Apró, vöröslő cseppek fedik hófehér ingem s fekete zakóm elülső felét, előbbi gallérján is díszeleg egy kevés a sötét folyadékból, s ruházatom alsó részét szélesebb foltokban szintén ez színezi; szívem sebesen pumpálja az adrenalint testbörtönöm minden egyes pontjába, tüdőm izgatottan nyeldekli a friss oxigént, s bőröm forró, szinte gőzölög. Egy vigyor szélesedik arcomra, mit sem törődve a szám sebzett szélével, ‘mely most némileg fájón lüktet, s közben megforgatom kezemben baltámat. Kiválóan fest rajta az áldozatok esszenciája, ‘melyből mindkét pengéjére, a kettő közti hegyére, s markolatára is bőségesen jutott. Oldalra pillantva kuzinom tekintetét keresem, kinek ruházata az általunk rendezett jelenet ellenére teljesen tiszta, mintha ő egy üveg mögül figyelte volna az egészet s még csak frizurája sem borzolódott össze az akció közben. Minden áldozat, ‘melyet ő követelt egyetlen tócsán fekszik, s fegyvereiről is csak kevéske csepeg a csillogó márványpadlóra. – Hah… Ez itt... – fordítom tekintetem az egyik élettelen női testre, s egyetlen lezser dobással mellei közé állítom a baltát, mintha egyébként szüksége lett volna egy újabb csapásra. Hallani, ahogy szegycsontja kettéroppan, utat engedve a fegyver élének egészen a mozdulatlan szívig. – Jó nagyot tud ütni. Nézd meg, mit csinált… – Arcom sérült oldalát Zakhar felé mutatom, hol szám széle felrepedt, s bőröm kipirult, s ahol sajátom s valamelyik áldozat aranyló vére összekeveredett; két ujjammal ide nyúlok, majd azt a keveset ‘mely ujjbegyeimre került, nyelvem hegyével lenyalom. A fémes íz felforgatja a gyomromat, ám a mögötte rejlő győzelmi aroma euforikus érzéseket kelt bennem. Sóhajtva húzom ki a baltát a nőszemély maradványaiból, s ezzel játszva kezeim közt Zakhar felé indulok lassú léptekkel. – Kuzin, ha nem ismernélek jobban azt hinném, elpuhultál – csóválom fejem. – Karkaroffékra kellene koncentrálnunk, nem erre a csőcselékre – mutatok fegyveremmel a halottak felé. – Vagy téged nem idegesít, hogy a család csak róluk pofázik egész nap? Te nem érzed úgy, hogy ideje volna végre a Pokolra küldeni őket? – Lábaimnak megálljt parancsolok, úgy egy méternyi távolságra tőle, s végül kinyújtom felé a baltát, mintha meg akarná őt célozni vele. – Miért vannak még életben, hmm? Egy ideje frusztrál a kérdés; mégis mi okunk volna késleltetni a halálukat? Mi akadályoz minket, vagyis inkább őt abban, hogy családunk vendettáját végre beteljesítsük? Nem mintha engem izgatnának famíliám mocskos kis ügyei, hisz’ ez is olyasfajta emberi baromság, ‘mely messze nem ér fel sajátos céljaimmal, vagy egész létemmel. Aprócska, jelentéktelen ügyek, ‘melyek kevéske értéküket abban a pillanatban elvesztik, hogy kitalálóik föld alá kerülnek. Azonban anyám, kinek hangjától a falra tudnék mászni, s makacsságáért már rég fejét kellett volna szegnem, követeli, hogy tegyem meg. S követelésének eleget kívánok tenni, mert tudom, hogy a hírt hallva végre megnyugszik majd, s talán élete végéig befogja a száját. Másra sem vágyom, csak arra, hogy többet ne szólaljon meg, s ne kínálgasson a poshadt vízhez hasonlító, gusztustalan teájával.
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
No one has the right to give me orders. Not even you, cousin.
