Nem nevezném magam a buli szívének, sőt..! Kimondottan nem vagyok egy szociális személyiség, s ha tehetem, elkerülök minden ehhez hasonló tevékenységet. Jobban szórakozom egy-egy régi kötet lapozgatásával, vagy Annamarie Vogel megfigyelésével, hiszen mindkettő egészen megnyugtató tevékenység s nem jár felesleges zajokkal vagy interakciókkal. Mégis, most egy megmagyarázhatatlan oknál fogva - téves, van rá egy elfogadható magyarázat - egy mugli szórakozóhelyen múlatom az időmet, néhány régi szaktársam körében, kik pár nappal ezelőtt teljesen indokolatlanul felkerestek, s elhívtak ide. Úgy gondolták, ideje volna tartanunk egy találkozót, s alkohol és hangos zene társaságában bámulnunk egymást a színes fényekben.
Ugyan nem sok kedvem van ehhez, a higanymozgású szaktársak táncjelenetét kétségkívül szórakoztatónak találom, s nem tagadom, néhány pohárnyi ital után már nekem is kedvem támad közéjük furakodni, de nem teszem. Így is rengeteg kíváncsi tekintet szegeződik rám, s egyáltalán nem élvezem azt, hogy ennyien figyelnek; ha beállnék táncolni, annál is többen észrevennének, s akkor már nagy eséllyel valamelyikük meg is közelítene. Nincs az a mennyiségű alkohol, ami által nyitottabbá válnék az ilyesfajta ismerkedésre.
A zene ritmusa azonban elég kellemesen hat a hangulatomra ahhoz, hogy kikérjek még néhány kört, majd ismét a táncparkett felé vetem pillantásomat, s talán ez az a momentum, amikor megpillantok egy ismerős szőke hajkoronát a tömegben; s mintha csak filmkockákba zártak volna minket, a tömeg kissé szétoszlik szemeim előtt, s tisztán látszik előttem Annamarie Vogel tökéletes alakja. Érzek némi melegséget az arcomban s a mellkasomban, s azt se veszem észre, hogy oldalra kitartott kezembe a pultos belenyomja a kikért italomat. S mivel nehezen tudom feldolgozni ezt a rendkívül megbabonázó látványt, egy darabig csak tartom ujjaim közt a hideg poharat, mely most “verejtékezve” nedvesíti bőrömet. A jégkockák olvadnak, tekintetem azonban egy pillanatra se veszem le Annáról.
Azonban nem kelek fel a pultnál foglalt székemről, s nem is indulok el felé, hogy derekát megragadva táncolhassak vele, nem, inkább csak figyelem a mozdulatait, melyek olyan puhák és olyan kifinomultak, akár egy jégtáncosé, holott egyszerű csípőmozgatásról van szó. De ahogy ő csinálja, az más. Az magával ragadja az egész szórakozóhely figyelmét.
Végül nagy nehezen kizökkentem magam a transzból, melybe ő zárt, s inkább iszom egy kortyot a gyümölcsös italból. Ekkor még nem tűnik fel, hogy valami nincsen rendben vele, s a mellőlem felkelő idegen sem tűnik gyanúsnak, hiába vet rám egy hosszas pillantást a távozása előtt.
S ha netán Anna észrevesz, úgy egy alig észrevehető mosollyal, ujjaimat táncoltatva intek neki; mélyen legbelül pedig abban reménykedek, hogy idejön hozzám, s végre beszélgethetünk egy jót - vagy ihatunk egy jót. Tudom, nem volna helyes a tanáraként alkoholfogyasztásra bátorítanom, de itt és most egy átlagos férfi vagyok, aki megpillantott a tömegben egy nagyon szimpatikus, gyönyörű lányt.
Egyikük int: csatlakozzak hozzájuk, rázzam magam s csináljak magamból egészen konkrétan idiótát, hogy ne legyenek egyedül az érzéssel. Csak fejemet csóválom, hiszen az alkoholizálás sokkal érdekesebb programnak tűnik, ráadásul erre a zenére nem biztos, hogy a szemnek izgató látványú mozgást tudnék nyújtani. Sokkalta jobban szeretem a lassúzást, a keringőt, avagy a pároknak feltalált bármely táncstílus valamelyikét, legyen szó akár valami latinosról vagy elegánsabbról. Mert ha ketten vagyunk, s szinkronban mozgunk egy fülnek sokkalta kellemesebb dal ütemére, az egészen más.
Így hát folytatom régi szaktársaim bámulását, s egészen jól elszórakozom az általuk nyújtott műsoron, ám pillantásomat egy idő után valami más kezdi vonzani, s az akarva akaratlanul leragad Annamarie Vogel szűk ruháján, hosszú szőke tincsein - melyeket most a szórakozóhely fényei színessé tesznek -, s tökéletes mozgásán, amely már-már túl szép, túl folyékony és túl elegáns ahhoz, hogy egy ilyen hely kultúrájába beleolvadjon. Kezemben az ital szép lassan melegedni kezd, a jégkockák eltűnnek, s talán ekkor történik meg a baj, mit most még észre sem veszek. Csak Annára koncentrálok, ki mintha szánt szándékkal nem fordulna most felém.
