The Shadow Man

“Az Árnyember a sötétséget szolgálja.”
“Az Árnyember titkos üzleteket köt.”
“Az Árnyember egy valódi keresztúti démon.”
“Az Árnyember nem játszik tisztán.”
“Vigyázz az Árnyemberrel… Felfalja a lelkedet.”


Ezer s száz legenda övezi az Árnyember történetét. Meglehet, te magad is hallottál már róla - furcsa volna, ha mégsem. Ő megannyi rémtörténet főszereplője, bugyuta rajzfilmek gonosztevője, vagy éppen a folklór legendákban megtestesült éjszakai démon maga; ám mindez messze áll a valóságtól. Az Árnyember nem egy szekrényben rejtőző Mumus, de még csak nem is egy voodoo mester. Nem falja fel a lelkedet, nem várakozik homokos kereszteződések mellett elveszett lelkekért fohászkodva, s nem szolgálja a sötétséget.

Ámbár igaz, az Árnyember egy furfangos üzletember, kihez megannyi segítségre szoruló boszorkány és varázsló érkezik kérésekkel, óhajokkal s megannyi sóhajjal; a megfelelő ajánlat ellenében pedig rémképeket, vérfagyasztó álmokat és kisebb-nagyobb csecsebecséket kaphatnak kézhez, vagy küldhetnek egy titkos ellenségük nyakára. Ő precíz munkát végez, mondhatni “a fű alatt”, s nyoma sem marad lépteinek. S miért is oly’ sikeres az ő szerény vállalkozása? Nos…

Városi legenda ide vagy oda, az Árnyember tevékenysége hasznosnak bizonyul a Magic is Might szervezete számára is, s ugyan nem volt szerencséjük sajátjukként üdvözölni őt köreikben, egyes tagok manapság is szíves örömest kötnek vele egyességet. Nem is csoda, hiszen amit ő megígér, azt be is tartja. Elég egy kézfogás, s a szavak megpecsételődnek, a pecsétet pedig ő soha fel nem törné.

De ki is ő valójában? Honnan jött, s hová tart? Senki sem tudja. S ha elég bölcs vagy, meg sem próbálod kideríteni.

“Nereus Spade remek tanár.”
“Nereus Spade kiváló tanuló volt az Akadémián.”
“Nereus Spade egy kicsit magának való.”
“Nereus Spade rejteget valamit.”
“Egyszer láttam Spade professzort pálcikával enni.”


Kevesen tudják, de Nereus Spade él-hal a japán konyháért. Ha valamelyik szemfüles diákja meglepi egy friss bento box-al, mely tartalmaz legalább hat tekercs lazac makit és egy panda alakú onigirit, az egész napját felvillanyozza vele. Meglehet, még a dolgozatokat is elhalasztja a következő órára. Kész szerencse, hogy a Roxfort falain belül nehezen lehet sushihoz jutni, nem igaz?

Egyébként azt se sokan tudják, hogy Spade professzor sokszor csak úgy tesz, mint aki épp egy nehéz nyelvezetű regényt olvas, mert szórakoztatónak találja, hogy olyankor senki sem szól hozzá, s nem is meri megzavarni. Kivéve…

Talán összesen egy valaki létezik, ki úgy igazán ismeri Nereus Spade azon titkos oldalát, ki repkedő flörtökben leli örömét, szurkálódik s semmiféle testiségre nem reagál; s ez az egy valaki is minden bizonnyal csak azért rendelkezik ezen ritka tudással, mert képes volt magára vonni a professzor figyelmét, s meg is tudta tartani azt.

Tény és való - bár ezt nem kötötte senki orrára -, hogy Nereus azon kevés roxforti tanárok közé tartozik, kinek valódi szándékai messze állnak a tanári pálya nemes céljaitól; meglehet ő az egyetlen, kinek mindez csak alibiként szolgál, hogy legfontosabb tevékenységeit a rejtély leple alatt tartsa. De jól jön, ezt be kell ismerni.

Az sem titok, hogy származása ellenére örömmel támogatja a Magic is Might mozgalmát, igaz, ehhez megfelelő fizetséget kell biztosítani számára, de támogatja, mert miért is ne tenné?

Hozzáteendő, hogy Nereus Spade nem gyűlöli a muglikat, s nem is veti meg őket. Mindössze nem szívesen szerepel velük egy mondatban, ráadásul butának és logikátlannak találja, hogy még a műanyagot is műanyagba csomagolják.

Nem utolsóként megemlítendő - bár mégis utoljára hagytam ezen sorokat -, hogy Nereus nem egészen önzetlen; sőt, mondhatni nagyon is én-központú jellem, ám ha valaki mégiscsak közel férkőzik hozzá, az haladéktalanul, s kivétel nélkül megkapja a prioritási sorrendje dobogós helyeinek valamelyikét. Ám ilyesmire nem túl gyakran kerül sor.

