben az utasítás elhangzik kezeimet megmosom a csapnál, elvégre ételhez nyúltam, itt pedig a konyhai higiénia szent és sérthetetlen; majd testvérem felé fordulok s várom, hogy megtegye amit mondtam neki.
Meglep, hogy gyámomként nincs tisztában azzal, hogy van-e bármi érzékenységem az ételek terén, így még jó, hogy nagyot nézek a kérdésen. Egyébként fogalmam se volt róla, hogy ezek később is kialakulhatnak, így végül csak vállat vonok némileg. - Nekem nem alakult ki. - még ez a szerencse, így is elég kellemetlen az a hátrányom, hogy véren kell élnem, arról nem is beszélve, hogy mostanában egyetlen ember - vagyis pontosabban dampyr - vérét kívánom csak. Megőrülök ettől az érzéstől. De a közelségére se vágyom, szívem szerint ki se mozdulnék a szobámból, egészen addig, amíg a Roxfortba vissza nem kell térnem, de Bastien nem hagy számomra több teret és nyugalmat, így kénytelen vagyok némi idő után csatlakozni hozzá a konyhába.
A mozgásomon látszik, hogy fájdalmaim vannak, akárcsak azon, ahogy a széknek dőlök, nem ülve rá teljesen, a kérdése pedig provokatív, amire megkapja a maga feleletét, de aztán észbe kapok és inkább befogom a számat. Dehogynem, nagyon is felfogtam, és soha nem fogom elfelejteni azt, amit velem tett. Gyűlölöm és ezt még nagyon meg fogja bánni. Az idő nekem kedvez, a türelem pedig olyan erény, amit bár még gyakorolnom kell, ha megéri, akkor képes leszek kivárni a megfelelő pillanatot a bosszúm beteljesítésére.
Rettenetesen zavar, hogy még nekem kell kérnem a segítségét, amikor direkt tett kárt bennem, méghozzá nem is kicsit. Megaláz újra és újra, de inkább szavakkal tegye, sem mint tettekkel. Bár szó szerint a kérlek szó nem hangzik el tőlem, mégis elégségesnek bizonyul Bastien számára. - Minden sérülést úgyse láthatsz… - mert amit odabent ejtett, azt nos, képtelenség. Végül amikor a kanapé felé mutat hirtelen feszülök meg és nyelek egy aprót, majd nézek rá fivéremre. - Még egyszer nem fekszem rá a kanapédra. - arról szó sem lehet. Minden sejtem tiltakozik ellen, ahogy az ellen is, hogy levetkőzzem, de mégis lassan lehúzom magamról a pólómat, így a felső testem szabad marad, a bokáimhoz elég lesz felhúznom a nadrágom szárait, a fenekemnél pedig… Arra remélem, hogy van valami más ötlete. De nem mozdulok az asztal mellől, mintha ott nagyobb biztonságban lennék. De ez hamis biztonságérzet, ugyanúgy árthat nekem, bárhol vagyok. Figyelem, ahogy kezet mos, majd amikor felém fordul újból némileg befeszülök, mert ismét túl védtelennek érzem magam. Amit tett, az túl sokszor játszódott le előttem, hiába törölném ki az emléket, és szinte még mindig érzem Őt… magamban. A belső fájdalom tesz róla, hogy ez az emlék ne múlhasson el könnyen.
– Jó tudni – felelem, s ezzel le is zárom a témát, nem akarom tovább fejtegetni, nem akarom hallgatni, hogy milyen szar testvér meg gyám vagyok amiért ennyit nem tudok az öcsém életéről, nem érdekel a hiszti. Bár sejtéseim szerint nem fog igazi hisztire sor kerülni mostanság, aminek kimondottan örülök egyébként. Végre egy kis nyugalom…
Habár Desi mellett a nyugalom fogalma relatív. Hiszen a vére még mindig csábít, egy ilyen folyamatos kísértés mellett pedig a dhampyr nem sok eséllyel tud belső békét gyakorolni. Hozzáteszem az sem segít, hogy testvérem látványos szenvedéssel közlekedik a lakásban, ráadásul érzem a rosszalló pillantásokat, szinte hallom a súlyos gondolatokat, mintha sugározná magából, hogy gyűlöl, amiért azt tettem vele, amit. S ez engem meghat-e valamennyire is? Nem. Egy kicsit sem.
Egyedül azért ajánlom fel a meggyógyításának lehetőségét, mert el akarok tűntetni róla minden bizonyítékot. Nem érdekel, hogy szenved, vagy hogy fájdalmai vannak, csak az érdekel, hogy ne tudjon a Roxfortban árulkodni. Szükségem van rá… Mellettem kell maradnia, nem veszíthetem el a gyámságot fölötte. Hiszen az öcsém, s meglehet, eléggé gusztustalanul bánok vele mostanság, attól még szeretem és nem akarom, hogy eltávolodjon tőlem.
– Muszáj volt erre megjegyzést tenned, ugye? – vetem oda. Nincs kedvem hallgatni, hogy “jaj mennyire tönkretettem őt” vagy “annyira fáj brühühü”, nem vagyunk óvodások! Azt viszont megértem, hogy nem akar a kanapéra feküdni, de… De nem érdekel. Ám egyelőre csak felsóhajtok és a szemeimet forgatom, közben várom, hogy végre elkezdjen megszabadulni a ruháitól. Komolyan mondom, mintha lassított felvételt néznék… Mire végzünk még a tészta is le fog égni.
Végül csak-csak eltűnik a póló az útból, de Desi nem mozdul, szinte kőszoborrá változik, mint aki csodát vár. Leteszem a konyhai törülközőt a pultra, majd elé sétálok. Szándékosan nem nézek végig rajta, egyelőre nem fordítok különösebb figyelmet a fizikai állapotára, végig a szemeibe nézek - ha tudok. – Tényleg könyörögnöm kell, hogy letedd a segged arra a nyomorult kanapéra, vagy megmozdulsz magadtól is? – kérdezem hallható frusztráltsággal. Hihetetlen, hogy nem telik el egyetlen nap anélkül, hogy valamit erőszakkal kellene elérnem a testvéremnél. – Úgy nem fog menni, hogy itt ácsorogsz. Kényelmetlen. Úgyhogy légy oly’ szíves, szedd a lábacskáidat, ha nem akarod, hogy a vállamon vigyelek oda.
Ha nem mozdul meg tíz másodpercen belül, én tényleg fel fogom emelni. Nem blöffölök, ezt neki is látnia kell. Tudom, hogy rosszul reagálna ha kényszeríteném, szóval melegen ajánlom neki, hogy induljon el mielőtt elfogy a türelmem…
Nem szándékosan mutatom ki a fájdalmamat, de képtelen vagyok úgy tenni, mintha nem szenvednék. Mert fáj a testem több része, főleg odabent, ami miatt nem tudok nyugodtan se ülni, se menni, de még feküdni is nehézkesen. Baromira kellemetlen, hogy így lát, de mit tehetnék? Ő akarta, hogy kijöjjek, én hiába maradtam volna a szobámban. A gyógyítást viszont elfogadom, mert túlságosan rossz most így minden és bár a Roxfortban ellene fordíthatnám, egyben mások is meglátnának, amit… amit nem akarok. Azt a szégyent nem élném túl. - Muszáj volt megerőszakolnod? - nem, nem tudom magamban tartani, egyszerűen kirobbannak belőlem a szavak, miközben a szemeibe nézek. Sok mindent láthat a tekintetemben, kétségbeesést, félelmet, fájdalmat, megalázottságot és egyben szomorúságot is, bizonytalanságot… Megremeg a kezem, nem, én ezen nem tudom túltenni magam, és amikor a kanapéra küld, egyértelmű, hogy ellenállok. Pedig nem akarnék ellenkezni vele, de oda… oda nem akarok visszatérni. A pólóm viszont leveszem, eleget téve a kérésének, de ahogy közeledik felém érzem, hogy ez vajmi kevés a számára. Mert mindig, mindennek úgy kell lennie, ahogy azt Bastien kívánja…
Nem jó érzés ilyen közel tudni magamhoz, nehéz a szemeibe néznem és nem lesütni a sajátjaimat. Nagyot nyelek is, amikor megszólal, majd elnézek a kanapé felé. Jól tudom, hogy képes lenne odacipelni, én pedig nem akarom azt megvárni, így hezitálok kicsit, majd végül megkapja, amit akar, megindulok a megfelelő irányba, majd lerogyok a kanapéra. Óvatosan persze, de szerencsére puha, így kevésbé fáj, ezután nézek csak fel rá. Ami tegnap történt… arról nem tudom, hogy kellene-e beszélnünk. Nem, talán jobb, ha nem tesszük, helyette viszont egy halk kérdés bukik ki belőlem, amikor a közelembe sétál.
