Előfordul, noha nem sűrűn, hogy egy magamfajtának is szükségessé válik bizonyos üzletek megköttetése, s nem tagadom, ezeket élvezem a legkevésbé; mindig oly’ titokzatosak és óvatosak, szinte arra emlékeztetnek, mikor a sötétben tapogatózok egy felhős, ködös éjszakán. Üzleti partnereim mindig humorérzéküket vesztve érkeznek, mást sem követelnek, csak az ígért pénzösszeget, s úgy sietnek, mintha üldöznék őket. Számomra az ilyen találkozók mindig kényelmetlenek és unalmasak, s így igyekszem is kerülni őket, ám olykor előfordul, hogy kénytelen vagyok mégis ilyesmikbe keveredni ahhoz, hogy elérjem céljaimat. Fel is vettem a kapcsolatot egy megbízható üzletemberrel, kiről sok jót hallottam már, s tudomásom szerint birtokában is volt az általam keresett varázstárgynak; találkozásunk időpontját és helyszínét - délután, pontosan öt órakor a Baziliszkusz Varázsborozóban - közös megegyezés alapján kiválasztottuk, az egyezséget megkötöttük, s ahogy elérkezett a nap, én minden lehetséges végkimenetelre felkészülten hagytam el londoni lakásomat, gondosan ügyelve arra, hogy távollétem alatt semmiféle zavaró tényező ne tudjon belépni annak területére. Most pedig, hogy óramű pontossággal sikerült megérkeznek, karórámat figyelve számolom a másodperceket, amik eltelnek a megbeszélt időpont és üzleti partnerem megérkezése közt. Ha jót akar magának, nem fog késni. A borozó egyébként teljesen üres, s rajtam kívül egyedül az itt dolgozók tartózkodnak a hangulatos teremben; az összes asztalt lefoglaltam a következő néhány órára, hogy egyetlen lélek se zavarjon meg minket. S egyébként is, nem szívesen futottam volna bele ismerősbe, avagy egy-egy régi páciensembe, kik engem felismervén minden bizonnyal letámadtak volna bugyuta kérdéseikkel… “Hogy van a doktor?” “Hány életet mentett meg azóta? Hahaha!” “Van még egy kevéskéje abból a csodás fájdalomcsillapító bájitalból?” Ahh… Idegesítő népség. Egyetlen jót cselekszem értük - mivel ez a munkám -, s máris úgy érzik, barátok vagyunk. Erre a gondolatra orrnyergemet csípve sóhajtok egyet. Akár késik, akár nem, akár fél pillanattal, akár öt perccel később, de megpillantok egy látszólag nálam fiatalabbnak tűnő ifjút közeledni, s habár kétségeim támadnak kora végett, arckifejezésem semleges marad, s semmilyen formában nem teszek megjegyzést rá. Az első néhány momentumban abban sem vagyok biztos, hogy ő az én emberem s hozzám érkezik… De úgy fest, ő lesz az, mivel a borozó recepciójánál ácsorgó hölgyemény nem tessékelte ki az épületből. Korábbi tárgyalásaink során úgy hittem, idősebb… Nem, itt valami nem stimmel. – Mr. Castillo? – szólítom meg, közben felállva asztalomtól, s magamban hevesen küzdök az ösztöneimmel, melyek most azt súgják, látványosan végig kell mérnem őt. Szerencsére erős önkontrollal rendelkezem, így pillantásomat az arcán tartom mindvégig. Minden helyzetben igyekszem elutasítani az elmém által kreált előítéleteket, hiszen minden szituáció, s minden személy mögött van egy történet, mely’ könnyedén megmásíthatja ezen feleslegesen alkotott véleményeket, s tudom jól, hogy még én magam is képes vagyok a tévedésre… Kevés hibáim egyike, s minden nap dolgozom azon, hogy kijavítsam ezt. Most is, a fejemben felszólaló belső hang, mely’ nevet az úriember fiatalságán, minden bizonnyal tévesen gondolja azt, hogy őt nem lehet komolyan venni. Vagy hogy egy csaló. Vagy hogy ő nem is az a bizonyos Mr. Castillo. S hiába súgja, hogy itt valami tévedés történhetett, nem akarok neki azon nyomban igazat adni, s egyik elméletét sem veszem fontolóra. – Remélem kellemes volt az útja idefelé – jegyzem meg, s egy intéssel helyet kínálva neki vissza is ülök a sajátomra. – Nyugodtan válasszon a borlapról, én állom.
Ezt a napomat baromira nem így terveztem. Megígértem Casnek, hogy a délután lemehetünk a közeli pubba és ihatunk valamit, biliárdozhatunk vagy amit csak szeretne, tudom, hogy ki kell engeszteltem, mert az utóbbi időszakban jóval kevesebb időt tudtam vele tölteni, mint korábban. Közelegnek az akadémiai vizsgák, lassan végzek a szakon és most, hogy teljesen felépültem végre Holden se kímél úgy, mint ahogy azt eleinte tette. Baromira bosszantott, már úgy voltam vele, hogyha még sokáig csinálja, ismét felkeresem a lakásán, csak hogy érezze a törődést és végre komolyan vegyem. Ha pedig mindez nem lett volna elég, akkor ott van még az apám is, akinek muszáj visszatérnem a közelébe és elérnem, hogy ismét bízzon bennem, és ez... ez piszkosul nehéz feladatnak tűnik. Ő az, aki a mai napomat teljesen átalakította, mert bár ideje éppen lenne, közölte, hogy egy bizonyos Vasily Solokovnak kell átadnom egy dobozt, mely csak egy Castillo vérével nyílhat ki és melynek tartalmáról az üzleti partnere tud, de nos... engem nem avatott be, hiába kérdeztem. Ez csak egy újabb bűntetés... kicsinyes lecke a részéről, de nem adtam meg neki azt az örömet, hogy ismét engem gyötörjön, így elvettem a dobozt, megkérdeztem, hogy hol és mikor kell találkoznom a férfivel, most pedig már a Baziliszkusz előtt állva igazítom meg némileg a rajtam lévő fekete bőrdzsekimet. Nem jártam még odabent, egyébként se vagyok oda különösebben a borokért, de nem hezitálok és főleg nem húzom az időt, mert a pontosság nagy erény, a mi szakmánk is megköveteli, így besétálok és egy fiatal recepciós nő fogad. Eleinte úgy tűnik, mintha mást várt volna, mert közli velem, hogy rettenetesen sajnálja, de nincs egy szabad asztaluk se, de amikor kimondom a nevem, máris megváltozik a véleménye és beljebb invitál, közölve, hogy Mr. Solokov már vár rám. A hölgy nem tudja, hogy milyen korosztályú férfit kell fogadnia, csak egy vezetéknevet, mely egyezik apáméval, természetesen. Beljebb lépkedek, körbehordozom tekintetem az ismeretlen helyen és őszintén meglep, hogy egyetlen vendéget se látok odabent. Még hogy telt ház van... Jobb lesz óvatosnak lennem. Az arcomra nem ülnek ki érzelmeim, nem adom jelét idegességnek, se semmi egyébnek, csak határozott léptekkel indulok meg az időközben felálló férfi felé, majd amikor elé érek finoman biccentem és jobbom felé nyújtom, hogy bemutatkozzak neki, elvégre nem velem beszélt korábban és ez így illendő. - Üdvözlöm. Cameron Castillo vagyok. Sajnos apámnak közbejött egy halaszthatatlan ügy, ezért engem küldött, reméli, hogy nem probléma. - elvégre a fia vagyok, mindenre megtanított, amit tudnom kell az üzlettel kapcsolatban, mint egyetlen örökösét, a kért tárgy pedig nálam van, bár egyelőre nem veszem elő. Nem kapkodok, haladjunk szépen sorban. Ha elfogadja a kézfogást akkor normális erővel rázom meg a kezét, de ha nem, akkor se csinálok belőle problémát, bár a kérdésére enyhén megemelkedik a szemöldököm. - Átlagosan. - nem szokott számomra kellemetlenséget okozni az utazás, de különösen kellemesnek se mondanám. Egyetlen porcikám se vágyik arra, hogy most itt legyek, de jó esetben néhány perc lesz az egész, aztán útjaink külön válhatnak, mi pedig talán soha többé nem látjuk majd egymást. - Köszönöm, nem vagyok szomjas, de igazán kedves. - és nyájas. A Castillo család egy nagynevű aranyvérű família, azt hiszi, hogy nekünk nem telik különleges borokra? De bizonyára csak udvarias akar lenni. Mindenesetre kabátom belső zsebébe nyúlok, melyből előkerül egy fekete, kis méretű doboz, amit az asztalra helyezek. A pálcám elővéve normális méretűvé varázsolom és a színe is smaragddá válik a varázslatnak hála, viszont ki egyelőre nem nyitom, csak várok, kezeimet összefűzve az asztalon magam előtt. - Elhoztam, amit az apámtól rendelt. - jegyzem meg, ha esetleg nem lenne nyilvánvaló. Eszembe nem jutna egyébként drága apám "meglepetése", mellyel tett róla, hogy számomra mindenképpen kellemetlenül alakuljon majd ez a találkozó. Mindig szeretett megalázni, de ezt korábban sose mások előtt tette, ezért se fogok gyanút a doboz kapcsán.