Elgondolkodom, talán csatlakoznom kellene hozzá, ám lábaim nem mozdulnak, mert gyorsan emlékeztetem magamat belső monológom korábbi szavaira: erre a zenére nem tudnék táncolni. S így, hogy érdeklődésem tárgya itt van, s épp csípőjét lengeti a dübörgő basszusra, talán jobb volna megmaradnom a hátsó felemen. Meg is teszem, s inkább felfrissítem torkomat a kellemes, gyümölcsös italommal. Mellettem néhány úriember ráncolja a homlokát, s a poharamat bámulják, közben ujjaik közt ronda, sötétbarna löttyöt szorongatnak, majd lehúzzák azt, s igyekeznek arcukat egyenesben tartani, mintha így akarnák bizonyítani, hogy nekik igenis tetszik az a borzalmas ízű folyadék, s őket ez teszi férfivá. Direkt szemeikbe bámulok, miközben újabb kortyot iszom a koktélból, miről ők bizonyára azt állítják, nem férfihoz méltó, majd egy elégedett mosollyal nézek inkább másfelé.
Tekintetemmel ismét Annát keresném, ám ő eltűnt a tömegben, már nem látom szépséges arcát, vagy túlságosan kirívó ruháját, nem, Merlin igazából semmi jelét nem látom annak, hogy még itt lenne, s el is gondolkodom néhány pillanat erejéig, hogy vajon tényleg itt volt? Avagy csak elmém játszik velem? Aztán az ismerős sziluett megjelenik szemem sarkában, szerencsére épp az előbbi férfibagázzsal ellentétes irányban, így felé fordítva fejemet meg is pillantom őt ismét; közelebbről még szebb, még ragyogóbb, s még látványosabb… Tarkóm bizseregni kezd, de igyekszem nem figyelni a mögöttem duruzsoló hímekre, kik most minden bizonnyal Annán legeltetik éhes szemeiket, ám amíg a kishölgy italának kikérésével van elfoglalva, egy apró, alig észrevehető sóhajjal hátranézek vállam fölött, s biccentek az úriemberek felé, kik ebben a pillanatban mintha szédülni kezdenének… Forog velük a világ, a szó szoros értelmében, látni lehet szemeikben, hogy összezavarodnak, majd fejüket nyomni kezdi valami, gyomruk felkavarodik, s már öklendeznek is. Próbálnak megkapaszkodni a pultban, s annak mentén elindulni valamerre, ám épp csak eljutnak a kijáratig, mielőtt emésztőrendszerük tartalma az elfogyasztott barna löttyel kezdve a földön kötne ki.
Mintha mi sem történt volna, ismét a szőke hölgyemény felé fordulok, egy parányi görbülettel a szám szélén, s végre valahára megszólítom, mintha épp csak most tűnt volna fel, hogy mindvégig itt volt. – Annamarie Vogel, micsoda véletlen! – mosolygok rá, s poharamat egyből koccintásra emelem. De mintha szívem hevesebben verdesne… Mintha kezdene meleg lenni idebent… Bizonyára az alkohol tehet róla.
Attól a pillanattól kezdve, hogy feltűnik az a kisebb férfitársaság a pultnál, némileg elkezdek odafigyelni rájuk; arra, ahogy furcsállóan figyelik a poharam tartalmát, majd összesúgnak, bár ebbe mindösszesen annyit látok bele, hogy italom “nem elég férfias” számukra - magyarán nem elég undorító az íze s nem emlékeztet a színe emberi vizeletre -, ez pedig nem igazán tetszik nekik. Így hát kicsit megjátszom magam, direkt tartom a pillantásukat miközben megízlelgetem koktélomat, s a kellemesen frissítő, gyümölcsös ízvilág finoman simogatja nyelvemet, melyet egy bólintással nyugtázok is, miközben elégedetten mosolyogva elfordítom fejemet másik irányba. Örülök választásomnak, és sokkal jobban is érzem magam egy ilyesféle ital társaságában, mintha az ő általuk preferált “ló húgyot” innám.
Igaz, ez a kis műsor épp elég ideig tartott ahhoz, hogy most sikeresen elveszítsem Annát a tömegben; habár nem voltam mellette eddig sem, így technikailag nem is tudom ténylegesen elveszíteni, mégis, most őt keresem tekintetemmel, mert ugyan nem velem van itt, aggódom, hogy valami baja esett. Szerencsére hamar visszatér látókörömbe, s most már sokkal közelebbről szemlélhetem kiemelkedő szépségét, ahogy nem túl messze tőlem megáll a pultnál s kikér magának valamit, ám ismét el kell fordulnom tőle, ugyanis hallom a korábbi férfitársaság duruzsolását; s ugyan a hangzavarban nem értem miről társalognak, tudom, hogy témájuk központja ez a gyönyörű fiatal lány. Bevallom elfog az irigység, gondolataim közé bekúszik egy dühös “Ő hozzám tartozik!”, pedig még csak nem is beszéltünk meg közös találkát, de most a zöld manó ott toporog elmém mélyén s rávesz arra, hogy én magam szabaduljak meg az idegesítő csapattól. Épp csak hátrapillantok vállam fölött, biccentek mintha a csürhe bármely tagja jó barátom volna, s lelki szemeik előtt máris elváltozik a terem, a fények idegesítő villogásba kezdenek, a falak forognak körülöttük, mintha hurrikán kavarná fel az egész táncteret, szédülnek, elsápadnak, s a rosszullét máris megkörnyékezi őket. Menekülnének, dülöngélve s kétségbeesetten kapaszkodva ugyan, de elindulnak a kijárat felé, már majdnem ki is jutnak rajta, ám testük hamarabb feladja mint kellene, s máris saját rókájukban taposnak, a biztonságiak pedig azzal a lendülettel ki is segítik őket az utca hűs levegőjére.
