The Queen of Mean | Annamarie Vogel

Akkor talán még aranyosnak is gondolhatták. Ugyan sokat beszélt, de egészen kedves volt. Édes kislánynak tekintették aki mindig mosolygott és hihetetlenül szerette a családját. Elsősorban az öccsét. Igaz, hogy a kapcsolatukon rontott, hogy Anna megtudta, hogy a testvére többet számít, mint ő, mert fiú, de ennek ellenére nem tudta őt utálni. Mindig ölelgette őt és úgy gondolta, hogy elválaszthatatlanok lesznek. Ő akart lenni az az ember, aki a legfontosabb lesz Anton életében. Rengeteget beszélgetett másokkal és szívesen mesélt az embereknek. Különösen imádott a műkorcsolyáról fecsegni, mert abba volt a legjobb. Már akkor is imádta, ha mindenki rá figyelt és szerették az emberek. Mindenkit el akart bűvölni és azt akarta, hogy imádják. Egy kis hercegnőnek képzelte magát a saját kis álomvilágában.


Valószínűleg azt hitték, hogy kicserélték. Már messze nem volt már olyan kis aranyos és barátságos. Sokkal inkább volt határozott. Ha valamit a fejébe vett, akkor senki sem tudta megváltoztatni a véleményét. Kőkeményen kiállt az igaza mellett. Erős jellemnek tekintik, akit senki sem tud megbántani és semmi sem képes megijeszteni. Bár azt hiszik, hogy egy ostoba liba, de valójabn eszes és soha nem ugrana neki semminek sem terv nélkül. Hihetetlenül büszke egy jellem. Szinte senki sem képes összetörni őt. Eléggé kitartó, nem ismeri azt a szót, hogy "feladni". Bár páran úgy gondolnák, hogy ez rossz tulajdonság, de a nagyapja szentül hitte, hogy igeni hasznos, hogy nem tudják az érzelmek befojásolni a döntését, hanem megpróbál a józan eszére hallgatni.

Egy idegesítő és hülye libát lát csak. Valószínűleg elsőre nála komolyan is veszik a szőke nőkről alkotott sztereotípiákat. Mindene a külseje, mert túl sok ész nem szorult belé. Ráadásul tiszteletlen az emberekkel. Azt hiszi, hogy ő mások felett áll, holott még csak nem is férfi, hogy különösebben számítson a családjában. Önző és figyelem mániás, aki csak hisztizni bír, ha valaki nem őt nézi, vagy nem vele beszélget. Nem lehet megfelelni neki, mert mindenkiben talál valami apró hibát, ami alapján elítélheti az embert. Saját magát bezzeg tökéletesnek hiszi. Egy akaratos és szemét dög, akinek nincs egyetlen kedves szava sem az emberekhez. Előbb harapná le a nyelvét, minthogy valakivel jófej legyen. Mindenki utálja.


Valóban szeretne tökéletes lenni, de ő is tudja, hogy nem az. Zavarja például, hogy ő nem a Hollóhátba került, mert így azt hiszi nem olyan okos, mint másik két családtagja, emiatt pedig több energiát fektet a tanulásba. Bár az emberek véleményére nem ad, de az nagyon tudja bántani, mikor a barátairól és a hozzá közel álló személyekről azt hiszi, hogy nem kedvelik. Igazából azért is hisztizek olyan sokat, mert elég érzékeny tud lenni, pláne, ha nem veszik komolyan. Azt nem tagadja, hogy valóban élvezi a figyelmet és elég sűrűn mond bántó dolgokat másoknak, de ezen nem is akar változtatni. Viszont ha valaki jobban megfigyeli, akkor tud ő kedveskedni, sőt szokott is, csak eléggé sajátos módon mutatja ki a szeretetét. Azt néha maga is sajnálja, hogy hirtelen felindulásból mond olyanokat, amik már túlzásnak számítanak, főleg olyan embereknek, akik nem érdemlik meg.