Nem kedvelem, amikor közönség előtt kell dolgoznom, vagy üzletelnem. Mindkét esetben fennáll a veszélye annak, hogy a szemtanúk egyike közbeavatkozik, avagy megpróbálja irányítása alá venni a szituációt, s amennyiben olyasvalamihez kell folyamodnom, ‘mely veszélyeztetheti jó híremet vagy karrieremet, úgy a szándékozottnál több életet kellene elvennem; nem mintha ez nehézséget okozna, hiszen elég volna képességemet használva megfosztanom őket a légzés lehetőségétől, s még csak nem is sajnálnám őket, mégis, úgy hiszem nem szükséges egyetlen ügy miatt ennyi embert a túlvilágra küldenem. Az ölés művészetét nem érdemes meggondolatlanul űzni. Így csak természetes, hogy találkozásunk helyszínét kisajátítottam magamnak az üzletelés idejére. Busás összeget fizettem a borozónak - ‘mely egyébként a város egyik legelitebbikének számított - azért, hogy csendes és privát körülmények közt lefolyhasson a biznisz. S mi sem illene jobban egy üzletkötéshez, mint egy pohár ízletes vörösbor? Úgy véltem, ennél tökéletesebb helyet nem találhattam volna, s hittem, hogy Mr. Castillo értékelni fogja választásomat. Azonban az úriember megérkeztekor kissé elfog a zavarodottság, hiszen valamivel idősebb férfira számítottam, s valamivel… Alkalomhoz illőbb öltözetre. Míg én egy szép zakóban jelentem meg, ő bőrkabátban sétál ide hozzám, s fiatal arca ezzel a ruházattal párosítva arról árulkodik, hogy ő bizony egyáltalán nem az a Mr. Castillo, akire én vártam. Szerencsére türelmem hiába véges, bőven jut belőle erre az alkalomra, így megvárom bemutatkozását s határozottan kezet rázok vele. Tehát ő lenne üzleti partnerem fia. Magamban kénytelen vagyok megjegyezni, hogy ha már mindenképp’ helyettest kívánt küldeni az uraság, hát legalább felöltöztethette volna őt a találkozónkhoz illően. Ha pontrendszerrel kívánnám értékelni Mr. Castillo szolgáltatását, most néhány mínusszal gazdagodna. Ám nem teszem, s megtartom tiszteletteljes viselkedésemet az ifjú felé, hiszen üzletünk ettől a ballépéstől eltekintve még megköttethet. – Egyáltalán nem, és kérem adja át neki szíves üdvözletemet, ha találkoznak – válaszolom egy aprócska mosollyal. Egészen addig, míg a bizniszt le tudjuk rendezni s ő is tartja magát az apja által tett ígérethez, nekem édesmindegy, kivel egyezkedek. Ahogy azt illendő, útjáról kérdezem, hiszen egy jó kapcsolat kialakításához szükséges némi érdeklődést mutatnom; s ha tényleg olyan jó üzletemberek, mint amilyennek mások beállítják őket, úgy meg kívánom tartani partnerségünket. Sosem tudhatom, mikor lesz legközelebb szükségem a szolgáltatásaikra. – Átlagos, hmm? – mosolyodok el ismét. – Nos, egy átlagos út határozottan kellemesebb a rögösebbiknél – jegyzem meg afféle bölcsesség gyanánt, habár ez is csak része az angolok által “small talk”-nak nevezett tevékenységnek, mikor is két ember a tényleges témától eltérő, hétköznapi dolgokról beszélget egymással. Furcsának tartom ezt a szokást, elvégre engem orosz szokások szerint neveltek, s annak a népnek nem szokása ilyesfélékkel pazarolni a drága időt. – Mmm, kár. Csodás az itteni kínálat. – Kissé felháborít, hogy nem él a borozás lehetőségével. Hiszen nem sok halandó mondhatja el magáról, hogy megkínálta őket valamivel maga Vasily Sokolov… Ostobaság volna visszautasítani ajánlatát, főleg, ha azt ingyen teszi. Mindenesetre nem mutatom ki frusztrációmat semmilyen formában. Figyelem, ahogy a fiatal férfiú előveszi a zsugorított dobozt, majd egy egyszerű bűbájjal eredeti méretére változtatja azt, s tekintetem ezután ismét megtalálja arcát. Egészen frissítő érzés, hogy nem sieti el a dolgot, s nem követeli a varázstárgyért ígért összeget azon nyomban. Már csak az az egy-egy pohár bor hiányzik a képből, s máris tökéletes lenne ez az üzlet - leszámítva a fiú öltözetét. Ígérem, többet nem fogok megjegyzést tenni rá még gondolatban sem. – Kiváló – felelem, s a borítékba pénzt kivéve zakóm belső zsebéből az asztalra helyezem magam előtt. – Pontosan annyi van benne, amennyiben megegyeztünk. Mielőtt azonban átadnám, szeretnék vetni egy pillantást az árúra… Remélem megérti. – Fejemet enyhén oldalra billentve várom a megerősítést, s azt, hogy felfedje a doboz tartalmát. Ez természetes bizalmatlanság a részemről, ‘melyet minden új üzleti partnerrel szemben érzek, semmi személyes. Habár az a bőrkabát nem árasztja magából a megbízhatóság biztos jeleit… Ó. Megszegtem az ígéretemet.
Az üzlet az üzlet, a lényeg az, hogy átadjam a megrendelőnek a kívánt árut, nem az, hogy öltönyben feszítsek és udvariaskodjak. Apám nem tért ki arra, hogy erre figyelnem kellelen és mivel aurornak tanulok, jobbnak látom a kényelmes viseletet, és sok kedvem egyébként sincs a jópofizáshoz. Valamennyire sikerült elszoknom a kötelező aranyvérű rendezvényektől is, de ezt egy cseppet se bánom. Igazság szerint arra számítottam, hogy apám kitagad majd, ezt a lépést mégse tette meg, de vajon mi lehet ennek az oka? Az, hogy én vagyok az egyetlen gyereke? Kétlem, hogy ez elég lenne. Mindenesetre óvatos vagyok a közelében, úgy sejtem, hogy kölcsönösen figyelünk egymásra, az emlékeim pedig Holdennek hála rejtve vannak immáron előle, de nem is érzékeltem, hogy be akarna hatolni a tudatomba.