S most, hogy a veszély elhárult végre szabadon foglalkozhatok a kishölggyel, kíváncsiságom forrásával, múzsámmal; egyből meg is szólítom s koccintom össze poharainkat, mintha csak most vettem volna észre, hogy itt van, pedig az igazság az, hogy lelkem mélyén már akkor éreztem a jelenlétét, mikor még régi szaktársaimmal voltam körülvéve. – Ritka pillanatok egyike – kuncogok vele, hisz valóban nem mindennapi élmény egy diák számára, mikor tanárát civilben láthatja. – Kedves Anna, téged sosem bántanálak meg szánt szándékkal – nézek rá szépen, s kissé félre is billentem fejemet, hogy az összkép ártatlanabb látszatot adjon, közben engedem, hogy ingemet igazgassa, mintha régi barátok volnánk, vagy inkább egy öreg házaspár… S mint akik már régóta űzik ezt a macska-egér játékot, ő szinte azonnal fel is hozza az esetleges jutalom lehetőségét, melyet tanulmányi eredményeiért kiérdemelne. Való igaz, mostanság tényleg több energiát fektetett bele a tantárgyamba…
– Igazán? És mégis miféle jutalomra vágysz? – kérdezek rá kíváncsiskodva, ám érzem, valami nem stimmel velem, a testem mintha lángolna… Vagy inkább a szórakozóhely áll lángokban, nem is tudom. S minél tovább nézem őt, annál erősebben érzem, hogy valami változik bennem, ösztöneim azt súgják, meg kellene érintenem őt, talán még közelebb is húzódnom, magamhoz szorítanom és a nyakára csókolnom, vagy talán ajkaira, bárhova… Nem értem saját belső gondolataimat, hiszen sosem éreztem senki iránt ilyesfélét, így nem is tudom, hogyan kellene feldolgoznom ezt… De kezem már automatikusan emelkedik is, s két ujjamat finoman a vállához érintem, majd lassan lejjebb siklanak a karján, épp csak súrolva bőrét. Nem kellene, elmém próbál rám szólni, de mintha külön vált volna fizikai valómtól…
Nagyon nincs ínyemre az érzés, mit az a csapat férfi váltott ki belőlem, elvégre tudom, ismerem, láttam már külső szemmel a féltékenység és irigység minden lehetséges formáját, tudom, hogy ezek egyvelege ütötte fel fejét bennem, s ezért tettem azokkal a suttyókkal azt, amit. Megérdemelték, ezzel nyugtatom magam, ám ha nem volna itt Anna, hogy lefoglalja kavargó gondolataimat, most minden bizonnyal megkérdőjelezném saját érzelmi világomat; de nem teszem, mert itt van, s ügyesen képes elvonni a figyelmemet minden másról, mi környezetemben történt.
– Azt mondod? Úgy véled, nem járok ilyen helyekre eleget? – kérdezem kíváncsian, ám hangomban játékosság cseng s mosolyom is elárulja, hogy ez csak a vicc része, a flört egy nagyon gyengéd, épp csak érzékelhető formája, semmi olyasmi, amit komolyan kellene venni. Ahogy azt sem érdemes komolyan venni, hogy szánt szándékkal teljes nevén szólítottam, hiszen játékból tettem, s talán azért is, hogy biztosan tudja, őt szólítottam és nem egy másik, Anna nevezetű hölgyet. Bár, miért is szóltam volna máshoz, mikor itt volt nekem ő társaságnak? – Köszönöm, kegyességedért örökké hálás leszek – kuncogok, s hagyom, hogy ingemet birizgálja, igazgassa kedvére, tőle nem bánom e kedves gesztust egy pillanatra sem. Nem értem, mi okozza ezt a furcsa nyitottságot részemről, hiszen ilyesmit nem szokásom csak úgy megengedni, sőt, általában itt húzom meg a határt ha egy idegen hölgyemény próbálkozása volna… De érzem, hogy a testemben szokatlan változások mennek végbe, melegség és bizsergés kering ereimben, s mintha vágyak, illetlen és nem helyénvaló vágyak is kúsznának bőröm alatt. Aggaszt, de nem tudok rá odafigyelni.