- Mostantól így lesz? Elvárod, hogy mindig azt tegyem, amit akarsz? - pillantok rá. Ha nem teszem, akkor vajon mi mindenre képes még? Nem hiszem, hogy meg akarom tudni igazából, de én nem akarok ilyen életet élni. Viszont már csak ez az évem van vissza a Roxfortból, ezt valahogy ki kell bírnom, hiszen pár hónap és itt a nyár, akkor pedig… akkor végre elköltözhetem. Bár pénz nélkül az se olyan egyszerű. Megszívtam… nagyon, és fogalmam sincs, hogy mitévő legyek, hogy miként szabadulhatnék a szörnyeteg karmai közül.
Szinte villámcsapásként ér a kérdés. Muszáj volt-e? Nem. Mégis megtettem, mert ehhez volt kedvem, s mert másképp nem kaptam meg, amit akartam. Desi nem elég engedelmes. Tagadja a saját érzéseit, tagadja a vágyait, pedig ott van a tökéletes bizonyíték, ott él emlékeimben, hogy mennyire élvezte… Nos, egészen addig, ameddig neki semmit nem kellett beleadnia. De amint rajta lett volna a sor, hogy egy kis örömet okozzon nekem, elkezdett hisztizni. Igen… Annyi kín és éhezés után igenis megérdemeltem, hogy egy kicsit én is élvezkedjek, még ha ez az ő kárára is ment.
– Nem. De most kezdek “muszájt” érezni, hogy felképeljelek – vágom vissza élesen, s fel is emelem a kezemet, kinyújtott tenyérrel, hogy vizuálisan is demonstráljam, mire gondolok. Még egy ilyen nagyszájú ökröt…! – Nem tudom, mikor fogod végre felfogni azzal az icipici agyaddal, hogy magadnak csinálod a balhét – fűzöm hozzá morogva. De tényleg. Ha nem szólogatna be, nem lenne ekkora a feje, tök jól ellennénk. Nem kellene bántanom sose.
Persze akkor is ellenkezik, amikor tényleg csak jót akarok neki, és semmi hátsó szándék nem vezérel. Tény, ahhoz a kanapéhoz most sok kellemetlen emlék kötheti, de ez van, a félelmeinkkel szembe kell néznünk. Ezért is hangsúlyozom ki, hogy máshogy nem fog menni, csak úgy tudom őt rendbe szedni, ha szépen lefekszik és hagy dolgozni. A síri csend közepén még az említett bútor felé is intek, vetve testvéremre egy jelentőségteljes, s kissé türelmetlen pillantást. Mi van, elnyelte a lábait a márványpadló? Épp csak sikerül visszafognom magam, hogy ne nézzek le, hátha tényleg ez a probléma forrása.
Csak-csak sikerül rávennem, végignézem, ahogy szánalmasan a kanapéhoz sétál, aztán még annál is szánalmasabban, mint valami sérült vad - nem is, inkább sértődött kiskutya - helyet foglal. Szinte már várom, hogy hatalmas, szomorúan csillogó szemekkel nézzen fel rám, mint golden retriever, ami élete első szidalmazásán esett túl. És tessék, ahogy odasétálok hozzá, meg is kapom ezt a nézést. Újabb pont jár nekem az önkontrollért, ugyanis kicsin múlik, hogy ne kezdjem forgatni a szemeimet.
– Nem. Azt várom el, hogy ne csessz fel feleslegesen, ne hisztizz és ne húzd az agyam – válaszolom hidegen. – Nem túl nagy kérés ez, ugye? – teszem még hozzá, közben szemöldököm is ugrik egyet az arcomon. Végül felsóhajtok, s egy lágyabb tónusra váltok. – Nézd, én se számoltam vele, hogy így fogok reagálni a viselkedésedre, vagy a véredre. El van baszva ez az egész, én is tudom, de ha el akarod kerülni a jövőben a hasonló eseteket, azt javaslom dolgozz egy kicsit stílusodon. Ha megteszed… – Megköszörülöm a torkomat, aztán leguggolok elé. – Akkor én is dolgozni fogok az önuralmamon. Mit szólsz?
Nem mintha az olyan egyszerű feladat lenne… Engem az üzlettársaim is csak úgy ismernek, mint “a fickót, aki zéró önkontrollal rendelkezik”. Főleg, ha vérről van szó. Teljesen bekattanok tőle, főleg Desiétől. Már a gondolatától is rám tör a szomjúság…
Be kellene fognom a számat, bassza meg rohadtul be kellene, de képtelen vagyok mindent tűrni. Miért vagyok ilyen hülye? A tegnapi nap tökéletes bizonyítéka volt annak, hogy Bastien bármire képes, bármit megtesz, amit csak akar, nekem pedig vajmi kevés beleszólásom van ebbe. Tényleg megérdemeltem volna a történteket? A vérünk túl nagy hatással van a másikra, mégse szabadott volna ennek megtörténnie. - Csak tessék, nem lesz lenne az első eset. - és sejtem, hogy az utolsó se. Egy pofonnal több vagy kevesebb… Nem volt muszáj, mégis ezt akarta, a testemet akarta vagy talán csak a megalázásomat, magam sem tudom, de borzalmas volt és képtelen vagyok továbblépni ezen. Vajon valaha sikerülni fog? - Én nem akarok balhét, de te is provokálsz. - és talán szar hallania, hogy a képébe vágom, amit tett, de Ő tette, és ezért vállalnia kell a felelősséget.
A kanapéra viszont nem szándékozom ismét lefeküdni, sőt, még csak a közelébe menni se, mégis tesz róla, hogy megtegyem, így hamarosan már ott folytatjuk ezt a nos… beszélgetést. Mi a fenét vár tőlem? Hogy mindig engedelmeskedjek, minden rigolyájának? - Nem szándékosan teszem, de te mindenen felhúzod magad, bármit is mondok vagy teszek, semmi se jó. Meg se akarsz érteni… - ahogy most se érdekli, hogy nem akartam ide jönni, hogy az emlékek még túl élénkek, még túl fájó. Minden túlságosan fáj, és félek Tőle, de hát ezt akarta, hogy így legyen. Hallgatom a további szavait is, aprót nyelek, majd amikor elém guggol aprót bólintok, beleegyezve a kérésébe és ebbe az alkuba, amit kötünk egymással. A vérünk… a vérünk túl csábító.
- A szüleink okkal tiltották meg, hogy egymásból táplálkozzunk, nem szabadott volna ismét megtennünk. - lesütöm a szemeimet, nem hibáztathatom csak Őt, most már nem. - Mégis miért érezzük ennyire különlegesnek a másikét? Gyűlölöm ezt az érzést, az éhezést, hogy más ételre se tudok gondolni… - és most harapok rá alsó ajkamra, csoda a nyelvemre nem. Másra se tudok gondolni, ha az evésről vagy a vérről van szó, csak arra, hogy ismét az Ő véréből lakmározhassak. Nem lehet többet. Gyermekként is nehéz volt leszoknom róla, mert mint valami drogosnak, elvonási tüneteim voltak, de most… Most mondjuk számolhatok a negatív következményekkel.
- De úgy lesz, ahogy kéred. - engedek annak, hogy összeszokjunk, főleg, ha nem akar ismét bántani. De a stílusán neki is bőven akad mit változtatni, mégse merem ezt most szóvá tenni. - Akkor segítesz? - meggyógyít? Itt vagyok, ahogy kérte, és most a stílusommal sincs talán gond.