Annamarie úgy tekintett a saját életére, mint egy mesére. Ez azonban nem volt csak akármilyen mese. Ő volt a főszereplő, egy gyönyörű hercegnő, aki majd egyszer a trónon fog ülni. Azt hitte, hogy az életében minden szép és jó lehet, hogy minden úgy fog alakulni, ahogyan majd ő akarja. Úgy képzelte el, hogy kicsiként majd csak játszani fog az öccsével kettesben, hogy semmi sem ronthatja el a napjait és örökké boldogan fog élni a családjával. Időközben megházasodna, egy helyes és kedves herceg első látásra beleszeretne, és többé nem engedné el maga mellől. Egyszerűen tökéletes lett volna ez számára. Boldogan élni míg világ, a világ…


Az álom akkor ért véget, mikor kiderült, hogy ő sosem lesz örökös. Mindent a testvére kap, a kisöccse, csak azért, mert férfi. Abban a pillanatban elfogta a gyűlölet és féltékenység. Nem értette, hogy ő ugyan miért lenne kevesebb, neki miért nem jár az örökség, hiszen ő volt előbb. Haragjában tombolt és sírt, sőt saját testvérével kezdett el hisztizni és a fejéhez vágta, hogy minden az ő hibája, hogy sose lesz királynő. Sose bocsátotta meg azt, hogy összetörték álmát. Sokáig Antont hibáztatta. Képes volt olyanokat kívánni titokban, hogy bár sose született volna meg, vagy bárcsak sose lett volna fiú.
A helyzet javulni látszott. Annamarie már nem hisztizett, hanem hajlandó volt beszélgetni a családjával, és ami még ennél is fontosabb, már nem volt folyton dühös az ikrére. Persze továbbra is utálta, hogy kivételeztek vele és csak ŐT kezelték örökösként, ami miatt Anna úgy érezte rengeteg mindenből kihagyják.
A balszerencse viszont úgy tűnt, hogy a lány sarkában jár. Az álmának egy újabb foszlánya vált semmivé, amikor a szülei meghaltak. Először nem is tudta igazán felfogni, hogy ez mit jelenthet a számára. Napokig sírt és kiabált, hogy nem létezik ilyesmi. Az ő családjával sosem történhetett ilyen tragédia, hiszen ő ezt sosem akarta. Igazságtalannak találta, hogy nem elég, hogy a trónját, de még a boldog családját is elveszik tőle. Nem akart a nagybátyához költözni és nem akart az unokatestvéreivel élni. Főleg nem a félvérrel, hiszen őt sosem szerette. Még annyira sem, mint a többi családtagját. Napokig nem volt hajlandó szóba állni senkivel sem. Úgy érezte akkor a legkönnyebb feldolgoznia a gyászt, ha egyedül lehet és korcsolyázhat.


A csendben egyedül csak a fém hangját lehet hallani, ahogy csúszik a jégen. Néha lassabb, néha gyorsabb. A jégen egy szőke hajú lány korcsolyázik. Néha lassabban, néha gyorsabban. Szemén látszik, hogy sírt. Nem is ő volt ott, nem ő nézte végig a szülei halálát és még így is megviseli. Szegény Anton! Sokszor inkább emiatt aggódik, hogy mit élhetett át a testvére. Mégsem kérdezi meg soha, ahogyan azt sem, hogy úgy egyébként jól van-e, kell-e neki testvéri támogatás vagy bármi. Őt jobban sajnálják, mint engem! Én ugyanúgy elveszítettem a szüleimet! Miért mindig ő kap mindent? Én miért nem számítok? Ennek a történetnek rólam kéne szólnia, de mindig mindent elvesz tőlem. Ezek a gondolatok viszont csak arra voltak jók, hogy egy pillanatra elfeledkezzen a bánata valódi okáról.
Nem tudta mihez kezdjen. Sose gondolt abba bele, hogy mi lesz, ha egyszer már nem lesznek mellette a szülei. A családnak vannak más tagjai persze, de az messze nem ugyanaz. Úgy gondolta, hogy egyedül maradt. Illetve Antonnal maradt. Ez is zavarta. Mihez kezdjen az ikrével? Hiába tudta magáról, hogy effektíve ő az idősebb, nem évek voltak közöttük, hogy ennek jelentősége legyen. De valaminek úgy gondolta, hogy csak változnia kéne, hát nem maradhatott minden csak így! Ha csak magára gondol… Akkor egész életében csak sírt volna? Gondolatai annyira elterelték a figyelmét, hogy el is csúszik, majd a jégre huppan. Zokogásban tör ki, ahogy arra gondol, hogy még korcsolyázni sem tud. Nekem soha semmi nem jön össze!
Sírva áll fel és a lábát kezdi nézni. Nem akarom, hogy kinevessenek… Azt akarom, hogy rám is figyeljenek. Olyan akarok lenni, mint Anton. Számítani akarok! Még pár percig szipogott, de végül csak letörölte a könnyeit. Ismét korcsolyázni kezdett. Aki kívülről nézte, akár azt is hihette, hogy valaki gyorsan kicserélte Annat. Szinte egy pillanat alatt változott meg az arckifejezése. Inkább harag tükröződött rajta, mint szomorúság. Onnantól kezdve igazából szinte sose látták sírni. Csak az tűnt fel, hogy már nem ölelgeti a testvérét, messze többet hisztizett, és ahogy idősödött, úgy lett egyre gonoszabb az emberekkel. Mindenkit lealacsonyított magához képest és nem igazán érdekelte kit bánt meg a szavaival. Csak az számított, hogy Neki jó legyen.