– Mhmm, tény – bólintok, pedig tudom, hogy a szaktársaim még itt vannak valahol, ám ők nem sejthetik, hogy Anna a diákom, s nem csak egy gyönyörű fiatal lány, aki épp az én társaságomat kereste meg ma este. Közben érzem ujjacskáit a mellkasomon lépegetni, s válaszul én magam is óvatosan megérintem őt, pedig nem szabadna, tudom, hallom a figyelmeztető hangot tudatalattim leghátsó szegletében, de nem jutnak szavai a felszínre. Koktélomat a pultra teszem, akárcsak ő, s aztán közelebb húzódik hozzám; most már egész tenyeremmel a karjára simítok, lassan és finoman, másik kezem pedig a derekára simul, pedig próbálok megálljt parancsolni magamnak, hiszen már így is átléptem a saját határaimat, de nem, valami nincs rendben, mert a testem nem hallgat arra, amit a lelkiismeretem próbál diktálni neki. Hallgatom szavait, állítása szerint itt nem láthat meg minket senki, akinek nem kellene, s tovább bátorít ölelésével, apró érintésével a tarkómon, megőrülök, még jobban bizsergek…
Ismerős arcokat arcot pillantok meg, közelednek, s habár hirtelen nem tudom felidézni, kik is ők, egy pillanatra megfagyok; de a két fiú észre sem vesz, csak kéz a kézben, sietősen elsuhannak mellettünk, egyenesen a privát rész felé. Ennyinek elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy félbeszakítsam ezt a veszélyes játékot, mit Annával űztünk, de nem, amint eltűntek a látókörömből, ismét a lányra pillantottam, s nem is igazán törődve azzal, hogy egy apró puszit kért, ajkaimat az övéire tapasztom, puhán és vágyakozón csókolom meg. Vészjelző szól elmémben, sípol s kiabál, hogy ezt nem volna szabad, de mintha üvegfal mögül szólna, észre sem veszem; s talán ez az a pillanat, amikor rá kellene jönnöm, hogy valami nagyon nincs rendben az italommal…
Ha tisztában lettem volna a droggal, mit italomba egy rejtélyes alak belekevert, s tudnám, hogy miféle dolgokat fogok művelni néhány perc leforgásával később, nem szólítottam volna le Annát, sőt, menekültem volna kifelé, hogy aztán haza hoppanálhassak, mielőtt még beütne a szer, de mivel nem tűnt fel az ócska trükk, s még nem éreztem elég gyanúsnak a levegő felhevülését testem körül, így maradtam, s most vígan elegyedek beszélgetésbe a kishölggyel, mintha semmi baj nem lenne…
– Mmm, nos ezen bármikor változtathatunk. – A szavak szinte túl könnyen hagyják el a számat, pedig ismerem önmagam, tudom jól, hogy a helyzet sosem ilyen egyszerű nálam, s nem szokásom ilyen közvetlenül viselkedni még azokkal szemben sem, kiket némileg közelebb engedek szívemhez; nem, a valódi válasz az lett volna, hogy “nos, talán egyszer megejthetünk még egy ilyen találkozót”. Egyszer. Talán. Azaz nem. Mert nem helyénvaló. De óh, az a fránya bizsergés, az kényszerít arra, hogy most ilyen felelőtlenül viselkedjek. Felnevetek, s hirtelen magamra sem ismerek… – Legyen, behajthatod. Most az egyszer.
S az aprócska hógolyó lassan gördülni kezd lefelé a hegyoldalon, egyre csak nő és nő, mígnem lavinává duzzadja ki magát, s a gravitáció húzza, húzza, addig húzza míg a hótömeg el nem tarolja a hegy lábánál ártatlanul tevékenykedő kis falut, magával viszi a házakat, a fákat, a gyerekeket, a felnőtteket és mindent, mi számukra kedves és jó; mert ez történik most, ahogy a diszkrét közeledésből aprócska érintések, majd az illendőség határait átlépő simítások lesznek, s most már képtelen vagyok ellenállni neki, hiába szeretnék, a testem másképp cselekszik. Átkarol, én finoman húzom közel a derekánál fogva, s ugyan egy pillanatra eltereli figyelmemet két ismerős diákom megjelenése, nem sokáig vagyok képes visszafogni magam. Amint kikerülnek a képből, s ismét csak ő van és én az idegenek sűrű erdejében, az elhangzott kérést teljesítem; ám apró csókocska helyett ajkait célzom meg, s azokat édesgetem egy selymes csókkal, és bármennyire is ellenkezik a lelkiismeretem, nem tudok megálljt parancsolni magamnak.
Ami viszont még meglepőbb, hogy csókom viszonzásra talál, lassú és gyengéd táncra perdülnek ajkaink, finoman hajára simítok, s csak akkor engedem el, mikor megérzem kezeit a mellkasomon, s eltol magától. Nehéz, annyira nehéz hagyni, hogy a távolság ismét kettőnk közé ékelődjön, mert legszívesebben itt maradnék vele, ilyen közelségben, örökké. Ez nem én vagyok. Ez nem Nereus Spade.
Bólintok, s csak nehezen állom meg, hogy az apró puszi után ne tegyek semmi meggondolatlant, mert a kis gesztus nyoma forrón égeti bőrömet, s melegem van, egyre csak jobban… Aggódom, talán ez nem normális, ez nem az alkohol hatása, de akkor mi lehet? “Menj vele” - suttogja egy belső hang, mit nem ismerek, nem a sajátom, csak egy ösztön, mely olyan mélyről fakad, hova még a tudatalattim keze sem ér el. Így hát megfogom poharamat, a koktélom maradékát lehajtom, s megragadom Anna kezét, hogy elhúzhassam őt valami csendesebb, privátabb helyre. S mi is lehetne alkalmasabb az éjszakai utca kellemes hűvösénél? Eszembe sem jut, hogy talán gyanús lenne, vagy nem épp a legbarátságosabb megoldás, mégis, elindulok a kijárat felé, közben összekulcsolom ujjainkat, mintha összetartoznánk - mert most azt akarom, hogy mindenki azt higgye, hogy így van. Sosem éreztem ezt… Aggaszt. Nem tudok gondolkodni. Zavaros a kép.