A borozóban bár még nem jártam, azt egyértelműen felismerem, hogy elit hely, ide nem engednek be akárkit és nos, meglehet, hogy a bőrkabát is kizárná már a bejutásomat, ma erre mégse kerül sor, a hölgy beenged, ugyanis az ügyfelem már vár rám. Pontosabban nem rám, hanem az apámra, de ma velem kell beérnie. Az üzletet már megkötötték, én csak a szállító vagyok jelen esetben. Bemutatkozom, köszöntöm és kezet is rázok vele, majd helyet foglalok a nekem kijelölt széken, miközben szavakkal kimentem az apámat, ahogy az illik. Nem kell senkinek se tudnia az otthoni problémákról, ez nem tartozik a külvilágra. Vagyis két emberre igen, de Ők tudják jól, hogy miféle ember Nathan Castillo. - Mindenképpen! - biccentek aprót, de nekem nincs kedvem a szokásos csevelyhez. Apám tett róla, hogy ne én döntsek arról, hogy minek tanulok tovább és nos, mostanra már nem is bánom az Ő döntését. De igen, ez az Ő döntése, nem pedig az enyém, én nekem pedig elegem van már abból, hogy mindig mindenkinek megfeleljek. Ahogy Holden is mondta egyszer, ez egyébként se lehetséges. - Gondolom nem szeretne még az időjárásról is cseverészni, lépjünk túl a kötelező udvariassági körökön, itt csak ketten vagyunk és mindketten tudjuk, hogy miért nincsenek mások körülöttünk. - mert a varázstárgy túlságosan is különleges lehet, amire szüksége van a férfinek, és bár nem tudok róla, hogy pontosan mi az, erről Őt nem óhajtom tájékoztatni. Abban viszont talán egyetért, hogy térjünk rá az üzletre, nem egy estélyen vagyunk, ahol pezsgővel a kezünkben kell bájolognunk egymással, minő szerencse. - Majd talán legközelebb. - elutasítom az italt, majd előveszem a dobozt és eredeti méretűvé varázsolom. Íme, ebben van, amit rendelt és az az igazság, hogy most már én is kíváncsi volnék, hogy mi az. A pénzzel teli boríték az asztalra kerül, de nem nyúlok érte, nem sietek sehova és ez valóban udvariatlanság lenne. - Természetesen! - a doboz közepén van egy kis kidudorodó, éles rész, egy aprócska tű, mely távolról fel se tűnik, talán Mr. Solokov se figyelt fel rá eddig, de most bizonyára fel fog, mert jobb kezem finoman a dobozra helyezem, majd mutatóujjam egyenesen a hegyes részre. A tűz átböki a bőrt, majd vért fakaszt, a doboz megremeg kezem alatt, apró fénysugarak hatolnak végig mind a négy oldala irányába, majd kattan a zár. Ekkor veszem el a kezemet, de nem nézem meg az ujjam, ez csak egy apró szúrás, felesleges begyógyítanom, inkább kinyitom a doboz mind a négy oldalát, majd a férfi elé tolom a lepellel letakart tárgyat. Vajon mi lesz az? Kezeimet visszahúzom, nézze csak meg, vizsgálja meg a valódiságát, addig én se nyúlok a pénz felé. Néhány másodpercig még semmi furcsát se érzek, aztán hirtelen dobban a szívem erősebben, majd gyorsabban, a kis sebből pedig egy fekete csík indul meg a kezemen át mellkasom irányába. Ezt még nem látom, csak valahogy... mintha szédülnék. Kicsit lever a víz, némileg izzadok, a légzésem is szaporább lesz. Mi a fene történik? Hajamba túrok jobbommal, így a mozdulat közben, ha a férfi engem figyel, kiszúrhatja a fekete vonalat a kezemen, mely útja folyamatosan halad feljebb és feljebb, én viszont egyelőre még nem érzékelem. Legyünk túl minél előbb ezen az egészen, aztán majd utána járok, hogy mitől érzem rosszul magam. Apámra most kivételesen még csak nem is gondolok, mert csúnya egy tréfa ez Tőle, de valahol eredeti, elvégre nagyon jól tudja, hogy ki az üzlettársa, Ő pedig biztosan látott már nem egy hasonló esetet.
– Lekötelez, Mr. Castillo – bólintok, s helyemet elfoglalva egy laza csevelybe kezdek vele, azaz csak kezdenék, hiszen következő szavaiból hamar kiderül, hogy nem kíván kellemes társalgással elütni az időt; s meg kell mondjam, ez némi csalódást kelt bennem. Minden üzleti partnerem oly’ sietősre fogja, semmiféle tiszteletet nem mutat vásárlója iránt, nem él az üzleti kapcsolat erősítésére szolgáló lehetőséggel. Arcátlanság, én mondom! Örülhetne, hogy ily’ kedvesen fogadtam őt. – Természetesen – sóhajtok fel. – Habár nem kötelességből voltam udvarias, mindössze jó kapcsolatra szeretnék törekedni, ám ha nem, hát nem. – Továbbra is tartom a halovány mosolyt szám szélén, s finoman lefektetem az itallapot az asztal szélére. S valóban, megvan az oka annak, hogy mindössze mi ketten vagyunk itt, s hogy senki mást nem engednek be a borozóba; az ok pedig ott lapul az ifjú Cameronnál. A doboz előkerül, s a benne lapuló tárgy értékének megfelelő összeg is az asztalon landol egy borítékba rejtve - már csak egy pillantást lenne szükséges vetnem halálos hadjáratom segédeszközére, s az üzletet meg is köthetjük. E vágyamat hangoztatom is a fiú felé, s nagy örömmel látom, hogy nincs ellenvetése. Éles szemekkel figyelem minden mozdulatát; ahogy a vérmágiával lepecsételt dobozon található tűvel megszúrja saját ujját, s az erre reagálva megremeg, fényt bocsát ki magából, majd zára egy kattanással kinyílik. A mágia gyakran párosul drámai túlzásokkal, ahogy azt e jelenet bizonyítja is, s ha nem volnánk egy komoly szituációban most kinevetném a doboz megbűvölőjét, amiért nem jutott eszébe egy ennél egyszerűbb, s kevésbé látványos módszerrel bebiztosítani az abban lapuló árút. Most azonban csak a varázstárgyra fókuszálok, s tudásra szomjasan nyúlok a lepelért, mely pillantásom elől elrejti azt, azonban aligha sikerül szemügyre vennem, ugyanis feltűnik a velem szemben ülő fiú furcsa viselkedése; nem tudom megállni, hogy ne nézzek fel, s már látom is, apró verejtékcseppek gyöngyöznek homlokán, furcsán veszi a levegőt, tekintete mintha nem egészen volna tiszta. S ahogy ujjait tincsei közé futtatja, már látom is, egy apró fekete csík húzódik bőrén, egyre csak haladva feljebb. Nem nehéz rájönnöm, hogy átok okozza e jelenséget, s a fekete mintázat kiindulópontja úgy fest, a tű által okozott seb lesz… Szinte forr a vérem, ahogy rájövök, Mr. Castillo-t saját apja mérgezte meg, s épp szemeim előtt, ezzel mindkettőnket kellemetlen helyzetbe hozva. Tiszteletlenség. Hatalmas, felháborító, kiborító, s egyenesen visszataszító tiszteletlenség! Ezúttal valamivel hangosabb sóhajt hallatok, s ismét a varázstárgyra pillantok, ‘mely egyébként egy szintén vérmágiával működő nyomkövető szerkezet volna, s ahogy nézem, teljesen hibátlan állapotban van; a leplet visszaengedem rá, a dobozt pedig becsukom, s így nézek egyenesen az ifjú Cameron szemeibe. – Jól érzi magát? Mintha kissé sápadt volna – kérdezem, közben fejemet enyhén oldalra billentem s elmosolyodok. – Érzi már, ahogy az átok a szíve felé igyekszik, nem igaz? – lassan felkelek, s a széke mellé sétálok. – Tudja Mr. Castillo, ennél többet vártam az apjától. Hogy a saját fiát megmérgezi a szemem láttára? Bizonyára azt hitte, humorosnak találom majd és egészen biztosan meg is mentem, de ahogy láthatja, nem nevetek, és nem is sietek a segítségére… – Egyik kezemmel a szék háttámláján, másikkal előtte az asztalon támaszkodok meg, s úgy hajolok hozzá közelebb. – Nem tűröm, ha valaki hülyét csinál belőlem, úgyhogy jól figyeljen arra, amit mondok. Két opciója van; hagyom szenvedni, majd személyesen szállítom el a hulláját az apjának, vagy… – finoman megragadom az állát, hogy pillantását magam felé fordíthassam. – Vagy megmentem, maga pedig tartozni fog nekem egy apró szívességgel. S mielőtt még azt hinné, hogy kibújhat alóla, figyelmeztetem: bármikor és bárhol meg tudom találni, és hajlandó vagyok elmenni a végletekig, hogy begyűjtsem a tartozást. Ha előbbit választja, garantálhatom, hogy kedves édesapját is temetni fogják vele; hiszen kevesebbért is öltem már, s egyelőre nincs okom kivételt tenni ebben az esetben sem. Minden csak azon múlik, a fiú hogyan fog dönteni. – Tehát? Mi lesz, Mr. Castillo?