Mindig tudta, hogy egyszer férjhez fog menni. Igaz azt nem sejtette soha, hogy nem szerelmen fog alapulni a kapcsolata az illetővel, de még csak nem is ő választhatja ki a jövendőbeliét, hanem a nagyapja egyszer majd közli vele, hogy megvan kihez KELL hozzámennie. Bár azt hitte, hogy a nagypapa biztosan olyan embert választ neki, aki jól néz ki és aki majd igazán szerelmes lesz belé. Ennek ellenére csalódnia kellett. A fiút ugyan csak fiatalon látta utoljára és akkor sem fordított neki különösebb figyelmet, de már első látásra elítélte.
-Miért egy koldust kapok?! Nekem egy királyfi járna! – Hiába volt a fiú ugyanolyan aranyvérű és hiába volt neves a családja a varázslók körében, ő elutasította. Nem volt hajlandó elfogadni, hogy egy számára nem megfelelő fiúhoz adják. – Még csak korizni sem tud! Én így nem megyek hozzá! – A kinézete mellett ez bántotta még a legjobban. Hiszen ő maga annyira imádta a műkorcsolyát, hogy elképzelni sem tudta, hogy a párja ne tudjon majd vele táncolni a jégen. Ha tehette volna még az esküvőjét is ott tartotta volna, ahogyan egy gyönyörű, fehér műkorcsolya ruhában mondaná ki a boldogító igent.
De úgy érezte, hogyha ez a fiú lesz a jegyese, akkor a mesebeli életének egy újabb darabkáját semmisítenék meg. Ezt már igazán nem hagyhatta, hiszen így is a tökéletes kis elképzelése darabokra hullott. Így is elveszített mindenkit, akit szeretett, valamint az öccse is utálja. A minimum az lett volna, hogy olyan férjet kap, amilyet ő akart.
A nagyapja hihetetlenül megharagudott rá, amiért ilyen tiszteletlenül viselkedett. Anna pedig megijedt, hogyha túl morcos lesz rá, akkor már ő sem fog vele többet foglalkozni, így inkább csak belenyugodott a helyzetbe. Éveken keresztül úgysem látta a vőlegényét. Szinte már el is feledkezett róla, hogy ki is ő, vagy mi is a neve. Belenyugodott a helyzetbe, hogy egyszer meg fog házasodni és kész. Addig pedig próbálja élvezni az életét.