Egyetlen pillanatra, de mintha kőszoborrá változnék. Kezem a levegőben marad, arcom meg se rezzen, csak nézek Desire, mint macska a saját tükörképére, s ez a dermedt állapot az egyetlen jele annak, hogy épp a robbanást próbálom visszatartani. Aztán mozdulok, és mindent elmondó gesztikulációval kezdek magyarázni, s még a hangomat is megemelem, hogy érzékelje a következő szavaim súlyát. – Látod pontosan ez az oka annak, hogy folyton bántalak! Nem tudod, mikor kell leállni, ugye? Leadtam minden, de minden figyelmeztető jelet, Desi, kimutattam, hogy a határaimat súrolod, még szóltam is, hogy közel vagyok hozzá, hogy felbasszam magam, erre te mit csinálsz? Csak azért is folytatod! És aztán még csodálkozol, ha baj lesz belőle?!
Nem szoktam ennyire kifakadni. De az öcsém képes pillanatok alatt elérni, hogy megőrüljek. Elég beszólnia, vagy egy szúrós nézéssel illetnie, máris elpattan egy idegszál a fejemben. – Mivel? A puszta létezésemmel? Amióta hazajöttünk a temetésről mást se csinálsz, csak hisztériázol meg engem baszogatsz. – Ez így is van, és már kezdem unni. Nem értem, hogy a sok balhé után miért nem képes ezt az öcsém felfogni. Ha egy kicsit is próbálna alkalmazkodni a körülményekhez, nem kellene ennyit veszekednünk.
Most is úgy kell kikényszerítenem belőle, hogy megmozdítsa a hátsóját és a kanapéhoz menjen. Nem tudom, hogy a hallásával van-e a gond vagy inkább csak dacból akar ellenállni mindennek amit kérek, de nagyon idegesítő. Csak a saját dolgát nehezíti meg ezzel a folytonos ellenkezéssel. – Ó, én megértelek. Teljes mértékben. De te megpróbáltál valaha megérteni engem? Csak mert ez oda-vissza működik. Úgy nem megy, hogy én elnéző vagyok veled, de te egy kicsi együttérzést se mutatsz felém.
De legalább annyira képes, hogy ezt az alkut megkösse velem. Talán ha egy kicsit javít az attitűdjén, én se leszek vele annyira köcsög. Bár ki tudja… Engem nem nehéz kihozni a sodromból. – Nem volt más választásunk – válaszolom halkan. – Nekem nem volt más választásom… – Hiszen bármit is adtam neki, bármennyire is volt prémium minőségű a vér amit kapott, nem tudta bent tartani. Szánalmas látvány volt… De sajnáltam. – Nem tudom. Őszintén fogalmam sincs. Ezt a részletet a szüleink elfelejtették közölni velünk – forgatom a szemeimet. – De tény, hogy valamitől nagyon más a véred…
Nem akarok jobban belegondolni, mert így is kínkeserves szenvedés árán tudtam lekényszeríteni a tasakos vért a torkomon az utóbbi egy-két napban. S az igazság az, hogy már a Desi érkezése előtti hetekben is nehezen ment, pedig akkor még csak nem is voltunk egymás közelében. Maga a tudat, hogy jönni fog és nálam fog lakni…
Kijelentésére bólintással felelek. Végre egy kis siker… Csak maradjon is így. Nem szeretném, ha most megígérgetne mindent, aztán kiderülne, hogy kamu az egész. – Köszönöm – teszem hozzá. Remélem jól elraktározza ezt a pillanatot a fejében, ugyanis tőlem hallani ezt a szót olyan ritka jelenség, mint zöld fényt látni naplementekor a horizonton. – Mhmm, persze. Keress valami kényelmes pozíciót, aztán kezdhetjük is.
Megvárom, amíg elhelyezkedik, s csak eztán mozdulok meg; kezemet az egyik véraláfutás fölél emelem, de nem érintem a bőrét, s elmormolom a megfelelő varázsigét. Majd ugyanezt megismétlem a többi helyen is, de egyelőre csak a kisebbekkel foglalkozom, az igazán fájó pontját békén fogom hagyni. Arra más ötletem van…
A tegnap történtek után jól tudom, hogy csendben kellene maradnom, mégse tudok mindent magamban tartani, mert amit tett, az túl súlyos volt ahhoz, hogy csak a szőnyeg alá söpörjük. A kezétől se riadok vissza, nem ez lenne az első eset, hogy megüt és sejtem, hogy nem is az utolsó, mert bár azt mondja, hogy fontos vagyok neki, mélyen belül szerintem gyűlöl. Gyűlöl azért, amit én megkaptam és amit Ő nem, és az a szörnyű, hogy ezért nem is hibáztathatom. - Te meg nem bírod elviselni, ha valaki ellent mond neked, ha valakinek más a véleménye és azt meg is mondja. Te azt várod el, hogy folyton csak hallgassak és engedelmeskedjek bárminek, amit kérsz, de én az öcséd vagyok, nem pedig a szolgád. - ezt kellene végre figyelembe venned. Különálló ember vagyok, saját személyiséggel, amit teljes mértékben el akar nyomni, hogy az legyen, amit Ő akar. Mindig. - Szerinted miért akadok ki újra és újra? Azért, amiket művelsz! - gondoljon csak a szüleink temetésére, a házra vagy akár csak én rám. Miért nem látja a saját tetteinek a súlyát? Nem én akarok direktbe ellent mondani neki, de folyamatosan tesz róla, hogy elhidegüljek még jobban Tőle. Azzal pedig, hogy a kanapéra parancsol vissza, nos, egyáltalán nem javít a kettőnk helyzetén.
Amit viszont mond, azon mégis elgondolkodom, mert be kell ismernem magamnak, hogy van igazság a szavaiban. A múltban valóban nem foglalkoztam azzal, hogy Ő miként éli meg a szüleink tetteit, hogy én vagyok a kedvencük, Ő pedig háttérbe került. Nem figyeltem rá és akkor se álltam mellé, amikor felvállalta melegségét, pedig tudtam, hogy nem volt könnyű megtennie, és amikor elköltözött… én se kerestem. Én is hibát hibára vétettem, így végül halkan felsóhajtok és lesütöm némileg a szemeimet. - Sajnálom, hogy ilyen önzőn viselkedtem. - és ez tegnap is így volt. Elfogadtam Tőle, amit ad, miután tett róla, hogy ne akarjak ellenkezni, de mégse törődtem azzal, hogy neki is járna bármi. Talán tényleg minden tette az én hibám? Talán tényleg megérdemlek minden fájdalmat, amit kioszt nekem…
Vissza is veszek a fejmosás után, szerintem érzékeli, mert a táplálkozásra térek rá, de nem vádlóan. Egyáltalán nem. - Tudom. - nézek fel lassan a szemeibe. Jól tudom, hogy nem volt más választása, ahogy nekem sem. A testem nem volt képes megemészteni más vért, az övé kellett, csakis az övé, amely után egyre inkább vágyakozom ismét. Nem csoda, nem ettem már jó ideje. - Számomra a Tiéd. A sajátomat nem kívánom. - mintha egy kicsit elmosolyodnék. Egymás vérét akarjuk, ez már biztos, ahogy az is, hogyha megkapjuk, az különös hatással van ránk, de már maga a harapás is. Más, mintha más emberből vagy esetleg dampyrból táplálkoznánk.
Végül beleegyezek az alkuba, figyelmesebb leszek és odafigyelek a stílusomra, ha Ő is visszafogja magát. Talán működhet. A “köszönömmel” azért meglep, de csak aprót biccentek felé, majd szóba hozom a sebeim meggyógyítását, amiért végülis ide jöttünk a kanapéhoz. - Rendben… - bár nem szívesen, de elhasalok a kanapén, a nadrágomat viszont magamon hagyom. Láthatja a kötelek okozta sebeket, ahogy a harapásai és erős fogásai nyomát is. Némileg feszült vagyok a jelenlegi szituációtól, de nem mozdulok, ahol pedig gyógyít, ott kellemes meleget érzek. Ha kéri, akkor meg is fordulok vagy oldalra, ahogy jobban hozzám fér, most nem ellenkezem. Jó érzés, hogy csökken a fájdalom, a testem hálás érte, bár most már az éhséget kezdi el közvetíteni felém. Mégis, még vissza van egy hely, a legfájóbb pont, amit… amit még meg kellene gyógyítania, de fogalmam sincs, hogy az miként zajlik majd.