Az egyik halotthoz sétálok, majd lehajolok és kihúzom belőle a késem. Szabad kezemmel előrántok a zsebemből egy hófehér kendőt, majd elkezdem megtörölni a fegyverem. 1… 2… 3… Tiszta. Ugyanezt a kört még négyszer megcsinálom, mire végre az összes drágaságom újra a kezembe kerül és egyiken sem látszódik egy csepp vér sem. Nagyon kis hasznosat, sőt gyönyörűek, viszont utálom, mikor a vér bemocskolja a felületet. Ha pedig nem vigyázok rájuk még el is rozsdásodhatnak, hiába készültek mágikus fémből. Még mindig el tudok veszni a fegyver szépségében. Most éppen csak azért nem sikerült órákig csak állnom és néznem a pengét, mert az unokatestvérem is jelen volt, aki velem ellentétben imádott fecsegni. Mondjuk sose zavart. Én így nyugodtan csendben tudtam maradni. Azonban a reakció fontos volt nála, hiszen könnyen megsértődött, ha nem figyeltem rá, így amint meghallottam a hangját, felé fordultam. Ahogyan végignéztem rajta, a hátamon a hideg kezdett futkosni. Hogy bírta ki, hogy tiszta vér volt?! Én nem voltam képes elviselni, ha koszos volt a ruhám. Ezért is szerettem olyan fegyvereket használni amelyekkel elkerülöm a közelharcot. Mindig is a távolból szerettem levadászni az ellenséget. Nyilván mind a kettőhöz értek, viszont van preferenciám. Pálcámat lassan veszem elő, majd egy gyors suhintással helyre teszem az arcát. – Tessék… Legalább a szép pofid a régi… - Enyhe utalásnak pedig csak ránézek a ruhájára. Azt már nem teszem helyre, hiszen tudom mennyire imádja, ha az áldozata vére borítja. Még le is nyalja az ujját, amit… Szintén nem tudok hova tenni, hiszen emlékeim szerint nem vámpír. Mindegy is, nem akarom megkérdőjelezni. Lehetséges, hogy csak megint én nem értem ezt az egyszerű emberi… Bocsánat! Isteni logikát. Elvégre hogyan is hívhatnám őt egy egyszerű halandónak. Még a végén megsértődne. -Mivel nem élek otthon, így nem. Nem idegesítenek ilyenekkel. – kezdek el feltakarítani magunk után, mert… Van mit bőven. – Amúgy se felejtsd el, hogy kié volt a legelső Karkaroff gyilkosság. Én éppen annyira szeretném kiirtani őket, mint te. Viszont… - fordulok meg, hogy vele szembe kerüljek. A balta, amelyet rám szegez némiképp meglep, s egyik szemöldököm feljebb is szökik, ahogyan a fegyverről az arcára emelem a pillantásomat. Viszont egyetlen ujjammal óvatosan odébb tolom. Még én is fenyegetve érzem magam, pedig a rokonomról van szó. – Viszont Kirill Karkaroffot nem olyan könnyű megölni. Okosabb, mint a húga volt, ráadásul erősebb is, mert… Tulajdonképpen mondhatjuk rá, hogy őrült. – Meg kezelhetetlen az ereje. Persze nem ez volt a valódi indokom, de Vasily honnan is tudhatta azt, hogy azért hagyom életben, mert tatozom neki? Hála az égnek sehonnan. Amúgy is meg fog halni a férfi, csak idő kérdése. – Ha annyira szeretnéd a kisebbiket neked hagyom meg. Csak vigyázz vel… - inkább megköszörülöm a tokromat. – Elnézést… Majdnem elfelejtettem, hogy egy orosz Jézusnak nincs mitől tartania egy gyerekkel szemben.