Szemet forgatva indul el Anton szobája felé. Már megint el kell neked mondanom, hogy csináld, amit kérnek tőled? Kezdek beleunni… Valójában nem unta. Egy kicsit sem. Inkább gyűlölte ezt tenni. Odaállnia a saját testvére elé és minden alkalommal leszidnia. Nem volt muszáj neki persze, akár azt is megtehette volna, hogy csak hagyja az egészet. Viszont úgy érezte, hogy csak így tudja vele megértetni, hogy muszáj azt tennie, amit a nagyapjuk mond neki. Félt, hogyha túlságosan ellenáll, akkor csak még több fájdalmat fog okozni az öccsének. A nagyapja ellen semmit nem tudna tenni, de testvérének még tud segíteni. A stílus viszont, amiben beszélt vele… Nem tudta magát visszafogni még a fiú mellett sem. Évekkel ezelőtt mikor úgy döntött, hogy igenis kemény lesz és többé nem sír, akkor vette fel ezt a rideg stílust Antonnal szemben is. Ugyan sűrűn megbánta, hogy többé már nem mutatta ki mennyire fontos is neki a fiú, de attól tartott, hogy ezzel csak azt érné el, hogy mások meglátják a gyengébbik felét. Bele se mert gondolni, hogy mennyien ki akarják majd használni, ha egyszer rájönnek, hogy nem annyira jeges a szíve, mint amilyennek mutatja.
Hangosan kopog be a fiú ajtaján, de meg se várja a választ már be is nyit. – Mit hallok? Csak nem megint le lettél szidva nagypapi által? – köszönés nélkül lép be és zárja be maga mögött az ajtót, hogy más ne hallja. Hangja gúnyos és halk. – Hányszor kell nekem, érted NEKEM a picike fejedbe vernem, hogy amit az öreg mond, azt úgy is KELL csinálnod?! Mondd te ennyire hülye vagy? Szánalmas, hogy ennyire próbálsz ellenállni. Mire jó ez, hah? Játszod itt a menő és lázadó örököst, holott tudod mi vagy? – Keserű mosoly jelenik meg az arcán, ahogyan folytatja. – Csak egy kisgyerek vagy! Semmid sincs. Érted? Nem vagy más csak egy gyenge… kisfiú! – Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Anton kimegy a szobából, Anna arckifejezése pedig megváltozik. A haragot hirtelen szomorúság váltja fel. Tudja, hogy nagyon kemény volt vele. Mindig az. Sajnálom Anton! Úgy sajnálom! Én csak… Én csak jót akarok neked, de nem tudom hogyan! Nem vagyok se apa, se anya, hogy tudjam mit kéne tennem!
Egy könnycsepp gördül le az arcán, ahogyan erre gondol. Mióta a szülei meghaltak sose tudta rendesen kimutatni a szeretetét Anton iránt. Még csak megölelni sem merte. Az egyedüli, amit tudott, hogy apró jelzéseket küldött felé, amikről nem is tudta, hogy a fiú észreveszi vagy sem. Még egy percig a szobában állt és próbált megnyugodni. Így nem kerülhetett mások szeme elé. Mikor végre visszaerőltette magára szokásos megjelenését kiment a szobából és inkább mással kezdett foglalkozni. Anton pedig mikor visszament a szobájába megláthatta, hogy egy csésze forró gyógytea várta. Az asztalán pedig egy friss csokor vörös rózsa.


A szülei után már nem kifejezetten hatotta meg a nagyapja halála. Hirtelen érte ugyan, nem számított rá, hogy az öreg mostanában fogja feldobni a talpát, de külsőleg alig látszott rajta valami. Egyedül a temetésén hullajtott el egy könnycseppet érte. Azóta sem volt képes sírni miatta, vagyis nem mások előtt. Időnként a szobájában pityergett, ha belegondolt, senki sem szereti már.
Furcsa kapcsolata volt a nagyapjával. Egyszerre szerette és utálta. Ő volt az utolsó családtagja, akiről úgy érezte, hogy ténylegesen kedveli is. Mindig meg akart felelni neki, mert úgy gondolna, hogy könnyebben átvészeli majd az életet így. Elvégre tudta milyen kemény tudott lenni a nagyapja és ő nem akarta megtapasztalni a szóbeli szidásokat. Másodszor pedig nem bírt ellenállni annak, hogy mennyire dicsérte őt. Ha megölelte és kedves dolgokat mondott róla, akkor úgy érezte, hogy végre van valaki, aki mellette áll. Szerette megkaparintani minden figyelmét és azt kívánta bárcsak kizárólag vele foglalkozna. Anna örömet tudott szerezni az öregnek, míg a többiek csak fejfájást okoztak neki.
Ugyanakkor gyűlölte azért, amit az öccsével tett. Az unokatestvérei nem zavarták, hiszen őket amúgy sem szerette annyira. De Anton… Ő sosem érdemelte volna meg, hogy akárcsak egy rossz szót is mondjanak rá. Viszont hiába akarta védeni, a nagyapja ellen ő sem tudott volna semmit sem tenni. Csak várt arra, hogy az öccse egyszer megérti, hogyha azt teszi, amit mondanak neki, akkor könnyebb lesz és nem szidják majd. Néha úgy érzem, hogy nem vagy annyira okos Tony… Csak hazudnod kellett volna neki.
Mélyet sóhajt, ahogyan közelebb lép a nagyapja sírjához, majd letérdel. A szokásos rózsáját hozta, mely enyhén narancssárga színű volt. Óvatosan helyezte le a földre, majd a sírkő tetejét finoman megütögette kétszer, mintha csak megveregette volna valaki vállát. – Ne izgulj papa. Hamarosan találkozunk a pokolban. – Óvatosan feláll és elindul haza. Azért mindig rózsát hozott, mert ő maga imádta ezt a virágot. Nehéz vele bánni és könnyen meghal, de ha kellően odafigyelnek rá, akkor gyönyörű lesz. A saját szobájában is mindig volt egy-két szál, csak azok vörös színben pompáztak, hiszen ez volt a kedvenc színe.