Őszintén szólva nincs sok kedvem most itt lenni és apám helyett lebonyolítani ezt az üzletet, de meg kell tennem, nincs választásom. De inkább készülnék tovább a vizsgáimra, elvégre az alap aurorképzőn is idén végzek és az SVK szakon is, a vizsgák pedig egyik helyen se egyszerűek,én viszont tartani akarom a kitűnő eredményeket. Ez fontos, fontosabb, minthogy itt cseverésszek ezzel a számomra teljesen ismeretlen pasassal, akit soha az életben nem fogok újra látni. A sóhaja és a szavai viszont egyértelműen arra utalnak, hogy Ő nem értékeli a megjegyzésemet. Nos... így járt. - Egy kapcsolat nem lesz jobb attól, hogy kötelező udvariassági köröket futunk, ezt Ön is tudhatja. Egyébként úgy sejtem, hogy legközelebb apám jön majd el Önhöz személyesen. - ha igényt tart majd a későbbiek során is egyéb varázstárgyakra, tehát kétlem, hogy mi ketten találkoznánk még a jövőben, így velem szükségtelen jóban lennie. Egyébként ezt kár magára vennie, sose voltam egy barátkozós típus, nincsenek is igazán barátaim, aki pedig azzá vált nos... mára már halott. Devon még mindig hiányzik, de már elfogadtam a történteket, nem volt más választásom, Cas pedig... Őt továbbra se tudom hová tenni. Talán valóban helytelen ez az egész, ahogy Holden mondta. Túlságosan tele a fejem ahhoz, hogy ezt világosan lássam, így inkább magam elé húzom a dobozt, majd felnyitom a mágikus zárat, melyet vérmágia véd, hogy az ügyfél megnézhesse a rendelt árut. Finoman elé is tolom, majd engedem, hogy a lepelt elmozdítsa, de időközben valamiért furcsán kezdem érezni magam. Nem vagyok paranoiás, mégis tudhatnám, hogy kinek a tette mindez, hiszen oly egyértelmű, mégis... Nathan Castillo az üzletet mindig komolyan vette, eszembe nem jutna, hogy most mégis ilyen eszközhöz folyamodna csak azért, hogy engem megleckéztessen. Bizonyára jól tudja, hogy ki az üzletfelem, hogy nem lesz komoly bajom, de hogy vállalhat ilyen kockázatot? A kérdés térít magamhoz, mert a saját testem reakcióival vagyok most jobban elfoglalva, hiába érdekel az üzletben szereplő tárgy. Tekintetem a férfi szemeibe fúrom, majd bólintok. - Persze... - nem, nem érzem, ezt mégse szándékozok közölni vele. Talán tényleg a történtek miatt lennék rosszul, mert utólag jelentkeznek bizonyos negatív mellékhatások? Fogalmam sincs, de a gondolataimat egészen más felé terelik Mr. Sokolov szavai. - Átok? Maga miről beszél? - tekintetem meglepetté válik, Ő tette volna? De hogyan? Követem tekintetemmel tettét, miközben felkel, majd ahogy mellém sétál, a székem némi nyikorgással kifordul, de csak félig, hogy ránézhessek. Mi a fenét akar? De amit mond, az ledöbbent. Hogy az apám tette volna? Ösztönösen az asztalon pihenő dobozra pillantok, majd megremegő jobb kezem emelem fel, így láthatom meg én is azt, amit Ő már korábban kiszúrt, a fekete kis csíkot, mely a szúrás helyétől indul felfelé. Feljebb tolom a kabátomat alkaromnál, de túlságosan nem enged a bőrből készült anyag, azt mégis látom, hogy a csík tovább suhant már, ki tudja meddig eljutva. - Nem tudom, hogy mi oka lett volna ilyet tenni. - az üzletet mindig komolyan vette, viszont az okot nagyon is sejtem. Megleckéztetésnek szánja, mert nem voltam olyan szófogadó, mint amit elvárt volna. Kicsúsztam a kezei közül, már nem képes úgy irányítani, ahogy régen. Az ellenszer egyébként bizonyára nála van, csak haza kell jutnom valahogy. - Nem hiszem, hogy az Ön segítségével számolt volna. - jegyzem meg, mert ebben egészen biztos vagyok. Nem sértené meg az üzletfelét ezzel, bár tény, ha vele voltam, Őt gyanúsíthatnák meg a mérgezéssel, nem biztos, hogy azonnal apámra terelődne a gyanú. Ezt nem gondolta át igazán, főleg, hogy aurornak tanulok, mit hitt, nem lenne nyomozás, ha komoly bajom történne? De tényleg szédülök, így muszáj kicsit az asztalra támaszkodnom, a fenébe! De az se segít, hogy a pasas szinte az aurámba mászik. Fel is nézek rá némileg dühösen és számonkérően, de megszólalnom nem kell, beszél Ő helyettem. A hullámat? Mégis miről beszél? Biztosan visszajutnék a kúriába, apám... nem ölne meg... Vagy mégis? Ahogy elkapja az állam, úgy morranok fel, majd ösztönösen fogok rá csuklójára jobb kezemmel, így némi vérem talán kezére kerül. Az én kezem egyébként már jéghideggé vált, nincs benne túl sok erő. - Eresszen el! - szinte sziszegem felé, miközben a kék íriszeim szikrákat szórnak. De nehéz tartanom magam, így másik kezemmel az asztalra fogok, nem fogok leborulni a székről. - Mondja ki egyenesen, hogy mit akar! - legyen konkrét, mert bármit nem kaphat meg tőlem, ezt tartom. A fogásom gyengül, az erőm csökken, talán részben most már kapaszkodom belé, hogy ne csússzak le az asztal mellé. Nem, ebben az állapotban tényleg nem jutnék haza... És kezd egyre inkább melegem lenni, így végül eleresztem, majd megpróbálom a kabátomat letolni a vállaimról. - Hogy tudna segíteni? - nem, én nem vagyok tisztában a szakmájával, mégis, az auror énem is figyel. Hagyna meghalni? Ki lehet ez a férfi? Lehet nem ártana figyelni rá, meglehet, hogy az MiM tagja és apám nem véletlenül került vele kapcsolatban. De túl nehéz most gondolkodni is, inkább mondja el most, hogy mit akar majd a segítségért cserébe, ha pedig mindez valóban az apám tette volt, akkor nos... jobb lesz mégis távol maradnom Tőle, nem a közelébe kerülnöm újra, mert ez kezd túl veszélyessé válni. De Holdennek is jelentenem kell majd mindenképpen.