Ha egy valamit megtanultam az öcsémről, az az, hogy sose tudja, mikor kellene befognia a száját. Mintha direkt arra játszana, hogy bajba kerüljön, hogy bántsam… Mazochista lenne? Vagy szuicid hajlamai vannak? Ki tudja? Mindenesetre ha mazochizmusról van szó, van kellemesebb módja is a kiélésének, mint az én felbaszásom. Ha annyira szeretné, nagyon szívesen elverem én minden este, csak kérje… Várjunk, mikre gondolok én?!
Nagyon mély levegőt kell vennem mielőtt válaszolok az elhangzottakra, közben le is eresztem a kezemet, hogy még véletlenül se jusson eszembe átmászni a konyhapulton és lekeverni egyet a testvéremnek. Abban igazat adok neki, hogy túl sokat várok el. De abban nem, hogy szolgát akarok csinálni belőle, mert ez nem igaz, ha nem hisztizne annyit esküszöm meg se szólalnék, nem basznám le folyton. De akárhányszor ő kinyitja a száját, mindig csak azt képes mondani, hogy éppen mi nem tetszik neki, meg hogy én mekkora szardarab vagyok. Nem is emlékszem, hogy hallottam-e tőle a “köszönöm” szót a temetés óta?! Pedig lenne mit megköszönnie. Például azt, hogy nem hagytam őt egyedül abban a hatalmas házban, “oldja meg ő a kis életét” címen. Lehet, hogy összevesztünk és verekedtünk is egy sort, de mellette voltam végig. A lakásomban lakhat. A kajámat eheti. Kényelmes ágyban aludhat. Nem kell megismernie az éhezés vagy a szegénység fogalmát. Ennek a kis rohadéknak semmi se jó… – Sosem kértem, hogy legyél a szolgám – közlöm vele egy sokkal nyugodtabb hangszínt megütve, s egyelőre mást nem is fűzök hozzá. Gondoljon amit akar… Hálátlan pöcsköszörű.
– Ne is haragudj Desi, de mégis mit vársz tőlem?! Hogy majd varázsütésre tökéletes gyámod leszek úgy, hogy alig ismerjük egymást? – Hihetetlen. Komolyan kezdem azt hinni, hogy én tudok valamit rosszul… – Te tényleg ennyire hülye vagy, vagy csak a kurva nagy egód miatt nem látod át a helyzetet?
Szerencsére azt legalább belátja, hogy nem fogunk egyről a kettőre jutni, ha még egy ilyen kényes helyzetben is csak ellenkezik velem; hiszen most rajtam múlik, hogy a sérülései elmúlnak-e vagy sem. De legalább erről nem kell sokáig győzködnöm és sikeresen a kanapára tudom őt száműzni. S legnagyobb meglepetésemre végül azt is elismeri, hogy önzőn viselkedik velem szemben. Nem most, inkább általánosságban. – Mindegy, nem téged hibáztatlak… – sóhajtok fel. – Inkább a szüleinket. Miattuk lettél ilyen – teszem hozzá. Nem volt ő mindig ennyire hisztis vagy önző… Vagy talán mindig is az volt, csak gyerekként még aranyosan csinálta.
Sokkal jobban tetszik ez a beszélgetés, mint az eddigi vitáink. Igaz, a téma elég mély és sötét, de legalább normális hangnemben tudjuk kibeszélni. S ahogy most találkozik a tekintetünk, mintha tényleg tudná, hogy nem volt más lehetőségem… – Ó, igen… – nevetek fel halkan. – Na az morbid lenne. Bár praktikus is egyben, mert akkor a saját huszonnégy órás vértasakod lennél. – Próbálom elviccelni a gondolatot, hátha ez kicsit oldja a feszültséget. Pedig az igazság az, hogy a jelen helyzetben jobban örülnék, ha a saját véremet kívánnám, mert Desié teljesen megőrjít… És nehezen tudok ellenállni neki. S a legrosszabb, hogy ez fordítva is igaz.
Még magamat is sikerül meglepnem azzal, hogy ténylegesen kimondom a “köszönöm” szót, elvégre én nagyon ritkán használom, s még ritkábban is gondolom komolyan. A következő alkalomra is valószínűleg csak évtizedek múlva fog sor kerülni. Ellenben öcsém gyógyítására perceken belül rá is térek, türelmesen haladok egyik sérülésről a másikra, közben ha kell, mondom, hogy merre mozduljon, melyik testrészét hogyan tartsa, hogy minél könnyebben hozzáférjek. Furcsán hat az együttműködése, de örülök neki. Viszont a neheze még hátravan… Egy halk sóhajjal a dohányzóasztal felé nyúlok, ahol legutóbb hagytam a kencémet, mikor szükség volt rá.
– Figyelmeztetlek, nem fog tetszeni amit mondani fogok… – húzom a számat, s már előre felkészítem magam a lehetséges hisztire. Közben testvérem felé nyújtom az ezüstös színű tégelyt. – De ezt kellene a hátsódon használnod. Közvetlenül a fájó részre kell kenni.
A tegnapi után nagyon nem jó ötlet őszintén beszélnem neki az érzéseimről és a tetteim okáról, mert érzem, hogy bármikor ismét elpattanhat valami fivérem fejében, mégis leereszti a kezét és az helyett, hogy megütne újra, mintha elgondolkodna azon, amit mondok. Nem akarja, hogy a szolgája legyek, mégis nekem úgy tűnt, hogy erre megy ki a játék, de nyugtázom, szavak nélkül, amit mond, majd a továbbiakra halkan sóhajtok. Ez most jogos. Ő se készült arra, hogy majd valaki gyámjává kell válnia, a szüleink halála túl hirtelen történt. - Mondjuk azt, hogy próbálj meg megismerni és nem folyamatosan követelőzni és… parancsolgatni. - mert ha elutasítom, azt szankcionálja. De hogy hülye lennék? Erre csak szúrósan nézek rá, de a célzása elér hozzám. Ha olyat teszek vagy mondok ismét, amit nem kéne…
Inkább hallgatok, majd némi idő múlva bocsánatot kérek Tőle. Mert ez kijár a múltbéli tetteim miatt, mert én se voltam éppen jó testvére, tudom jól. Nem csoda, hogy nem kedvel, hogy semmibe vesz. Szükségem van viszont a segítségére, még akkor is, ha nem akarok a kanapéra menni, mégis át tud irányítani oda, majd lassan szemeibe nézek. Nem engem hibáztat? - Én úgy érzem, hogy engem is hibáztatsz. - kár titkolnia. A szüleink bár nagy befolyással bírtak felettem, mégis én saját magam vagyok, nem lehet mindent rájuk fogni, vállalom ezt, ahogy azt is, hogy nem csak Bastien vágyik az én véremre, hanem én is az övére. Túlságosan is… Most is inkább arra éhezem, nem a carbonarara, de elnyomom ezt magamban, mert ezt kell tennem. - Nem akarnék a saját vértasakom lenni. - megrázom a fejem. Nem, még a gondolat is elborzaszt, hogy mindig magamból kelljen táplálkoznom. Akkor már inkább Ő belőle, bár… erre se szabadna gondolnom.