Fegyvereit tisztogatja, mint aki allergiás a kosz bármely’ formájára - habár megszoktam tőle, hogy ilyen. Ezért is öl olyan tisztán, ezért figyel oda környezetének minden apró részletére, s ezért fest most úgy, mint aki a heti bevásárlást végezte el, s nem mások életét vette el kegyetlenül; ha nem ismerném, azt hinném, hogy patrónusa egy mikrofibra törlőrongy, hisz’ ez tökéletesen illene hozzá. Nevetnék, kinevetném szíves örömest, ám nem teszem, mert úgysem értené az okát, s elrontaná a szórakozásomat egyetlen pillanat alatt. Most viszont rám néz, s arckifejezése ugyan rezzenéstelen marad, szemeiben látom az undort s azt, ahogy hátán végigfut a láthatatlan libabőr, mert már annak gondolata is kikészítheti, hogy az én ruházatomat gazdagon tarkítja a vöröslő vér, s neki ezt el kell viselnie. Szórakoztató jelenség, pláne így, hogy mimikája nem adja vissza. Panaszom viszont nem talál süket fülekre, s most ő játssza a doktort helyettem, ahogy pálcájával egyetlen mozdulatot követően helyre teszi arcom sérült felét. – Nahát, egy igazi tehetség veszett el benned – kuncogok, mielőtt egyik áldozatom vérét ‘mely sajátommal vegyül, megízlelném. Keserédes, fémes, émelyítő, mégis… Mintha a hatalmat érezném benne. Azonban egy pillanatig sem felejtem el, hogy nem ezeket kellett volna megcéloznunk, hisz’ ők csak mellékes, hanyagolható nevek voltak a listán; az igazi célpontunk a Karkaroff család, mégis, ilyen jelentéktelen csürhével múlatjuk az időnket. Kénytelen vagyok hát számon kérni unokatestvéremet, hisz’ elsősorban őt uszították Kirill Karkaroff ellen, mégsem tett semmit az ügy előrehaladásának érdekében. – Nem kell hozzá otthon élni… Anyám rikácsolását még Londonban is hallani lehet – forgatom szemeimet, ám elismerem, talán családunknak azon része, ‘melyet ő erősíti, kevésbé követelőző. Kevésbé… Idegesítő. – Nem felejtettem el – mosolyodok el, s csak úgy szórakozásból belerúgok az egyik hullába. Eszembe se jutna eltakarítani, ahogy azt kuzinom teszi. Sőt, inkább elveszem tőle is a lehetőséget azzal, hogy fegyveremet rá szegezem, csak hogy érezze szavaim súlyát, ahogy kérdőre vonom, hogy mégis miért tart ily’ sokáig elvégeznie egy ilyen egyszerű feladatot - főleg, hogy rá bízták. – Nem tudtam, hogy ez akadályozó tényezőt jelent számodra, Zak. Azt hittem profibb vagy ennél – csettintek nyelvemmel, s egyelőre hagyom, hogy a fegyvert odébb tolja, majd le is eresztem magam mellé. – Figyelmeztetlek, ha nem lépsz gyorsan, el fogom venni előled a lehetőséget… Vagy előbb végzek veled, aztán a hulláddal előcsalogatom én azt az “őrültet”. – S hogy demonstráljam, hogy is tervezem ezt végrehajtani, baltámat egyetlen lefelé célzott dobással beleállítom az előttem fekvő férfitest nyakába, ezzel leválasztva fejét, ‘mely most lassan odébb gurul, akár egy tekegolyó. Még nevetek is egyet a gondolatra, aztán fejemet csóválva kézbe veszem a baltát. Szemöldököm feljebb szalad, ahogy figyelmeztetni próbál a kisebb Karkaroff fiúról, ám mondatát félbeszakítja, s inkább értelmetlen becenévvel igyekszik feljavítani szavait. – Nincs mitől tartanom senkivel szemben, kuzin – emlékeztetem, majd hajánál fogva felemelem a fejet, mintha csak egy madzagra kötött labda volna. – Legyen hát, ha ennyire ragaszkodsz az idősebbikhez, megtarthatod. Csak ne húzd sokáig az időt, különben nem viccelek, úgy fogsz járni mint ez itt – mutatom neki újonnan szerzett souveniremet, aztán elvigyorodok. – Kapd el. S már repül is felé egy szépen ívelt dobással a véres fej.
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
No one has the right to give me orders. Not even you, cousin.