Kénytelen vagyok egy halk nevetést elereszteni eme szavakra. Emberek, meg a bonyolultságuk… Egyikük nagyra értékeli a meghívást s vígan cseverészik velem órákig a legsemmitmondóbb témákról, míg másik hidegen s egyhangúan közli, hogy az ilyesfajta bájolgásra nincsen semmi szükség. – Semmi sem kötelező, Mr. Castillo, így az udvariasság sem. Nyugodtan érezze magát megtisztelve, amiért ilyen fogadtatásban részesítettem, s nem egy egészen másfélében – közlöm egy szavaimhoz nem egészen illő, barátságos hangszínt megütve. S valóban, megtehettem volna hogy a kedves, és nagyon is szívmelengető üdvözlet helyett a csúnyábbik módszerrel intézem üzletünket, s mindössze a fiú szerencséjén és viselkedésén múlik, hogy a továbbiakban is megőrzöm e hidegvéremet avagy sem… De talán nincs is szükségem fejem elvesztésére, s hatalmam demonstrálására ahhoz, hogy elnyerjem az ifjú Cameron tiszteletét; hiszen a felvezető lépéseket megtette saját édesapja, ki lényegében arcomba köpve, s személyemet egy minimálisan sem tisztelve, szemeim láttára mérgezte meg fiát. Hogy ennek miféle célzata van azt egyelőre nem sejthetem, s hogy az üzenet nekem avagy saját gyermekének szól… Rejtély. – Nem úgy fest, mint aki remekül van – állapítom meg, meghazudtolva a fiú rövid, s nem túl meggyőző válaszát. Hiszen látom, hogy nincs jó bőrben, s hogy a vékony, fekete mintázat egyre feljebb halad a karján. Sejtéseim szerint mellkasa irányába fog haladni; vérátok, ehhez kétség sem fér, ‘melyet a dobozon található apró tű szúrása indított el, és amely kimondottan a fiúnak lett szánva. Kérdését nem méltatom válaszra, elvégre ha van egy kis esze tovább figyel szavaimra, s máris világossá válik számára, hogy mi is az a szédítő, kellemetlen érzet ‘mely egész testét lassan meggyengíti; s azt is megértheti végre, hogy saját apja csalta eme kelepcébe s nekem semmi közöm nincsen ehhez az alattomos húzáshoz. – Számít az ok? – forgatom szemeimet. – Csak az számít, hogy megtette, ráadásul gerinc hiányában éppen előttem, mintha engem érdekelne a kettejük családi viszálya. – Pedig a legkevésbé sem. Sőt, mondhatnám, hogy a lehető legmesszebbről szeretném elkerülni, hisz’ vannak sokkalta fontosabb ügyleteim is, mint holmi egyszerű emberek privát harcait lesni, s rendet tenni köztük. Ám jelen esetben talán hasznot húzhatnék az ifjabbik Mr. Castillo kellemetlen helyzetéből, hisz’ okos fiúnak tűnik, s befolyásos család tagja, így bizonyára származhat belőle némi hasznom, ahhoz azonban meg kell győznöm róla, hogy élete az én kezeim közt van, s csak akkor kaphatja vissza, ha később hajlandó lesz törleszteni a tartozást. – Ó, ebben nagyon is téved – mosolygok rá. Hiszen az apja tudja miféle szakma űzésével múlatom időmet, ámbár azt nem sejtheti, hogy szakmám mellett egy egészen más utat is örömest bejárok, egy sötétebbet, s véresebbet; s lehetséges, hogy éppen ennek a tudatnak hiányában hitte azt, hogy azonnal és kétségkívül a fia segítségére sietek majd. – Számított rá, csak nem sejthette, hogy a fia élete jelenleg mit sem ér számomra. Valójában senki… Mmm, egyetlen személy - plusz jómagam - kivételével senki, de senki élete egyáltalán nem érdekel. Így, hacsak valami hasznot nem húzhatok az illetőből, örömmel hagyom őt átsétálni a halál kapuján, sőt, még át is kísérem, ha úgy kívánja - s ez egy intő példa volna az idősebb Mr. Castillo számára, hiszen boldogan el is szállítanám neki fia halálhírét, a holttesttel együtt. Hiába követeli, nem eresztem el, s mindössze egyetlen kuncogást hallatok, hiszen látom, ahogy az erő lassan elhagyja, s egyedül szikrákat szóró pillantása jelzi még az életért való küzdelmét. – Magácska nagyon sokat követelőzik, úgy gondolja van olyan helyzetben jelenleg, hogy parancsolgasson? – Hagyom, hogy belém kapaszkodva tartsa magát, s szemem sarkából látom, ahogy a recepciónál álldogáló hölgyemény megmoccan, mint aki ide akarna jönni, ám rejtélyes okokból kifolyólag egy apró szélfuvallat mintha épp most kavarná fel az egész előteret, elsöpörve az itallapokat, s néhány díszítő elemet is a környezetében, így arra kénytelen koncentrálni a kettőnk szituációja helyett. – Honnan is tudhatnám, mit akarok? Hiszen most, ebben a pillanatban nem nekem van szükségem segítségre… Egyetlen szívesség. Ennyivel fog tartozni. Tényleg ennyire jelentéktelen a saját élete, hogy képes lenne makacsságból eldobni? – csóválom fejem. Sajnálatra méltó, kár, hogy sajnálatból jelen helyzetben nem sokat tudok neki nyújtani. Haragomból annál többet, habár ez nem egészen ellene irányul, sokkal inkább apja ostoba lépése a kiváltó ok. – Történetesen orvos vagyok, méghozzá nem is akármilyen – válaszolom meg kérdését, közben jótékonyságból segítek a bőrkabátja eltávolításában. – És ahogy azzal bizonyára az apja is tisztában van, a varázstárgyak által okozott sérülések a specialitásom – fűzöm hozzá, csakhogy a fiú is értse, hogy jelenleg tényleg rajtam múlik, hogy él-e vagy hal. Közben leguggolok elé, mert már nyakamat fájlalom a lefelé nézéstől. – Tik-tak, ifjú Cameron… Ahogy elnézem van nagyjából húsz másodperce, mielőtt az átok eléri a mellkasát, onnantól kezdve pedig esélytelen, hogy megállítsam. Ha eléri a szívét, vége a dalnak. Szóval? Mi a válasza?
Csak némileg felciccenek a megjegyzését hallva, pökhendi egy alaknak tűnik, aki végre csak kifejezte nem tetszését szavaim okán. De nem hat meg, ahogy különösen megtisztelve se érzem magam, mégse megyek ebbe bele, mert valamennyire fontos nekem is megmaradnom az udvariasságnál, ezért se szájalok, örülhet neki, inkább előveszem a dobozt, majd felnyitom a mágikus zárat, hogy lehetősége legyen megvizsgálni a benne lapuló értéket. Elvégre erre áhítozik, úgy tudom, hogy még az apám számára se volt olyan egyszerű a beszerzése, bár én magam nem tudom, hogy pontosan miről van szó és pusztán ránézésből nem lehet megállapítani egyetlen varázstárgyról sem, hogy mire jó. Minden attól függ, hogy milyen mágiával itatták át. Azt viszont nem értem, hogy mi történik, mert valóban nem vagyok jól, de ezt ki mégse mondom. Csak le kell bonyolítanom az üzletet, aztán visszatérnem az apámhoz, mégis, ahogy telnek a percek válik egyre nehezebbé már a puszta létezés is, hogy megtartsam magam a széken és normálisan vegyem a levegőt. Nem is tudom tovább tagadni az állapotomat, Mr. Sokolov pedig tesz róla, hogy tisztán lássak. Nem, ez valóban nem az Ő műve volt, de apám hogy tehette ezt? Gyanúba keverte a saját üzlettársát is ezzel. - Persze, hogy számít! - de igazság szerint nagyon is jól tudom az okot. Elhallgattatna, hiába vagyok a fia. Ezek után végképp nem biztonságos a közelében lennem, pedig azt hittem, hogy van esélyem végre vele szemben. Talán rájött arra, hogy a háta mögött cselekszem? Hogy valóban nyomozunk utána és az MiM után? A férfi szavaira már nem is figyelek oda különösebben, egészen addig, amíg közelebb nem jön hozzám, mert azzal elkerülhetetlenné válik, hogy az apám helyett Ő legyen a gondolataim középpontjában. Tényleg tudna segíteni? Apám ezek szerint tudhatta, hogy így lesz. - Ha nem tesz semmit, akkor is bűnössé válik, remélem tudja. - mert a cserbenhagyás is bűncselekménynek bizonyul. Csak segítsen eljutnom a kórházba, nem kell mást tennie, de ebben az állapotban nem tudnék hoppanálni. Vagy legalább szóljon valakinek, aki megteszi. Én már túlságosan felemelni se tudom a hangom, mert nehézzé válik minden apró tett, ami máskor oly természetes. Az érintését viszont elutasítom, kezére fogok, követelem, hogy eresszen, mégse teszi, ez pedig bár dühít, tehetetlen vagyok ellene. Ez a legfélelmetesebb az egészben, gyűlölök kiszolgáltatott állapotba kerülni, ahogy valószínűleg mindenki más is, a recepcióssal pedig esélytelen, hogy tudjak foglalkozni, minden pillanatomat a szenvedés köti le és ez a különös férfi. Aprót nyelek, de végül befogom, nem mondok semmit se a költői kérdésre, de nem is kap további ellenkezést. Felfogtam a helyzetemet. - Nem fogok rábólintani bármilyen szívességre! - az életem fontos, ez egyértelmű, mégse tennék meg neki bármit. De vajon van választásom? Túl meleg van… ezért is szabadulok meg a kabátomtól, bár meglep a segítsége, mégse kellene, de már tiltakozni se tudok ellene. - Nem tűnik orvosnak… Akkor már segített volna. - szaporábban veszem a levegőt, majd láthatja, ahogy meglepetté válnak a kék íriszek. Tehát ért a varázstárgyak által okozott sérülésekhez… Persze, hogy apám rá terelte volna a gyanút, ha később hat az átok, amikor már távozik, akkor mindenki azt hitte volna, hogy Ő tette. Mégis ki vádolná pont Nathan Castillot? Miért is ölné meg az egyetlen fiát? Az idő viszont ketyeg, túl gyorsan is, amire felhívja a figyelmem, így végül bólintok. - Jól van, csinálja! Segítsen! - ennél szebben nem vagyok képes kérni. Én is érzem, hogy jobban szúr a mellkasom, oda is kapom a kezem. - Egyetlen szívesség a… szívességért. - mondom is ki, amit hallani akar, megköthetjük hát az alkunk.