Meglep, amikor a köszönöm elhangzik, ahogy az is, hogy egészen figyelmesen gyógyítja meg a sérüléseimet. A sérüléseket, amelyeket Ő okozott. Mozdulok is, amerre mondja, majd amikor végez és már csak egy marad, felé pillantok. Tudom, hogy mit fog mondani, készültem erre, a tégely a kezében pedig egyértelműen az, amit eddig sejtettem, és amit… nem hallok szívesen, de süket nem lehetek rá. Talán valóban nincs más módja egy belső sérülés meggyógyításának, ha nem vagyunk medimágusok, így lassan a tubusra nézek, miközben feltérdelek. Elveszem, majd hezitálok kicsit. Elvonulhatnék, de… nagyon fura lenne felnyúlni magamnak és hosszadalmas is, na meg nem kevésbé fájdalmas. Főleg, ha nem megy elég mélyre a kezem. Kicsit megrágom az alsó ajkam, majd leteszem magam mellé a tubust és mivel zavarban vagyok, félrenézek némileg. - Segítenél? - nem is mondok többet, nem magyarázkodnom, talán most nincs rá szükség. Nagyon nem fűlik ehhez a fogam, némileg zavarban is vagyok, miközben a nadrágom széléhez nyúlok és azzal együtt a boxeremet is megfogom, majd… majd lassan lejjebb tolom. Tegnap már úgyis mindent látott, szükségtelen szégyenlősködnöm, mégis megalázónak érzem ezt az egészet. Végül térdemig lecsúsztatom a ruhadarabokat és csak kezeimmel támaszkodom meg magam előtt a kanapén. Maradok térdelve, de jobban nem akarok pucsítani, férfiasságom pedig talán combjaim és alkarjaim miatt nem látszódik vagy csak alig. Csak csinálja gyorsan, legyünk túl rajta.
– Jó, tegyük fel hogy megpróbálom. Visszafele is működni fog, vagy továbbra is hisztis picsaként fogsz viselkedni? – Mert ha igen, akkor nincs értelme próbálkoznom. Akkor maradok bunkó, ő meg maradhat egy nyivákolós kisliba. Nekem édesmindegy. Csak az számít, hogy megértse az itteni rendszert; hogy ha baszakodik velem, akkor büntetést kap, ha normálisan viselkedik, jó élete lesz, ha valamit kivételesen jól csinál, megjutalmazom. Ilyen egyszerű. Ezt még egy kutya is megérti, úgyhogy egy embernek - dhampyrnak - pláne értenie kellene.
Viszont hogy őt hibáztatom? Eh… – Nem. Téged nem hibáztatlak, csak haragszom rád – válaszolom, s a számat húzom közben. Igazából tényleg a család tehet róla, s csakis ők, mert ilyen elkényeztetett, nagyszájú idiótát csináltak az öcsémből. Ameddig nem választottak le minket egymásról, teljesen jól elvoltunk. Desi cuki gyerek volt. Szeretett követelőzni meg makacskodni, de akkor még úgy adta elő, hogy képes legyek megbocsátani neki. Aztán eljött a pillanat, amikor végre kibújtam a szekrényből és felvállaltam azt aki vagyok, addigra pedig már annyira kimosták az agyát, hogy ő is épp olyan undorral fordult el tőlem, mint anyánk meg az ostoba férje.
– Csak vicc volt – forgatom a szemeimet. – Tudom, hogy nem jó a humorérzékem, de azért ennyire nem lehet szar a helyzet… – teszem hozzá motyogva, s inkább el is döntöm, hogy annyiban hagyom a viccelődést. Nem nekem való. Talán Vivinek igaza van és tényleg túlságosan boomer vagyok, ezért nem értek szót a fiatalabb generációval. Szerencsére Desivel nem csak szavakon keresztül tudok kommunikálni, elvégre a vére… Az mindennél többet elárul.
Ám ennek most nincs itt az ideje, s ahogy elnézem a közeljövőben sem fog sor kerülni rá. Desinek túl sok gátlása van, nem képes átadni magát az érzésnek, nem tudja elengedni a szüleink agymosását, amivel önmagában nem lenne baj, de engem is felültetett erre a hullámvasútra, s minden kétség-teli pillanatával kínoz. Hol kíván, hol nem kíván. Ki érti ezt?
A gyógyítása szerencsére nyugalomban zajlik, nem jön tőle semmiféle ellenvetés vagy hisztéria, sőt, kimondottan együttműködő. El is határozom, hogy ha a végsőkig így csinálja, kapni fog tőlem valami szépet. Még nem tudom mit, de… Majd körbenézek. Csak essünk túl a nehezén - mert arra számítok, hogy ez fog a legtöbb gondot okozni, ám amint közlöm vele a helyzetet, ő mintha elgondolkodna rajta, hogy hogyan is kellene csinálnia. Pedig arra számítanék, hogy majd hozzám vágja a tégelyt és közli - ismét -, hogy szar testvér vagyok és mindent én basztam el. Aztán jön a hab a tortán, vagyis inkább a cseresznye a hab tetején… Megkér, hogy segítsek.
– Pardon? – nagyokat pillázok rá, s figyelem, ahogy önként (!!) elkezdi letolni a nadrágját. El se akarom hinni, hogy ezt most tényleg szó nélkül megteszi. Mindazok után, amiket a fejemhez vágott a kis “incidensünk” miatt… Most mégis azt várja, hogy segítsek neki? Érdekes… – Jól van… – lassan fújom ki a levegőt, miközben felveszek valami kényelmes pozíciót, s a tégelyből a középső ujjamra veszek egy kis krémet. – Figyelj, ez most kellemetlen lesz, de amint a krém a fájó ponthoz ér, hatni fog, úgyhogy csak néhány pillanatot kell kibírnod – magyarázom, közben ujjamat a bejáratához helyezem. – Ó, még valami… Szólj, hogy hova kenjem. Te érzed, úgyhogy irányíts. Menni fog?
S ha megkaptam a választ, már be is csusszan az ujjam. Ezúttal nem szórakozok, nem keresgélem azt a bizonyos pontot, hogy csesztessem vele, nincs ebben semmi szexuális, csak... Próbálom a lehető legnyugodtabban lekezelni az öcsém sajgó hátsó felét.
Muszáj lenne kompromisszumra jutnunk, úgy gondolom, hogy mindkettőnk számára előnyös lenne, ezért is kérem arra, hogy ismerjen meg, próbálja meg, adjon nekem időt. A kérdése pedig bár ismét nem túl kedvesen hangzik el, kezdem felfogni, hogy ez nem ellenem szól feltétlenül, hanem egyszerűen csak ilyen Bastien stílusa. - Visszafelé is működni fog. - ígéretnek is veheti, miközben a szemeibe nézek és tényleg bízom benne, hogy ez az alku változtat majd a kettőnk viszonyán.
Tényleg nem hibáztat a múlt miatt? Pedig minden oka megvan rá, de a haragra is, mégis, ha már beszélgetünk, akkor térjen ki a részletekre is. - Elmondod pontosan, hogy miért haragszom? - mondjon el mindent, hogy javítani tudjunk rajta. Remélem, hogy képesek leszünk rá, mert bármennyire haragszom én is rá a tettei miatt - főleg a szüleink és a megerőszakolásom miatt -, nekem már csak Ő maradt, nincs másom rajta kívül. Szeretném, hogyha ismét jól kijönnénk egymással, akárcsak régen. Még akkor is, ha egymás vére túl csábító is. Végtére is, olyan nagy baj ez? Akkora hiba lenne? Ha nem vagyunk egymás közelében, akkor eléggé nehéz, mintha megvonás lenne, de idén végzek a Roxfortban, már csak pár hét van vissza, utána… A kollégium csábítóbb, de ha meg tudjuk beszélni Bastiennel a dolgokat, akkor talán nem kell erre a döntésre jutnom, csak túl kell tennem magam azon, ami történt. Arra nem gondoltam volna, hogy képes lesz. Felkavart és összezavart egyszerre.
- Ebben ezek szerint hasonlítunk, nekem se jó. - ismerem be egy kisebb mosollyal az arcomon, majd rövid időn belül átsétálunk a kanapéhoz, oda… oda, ahol tegnap oly sok minden történt. Engedem Bastiennek, hogy segítsen, úgy mozdulok, ahogy kéri, majd amikor az a bizonyos krém kerül elő, némi hezitálás és gondolkodási idő után meghozom a döntést és megkérem arra, hogy segítsen. De a meglepettsége egy picit elbizonytalanít.