Talán ténylegesen allergiás vagyok a koszra. Vagy egyszerűen megszállottja vagyok a rendnek és tisztaságnak, mert hiszem, hogyha ez a kettő megvan, akkor nehezen, vagy egyáltalán nem tud eluralkodni a káosz. Mert nincs is annál rosszabb, mikor kizökkentenek a megszokott dolgaimból. Görcsösen ragaszkodom a szokásaimhoz, s ha valami másképp alakul, akkor könnyen elveszítem a türelmemet. Erre viszont kiváló gyakorlás, mikor az unokatestvéremmel megyek gyilkolni, hiszen ő annyira más, szereti a piszkos munkát, nem zavarja, hogy a ruhája csupa vér – amitől nekem feláll a szőr is a hátamon – s most legszívesebben letisztítanám őt, de tudom, abból csak veszekedés lenne. Így inkább csak a sérülését gyógyítom meg, legalább amiatt ne nyavalyogjon, bár ezt magának is megtehette volna. Néha csodálkozom… Ő az orvos, szóval miért nem csinálja meg csak ő maga? -Minden kölyöknek tudnia kéne ezt a varázslatot. – vonok vállat. Én is még piciként tanultam meg, mikor az égési sérüléseimet láttam el. Mert apám szerint, ha már arra nem voltam képes, hogy eloltsam magam körül a tüzet, akkor azt sem érdemlem meg, hogy meggyógyítson. Így én maradtam fent többször is éjszaka, hogy megpróbáljam valahogy megoldani. Néha kisebb volt a siker, s sokszor csak rosszabb lett a helyzet. Végül megtanultam kezelni és használni tudtam már ezt az egyszerű varázslatot is. -Füldugó… - vonok vállat, ahogyan egy alternatívát javaslok neki arra, hogy ne idegesítse az édesanyja annyira. Nálam bezzeg apám hajt, mint a tatárt, hogy a Karkaroff családot végre ki kéne nyírni. Azt hiszi nem vagyok vele tisztában? Bár… Eddig mondhatom ők nagyon sokat tettek azért, hogy kevesebben legyenek. Az egész Sokolov famíliából csak én voltam eddig olyan merész, hogy Kirat kicsináljam. Ezt konkrétan közlöm is vele, amire persze már mosolyog. Bár a hullába való rúgást nem vagyok képes hova tenni. Ellenségek voltak, de meggyalázni nem kell azért. – Inkább csak égesd el, kérlek. – sóhajtok. Előrébb lennénk, ha már ennyivel segítene. – A hamvakat összegyűjtöm és itthagyom. Hátha valaki el kívánja temetni őket. – Mert annyi emberség még egy olyan aspergeres lélektelen szörnybe is volt, mint én, hogy a gyászolóknak valamit meghagyjon. Kira teste is sértetlen maradt. Legalább a családja el tudtam búcsúztatni őt. Bár szomorú volt, hogy a bátyja nem jelent meg. Szívesen láttam volna mekkora fájdalmat élt át akkor. -Csalódást kell okoznom… Az én halálommal semmit nem érsz el nála. – Azon kívül, hogy megnyugodhat, hogy többé nem fogom üldözni. Bár nem tudom… Annyira utál? Hiszen megmentett. Emiatt pedig az adósa vagy, s nem tehetem meg azt, hogy már most rögtön megölöm. Viszont Vasily előtt ezt titokban kell tartanom. Még a végén tényleg ki akarja majd nyírni helyette, akkor pedig… Nekem kell az útját álljon. Én pedig tökéletesen tisztában vagyok az ő erejével, ezért is adtam neki ezt a becenevet. Bár nem tartom istennek, azt tudom, hogy nálam erősebb jóval. Nem félek. Csupán nem szeretném pont őt magamra haragítani. Elvégre sokkal jobb halált érdemlek, mint ez a levágott fej itt. – Adj egy fél évet és tálcán kínálom fel a fejét. – Ha már ennyire a megszállottja ezeknek… Viszont a felém repülő darabot még a levegőben megfagyasztom inkább, így pont előttem esik le, s darabokra esik. – Upsz? Megcsúszott a kezem. – még gyorsan körbenézek, majd elindulok kifelé a szobából. – Inkább legyél hasznos és segíts… - Meg kell találnom valamit, amit anyám annyira magának akar.