A legtöbb fiatalnak a szobája jelenti a biztonságos helyet. Anna számára ez mondjuk a jégpálya volt, mert szinte biztos volt benne, hogy oda senki sem fogja követni. Ott nyugodtan szomorkodhatott. A mai nap viszont valahogyan nem bírta ki és egy kisebb veszekedés után, amit az egyik állítólagos barátnőjével folytatott, inkább a szobájába viharzott és magára zárta az ajtót. Nem félt attól, hogy bárki be akarna jönni, ugyan ki keresné pont őt?
Ajkába harapva sétál oda az ágyához, ahova alig ült le, de elsírta magát. Igyekezett halk maradni, hiszen nem tudhatta ki fogja hirtelen meghallani szipogását. Ez egyébként szinte lehetetlennek tűnt, elvégre Anna nem sír! Anna nem érez! Anna nem tudja milyen, ha megbántják! Anna senkivel és semmivel sem törődik magán kívül! Néha egyébként tényleg ezt kívánta, hogy bárcsak ennyire erős lenne. A szülei halála után azt akarta, hogy szinte sebezhetetlen legyen, hogy ne kelljen másokra támaszkodnia, hanem egyedül is bírja! Csakhogy nem volt képes mindig rideg maradni. Nem tudta elnyomni az érzéseit. Én nem vagyok szörny! Én csak… Én csak erős akartam lenni! Azt akartam, hogy engem is elismerjenek, és ne úgy tekintsenek rám, mint egy kislányra! Valahol mélyen megbánta, hogy úgy döntött, inkább lesz egy kiállhatatlan liba, ha már a kedves énjét senki sem hajlandó észrevenni. Ugyanakkor meg elérte, amit akart, így sokkal több figyelmet fordítottak rá, az is igaz, hogy senki sem szerette, illetve ő ezt hitte. Ez viszont nem kellett volna, hogy meglepje, hiszen ha egy kedves szava sincs senkihez, akkor nem is fogják kedvelni. Mégis a lelkére vette. Ő arról álmodott, hogy olyan hercegnő lesz, akinek kijár majd a tökéletes élet és mindenki rajongani fog érte. Most viszont ahogyan körbenézett egyedül találta magát. Csak a párnáját tudta magához ölelni. Jó nekem ez így. Nem fogok megtörni! Erős maradok…

Ha valaki ránéz az első dolog, amit valószínűleg mondana az a "Wow". Vagyis ő ezt gondolja. Tisztában vele, hogy jól néz ki és előszeretettel fesz vel olyan ruhákat, amibe kifejezetten jól látszik nőies alakja. Lehet néha túl sokat is képesek mutatni a ruhái, főleg most, hogy a nagyapja meghalt. Így már nem kell öltözködésileg megfelelnie neki. A Roxfortban pedig távol van mindenkitől, aki parancsolgathatna neki. A sminke  mindig makulátlak és általában erőteljes színeket használ, ezzel is még inkább magára szeretné vonni mások figyelmét. Mondjuk ki, ő akar lenni az az ember, akire mindenki felfigyel, ha besétál valahova. Ahogyan arra is törekszik, hogy minden férfi megforduljon utána. Arcán mindig egy mosoly terül szét, mint akinek semmi problémája sincs a világon. Igaz ez elég sűrűn átcsap egy gúnyos vigyorba. Külsőre mindenki a nagymamájához hasonlítja (vagy Anjahoz, ami miatt legszívesebben mások fejét venné). Egyenes háttal jár, sőt látszik rajta, hogy magasan hordja az orrát. Szereti a divatos és elegáns ruhákat, valamint alacsony termete miatt odáig van a magassarkúkért. Nem túlzás azt mondani, hogy több cipője van, mint amennyire egy embernek valaha is szüksége lenne az életben.


Csupán két esetben képes feladni az önmaga által "fenségesnek" titulált stílusát. Ebből az egyik, amikor ki sem akar lépni a szobájából. Olyankor senkit nem enged be, mert nincs kisminkelve és nem vette fel szép ruhát, hanem valószínűleg csak egy pulcsiban fekszik az ágyán. Azt pedig nem engedheti meg, hogy így lássa bárki is. A másik eset, mikor képes lemondani még a magassarkú cipőiről is, az az edzés. Ilyenkor mintha az arcából is visszavenne, a mosolya eltűnik és erősen koncentrál. Ha valaki nem ismeri, akkor egy másik embernek is gondolhatná, holott csak arról van szó, hogy a tökéletességre törekszik még a harcban is. Amiatt aztán nem is foglalkozik a külsejével, csak arra figyelj, hogyan tudna győzni.