- Nem muszáj, mármint… - zavarban vagyok és kellemetlen is ez a helyzet a számomra, szinte az arcomra van írva, de amikor végül rábólint, hogy segít, akkor felé sandítok, majd óvatosan tolom le az alsóimat. Túl akarok lenni ezen, de nehéz figyelnem a szavaira, miközben megérzem az ujját is ott, ahol… ahol tegnap is éreztem. És nem csak az újat. Nagyot nyelek, majd bólogatok. - Csak legyünk túl rajta. - mint tegnap. Akkor is ezt akartam, mégis elhúzta, hosszan és fájdalmasan, az emlékek pedig ismét eszembe jutnak, főleg, amikor ujja elkezd behatolni. Felszisszenek, lehajtom a fejem, de nem moccanok. - Mindenhol fáj… - motyogom halkan, de próbálok koncentrálni. - Egy kicsit beljebb és… igen arra… - ahogy ismét bennem van az ujja, ez az egész helyzet, annyira kellemetlen és szinte ég az arcom is tőle. De miatta kellett ennek is most történnie, de önmagamnak nem ment volna. Nem tudtam volna rendesen. - Még kivül fáj… - a bejáratnál is, de bent mintha csökkenne a fájdalom, ahogy a krém azonnal elkezdi kifejteni a hatását. Amikor viszont Bastien végez, azonnal húzom is fel a nadrágom, majd ülök inkább a hátsómra. Ami tegnap történt…
- Tegnap… a vérem miatt… akartál velem lenni vagy bűntetésnek szántad a magad módján? - kívánt engem vagy csak azt akarta, hogy szenvedjek? Nem kellene erről beszélnünk, mégis tudni akarom. Hallanom kell, így lopva azért felé nézek újra. Válaszoljon nekem, tegye meg…
– Jó. Akkor adhatunk neki egy esélyt – egy bólintással nyugtázom, s csak remélni merem, hogy Desi tartani is fogja magát ehhez. Mert ha nem, akkor Köcsög Bastien visszatér és jó alaposan el fogja seggelni. Ha viszont jó fiú lesz, hmm, ki tudja? Talán még valami kellemes is kisülhet ebből. Habár minden kellemesebbnek tűnik a jelenlegi helyzetnél, szóval…
S hogy miért haragszom rá? Azt hittem, egyértelmű. Hát ezek szerint nem, de sebaj, van időnk, s talán most az egyszer lehetek vele teljes mértékben őszinte. Talán most jót fog tenni a kettőnk kapcsolatának egy kis nyitottság. – Elfordultál tőlem, rémlik? – sóhajtok fel. – Régen minden más volt. Elválaszthatatlanok voltunk, mint két kis tojás, hiába a korkülönbség. Te meg én… Azt hittem, a miénknél nincs is ideálisabb testvéri kapcsolat. Te voltál a biztos pontom, neked hála mindig szeretve éreztem magam. Legalább egy kicsit. – S ahogy erre gondolok, félrepillantok, mintha csak a múltba tekintenék vissza. – Aztán jött az a kis balhé a vérivással és onnantól kezdve eltávolodtál tőlem. A francba is, szinte olyan volt, mintha onnantól kezdve nem is ismertelek volna. Azt mondod, a testvéred vagyok, de nem úgy viselkedsz. A szüleinktől értem a kiközösítést, hiszen sose szerettek, de tőled… Karó a szívbe, Desi. – Fejemet csóválva ismét rápillantok. Szemeit fürkészve csak azt látom magam előtt, ahogy mostanában szokott rám nézni. Azt a hidegséget. Az elidegenedést. A lekezelést. Nekem ez nem kell. A régi Desit akarom.
– De ha ez kell ahhoz, hogy mosolyogj végre, akkor a kedvedért előveszem a legszarabb vicceimet – s ezt kijelentve én is produkálok egy halvány mosolyt. Érzem, ösztönszerűen bizsereg bennem, hogy boldoggá akarom tenni őt. De úgy nem megy, ha ennyire rossz a viszonyunk. A család agymosását viszont nehéz lesz helyrehozni a fejében…
Most viszont elég, ha a sérülései helyrehozására koncentrálok, hiszen abból jó sok van, ráadásul így hülye lennék visszaengedni a Roxfortba… Szerencsére jól össze tudunk dolgozni s így hamar le is tudjuk a művelet könnyebbik részét - már csak a legnehezebb van hátra. Először meglep, hogy a segítségemet kéri ebben, hiszen kényes területről van szó, ráadásul emlékeim szerint korábban még kielégítés céljából se akarta, hogy oda nyúlkáljak… Bezzeg most. Most ő kér meg rá. – Mármint muszáj, mert magadnak nem tudod – fejezem be helyette a mondatot, de hangsúlyomban nyoma sincs előítéletnek vagy szemétkedésnek. Csak legyünk túl rajta, ezzel egyetértek én is, hiszen nekem is épp annyira furcsa és kellemetlen ez a szituáció mint neki. Ha nem lenne ilyen törékeny a hangulata jelenleg, még piszkálnám is vele, de így csak csendben csinálom a dolgom, követem az utasításait és a lehető legóvatosabban bekenek minden olyan pontot, amire azt mondja, fáj neki. Meg ugye… Ahova elér az ujjam. – Direkt hagytam utoljára – válaszolom a külső részt illetően, s végül azt is lekezelem a krémmel, majd ameddig ő felöltözik, én feltápászkodok és átvonulok a konyhába kezet mosni. Az egyik mosogatót kimondottan erre tartom fent, oda nem teszek edényeket, sőt, még a hozzávalókat sem ebben öblítem le. Rossz érzés, de épp csak nem forró a víz, amit használok, aztán amint megszárítgattam, még fertőtlenítőt is teszek rá.
A kérdést hallva a vállam fölött hátrapillantok testvéremre. – Is-is – válaszolom, s végre felé fordulok, de épp csak addig, amíg a tésztát le nem veszem a tűzről. – A véred miatt, igen, és eleinte tényleg nem akartam büntetést csinálni belőle. Aztán túlságosan felhúztál, és rájöttem, hogy ez számodra büntetés lesz, úgyhogy… Nos, a többit már tudod. – Magyarázat közben a leszűrt tészta gőze miatt teljesen behomályosodik a szemüvegem, úgyhogy megint Desi irányába fordulok, közben leveszem azt az átkot és a pult legtávolabbi szegletébe száműzöm. Annyira hozzászoktam már, hogy mindig rajtam van, hogy most UV szűrés hiányában kicsit szúrja a szememet a fény, de ezt igyekszem elrejteni. – Desi, tudom, hogy ez most a történtek után rettentő nagy kamunak fog hangzani, de… Nem szívesen bántalak. Nem is akarnálak bántani, hidd el nem okoz nekem örömöt, hogy ezt teszem veled. Valami nincs rendben a fejemben, tudom én is. Rohadt nehéz… Nem kell megértened vagy elfogadnod, nem kérnék ilyesmit tőled, csak arra kérlek, hogy legyél türelmes velem…
Örülök, hogy erre a megállapodásra jutottunk, hogy adunk egy esélyt egymásnak. Erre szükség van ahhoz, hogy a kapcsolatunkat rendezzük. Testvérek vagyunk, Ő pedig a gyámságomat is magára vállalta. Fontos, hogy működjön, szerintem mindkettőnk számára.
Több sejtésem van azzal kapcsolatban, hogy miért haragszik rám, mégis, szeretném, ha elmondaná, ha a szemembe mondaná és ezt is megbeszélnénk egymással. Most már mindketten felnőttek vagyunk, bízom benne, hogy képesek leszünk normálisan is kommunikálni egymással. Amikor viszont beszélni kezd, nem szakítom félbe, csak türelmesen végighallgatom, mégis rossz érzés önt el, miközben én magam is lesütöm a szemeimet. Mert... igaza van. Elfordultam Tőle, pedig annyira szerettem! Ő volt számomra a legfontosabb, mégis... - Őszintén sajnálom, hogy ekkora fasz voltam Bastien, és... megérdemlem, hogy gyűlölj. - nézek végül fel rá, hogy lássa, komolyan bánom az akkori tettemet. Ezek tudatában már egyáltalán nem furcsa az, amit tegnap művelt velem, ahogy az se, ahogy viselkedik. - De mindig szerettelek, mégha ezt... furán vagy... sehogy se mutattam ki. A testvérem vagy és fontos vagy! - haragudjak most bármennyire rá. Nem kenem az egészet a szüleinkre, tisztáztuk, hogy Ők befolyásoltak, de én is hagytam. Vagy talán még túl fiatal voltam. - Bár a múlton már nem tudok változtatni, a jelenben igyekezni fogok, ha... kapok Tőled még egy esélyt, hogy az öcséd legyek. - mert szeretnék az lenni és ezt most a legőszintébben mondom neki. Nem csak neki hiányzik az, ami volt, hanem nekem is. Hiányzik a fivérem szeretete. Azt mondta, hogy szeret, abban a fájdalmas pillanatban azt mondta, én pedig... akkor nem hittem el, de most már tudom, hogy igaz volt.