Nem Árnyemberhez méltó, ami történik; mert az Árnyember sosem hagyná, hogy holmi idegen drogot csempésszen az italába, sőt, az sem jutna eszébe, hogy megigya azt a koktélt, mit sokáig csak a kezében tartogatott, s közben rá sem nézett. Én mégis megtettem, s úgy fest, otthon hagytam az Árnyembert, kényszerpihenőre küldtem, a sarokba száműztem, és ennek okán történt meg, hogy a szer a testembe került, s lassan elkezdte kifejteni hatását, miközben én vígan elflörtölgettem Annával.
Mostanra viszont már érzem a kezdetleges könnyűséget, melyet a drog szolgáltat, védőfalaim lassan hullanak alá, önkontrollom pedig elhalványul a másodpercek kattogásával, s igen, azt hiszem ennek köszönhető, hogy ily bátorsággal merek beszélgetni vele, no meg ígéreteket tenni, ahogy azt pillanatokon belül szavakba is öntöm. – Becsület szavamra – s mutatóujjammal egy láthatatlan X-et rajzolok a mellkasomra, szívem tájékára, mintha bele akarnám vésni azt a bizonyos ígéretet.
S nem, itt nem áll meg a tudomány, hamarosan ujjaim már a lány puha bőrén tartanak felfedezőutat; ő pedig közben ugyanezt teszi rajtam, s bevallom, valamiért most tényleg lázba hoz bársonyos érintése, pedig nem szokott rám ilyen jellegű hatással lenni semmi… Értetlenül állnék hozzá, ám egyre nehezebben megy a gondolkodás, talán ennek eredménye az is, hogy egy hirtelen jött ötlettől vezérelve apró puszi helyett egyenesen a lány ajkait célzom meg, puhán lehelek rá egy édes, romantikus csókot, mi végül viszonzásra is talál. Elvesznék benne, elmerülnék a tengernyi érzékiségbe, még több helyen érinteném ezt a gyönyörű lányt, ám ő nem adja meg ennek a lehetőségét; helyette inkább eltol magától, hogy aztán felajánlja a helyszínváltás opcióját, mivel élni kívánok természetesen. Várjunk. Természetesen?
Talán még rosszabbá tettem saját helyzetemet azzal, hogy lehajtottam koktélom maradékát, ugyanis a korábban belecsempészett szer teljes egésze bekerült így a vérkeringésembe, habár erről még most tudomást sem veszek, nem is sejtem, mekkora bajban leszek hamarosan, mert jelen pillanatban fel se tudom fogni, hogy ezek a furcsa gondolatok és érzések nem olyasmik, amik tőlem megszokottak.
Jólesik, hogy Anna ilyen közel van hozzám, hogy szinte rám csimpaszkodik miközben elindulunk kifelé, ám hiába szeretném minden figyelmemet ennek a szívmelengető érzésnek szentelni, képtelen vagyok rá. Tudatom elhomályosult, köd nehezedik elmémre, szemeim is épp csak képesek feldolgozni a látottakat, mert a drog kezd felemészteni, elcsábít, rángat jobbra és balra, eltöröl minden észérvet és ébresztgeti mélyre ásott ösztöneimet. Nem szabadna, nem kéne, de mire észbe kapok, már az utcát is elhagytuk, s egy hotelnek kinéző helyen szedjük a lábunkat, egyenesen a lift felé.
Fogalmam sincs, mi történik. Egyre inkább kezdem elveszteni a fonalat, s csak Annát tartom szem előtt, most már nem csak a figyelmemet, de gondolataim örvényét is a magáénak tudhatja, talán túlságosan is, mert minden egyes perccel egyre merészebb dolgokat álmodok meg fejben, s egyre csak illetlenebb dolgokat súgnak az ösztöneim. Például, mikor becsukódik a liftajtó, s már csak mi ketten vagyunk idebent… “Csókold meg”, “érintsd meg”, “vessz el benne” - ezeket hangoztatják, s az elsőnek momentumokon belül megkísérlek eleget tenni, ahogy a lift falának szorítom a lányt, kezemmel feje mellett megtámaszkodok, s finoman az állára fogok két ujjammal, hogy selymes ajkaival összeforrjanak sajátjaim. Mit művelek? Ezt nem kéne, tényleg nem jó irányba halad ez az egész… De miért nem tudok ellenállni neki?
Úgy hiszem Anna az első, kivel ilyen bátran merek viselkedni, s kit ilyen könnyedén érinthetek meg; meglehet, egyetemi éveim alatt volt egy személy kivel hasonló szintre tudtam volna emelni a fizikális kapcsolatunkat, ha hagyja, ám valamiért a mostani eset mégiscsak más. Most mintha nem lennének gátlásaim. S mintha a testem is vágyakozni kezdene… Inkább utóbbi az, ami megijeszt.
Ám még csak nem is sejtem, mennyivel rosszabbra fog fordulni a helyzet perceken belül, s most még nyugodtan és magabiztosan érintem meg a lányt, majd kérését a magam módján teljesítve megcsókolom, arca helyett azonban ajkait célzom ajkaimmal. Puha, selymes, érzéki, s tele van románccal, mit valószínűleg én táplálok az ő irányába, hacsak nem kölcsönös az egyre erősödő vonzalom köztünk.