Hogy mégis milyen okból döntött úgy az idősebbik Castillo, hogy épp két szép szemem előtt kísérli meg kioltani saját fia életét, arra képtelen vagyok rájönni; abban viszont biztos vagyok, hogy ez a pofátlanság teteje, egy tiszteletlen, meggyalázó tett, ‘melyet épp személyemmel szemben kellett végrehajtania… Hiszen tudhatta, hogy meg fogom menteni a fiút, azaz sejthette, ám nincsen teljesen tisztában hírnevem sötétebbik oldalával, különben tudná… Hogy élvezem a szenvedésének látványát, s kicsit sem érdekel, mi lesz sorsa, hogy tényleg él-e vagy hal, nekem csak az számít, hogy az árú itt van. Ám nem vagyok egy szörnyeteg, s teljes mértékben kegyetlen sem, így megfontolom, hogy talán mégis helyre teszem őt, mielőtt az átok elérné szívét. – Oh… Nos, magácskának talán igen. Nekem nem – vonok vállat, hiszen miért is számítana a mérgezés mögötti titkos szándék? Megtette és kész, ezen nem volt okom rágódni, s neki sem kellett volna, hiszen a tényen nem változtat az indok. – Bár jobban tenné, ha inkább nem ilyen felesleges morfondírozásokkal múlatná az idejét, hiszen úgy fest, egyre csak kevesebbel rendelkezik most, hogy megátkozta a saját apja – emlékeztetem, s remélem hallgat e bölcs tanácsra, hisz’ ha ez az én utolsó fél percem volna, inkább igyekeznék a túlélésemre fókuszálni s nem arra, hogy mégis mi vezetett el ehhez a pillanathoz. A múlttal ráér foglalkozni akkor, mikor már nem veszélyezteti az életét semmi. – Tudom – mosolyodok el. – De teszek rá. Nem ez volna az első alkalom… – vallom be. Kezdhet az információval bármit, sokat úgysem tehet az ellen, mit régi s közeli múltamban elkövettem, elvégre nincs bizonyítéka, és soha nem is lesz. Naiv volna azt gondolnia, hogy engem meghatnak az efféle érvek avagy fenyegetések. Próbálkozik, küzd az ellen, hogy egyáltalán hozzáérjek, ám nem sokat tehet ellene, mert teste folyamatosan csak gyengül, s így az erő karjaiból is elszáll; látva őt ebben az állapotban, mintha sajnálatot keltene bennem, de elnyomom ezt az érzést inkább. Csak azért sajnálom, mert ily’ fiatal, s előtte áll még az élet, tele van potenciállal s lehetőségek egész tárházával, mégis, egy ilyen aprócska, kegyetlen lépés miatt ‘melyet apja követett el ellene, most vége szakad rövid életének. Micsoda pazarlás, s micsoda ostoba, meggondolatlan tett. – Tudja egészen nevetséges, hogy még a haláltusája kellős közepén is képes nemet mondani az egyetlen személynek, aki megmentheti az életét – csóválom fejem, ám nem fogok ennyivel kihátrálni, s nem azért, mert olyannyira meg kívánnám kímélni a szánalmas kis lelkét, hanem mert szükségem van arra a szívességre, s egy átmeneti szövetségesre, ki előrébb vihet terveimben. Inkább segítek is neki megszabadulni ízléstelen bőrkabátjától, s azt is elárulom neki, hogy orvos vagyok, bármennyire is ellenkezik ez a jelenlegi viselkedésemmel. – A világ nem fekete-fehér, s nincs az az orvos, ki tiszta önzetlenségből dolgozik, azok az idők már elmúltak, kedves Cameron – sóhajtok fel, de következő szavaim elegek is ahhoz, hogy a kép összeálljon fejében s rájöjjön, valóban csak én segíthetek rajta, s valóban nincsen más választása, ha túl akarja élni a napot. Látom, ahogy megváltozik a pillantása, s ahogy megszületik a döntés, arcomra pedig vigyor szélesedik, mert győztem, végre győztem… – Egyetlen szívesség – ismétlem utána, s megragadom karját, azt, ‘melyen a sérülésen keresztül bejutott az átok a testébe és magam felé húzom. – De figyelmeztetem, nem lesz elég a szava. Amint meggyógyult le kell tennie a Megszeghetetlen Esküt, ha nem teszi, én magam fogok végezni Önnel – teszem még hozzá, majd mély levegőt veszek, s tenyeremet a kulcscsontja tájékára emelem, ahol sejtéseim szerint az átok járhat most, s emormolva a megfelelő bűbájt, szép lassan végigvezetem kezemet a fekete vonal fölött, az pedig ruházata alatt szép lassan követi mozdulatomat, mintha mágnes vonzaná. Ahogy elérem csuklóját, már látszik is, hogy az eddig bejárt területről eltűnt minden nyoma, s végül az ujján okozott apró seben keresztül távozik is, szerteoszlik a levegőben, a szúrás pedig beforr.
Mindig fontos az indíték, de apámnak túl sok is akad arra, hogy ezt művelje velem, mégse hittem volna, hogy képes erre. Nincs több fia, nincs több örököse, mégis képes lenne megválni tőlem? Ekkora lenne a csalódása bennem? Vagy rájött arra, hogy a hűségem már rég nem hozzá köt, hanem az aurorparancsnokhoz? Az emlékeimet Holden mélyen elzárta, azokhoz tudom, hogy nem férhet hozzá... Kockáztatna? Vagy leckének szánná mindezt? Talán nem a tényleges halálomat vágyja, de ezt idő lesz kiderítenem, most viszont nem tudok ezzel foglalkozni, mert életben kell maradnom, és nagyon úgy tűnik, hogy ez a férfi képes lesz segíteni. Képes lesz, de nem feltétlenül akar. És hogy nem ez volna az első alkalom? Szerintem fogalma sincs arról, hogy egy aurorral beszél, és vizsgálatot indíthatok majd ellene. Honnan is sejthetné... egészen más okból vagyok itt, apám fiaként pedig mindent feltételeznének rólam, csak azt nem, hogy a rend őrei mellett állok. Nem találom a megfelelő szavakat, jobb lesz most csendben megfigyelnem Őt, mert túl sok energiámba kerülne ennél többet tenni, mégis, a szívességnél nem vagyok hajlandó bármit megtenni neki, amit csak kér. - Nem mondtam nemet, csak hallani akarom, hogy pontosan mit akar. - mert mint mondtam, bármire nem bólintok rá. Túl nagy ígéret lenne, aminek a betartása akár komoly következményekkel is járna, kihathatna az egész életemre, főleg, ha Vasily olyan férfi, mint amilyennek sejtem. Megpróbálom levenni magamról a kabátomat, túl meleg van, rossz érzés, amikor pedig segíteni akar, nos... nem ellenkezem. Ekkor tudom meg azt is, hogy egy orvossal van dolgom, de nem éppen a mindenkinek segítő típusú orvossal, inkább a számítóval, aki a tudását nem csak pozitív dolgokra használja. Ha apám ezt tudta, ahogy azt is, hogy az átkokra van specializálódva, akkor mindjárt több értelmet nyer a mérgezése. A kérdés csak az, hogy vajon azzal számolt, hogy Vasily megmenti majd az életemet vagy azzal, hogy meghalok és mindent rákenhet? - Nem igaz, vannak még önzetlen emberek! - ezt őszintén így gondolom. Nem magamra célzok, természetesen, mert én se vagyok olyan jó ember, de próbálok jobbá válni. Az elmúlt évek alatt is már rengeteget változtam és teszek azért, hogy a jó úton maradjak, Holden és Caspar pedig a segítségemre van ebben. Végül a fájdalom erősödik, érzem, ahogy közeledik a szívemhez az átok, így végül kimondom azt, amit hallani akar, hiába nem tudom, hogy mit fog majd kérni tőlem. Segítsen, mentse meg az életemet és megkapja majd a szívességét. Jelenleg más nem segíthet, az ajtónál lévő hölgy pedig már nem is ránk figyel. Amikor megragadja a kezem csak felszisszenek, érzékeny a bőr a ruha alatt, de közelebb csúszok hozzá, amikor húzni kezd, majd a szemeibe nézek, úgy hallgatom a kérését. Túl óvatos, és biztosra akar menni, hogy betartom az ígéretemet. Nem tettem még soha Megszeghetetlen esküt és nem is állt szándékomban, de most... most tényleg nincs más választásom. Amikor viszont az életem elvételével fenyeget, szerintem nem számolt azzal, hogy az eskü egyetlen dologra bár kiterjed majd, de ezernyi lehetőségem lesz arra, hogy nyomozzak utána és ha szükséges, az Azkabanba juttassam. Ha velem most ezt műveli, vajon másokkal mit tett eddig? Nem maradhat csak úgy szabadlábon, utána kell járnom, hogy ki Ő és jelentenem. A parancsnok majd tudni fogja, hogy mit tegyünk. - Legyen! - morranok, majd fejem hátrahajtom némileg, amikor megérzem, hogy a fertőzés a testemben változik, mozdul a fekete csík, és bár érzek egy minimális fájdalmat, egyáltalán nem olyan kellemetlen az egész, mint amikor felfelé haladt a testemen. Figyelem, ahogy a csík végül eltűnik, majd az átok fekete füstgomolyagként távozik a testemből. Halkan szusszanok, kezd a talaj ismét stabil lenni a lábaim alatt, de ne várja, hogy megköszönjem neki mindezt. - Nem tettem még ilyen esküt korábban. - mondom ki végül, miközben felpillantok rá. Nagyjából tudom, hogy miként zajlik, de minden részlettel nem vagyok tisztában. - Gondolom menjünk máshova, itt túl feltűnő lenne egy ilyen esküt letenni. - kérdezősködnének, ebben egészen biztos vagyok.