A viccekkel kapcsolatban viszont hasonlóak vagyunk, nem csak Ő, de én se értem őket. Most már képes vagyok némileg mosolyogni is, így ismét így teszek a megjegyzésére. - Inkább egyelőre tartsd meg őket, ha nem bánod. - és ezután térünk át a kanapéra és a gyógyításra, majd kerül elő a krém is, amely nos... tudom, hogy kellemetlen lesz és magamnak nem is tudom, hogy menne-e.
- Igen. - ismerem be, és mivel segít, ezért leveszem a felesleges ruhadarabokat is és próbálok nem szégyenlősnek tűnni és elhessegetni a negatív gondolatokat, így engedem, hogy felcsúsztassa ujját a fenekembe, ami fáj és feszít is, mégis a krém lassan hatni kezd, így a fájdalom csökken, és egészen hamar túl leszek rajta. Értékelem, hogy Bastien se tesz mást, hanem valóban segít. Talán kellett ez a mostani beszélgetés kettőnk között, de akad még egy kérdésem, amire tudni szeretném a választ.
Figyelem, ahogy a konyhába sétál, így felé fordulok, majd végül némi idő után követni kezdem és most már normálisan elhelyezkedem azon a széken, amelynek korábban csak nekidőlni voltam képes. Nem siettetem, türelmesen kivárom a válaszát, mert ez most nagyon is fontos lesz. Az "is-is" már elég őszintének hangzik, így kivárok ismét, az előbb is jobb volt, hogy nem szóltam közbe. - És bár bűntetés volt, te mégis élvezted... - mert élvezte, ebben biztos vagyok. Hát olyan kemény volt! És direkt gyötört. De ahogy folytatja, meg is magyarázza a tettét, így aprót nyelek, miközben felpillantok rá. Rég láttam már szemüveg nélkül. Jól áll neki, de így is ugyanúgy jól néz ki, mint az én esetemben. Családi vonás lehet.
- Ha te is tudod, akkor nem kellene szakemberhez fordulnod? Mert amit tettél, az... - az sok volt, durva. De tudja jól, miként éltem át, elégszer kimondtam, nincs értelme ismételnem magam, így végül biccentek. - Rendben van, igyekszem jobb testvér lenni és kevésbé felhúzni. - talán újrakezdhetjük... Bár el nem tudom felejteni a történteket, de talán nem is baj. Ha megkapom egyébként a carbonaram, akkor megköszönöm és nekilátok, de most nem viselkedek hisztisen, se negatívan.
- Nagyon finom lett! - még meg is dicsérem az ételt. Vajon képesek leszünk rendezni a kapcsolatunkat? És tényleg megbocsáthatom azt, amit művelt velem? Nincs más választásom, Ő a fivérem... Most már tudom, hogy miként álljak hozzá. Azt hiszem, hogy tudom.
Kissé hihetetlennek tűnik számomra, hogy ezt a beszélgetést tényleg lefolytatjuk most; hogy végre őszintén elmondhatom neki, mi bánt, mi tette tönkre a kettőnk kötelékét, s ahogy a szavak sorra követik egymást, egyre könnyebbnek érzem a vállamra nehezedő teher súlyát. Mintha már kevésbé fájna. Mintha már kevésbé zavarna. S az, hogy testvérem beismeri a hibáját és bocsánatot kér… Annak hatására már a mellkasom is kezd kissé megmelegedni. Csak remélni merem, hogy őszintén így gondolja és nem csak azért csinálja, hogy elkerülje a konfliktust. – Nem gyűlöllek. Sosem tudnálak gyűlölni téged – válaszolom, s még mintha a hangom is lágyabban csengene. Csak ennyit akartam… Hogy kibéküljünk és beismerje a hibáját.
– Tényleg? Fontos vagyok? – kérdezek vissza, s most hallatszik az őszinte csodálkozás, hiszen eddig nem úgy tűnt, mintha annyira fontos lettem volna. Persze aztán ki tudja… Lehet, hogy mélyen legbelül tényleg fontos voltam számára mindvégig, csak a család tett róla, hogy ne tudatosan érezzen így. Megmérgezték őt. Tönkretették a kettőnk kapcsolatát. És ezért örökre gyűlölni fogom őket.
Viszont most mintha szép lassan minden helyrerázódna, s Desi kér tőlem még egy esélyt, hogy a testvérem lehessen… Az én kisöcsém. Ha nem lenne tele a fejem büszkeséggel, most biztosan megölelném. De ehelyett csak egy mosolyra futja. Az viszont nagyon is őszinte. – Az jó lenne… Megkapod az esélyt. – El se hiszem. Csak az nem világos, hogy miért kellett ennyit bántanom ahhoz, hogy ide juthassunk végre. Miért ilyen nehéz és kegyetlen az élet?
Már csak egy nevetéssel felelek a szavaira, természetesen én is jobbnak látom, ha a szar vicceim megmaradnak a szőnyeg alatt; mert tényleg nagyon rosszak és csak agysejteket gyilkolnának, de jókedvet nem valószínű, hogy teremtenének. Különben is, jobb dolgunk is van… Például rendbehozni Desit. Beismerem, csúnyán helyben hagytam, testét sok kék és zöld folt borítja, de mindezek szép lassan eltűnnek, ahogy a megfelelő bűbájjal begyógyítom őket. Az utolsó részt viszont kénytelen vagyok krémmel kezelni, mert ennek a sérülésnek a begyógyításához már szakemberi tudásra lenne szükség.
Ezúttal mindenféle hátsószándék nélkül cselekszem, a lehető leggyorsabb és legkevésbé fájdalmas mozdulatokkal bekenem a fájó részeket anélkül, hogy szórakozni kezdenék öcsémmel vagy kihasználnám a helyzetet. Úgy hiszem, ha most elbasznám, azzal egy jó időre megint elveszíteném a bizalmát, ilyesmit pedig nem engedhetek meg magamnak. Jelenleg nem. A jóindulatomnak hála pedig gyorsan be is fejezzük a műveletet.
Kézmosás közben pedig meg is válaszolom a kérdést, mi a levegőbe reppent, szavaim őszinték és lényegre törők, nem kertelek, nem hazudok összevissza. Felesleges lenne, hiszen esetünkben az igazság több és jobb eredményt hoz, mint egy jól összeeszkábált hazugság. Tudom, hogy Desi értékelni fogja. – Igen – ismerem be. Egyelőre nem játszanám el a “szadista vagyok” kártyámat, de ennyiből is sejtheti már, hogy vannak rá hajlamaim. És ez épp elég ahhoz, hogy jobban meg akarja majd válogatni a szavait, ha a jövőben konfliktusba keverednénk.