Nem számítok rá, hogy unokatestvérem meggyógyítja majd az arcomon ékelődő sebet, habár meg kell jegyeznem, nem ezzel a céllal mutattam meg neki; én magam is kiválóan rendbe tudnám tenni, s eddig csak azért nem tettem, mert nem volt rá alkalmam és mert a munkánk befejezéséig meg kívántam tartani, hogy hergeljen. Ha porhüvelyem sérül, s adott sérülés fájdalommal jár, az csak jobban ösztönöz a kegyetlenségre és segít fókuszálni. – Tény – értek vele egyet, hiszen egy ilyen egyszerű gyógyító bűbájt valóban ismernie kellene minden kisdiáknak, ahogy a varázstalanok közében is mindenkinek tudnia kellene sebet fertőtleníteni, kötést felhelyezni a sérült területre és azonosítani egy sérülés jellegét ránézésből. Meglehet, ezt a tudást azért nem adják át nekik az iskolákban, mert attól tartanak, hogy akkor nem lenne oly’ nagy szükség a hozzám hasonló orvosokra. – Nincs az a füldugó a világon, ami képes lenne elnyomni anyám hangját – csóválom a fejemet. Valóban, úgy hiszem nincs megoldás annak a nőnek a hisztériájára. Azaz van egy… Végezni a családdal, akik miatt képes egész nap rikácsolni, akár egy döglődő varjú. S hogy égessem el a hullákat? Ugyan, kérlek. Ez nem tartozik a feladataim közé. – Minek? – kérdezek inkább vissza. – Túlságosan szentimentális vagy, Zakhar. Pedig azt hittem, pont téged érdekel a legkevésbé az ilyesmi – jegyzem meg, habár lehet, hogy velem van a baj, amiért eszembe se jut egy kis tiszteletet mutatni a kivégzettek és gyászolóik iránt. Kit érdekelnek? Talán tényleg én vagyok itt a probléma, hiszen alig kezdtünk el beszélgetni, máris unokatestvérem kivégzésén töröm a fejemet. A jelenlegi álláspont szerint alkalmatlannak tartom annak az őrültnek a kivégzésére; mert ha annyira meg akarta volna ölni, már rég megtette volna. Mégis mi tart eddig? Hezitálna? Megsajnálta? Valamit nem mond el nekem, ebben egészen biztos vagyok, de megesküszöm, hogy ki fogom teríteni… – Ó, dehogynem – szélesen elmosolyodok. – Egészen eddig te vadásztál rá, ha tudja, hogy üldözöd, szerinted a halálhíred nem fogja őt előcsalogatni? – Akárcsak a csigák, amikor leesnek az első esőcseppek egy forró nyári nap után. Ám egyelőre nem ontom Zakhar vérét, s megadom neki a lehetőséget, hogy teljesítse a rábízott feladatot. Örülhet neki, hogy ilyen kegyes vagyok. – Négy hónap – vágom rá, mert fél év túl sok idő. Egy hétnek is bőven elegendőnek kellene lennie egyébként. Nem amatőrök vagyunk, a fenébe is… Csak nézem, ahogy felé repül az általam dobott fej, ám undorodó tekintet vagy ijedt pattogás helyett egy unalmas reakciót kapok; a fej megfagy, majd leesik a földre és darabokra esik. Csalódottan sóhajtok fel, s úgy nézek ismét rokonomra. – Milyen unalmas… – húzom számat, majd követem őt kifelé, s közben az egyik holttest felé biccentve felgyújtom a ruhája anyagát; majd egy aprócska félmosoly terül szét az arcomon, ahogy hátam mögött hagyva a termet megidézek egy légörvényt, mi fel-felkapja a lángokat és hamuvá égeti a testeket. – Egyébként mit is keresünk pontosan? – kérdezem, ahogy beérem Zakhart és mellette haladok tovább. Lehet, hogy nem is említette eddig, vagy csak szimplán elfelejtettem az öldöklés okozta eufória közben, nem tudom.
♖ I'm not the bad guy in this chapter of our family's story.
I'm the wronged, I'm the dead, but never mourned.
And whilst you got everything you ever wanted,
I got a family who didn't care if I lived or if I died.
No one has the right to give me orders. Not even you, cousin.