Még ha erre nincs is jelenleg válasz, valami biztosan van köztünk, ezt bizonyítja az is, hogy csókunk befejeztével Anna egy csendesebb helyre invitál, s szó nélkül követ, amikor elkezdem a kijárat felé húzni; majd örvénylő forgatagban hoppanálunk - csodálom, hogy nem vagyok rosszul tőle -, s egy igencsak luxusnak tűnő hotel lobbijában találom magamat. Ezen a ponton azonban a gondolkodás már nehezen megy, legalább is a racionális része, s elmém nem képes feldolgozni a környezeti behatásokat, mindösszesen Annamarie Vogel csinos alakján tartja szemeit, csak őt látja élesen, s minden más idegesítően homályos. Érzem, hogy baj van, hogy valami nem az igazi, de nem tudom sem kifejezni, sem fejben körbeírni, hogy mégis mi lehet ez. Sosem történt még velem ilyesmi, s gyanítom azért nem, mert ez egy mugli szer hatása…
A hatás azonban még nem érte el csúcspontját, hiába hevült fel bőröm, hiába suttognak a belső ösztöneim etikátlan dolgokat, még mindig nincs vége. Ebben szinte biztos vagyok. Figyelmeztetni azonban nem tudom erről a lányt, csak arra vagyok képes, hogy ismét megcsókoljam, ezúttal a lift falához nyomva őt. Édesen, mézesen, mélyebben, ám még mindig az illedelmességnek a határain belül, ami nagy szó, hiszen… Most mintha egészen mást akarnék.
S ahogy érzem kezeit a bőrömhöz érni, libabőr fut végig egész testemen, hiszen kezei oly’ hidegnek tűnnek, mégis oly’ puhák, hogy nem tudok betelni az érintésükkel. Halkan szusszanok egyet, közben mintha kissé közelebb préselődnék hozzá, habár fogalmam sincs, nem tudom felfogni, mit teszek… S éppen ezért azt sem érzékelem tisztán, hogy egy idő után megszakítom csókunkat, s helyette inkább ajkaim és nyelvem segítségével a nyakán kezdek lágy csókocskákat hagyni, közben egyik kezem finoman rá is fog, míg másik íves csípőjére simít. Ez nem te vagy, Nereus…
De hiába, hiába tudom, hogy nem rám vall ez a viselkedés, most nem tudok megálljt parancsolni magamnak. Mintha valami hajtana. Az az átkozott ital… Meg sem hallom, ahogy a liftajtók kinyílnak, pedig még csilingelő hang is jelzi, hogy ki lehet szállni, s hacsak Anna nem kezd el kifelé vezetni onnan, ott maradunk míg az ajtók vissza nem zárulnak.
Amennyiben mégis kihúz a liftből, úgy követem őt a szoba felé, közben folyamatosan megkísérlek puszikat osztogatni az arcára, ha pedig nem engedi, úgy a derekát cirógatom szűk ruháján keresztül.
Sosem történt még velem ilyesmi rövid időtartamú felnőtt életem során - úgy értem, sosem vertek még át engem. Hiszen egy átverés áldozata vagyok, egy cselé, melyet talán nem is személy szerint Nereus Spade ellen követtek el… Meglehet, véletlenségből esett rám a választásuk, vagy talán úgy vélték, a kezemben tartott ital eljut Annamarie Vogelhez, s ő kortyol bele a megfűszerezett koktélba. Kész szerencse, hogy csak én ittam belőle. Habár nem biztos, hogy ez a lány számára annyival szerencsésebb helyzet.
Percről percre egyre inkább kezdem elveszíteni a józan eszemet. Érzem, ahogy a szervezetemben keringő szer lezsibbasztja az elmémet, s feléleszti ismeretlen ösztöneimet, szinte olyan, mintha egy eddig elnyomásban lévő énemet hozná ki most belőlem… Hiszen ez nem én vagyok. Én nem teszek ilyen illetlenségeket, nem vagyok ilyen mohó és nem is gondolok olyasmikre, mik most egyre sűrűbben követik egymást a tudatomban. Minden gondolatfoszlány egyre mocskosabb, egyre rosszabb és rosszabb s alig maradt erő bennem, hogy kordában tartsam őket. S a gond az, hogy Anna sem igazán ellenkezik. Nem taszít el magától ahogy azt kellene, nem próbál kizökkenteni ebből a tisztátalan állapotomból, s ami a legrosszabb, hogy abban sem vagyok biztos, hogy az édes reakciói valódiak; meglehet, csak képzelem őket a drog egyik mellékhatásaként. Lehet, hogy a valóságban épp azért könyörög, hogy hagyjam már békén.
Habár, ha ez volna a helyzet talán most nem egy hotel folyosóján haladnánk, nem mennénk egyenesen a liftek felé melyek felvisznek az itt tartózkodók szobáihoz, s ő nem haladna ilyen fesztelenül mellettem. Vagy talán feszült csak én nem veszem észre? Fogalmam sincs. Csak az ajkaira tudok gondolni, meg arra, hogy ismét meg akarom ízlelni őket. A látásom sem az igazi… S mintha a víz alól hallgatnék mindent; egyedül a lány hangja hallatszik tisztán.
Ám a lifthez érve csak nem bírom türtőztetni magam, ismét betámadom őt ajkaimmal s ezúttal a nyakát is megcélzom velük, puha bőrét alaposan bebarangolom nyelvemmel és megbizonyosodok róla, hogy egyetlen részt se hagyjak ki a jóból. Észreveszem, hogy szól, ám válaszom nem egészen tudatos. – Miért ne? Szerintem izgalmas lenne… – kuncogok, s kellemes borzongás fut végig a hátamon, ahogy ujjacskái a hajtincseim közé furakodnak. De hiába jelezte, hogy nem a liftben kellene ilyesmit csinálnunk, én folytatom egészen addig, míg ő el nem tol magától. Engedek neki, ennyi önkontroll még talán akad bennem, de érzem, hogy ennyi se lesz hamarosan.