Ha engem érne hasonló átok, s tudnám, hogy szüleim valamelyike áll mögötte, fűtene a bosszú, a harag, s az összes felsorolható negatív érzelem, de még azok is, miknek a pszichológusok nem adtak még nevet; az érzelmi kavalkád pedig elég volna ahhoz, hogy amint kivágódnék valahogy a biztos halál útjából, megkeresném a tettest és saját két kezemmel fosztanám meg a fejétől. Aztán a maradványokat elküldeném a szeretteinek egy kedves üzenettel, ajándék dobozban. Ám nem, az ifjú Cameron sokkalta makacsabb ennél, még a segítségemet sem hajlandó csak úgy elfogadni, pedig mostanra realizálódhatott már benne, hogy egyedül én tudom meggyógyítani, senki más. Azaz, lenne más, de ők nem érnének ide időben. – El kell, hogy keserítsem, nincs pontos kérésem. Megmondtam, egy szívesség és pont. Ugye nem akarja, hogy most kezdjek rajta gondolkozni? Vagy úgy érzi van ideje kivárni? – mosolyom némi szarkazmussal villantom meg neki. Csak nem akarja belátni, hogy kettőnk közül nekem van előnyöm és nem neki. – Az megfelel magácskának, ha ígéretet teszek, hogy semmi olyat nem fogok kérni ami ütközne a morális nézeteivel? – Még nekem kell egyezkednem, felháborító… Hova süllyedt a mai világ? Hálásnak kellene lennie. Segítek neki, s nem kérek cserébe sokat. Mások ölni tudnának azért, hogy én segítsek rajtuk vagy szövetségesük legyek, ő meg makacskodik, ostoba, ostoba fiú… Meglehet, öngyilkos hajlamai vannak. Talán elege van a földi életéből, s inkább véget vetne neki itt és most. Nem hibáztatnám… A saját apja megmérgezte, ezek alapján feltételezem nem is szeretik egymást, az ilyesmi pedig fontos egy ember számára… És elég ostoba indok. – Mondjon hármat – vágom rá. Kíváncsi vagyok, eszébe jut-e valaki, s ha így is lesz, vajon ők valóban önzetlen emberek, vagy csak látszólag azok? Hiszen, ha valaki csillogtatja magát, s hangoztatja, hogy miféle önzetlenségeket követett el, az valójában egy én-központú, egocentrikus személy. Aki pedig látszólag önzőnek tűnik, sok esetben épp az ellenkezője. Érdekesek az emberek. Nem csoda hát, hogy felkeltették az érdeklődésemet. Ám annyit az ifjú Cameron biztosan tudhat, hogy én nem tartozom azok közé, kik folyton folyvást adakozó kedvükben vannak, nem, ha én adok valamit azért cserébe várok is némi viszonzást, egyenrangút vagy többet, de mindig van kérésem a segítségemért cserébe. Nem igazságtalanság ez, s nem is gonosz dolog, a világ egyszerűen csak így működik, akár istenségről van szó, akár halandóról. Az üzlet az üzlet, ahogy szokás mondani. S most üzletünk rám eső fele meg is történik, megragadom a fiú karját, hogy jobban szemügyre vehessem ám mielőtt eltávolítanám szervezetéből ezt az alattomos átkot, közlöm vele a feltételeimet. Nem bízom az emberekben, meg az ostoba ígéreteikben, sőt, még egy papíron aláírt szerződésben sem. A szavakat el lehet felejteni, a papírt szét lehet tépni. A Megszeghetetlen Eskü viszont éppen megfelelő erre, hiszen azt - nevéből eredően - nem tudja megszegni. – Legyen. Okos döntés. Egyébként egyáltalán nem nehéz feladat helyrehoznom az átok okozta károkat, sőt, alig néhány pillanat alatt a fekete csík eltűnik, az átok pedig a levegőben válik kámforrá. Amint ez megtörténik, halkan felsóhajtok és hátrébb lépek. Nem várom el tőle, hogy hálás legyen, pedig egyébként illendő volna megköszönnie, hogy megmentettem az életét, függetlenül attól, hogy kértem cserébe valamit. De úgy fest, manapság már nem fordítanak elegendő figyelmet az illemtanra az iskolákban. – Nem annyira bonyolult – közlöm vele. – Csak kell hozzá egy tanú, szerencsénkre nekem épp akad egy megfelelő emberem erre. – Liam. Egyébként is megígértem neki, hogy ma találkozunk, hát akkor most sort is keríthetünk arra a találkára. S amint az ifjabbik Castillo-val befejeztük az esküt, már most megígérhetem, hogy olyan édes dugásban fogom részesíteni kedvenc - és egyetlen - szolgámat, hogy a saját nevére sem fog emlékezni. Óh, már most bizsergek…– Tudok egy tökéletes helyet. Mit gondol, ki fog bírni egy hoppanálást, vagy a hátamon cipeljem odáig?
Nem akarom elhinni, hogy a tulajdon apám tette ezt velem. Már régen is ártott nekem, bántott és kínzott, de mindig a négy fal között tette, nem vont be senkit a családunk dolgaiba, de ez az eset most teljesen más, ezért születik meg bennem a feltételezés, hogy meglehet, hogy valóban az életemet akarta elvenni. Mégis, pont egy medimágus jelenlétében? Vajon tökéletesen kitervelt terv volt vagy borzasztóan átgondolatlan és hamari? Ezen majd később lesz időm elgondolkodni, már ha túlélem ezt a mai napot. Tudni akarom viszont, hogy mi lenne a szívesség, amit ez a pasas kérne tőlem, bármire nem várhatja el, hogy csak úgy rábólintsak, de bassza meg igaza van, nincs időm, így kár lenne húzni, mégis, még mielőtt bármit mondhatnék folytatja, így hát bólintok. - Igen, legyen így! - csak segítsen már! A szívem már túl heves ütemet diktál, a testem egyre gyengébb, nehéz egyáltalán ülve maradnom és nem engedni az ájulásnak és leszédülnöm a székről. Látja ezt rajtam, tudom, hogy felfogta, hogy milyen helyzetben vagyok, ezért is van Ő olyan jó alkupozícióban. - Nem gondolja, hogy majd pont magának fogom kiadni a nevüket. - egy elkínzott mosolyra még futja, de könnyedén képes lennék felsorolni az általa kért három nevet, mégse teszem meg. Inkább a kezére tekintek, amellyel az enyémet fogja, majd elkerekednek a szemeim, amikor a megszeghetetlen esküvel jön. Komolyan gondolta azt a szívességet, esélyem se lesz nem betartani. Minden porcikám tiltakozik egy ilyen eskü letétele mellett, de nincs választásom, így végül beleegyezek, majd a méregtelenítés megkezdődik. Érzem, ahogy távozik a testemből, ahogy szépen lassan felszabadulok, így nagyokat lélegzem, tisztul a kép, már nem olyan homályos minden és bár nem vagyok még erőm teljében, azért lényegesen jobban érzem magam. Halkan szuszogok is, csak még néhány másodperc, amíg magamhoz térek, ennyit talán Tőle is kaphatok. Megköszönném egyébként a segítségét, normál esetben egyértelműen így tennék, de mivel alkut kötöttünk, ezért nem jár a köszönet. - Tehát azt akarja, hogy menjek magával oda, ahova vinni akar? Eléggé csapdának hangzik. - és nagyon nem fűlik a fogam ahhoz, hogy ebbe belesétáljak. Veszélyesen élek, de azért nem vagyok hülye. Azzal viszont tisztában vagyok, hogy addig nem fog elengedni és szabad utat adni, amíg az eskü meg nem köttetett. - Választok én egy helyet és odahívja az ismerősét. - így talán nem lesz idejük csapdát felállítani. A paranoia olykor veszélyes, de a ma történtek után nem alaptalan. Ha pedig nincs ellenvetés, akkor London egyik külvárosi részét említem, egy elhagyatott gyárépületet. Ott senki se fog megzavarni minket és maximum csak néhány hajléktalan mugli lesz a közelben. Azok úgyis mindig részegek vagy kábítószer hatása alatt állnak, senki se fogja elhinni nekik, ha azt mondják, hogy varázslatot láttak.