– Nem volt helyes, értem – fejezem be a mondatát, s közben összecsípem az orrnyergemet. Zavar az UV, s most az egyszer bánom, hogy nem kontakt lencsét használok. De épp csak egy pillanatig tart, s máris fordulok, hogy összepakoljam a carbonarat egy szép, tiszta tányérra. Ebből is van fekete meg smaragdzöld a polcokon, öcsémnek az utóbbi színt választom a tálaláshoz. – El kellene járnom, tisztában vagyok vele, csak tudod nem sok szakember fogad dhampyr pácienst. A mi esetünk kicsit bonyolultabb az átlag varázslókénál. Kulturális különbségek, elvi különbségek… – szemeimet forgatom, s az utolsó lépéseket követően kiszedem a kész carbonarat a tányérra. Épp akkor csúsztatom Desi elé, amikor a következő szavai elhangzanak. – Azt nagyra értékelném. Biztos észrevetted már, de egy kicsit érzékenyebb vagyok a hangsúlyra, mint mások – fűzöm hozzá, s mielőtt még hozzálátna, ízlésesen megszórom egy kis parmezánnal valamint egy csipetnyi frissen őrölt borssal az ételt. Na ha ez nem lesz jó neki, biztos kivágom a nyelvét… – Bon appétit! – küldök felé egy újabb apró mosolyt, aztán várok, hogy hangot adjon a véleményének.
– Örülök. Ha kérsz még, majd szólj – biccentek neki, s ameddig ő el van foglalva az evéssel, én rendet teszek magam után a konyhában. Ha minden csillog-villog, s a vendég mosolyog, a szakács is boldog. De vajon tényleg ez lesz a titok nyitja? Ha a testvérem jól érzi magát a bőrében, én is jobban leszek?
Őszinték a szavaim, jól tudom, hogy mit tettem és most már látom a tetteim következményeit is. Annak idején nem láttam, fel se fogtam, hogy mi történhet, de most... most szeretném, ha tudná, hogy jelenlegi fejemmel sajnálom, hogy olyan voltam, amilyen. Nem tudna gyűlölni? Soha? Kétlem, de csak elmosolyodom, mert jól esik, amit mond, mégse vagyok biztos benne, hogy nem lenne kivétel. De azt az alkalmat remélem, hogy sosem éljük majd meg, mert testvérek vagyunk és fontos nekem. Miért lepődik meg ezen ennyire? - Persze, hogy az vagy! - hát nem tudja? Nem érzi egy picit se? Tényleg minden szétcsúszott körülöttem és nem csak Bastien kommunikációjával vannak gondok, hanem az enyémekkel is, de most talán... most talán minden szó őszinte. - Már csak te maradtál a családomból. - és ez miatt is ragaszkodom hozzá ennyire, hiába követte el azt, amit. Azt még fel kell dolgoznom, még nem tudtam továbblépni rajta, de talán képes leszek rá. Vagy nem? Mégis csak megerőszakolt... Nem tudom, most jelenleg még kusza a fejem. - Köszönöm! - biccentek finoman végül az új esélyre.
Hagyom, hogy Bastien segítsen rajtam, hogy begyógyítsa azokat a sérüléseket, amelyeket okozott és bár a belső kenésnek nem örülök, de szerencsére hamar túlesünk rajta. Mégis, lenne még valami, amiről beszélnünk kell, mert a bocsánatot mindkettőnknek ki kell érdemelnie a másiktól és ha már ilyen nyíltak vagyunk, akkor feleljen őszintén. - Nem volt az. - sóhajtok halkan. Ha tudja, hogy baj van vele, miért nem fordul szakorvoshoz? Egy pszichomágus biztosan képes lenne segíteni neki. Szüksége lenne rá. - Igaz, de kereshetnénk, hátha segítene. Én melletted leszek végig. - lesz kire támaszkodnia, csak ne hagyja ennyiben, mert ez ronthat a kettőnk kapcsolatán.
A carbonarat megköszönöm időközben, amikor elém kerül, majd egy újabb fogadalom hangzik el tőlem. Igyekszem majd nem felhúzni, nem okot adni arra, hogy... elkattanjon benne valami. - Észre. - nehéz lett volna nem észrevennem. Lassan enni kezdek, ha már ilyen ízlésesen elkészítette nekem a fivérem a vacsorám, majd meg is jegyzem, hogy ízletes. Hirtelen érzem, hogy éhes vagyok, és talán most mégis csak elegendő lesz ez az étel. Jobb lenne, hogyha egy ideig nem innánk egymásból. - Egy kicsit még elfogadok. - szólalok meg némi idő múlva, miközben jóízűen lapátolok mindent, majd a vacsora után megpróbálok némileg átlagosabb témákról beszélgetni a fivéremmel. De már nincs sok időnk együtt, lassan mennem kell, így ha elvisz Roxmortsba, akkor még néhány hétig távol leszek. De utána jövök haza, aztán majd kitaláljuk együtt a továbbiakat. Egy egészen biztos, szeptembertől megyek az Akadémiára.
//Aww hát köszönöm ezt a játékot is, imádtam ugyanúgy, mint az előzőt! //
Az elmúlt években egyre kevésbé éreztem a létezésem fontosságát, azaz a család felől - nem is, inkább Desi irányából - nem kaptam erre utaló visszajelzést. Ha legalább azt hazudták volna, hogy fontos vagyok… Most talán nem lennék az, aki. De még ennyi energiát se fektettek bele a kapcsolatunkba, s ennek meg is lett az eredménye; többek között az, hogy most egyszerűen nehezemre esik elhinni, hogy Desi számára jelentek bármit is. – Hmm… – A számat húzom, de egyelőre nem mondok semmit. Azért attól még messze vagyunk, hogy ezt el is higgyem neki, hiába szeretném olyan nagyon.
Ám az igaz, hogy most már csak én maradtam neki - hiszen gondoskodtam róla, hogy így legyen -, s emiatt pláne fontos, hogy összetartsunk. A kapcsolatunknak helyre kell jönnie, ezt ő is tudja. El kell engednünk a múlt fájó emlékeit, minden sebet tisztára kell nyalni, bekötni és elfelejteni. – Én viszont maradni fogok, ne félj. Nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen – megejtek felé egy halvány mosolyt. A köszönetére viszont már csak biccentek egyet. Nincs szükség felesleges szavakra, vagy bármi ilyesmire, tudja ő is, s most már én is, hogy talán ez működhet, ha egy kicsit máshogy állunk hozzá a helyzethez.
– Tudom – sóhajtok fel. Semmilyen szempontból nem volt helyes amit tettem, ezt értem, habár személyes meglátásom szerint jól kiérdemelt büntetés volt. Egy lecke, amit kedves öcsémnek meg kellett tanulnia. De ezt nem most fogom vele közölni, így is örülhetek, hogy nem kell hallgatnom, hogy mekkora szemét vagyok. Ami pedig a szakember segítségét illeti… Lehet, hogy most úgy tűnik, mint aki fontolóra veszi, de előbb vágnám el a saját torkomat, minthogy beüljek egy vadidegenhez és elmeséljem neki a fél életemet. Nem, ilyesmiről szó sincs. Hozzáteszem, szerintem nincsen velem semmi baj. Az a sötétség, amit már gyerekkorom óta érzek a lelkemben motoszkálni, nos… Ahhoz már hozzászoktam. Megtanultam szeretni, kezelni, alkalmazni amikor szükség van rá. Mostanra már az lenne a furcsa, ha nem lenne velem. – Jó, legyen. Átgondolom – bólintok. Persze ez kamu, de professzionális hazudozó vagyok, így a trükknek egyetlen buktató jelét se mutatom.
Helyette inkább örülnék, ha Desi az elé rakott ételre koncentrálna, ha már ennyi időt és energiát belefektettem, hogy tökéletesítsem neki. Ahh, de legalább értékeli, s amint megízleli el is hangzik tőle a várva várt dicséret. Jól esik a lelkemnek, még ha ezt nem is mutatom ki teljesen; azért a szakács szívemet simogatják a pozitív visszajelzések. – Ez a beszéd – válaszolom, s ismét megajándékozom egy mosoly-kezdeménnyel, ami tőlem már tényleg nagy szó. Majd vacsora után - a saját részemet majd később betermelem, ha már egyedül leszek - folytatjuk a kis beszélgetésünket, ezúttal csendesebb vizekre evezve. Kérdezem az iskoláról, az élményeiről, a tanárairól, az élete apróságairól. Jól esik… Mintha normális testvérek lennénk. Mintha nem szunnyadna bennünk a kielégítetlen vágy egymás vére iránt.
Mintha nem akarnék minden percben lecsapni a nyaki ütőerére…
//Én is köszönöm, már kíváncsian várom, mi fog kisülni a köviből //
//