Kezeinket összekulcsolva haladok mellette, közben apró puszikat osztogatok az arcára, mert egyszerűen képtelen vagyok egy pillanatra is békén hagyni őt. Még többet akarok - folyamatosan ezt hajtogatja egy belső hangom. S ahogy becsukódik mögöttünk az ízlésesen berendezett hotelszoba ajtaja, Anna magához húz, s ajkaink egy heves csókban forrnak ismét össze. Ösztönösen átölelem a derekát és úgy húzom közelebb magamhoz, hogy minél több ponton egymáshoz érjünk, ám még mindig gyengéden és azért valamennyire az illedelmesség határain belül teszem. De aztán… Aztán mintha a kezeim lejjebb akarnának csúszni, vagy mintha a gravitáció erőteljesen húzná őket lefelé, ugyanis vékony dereka helyett most már csípőjét, majd fenekét érzem ujjaim alatt; utóbbit meg is markolom, s hacsak nem ez lesz az a pont, ahol kapok egy tenyerest a bal arccsontomra, úgy még magamhoz is préselem őt. Egy részem azt kívánja, bár eláshatnám magam a föld alá itt és most, de ez a részem most egy sötét sarokban vergődik egy szűk cellában, s gondolatai nem jutnak el a tudatomba.
– Kár – suttogom, s sorra bombázom a puhábbnál puhább csókokkal, s egy pillanatra úgy érzem, sosem tudnék elszakadni tőle, vágyom rá, vágyom az érintésére, pedig bennem soha semmi és senki nem keltett azelőtt ehhez hasonló érzést… Elkönyveltem magamban, hogy én vagyok az aszexualitás két lábon járó megtestesülése, erre tessék… Próbálom realizálni, hogy ez a drog hatása, s talán nem kellene behódolnom neki, de nehéz az ellenállás, hiába is szeretném most gyakorolni. Főleg, mert Anna sem teszi könnyebbé a dolgom, a kis sóhajai, a reszketeg légvétele mind biztatnak, hogy folytassam, hogy csókoljam még, s talán messzebbre is elmenjek vele, ha már elhozott ide. Elvégre ezért hozott fel, nem? Ez már zöld zászlónak számít…
Beismerem, fogalmam sincs, mit csinálok. Nem kellett azelőtt ilyesmire vetemednem sosem, a szexualitás minden létező formáját kerültem, messziről, most mégis ezen jár az eszem. A technikákat nem ismerem, a szokásokról halvány fogalmam sincs, de most magabiztos vagyok. Mintha az ősidőkből visszamaradt állati ösztönök hajtanának. Nem civilizált, nem szerethető, nem elfogadható.
Ám a lift jelzése félbeszakítja ezt a meglehetősen túlfűtött pillanatot, ám talán jobb is, mert a liftben rosszalkodni eléggé kockázatos lenne… Mikre gondolok? Merlinre, Nereus… Sürgősen fel kell ébredned, gyerünk! De hiába, csak osztogatom a lánynak a puszikat, ide s oda, és mintha meg se hallanám belső hangom ellenállását. Nem, jelen állapotomban úgy érzem, ez az egész így teljesen rendben van.
S talán még sokáig élne is bennem ez a gondolat - avagy érzés -, ha nem kezdenénk bele egy újabb heves csókcsatába… Ez önmagában nem is lenne probléma, de elkövetek valamit, amit talán nem kellene, kezeim nem a megfelelő zónában tevékenykednek Anna karcsú testén, s erre meg is érkezik a jól kiérdemelt reakció; értetlenül nézek rá, már amennyire tudok, hiszen pillanatonként még a látásom is el-elhomályosodik. Mégis mi történik?
– Ezt te nem értheted… – válaszolom, bár a szavak elég furcsán távoznak ajkaim közül, mintha nem is a sajátjaim lennének, s meglehet még csak nem is formálom meg őket rendesen, ezt tudatosan most nem tudom megállapítani. Csak azt érzem, hogy egyre nehezebben tudok összerakni egy ép mondatot. – Anna, folyton flörtölgetsz velem… Meg csábítgatsz. Most meg ellöksz. Hogy is van ez? – kérdezem, közben lassan közelítek felé, mint ragadozó az áldozata felé. Pedig én nem vagyok ilyen, nekem sosem jutna eszembe még csak ehhez hasonló sem… Most mégsem tudok megálljt parancsolni a lábaimnak. A köd túl sűrű, nem látok át rajta.
Addig-addig közelítek, míg - hacsak nem áll meg - egészen az ágyig nem hátrál, s amennyiben ez megtörténik, lelököm rá, hogy aztán fölé mászhassak. Minden porcikám akarja ezt, egyedül a tudatalattim egy elásott szeglete ellenkezik vele teljes erejéből. – Kérlek, Anna. Ne hagyj most cserben… – Szépen pillázok rá, majd ismét megkísérlek a nyakára csókolni. Ó, annyira édes a bőre, legszívesebben felfalnám!