Anyám mindig is idegesítő volt. Illetve nem… Csupán maximalistának bizonyult, s szerette ha ő parancsolgathat nekem, ha már apámnak nem sikerült. Csakhogy én meg önfejű vagyok és bár sok dolgot engedek meg neki, nem mindent. Pláne mióta nem élek vele együtt. Nyilván ennek ellenére időnként haza vagyok rendelve, megmondja nekem mit kéne tennem, s sürgeti az esküvőmet, mely még mindig nem fog megvalósulni, ameddig tervemet véghez nem vittem. S bár az anyáink nem rokonok, azért eléggé hasonlítanak. Talán minden családban úgy van, hogy a férfi a család feje lehet, de az, ami mozgatja bizony a nyak, mely maga a nő. Rémes ebben belegondolni, de sajnálatos mód így van. – Meg is ölheted. – Nem viccelek. Nekem is akad olyan rokon, akit szívesen kivégeznék, ha éppenséggel engednék. Mily szánalmas, hogy arra hivatkozva, hogy családtag nem lehet csak úgy eltenni valakit láb alól. Ostobaság, a vér nem jelent semmit. A kapcsolatok azok, melyek fontosak és hasznosnak bizonyulnak. Hogy azon túl milyen a kötelék… Hát magasról teszek rá személy szerint. -Tiszteletből…? – Nem akarok a családnak kedveskedni, csupán szeretném eltűntetni a hullákat. Ennyit még ők is megérdemelnek. – Plusz ha elégetjük őket, akkor nehezebb beazonosítani minket. Nem lesz rajtuk véletlenül DNS tőlünk, illetve a fegyverink nyomait sem fedezhetik fel. – Egy baltás gyilkos és egy késes pszichopata… Egyetlen egy ember kell a csapatba, aki tisztában van a Sokolov kölykök technikáival és lebuktunk. Azt pedig nem engedhetjük meg magunknak. Egy ember megölése? Könnyű. Egy egész családé? Azt már nehezebb eltussolni. Ahogyan az én halálom is biztosan feltűnne valakinek, ha másnak nem, hát a szüleimnek, ezért nem is értem, miért fenyegetőzik itt ennyire. Eleve komolyan nem hiszem, hogy a fickót meghatná az, ha engem kinyírnának. Sőt, talán még örülne is magában, mindegy mit tett értem. – Nem… Szerintem leszarja magasról. Olyan, mintha… Mintha… - Élvezné a játékot. Talán tényleg annak is gondolja. Egy kis kergetőzésnek, aminek a végén meglátjuk, hogy az egér múlna ki, vagy a macska esik össze a kimerüléstől. Persze ha erre megy ki a játék, úgy sajnálom, de túl makacs vagyok feladni. A rövid időtávra összeszűkült szemekkel nézek rá. Szívesen leállnék vele vitatkozni, csakhogy nincs értelme. – Legyen… - mondom ki halkan. 4 hónap valóban elégnek kéne lennie, egy normális helyzetben. Viszont ez nem normális helyzet, hiszen gyakorlatilag aközül kéne választani, hogy betartom-e az ígéretemet, melyet sose szoktam megszegni, vagy gyáva mód mentem a bőröm. Persze, ha úgy alakul, akkor úgyis magamat választom, hiszen az életem még mindig többet ér, mint egy olyan ígéret melynek a végén ugyanúgy csak meg akarom őt ölni. Közben azért csak támadásba lendül, s nekem kíván vágni egy undorító, véres, mocskos fejet… Nem is értem, hogy gondolta. Inkább meg is indulok kifelé, s kérem, hogy kövessen. Hátam mögül még hallom, ahogyan felgyújtja a termek. – Csak sikerült. – forgatom meg szemeimet, ahogyan az emeletre kezdek el felsétálni. – Könyvtár elsősorban. Bár ha én lennék itt a főnök, akkor nem oda rejtenék egy könyvet. – mélyet sóhajtok. – Érezni fogod. Különös mágikus energia járja körbe… A te isteni képességeidnek nem okozhat nagy gondot megtalálni egy olyan könyvet, melyet úgy védenek ezek a szerencsétlenek, mintha az életük múlna rajta. – Nos… Azzal is fizettek nekünk.