“Dao Ming Feiyu? Sosem hallottam róla.”


Dao Ming Feiyu nem mindig volt ilyen. Becsületesen játszott, bizonyítani vágyott, buzgó volt és szomjazta a tudást. Azt remélte, teljesítményével megkaphatja édesapja figyelmét, ám Dao Ming Chen önző volt, s nem kívánt részt venni a fia életében. Nem, mert szégyellte. Vére nem volt tiszta, nem volt arany, ahogy azt sok nemes máguscsalád preferálta, nem. Feiyu-t bemocskolta a vélák csábító genetikája. Ugyan külsőre nyomát se lehetett látni, belül ott lapult. Szégyent hozott a Dao Ming család nevére. Vagyis hozott volna… De Dao Ming Chen okosabb volt ennél. Számára az elsőszülöttje halott volt. Avagy szebben fogalmazva, nem is létezett.

A kis Feiyu-t ez éveken át kísértette. Rengeteg baglyot küldött apja után, még Kínába is megkísérelte elűzni az egyiket, hátha túléli az utat, hátha gyorsan megjárja s jó hírekkel tér vissza. De egyik bagoly se jött haza. Ahogy Dao Ming Chen sem. Soha.

S ha ez önmagában nem lett volna épp elég fájdalom egy ilyen apró szív számára, édesanyja sem okozott sokkal több örömet az életében; Marion Dupont ugyanis épp oly’ keserűséggel viselte egykori kedvesének hiányát, mint ő. Azt gondolta, ez igaz szerelem volt. De nem volt az, mindössze egy ostoba férfi és egy ostoba nő impulzív, rövidéletű románca, de még annak sem egészen nevezhető. Az ostoba férfi nem érzett ilyesféléket. Ő pusztán engedett a csábításnak.

A felelőtlenségből született gyermek felelőtlen dolgokra hivatott - mondhatni ezzel az elvvel csúszott le a lejtőn Feiyu, s így adatott meg neki a lehetőség arra, hogy átlépje az árnyak közé vezető ajtó küszöbét. Némi biztatással, tanítással, s megfelelő motiválással még egy csapat gyanús idegennek is könnyű volt meggyőznie őt, hogy kevésbé becsületes célokra használja fel a képességeit. A vágyak összetörtek, az álmokból rémálmok születtek. Az ártatlan gyermeket magába nyelte a szurok fekete masszája.

Marion Dupont úgy találta, bánata túlnő mindent. Túlnövi a hálószoba sötétjét. Túlnövi a családi ház mindkét emeletét. Az utcákat. Marseille egész városát. Túlnövi egyetlen fiát. S ez a hatalmas mértékű, fékezhetetlenül duzzadó kékség a lelkében túl erős volt ahhoz, hogy szembeszállhasson vele. Már egyetlen csésze kávéját is gyermeke készítette számára. De ő sem maradhatott mellette örökké.

Marion Dupont életét vesztette. Halálának oka az összetört szív fájdalma. Feiyu épp az utolsó évét járta a Beauxbatons-ban. Azt hinnénk, hogy egy ilyen hír érkezésével az ember összezuhan, s lelke egy darabja eltávozik; de Feiyu mindösszesen egyetlen könnycseppet morzsolt el érte. Mert Marion Dupont sosem létezett. Szellem volt csupán, avagy ahhoz hasonlatos lény, ki otthona falai közt kísértett, de élő, s édesanya sose lehetett. Dao Ming Chen távozásával már csak idő kérdése volt, hogy valóban elhagyja ezt a világot.

Fordulópontnak épp megfelelő volt. Dao Ming Feiyu neve ott szerepelt Marion Dupont sírján, osztoztak rajta, mintha mindig is összetartoztak volna; s megszületett Nereus Spade. Hazugságokból, titkokból és árnyakból ugyan, de életre kelt, s múltjának minden kövét háta mögött hagyva, néhány ideiglenes jóbarát segítségével tiszta lapot kezdett London forgalmas városában.

Nereus megfogadta, hogy régi nevét sosem emlegeti többé. Anyjáról nem beszél. Vérét tagadja. Szívét burokba zárja. Ám ha egyszer a Sors másképp határoz, még egy ilyen megkeményedett lélek sem képes ellentmondani neki. S ha a Sors úgy dönt, egy simítással vezeti fel a pofont, hát úgy fog történni. A simítás Jake Blackwood volt. A pofon pedig Jackson Blackwood öklével érkezett.