Kedves Cameron, olyan makacs, olyan nagy szájú… Mintha azt akarná, hogy még én könyörögjek neki azért, hogy meggyógyíthassam, mintha az ő kezében lenne itt a döntés joga, de el kell keserítenem, jelenleg rajtam múlik az élete… És pechjére pont olyan medimágust fogott ki, aki képes volna veszni hagyni, sőt! Még dramatikus jelenetet rendezne a kórházban s közölné munkatársaival, hogy “nem tudtam megmenteni, mindent megtettem, de hiába!”, ők pedig ostoba módon elhinnék, hiszen Vasily Sokolov sármjánál nincs is meggyőzőbb akt a világon. – Legyen, legyen – forgatom szemeimet. Végre megértette, s elfogadta a bedobott édesítőt, igaz, nem sokat javított ez a helyzetén, hiszen minden ígéretnek megvan a maga kiskapuja, így ennek is… De azzal most nem kell törődnie, elég ha tudja, hogy tartozik nekem; ha nem is a gyógyításért, de azért feltétlenül, hogy az apja bolondot akart csinálni belőlem. Ha most itt lenne, nos… Már nem lélegezne. – Mintha ki akarnám használni ezt a jelentéktelen információt… Mégis minek néz maga engem? – sóhajtok fel. – De nekem ez is válasz, elfogadom. – Hiszen nem mondott nevet, azaz nem ismer senkit, aki valóban ennyire önzetlen lenne. S ha mégis eszébe jutott volna akár csak egy név is, rávágtam volna, hogy az illető csúnyán átbassza őt. Ám kárörvendésnek most nincs itt az ideje, arra rátérhetünk később is, mert most rajtam a sor, hogy az alkunk rám eső részét teljesítsem, így további hezitálás nélkül kezdek neki az ifjú Cameron meggyógyításának. Nem telik bele néhány pillanatba, s a méreg, mely eddig olyan sebesen igyekezett szíve felé, szép lassan távozik a testéből, követve kezem mozdulatát. Hallom a fiú lélegzetén, hogy megkönnyebbül, s az egész szervezete lassan lenyugszik, ennyi nekem elég is, hogy tudjam, ez a méreg ugyan hatásos, de nem képes maradandó károkat okozni az eltávolítását követően. Ha egyszer kiszedjük, nyoma sem marad a testben. Megadom neki a pihenés lehetőségét, megkapja azt a néhány pillanatnyi nyugalmat mire szüksége lehet, hiszen nem vagyok én annyira önző, ráadásul ismerem ezt, láttam már hasonló helyzeteket… Köszönetre számítanék érte, de nem kapom meg, s így nem is teszek megjegyzést. Ez nem az a szituáció, amikor hálálkodni kell. – Tudja, a paranoiára terápiát szoktak javasolni – jegyzem meg egy halk sóhaj kíséretében. – Egyébként érthető az aggodalma, de higgye el, az előbbiek alapján bennem jobban megbízhat, mint az apjában – fűzöm még hozzá emlékeztetőként, hiszen nem én mérgeztem őt meg. Én csak önző módon kihasználtam a helyzetet, de az az átok nem az én kezeim kreálmánya. – Legyen. Óh, és hadd figyelmeztessem előre: a kedves “ismerősöm” féltékeny típus. Ne szóljon hozzá, csak ha nagyon muszáj, egyébként meg hagyja, hogy én beszéljek – tanácsolom, hiszen tudom, milyen az én kedves Liam-em… Sok kérdése lesz, s gyanakodni fog, hogy valami rosszban sántikálok, pedig igazán tudhatná, hogy számomra ő az egyetlen és igazi. Édes kis szolgám…
Tény, hogy nem vagyok jó alkupozícióba, mégis mindent meg kell tennem azért, hogy ne sodorjam magam bajba a későbbiek során. Az alkut mégis megkötjük, de a neveket nem árulom el neki, mert egyáltalán nem bízok benne és nem sodornám bajba azokat, akik igazán számítanak. - Nem ismerem. - ennyi csak a válaszom a megjegyzésére... a kérdésére. Végül segít rajtam, a méreg pedig távozik a szervezetemből, ezután pedig nem lesz más hátra, mint az eskü megtétele, melyhez szükségünk lesz egy harmadik személyre, ki levezényli majd a szertartást. Azért néhány percre szükségem van, amíg összeszedem magam, de aztán felpillantok a férfire és egyértelműen elutasítom, hogy oda menjek, ahova Ő kívánja. Túl sok csapdában volt már részem ahhoz, hogy ebbe csak úgy belesétáljak, bár azt nem hinném, hogy például az apámmal játszana össze. Oké, egy másodpercre megfordult ez is az elmémben, de hamar tovaűztem. - Okom van arra, hogy ne bízzak meg magában. Ez nem paranoia, hanem életösztön, főleg az előbb történtek után. - köszönöm, de nincs szükségem terápiára. A bizalomra pedig inkább nem mondok semmit, jobb lesz így. Helyette a helyszínnel jövök, hogy majd én mondom meg, hogy hol találkozzunk, meglepő módon pedig Vasily nem ágál ellene. - Féltékeny? Mintha lenne mire... - forgatok szemet, mert ez... ez azért furcsa megjegyzés, de jól van. Vállat vonok, biccentek, akkor úgy lesz. Az én érdekem az, hogy minél előbb túl legyünk majd rajta. Felkelek, majd ha minden igaz, nemsokára együtt megyünk el a gyártelepre, ahol találkozunk Liammel és megköttetik az eskü. Az pedig majd eldől, hogy a férfi mikor óhajtja behajtani a tartozását.
Ezt a napomat baromira nem így terveztem. Megígértem Casnek, hogy a délután lemehetünk a közeli pubba és ihatunk valamit, biliárdozhatunk vagy amit csak szeretne, tudom, hogy ki kell engeszteltem, mert az utóbbi időszakban jóval kevesebb időt tudtam vele tölteni, mint korábban. Közelegnek az akadémiai vizsgák, lassan végzek a szakon és most, hogy teljesen felépültem végre Holden se kímél úgy, mint ahogy azt eleinte tette. Baromira bosszantott, már úgy voltam vele, hogyha még sokáig csinálja, ismét felkeresem a lakásán, csak hogy érezze a törődést és végre komolyan vegyem. Ha pedig mindez nem lett volna elég, akkor ott van még az apám is, akinek muszáj visszatérnem a közelébe és elérnem, hogy ismét bízzon bennem, és ez... ez piszkosul nehéz feladatnak tűnik. Ő az, aki a mai napomat teljesen átalakította, mert bár ideje éppen lenne, közölte, hogy egy bizonyos Vasily Solokovnak kell átadnom egy dobozt, mely csak egy Castillo vérével nyílhat ki és melynek tartalmáról az üzleti partnere tud, de nos... engem nem avatott be, hiába kérdeztem. Ez csak egy újabb bűntetés... kicsinyes lecke a részéről, de nem adtam meg neki azt az örömet, hogy ismét engem gyötörjön, így elvettem a dobozt, megkérdeztem, hogy hol és mikor kell találkoznom a férfivel, most pedig már a Baziliszkusz előtt állva igazítom meg némileg a rajtam lévő fekete bőrdzsekimet. Nem jártam még odabent, egyébként se vagyok oda különösebben a borokért, de nem hezitálok és főleg nem húzom az időt, mert a pontosság nagy erény, a mi szakmánk is megköveteli, így besétálok és egy fiatal recepciós nő fogad. 
//