Anyám megölésének gondolata jó érzéssel tölt el, s nem is próbálom tagadni, hiszen még egy mosoly is a szám szélére görbül ennek említésére - megannyi módja lenne, annyi kínzó és hosszantartó folyamat, vagy gyors és tiszta, vagy véres és groteszk… Óh, nehéz volna választani, mindenesetre bármelyik mellett is döntenék végül, első körben a hangszálait vágnám ki, hogy ne rontsa el a műveletet az az idegesítő rikácsolása. – Nos, ez igaz. Valójában semmi sem tart vissza attól, hogy megtegyem… – Elgondolkodom, meglehet, a mai akciónk után hazamegyek és tényleg végzek vele, ah, bizsergek… Pedig csak elképzeltem. Ennél már csak az én drága Liam-em édes kis teste tudna jobban kielégíteni! Az viszont csak a kedvemet szegi, hogy Zakhar a hullák elégetésére próbál rábeszélni - én szívesebben darabolnám fel őket, hogy aztán a cafatjaikat a terem egy-egy falára felaggassam, valami jól látható helyre… – Tisztelet? Ki hallott arról? – forgatom szemeimet. Nekem nem kötelességem tisztelni senkit, nem-nem… Nekik kellene engem tisztelniük! Én vagyok az isten, nem ők! – Rendben. Ezzel egyetértek – bólintok. Ha a nyomaink eltűntetése a cél, akkor hajlandó vagyok feláldozni sötét vágyaimat s inkább az okosabbik lépést megtenni; elégetni a testeket. Ha nem ezen múlna, hogy lebukunk-e vagy sem, akkor viszont tényleg a darabolást választanám. Az sokkal szórakoztatóbb! – Mintha egy tökkelütött idióta lenne? – fejezem be a mondatot helyette, habár van egy olyan sejtésem, hogy nem ezt szerette volna mondani. Mindenesetre elvigyorodok, mert engem nagyon is felvidít a kis üldözöttjének sértegetése. Még akkor is, ha sajnálatos módon nem hallja a kimondott szavakat, mert valahol messze jár innen. – Egyébként meg kit érdekel? Akkor szórakozásból foglak megölni. Ez hogy hangzik? – Számomra nagyon is jól. Nem kell ide ostoba indok, hazugság… Elég, ha annyit tud, hogy élvezni fogom minden percét. De nem, mivel mégiscsak kuzinok vagyunk, hajlandó vagyok adni neki egy kis előnyt - mondjuk, hogy négy hónapot -, egy utolsó esélyt, hogy teljesítse a rábízott feladatot. Megérdemli, hogy legalább ennyi bizalmat belefektessek, mielőtt ész nélkül nekirontanék, s a baltámat a csinos kis pofijába vágnám. – Legyen. Négy hónap, nem több – emlékeztetem. Már így is túl sok időt vesztegetett el egy értelmetlen macska-egér játékra, itt az ideje, hogy végre komolyan vegye a feladatát és azt el is végezze, ahogy kell. Pláne nem értem, miért hezitál, mikor neki kéne lennie a legprecízebb, leggyorsabb és legtisztábban dolgozó gyilkosnak. Hol van most az a Zakhar? Ki ez a hasonmás itt előttem? De azért csak-csak gonosz leszek vele, s megpróbálok hozzávágni egy fejet, amolyan “miért ne?” alapon, de ő azonnal elrontja a játékot… Csalódnom kell, bár nem lepődök meg, hiszen Zakharról van szó. Ő nem az a fajta, aki lányosan sikoltva ugrik el a felé repülő véres fej elől. – Persze, hogy sikerült! Kinek nézel te engem? – Hozzá hasonlóan én is szemet forgatok, hiszen mégiscsak egy vérből valók vagyunk, ebben az egy dologban hasonlítunk. Az égett hús jellegzetes szaga elég hamar megtölti a levegőt, de nem zavar, hiszen nem először érzem ezt. – Ha szerinted nem oda rejtették, akkor miért ott keresed először? – ráncolom a homlokomat. – Én a helyükben olyan helyen tartottam volna, ahol mindig szemmel tudom tartani – vonok vállat. Ami pedig az isteni képességeimet illeti… Nos igen. Örülök, hogy végre beismeri! – Nos, el is múlt… – Ismét elvigyorodok. – Mi lenne, ha szétválnánk? Úgy gyorsabban tudunk haladni. Vagy ez neked nem hangzik elég logikusnak, kuzin?
Az egyik halotthoz sétálok, majd lehajolok és kihúzom belőle a késem. Szabad kezemmel előrántok a zsebemből egy hófehér kendőt, majd elkezdem megtörölni a fegyverem. 1… 2… 3… Tiszta. Ugyanezt a kört még négyszer megcsinálom, mire végre az összes drágaságom újra a kezembe kerül és egyiken sem látszódik egy csepp vér sem. Nagyon kis hasznosat, sőt gyönyörűek, viszont utálom, mikor a vér bemocskolja a felületet. Ha pedig nem vigyázok rájuk még el is rozsdásodhatnak, hiába készültek mágikus fémből. 