Egyre rosszabb irányba halad ez az egész, s a kis diákom mit sem sejt arról, hogy mennyire nagy bajba készül sodorni saját magát - pedig normál esetben még ennyi sem történt volna, hiszen sosem voltam híve a gyors lépéseknek, s az ilyesféle fizikális kalandocskáknak, az első csók elcsattanásához is időre volt szükségem, s még annál is több bizalomra. De most, mintha a testembe egy egészen más személyt ültettek volna, mert ez határozottan nem én vagyok… Én nem tenném ezt, főleg nem egy nyilvános helyen, nem sutyorognék illetlenségeket a fülébe, sőt, a fél méteres körzetébe se törnék be a jelenlétemmel, hiszen a diákom! Egészen eddig távolról próbáltam közeledni felé, a testiségek határát át sem lépve, de bármit is tettek az italomba, az most teljesen kifordított önmagamból.
Magamban némán könyörgök, hogy a lány észrevegye, hogy valami nincs rendben, de nem, ő csak előrébb segíti tetteimet, oldalra billenti fejét s teret ad ajkaimnak a nyakán, élvezi, sóhajokat hallat, mellkasomra simít, mintha arra kérne, hogy folytassam még, az agyam fertőzött szegmense pedig éppen erre vágyik, s bolond volna nemet mondani egy ilyen lehetőségre. Csakhogy… Még nem ismerem a határait, s jelenleg sajátokkal nem nagyon rendelkezem, így természetes, hogy hamarosan problémákba fogunk ütközni; többek között a ténybe, hogy nem ugyanazt akarjuk jelenleg.
Pedig ha tudná, hogy valójában egyetértek vele, s ha magamnál lennék, nem emeltem volna rá egyetlen ujjamat sem, csak egy jó bor mellett beszélgetnénk most és élveznénk egymás társaságát, de nem, a szer magába szippantotta az utolsó csepp józan eszemet is. Megértem, hogy emiatt most tart tőlem - mert látom, hogy fél. Hiába is igyekszik dühös pillantások mögé rejteni, egyértelműen látszik.
– Kérlek... Emlékezz csak vissza, ki is volt az, aki ott maradt a teremben az órám végén és rám nyomult? – forgatom szemeimet. Ezek a szavak… Nem az enyémek. Tiszteletlen vagyok, sőt, egyenesen szemét… Megérdemelnék egy pofont, de még talán egy tökön rúgást is, az biztosan felébresztene. – Nem akarlak kiábrándítani, de ezt az egészet te indítottad el. Vállald érte a felelősséget.
Merlinre, szégyellem magam. Azaz… Most éppen egyáltalán nem, de később fogom, ebben biztos vagyok. Mert ez… Ez egy hatalmas katasztrófa. Tönkreteszek mindent. De miért? Mi volt abban a szerben? Egyáltalán miért adták be nekem? Mi értelme volt ennek az egésznek? Nem tudok gondolkodni rajta, de érzem, hogy meg kellene állnom, csak egy fél percre.
A lány pillantása egészen megváltozik, szinte olyan, mintha nem itt járna fejben, meglehet épp kiutat próbál találni ebből a lehetetlen szituációból, de én ezzel nem foglalkozom, csak közeledek felé, mígnem eltűnik a talaj a lába alól, s végre magam alá gyűrhetem az ágy puha matracán. Ám mielőtt folytathatnám, amibe belekezdtünk, arcomon csattan az a jól kiérdemelt pofon, s most haragtól szikrázó tekintettel fordulok ismét felé, ám ő elkapja az arcomat, s máris érzem mentális támadását - meglep, de alig egy fél pillanatig hagyom, mielőtt megragadnám a csuklóit, s kizárnám őt a fejemből. Válasz gyanánt pedig visszaadom a szívességet és elméje legmélyére ásom magam. Talán védelmem nem olyan erős, de támadásom annál inkább, s biztosra veszem, hogy ez ellen nem tud majd küzdeni.
Viszont… Emlékek sorozata követi egymást, ám ezek nem a sajátjaim. Annáé. Egy fiút látok, szinte érzem a kettejük közti vonzalmat, a szikrát, a lány szívének mély dobbanásait, mik a közelében mindig hevesebbé váltak… Aztán érzem, s látom is a kezeket, mik engedély nélkül siklottak végig a bőrén, szinte égetően forrók voltak. Torkomban gombócot érzek, mintha egy sikítás akarna kiszakadni belőlem. Majd rohan, végig a most szinte túlságosan sötétnek tűnő falak közt, egészen a mosdóig, hol végre egyedül lehet - a saját félelmével. A jelenet egyértelmű, nyers és túlságosan fájó emlék Anna számára, s ez éppen elegendő ahhoz, hogy hirtelen kilökjem magam elméjének mélységeiből, s azonnal lemásszak róla. Fejemet fogom, kezeimet halántékomhoz szorítom és zihálok.
– Ne haragudj… Én nem… – motyogom, de ez most túl sok, hirtelen elfog a kettősség érzete, mert a testem még mindig cselekvésre próbál ösztökélni, eszem zavaros, szívem pedig haragosan parancsolja, hogy hagyjam a lányt békén, tűnjek el és süllyedjek el szégyenemben, mert amit tettem, az egyszerűen megbocsájthatatlan. – El kell tűnnöm innen… Sajnálom… – csóválom a fejemet, s utolsó erőmre hagyatkozom, ami éppen elég ahhoz, hogy elhoppanáljak a hotelszobából. Bárhova. Akárhova, csak minél messzebb tőle, hogy ne tudjam többé bántani.