Jake Blackwood maga volt a megtestesült kérdőjel. A miértek miértje. A bonyodalmak okozója. Nereus mindig is tudta, hogy bizonyos dolgokat nem úgy érez, ahogy azt a társadalom szokványosnak véli, ez nem is volt kérdés számára. Tudta, hogy ő sosem fogja ugyanazt a perzselő tüzet érezni a testében, amit mások, nem is vágyott rá; de lelke képes volt lángra lobbanni, elméjét meg lehetett bizsergetni, s szíve is újra dobbanásra volt bírható. Az ifjabbik Blackwood fiú pedig, meglehet akaratán kívül, de megtette. Nereus nagyon jól titkolta, hiszen a titkok mestere volt. De a nevét elárulta neki. Az igazit. És azon a részeges estén azt is bevallotta, hogy…

Jackson Blackwood volt a halál közeli élmény. A csapás, mely’ egész testét megtörte, mely’ elméjét elsötétítette és szemeiben a fényt kioltotta. Csupán halvány emlékek igazolják, hogy azok a szavak elhangzottak, hogy Jake is érezte azt a szikrát, hogy nem csak Nereus belső ketyeréje vert hevesen a közös percekben… De a kellemes bizsergést, amely ezeket az emlékeket édessé tette volna, Jackson Blackwood elpusztította. Egy életre.

A láng, s annak kiváltó oka nyomtalanul felszívódott. A sebek beforrtak, a zúzódások nem látszódtak többé. A vaksötét álom véget ért. Jake Blackwood sármos arca homályosan derengett. Az akadémia folyosói elmosódtak. A diákok zsibongása már csak visszhangként létezett a végeláthatatlan semmi közepén. A barátok nem jelentettek semmit. Nereus Spade ismét a régi volt - igen, még a hetekig, netán hónapokig tartó kóma ellenére is -, de időnként gondolt arra a szép szemű lángocskára. Igen… A szemeit sose felejtette el.

Az Árnyember ekkorra már erős népszerűségnek örvendett. A roxforti diákok a róla szóló történetekkel riogatták egymást, az akadémia tanulói valódi kilétét találgatták, s ő maga Nereus Spade álarca mögé bújva virágoztatta ki sötét üzletét. S ahányszor kételkedni kezdett magában, hogy vajon helyesen cselekszik-e, Jackson Blackwood arcára gondolt. Mert rá tökéletes pontossággal emlékezett. Minden egyes rezzenetére, a bőre színére, a szemeiben csillogó gyűlöletes szikrákra. S ha csak a nevét felidézte, vagy a pillanatot, mikor ő valósággal a halál küszöbére taszította, a szíve körüli jégpáncél erősebbre, vastagabbra, strapabíróbbra fagyasztotta magát.

Ám nincs az a jég, melyet nem lehet megolvasztani. Nereus Spade pedig egyenesen a futótűz centrumába sétált bele, amikor először átlépte a Roxfort kapuit...

Mert Annamarie Vogel vakító lángjai elől nincs menekvés.

Meglehet, az “Árnyember” név hallatán egy éjsötét talár, csuklya alatt rejtőző homályos arc, s egy barátságtalanul világító szempár jut eszünkbe; ám a valóságot ez meg sem közelíti. Illúzionistaként valóban ehhez hasonló alakként mutatja magát az ügyfeleinek, hogy identitását rejtve tartsa, ám mindez csak a célszemély fejében létezik. Az igazi tükörmása ennél sokkalta… Hmm. “Drámaibb.”

Aki ismeri Nereus-t már hozzászokott a túlzásokhoz, a gesztikulációkhoz és a szokatlanul feltűnő divatbéli választásaihoz, így talán nem is lesz meglepő azt mondanom, hogy emberünk élvezi a rá vetülő pillantásokat. Szereti, ha mindenféle megjegyzéseket tesznek az öltözetére, a frizurájára vagy éppen az itt-ott felderengő sminkjére, s habár utóbbi nem esszenciális számára, a “szétcsúszott” fekete szemceruza gyakran helyet kap a hétköznapjaiban. Egyébként kedveli a kiegészítőket és az ékszereket is, főleg, ha szentimentális értékük van. Magának viszont sosem vásárolna ilyesféle csecsebecséket, így minden amit visel valaki mástól származik.

Ha a felhajtás és a dráma mögé pillantunk egyébként, egy egészen átlagos férfit találunk, ki még csak igazán egyedi szépségnek sem mondható; ebben az apjára ütött. Esélyes, hogy Kínában különösen jóképűnek számítana, bár ezt igazolni még nem volt alkalma senkinek - de az egyértelmű, hogy nem sokban ütött az édesanyjára. Az viszont tény, hogy magasabb a kínai férfiak átlagánál; egészen pontosan száznyolcvan centiméternek örvendhet. Bizonyára a francia vér teszi. Alkatra tipikusan az a fajta, akit a ruhák vékonyítanak; hiába rejtőznek az anyag alatt szálkás izmok.

Mégis, van benne valami, ami a vonzerejét feldobja. Talán a magabiztos kisugárzása? Vagy az egyedisége teszi? Netán a vélák bűvölete tehet róla?