Cameron Castillo

Intelligens, célratörő és kitartó ember vagyok, aki a barátommá válik, az mellett pedig teljes vállszélességgel kiállok. Bár senkinek se engedem, hogy teljesen megismerjen - az túlságosan is veszélyes lenne -, ettől függetlenül a barátaim bízhatnak bennem, hűséges vagyok hozzájuk, amíg az lehetséges. De nincs sok barátom, soha se volt, de vágynék rá, hogy több legyen, hogy valakiben teljes mértékben megbízhassak. Kedvesnek nem mondanám magam, de szimpatikus tudok lenni, ha akarok. Akár csak apám, én is tudom manipulálni az embereket és bár a legilimenciát ritkán használom, a szükség olykor nagy úr.

Sokszor bunkó vagyok, lekezelő, erőszakos. A makacsságom és akaratosságom nem ismer határokat, de ha kell, akkor azért tudom, hogy hol van a helyem. Apám vérét nem tagadhatom le, sajnos a rossz tulajdonságai egy része rajtam is kiérződik, hiába akarok ellenállni neki, hiába nem akarok olyanná válni, mint amilyen Ő.
Nem titkolom, hogy nem érdekelnek a muglik, de azért a sárvérű-elleneséggem igyekszem, bár olykor az is nyilvánvalóvá válik. Aranyvérűként és Mardekárosként talán ez nem is annyira egyedi eset.

Csepp...csepp...csepp...
A csillogó, drága márványpadlóra lassú cseppekben csöpög le az értékes aranyvér, a test összerándul, de egyetlen fájdalomra utaló hang se hagyja el torkomat, miközben apám keze újra lesúlyt, az öv csatja pedig felsérti hátamat. Megremegek, anyám pedig a sarokban kuporog, könnyeivel küzd, de nem mer megszólalni, nem mer közbelépni, ahogy soha. Még fejét is elfordítja, hogy ne lássa gyermeke elkínzott arcát, a lehulló, sós könnycseppeket, amiket bár visszafolytanék, idővel előtörnek. Mert megtörök... ahogy mindig. Időről időre a fájdalom lesz osztályrészem, apámmal szembemenni pedig nem érdemes. Újra és újra megtanítja számomra ezt a leckét, melyet bár gyermekként könnyebben elfogadtam, mostanra mégis olykor ellenállásba ütközik. A legilimencia már nem hat rám úgy, mint régen, így marad a fizikai fájdalom, a bántalmazás, mert ez az a nyelv, amit mindenki megért. A test sérüléseit pedig el lehet tűntetni, hogy nyoma se legyen, ha nem akarja.
- Azt hittem elég világos voltam, fiam! Az aurori pálya nem választás kérdése, neked nem! Szükségünk van arra, hogy beépülj közéjük és te mindent el fogsz követni azért, hogy sikerüljön! Halljam, hogy megértetted! - lép elém, fölém magasodva, én pedig lassan felnézek rá. Térdeim a padlón pihennek, megpróbálok kiegyenesedni, de a kínzó fájdalom a hátamból kihat egész testemre. Mégis apám ujja állam alá kerül, feljebb emeli fejem, így a kék íriszek a rideg, szinte feketének látszó szempárra vetülnek.
- Megértettem, apám! - itt az egyén döntése nem számít, ahogy a veszély se, mivel ha lebukok, ha kiderül minden, a halálba küldene vagy ami még rosszabb, az Azkabanba. De önző és csak a saját javát akarja, és bár Voldemort elbukott, a régi eszmék még élnek. Ő kitart, bizonyítani vágyik, hogy a családunk is felemelkedhessen, ha elérkezik a mi időnk. Botor voltam, amiért ellent akartam mondani neki, más utat választani, más hivatást. Bár elenged az Akadémiára, egyértelmű, hogy mi lesz számomra az elsődleges.
- Jó... Helyes! Szedd rendbe magad, vacsoránál találkozunk! - simít végig hófehérré vált arcomon, majd anyámra néz egy lesúlytó pillantással, de már régóta semmibe veszi. Egyetlen szót se szól hozzá, csak távozik, elsétálva mellette, én pedig összeroskadok. Ahogy apám tisztes távolságba kerül anyám megindul felém, majd letérdel, hogy arcom kezeibe vegye.
- Hagyj békén! - kelek fel dühösen, majd nem törődve a fájdalommal felpattanok, hátat fordítok neki, mutatva az anyának, hogy mit tett férje egyetlen életben maradt gyermeke testével és elvondulok.

A családi életem korábban se volt kellemesebb, se boldogabb. Apám árnyékában élni, az Ő szabályai szerint cselekedni... csak ezt ismerem. Ez a kötelességem, kijutni alóla pedig nem lehetséges. Kezdetben még finomabban bánt velem, csak néhány pofon csattant el, néhány kellemetlen átok, de ahogy nőttem, úgy változtak a fenyítési módszerek, tapasztalhattam meg magamon a kínzás fogalmát, mégse törtem meg, nem lettem gyenge, nem lettem behódoló. Ettől lettem erősebb.
Boldog voltam, amikor a Roxfortba kerültem, távol a családomtól és bár anyámat féltettem, tudtam, hogy nem lesz baja. A Mardekár volt az új otthonom, a háztársaim közül barátokra leltem, mégse voltam teljes, mégse én döntöttem a sorsomról, nem én irányítottam a jövőmet. Apám megkövetelte a kitűnő eredményeket, hogy ne hozzak szégyent a családra, hogy erős legyek. Erős lettem, akár csak Ő, a jelleme pedig olykor kiütközött rajtam is. Az agresszió, mások lenézése, mások fölötti irányítás... A magatartásommal voltak problémák, sok büntetést kaptam, amiért otthon ismét megszenvedtem, a házpontokat pedig vissza kellett szereznem. A házamra se hozhattam szégyent.
Olykor eltűnődöm azon, hogyha Alice élne, vajon más lenne minden? Más ember lennék? Szerethetőbb... kedvesebb? Hiányzik a húgom, akit alig ismertem, mert hiszem, hogy jobb emberré tenne. Nem akarok olyan lenni, mint apám, mégis sokszor Őt látom tetteimben. Nem vagyok rájuk büszke.

A Roxfort elvégzése után egyértelmű volt, hogy tovább tanulok. Az aurorság apám kívánsága... parancsa volt, de a jó tanulmányi eredményeimmel elértem, hogy felvételt nyerjek a Docendo Discimus Mágusakadémiára, a sötét varázslatok kivédése pedig előnyt jelent az aurori szakmában. Ezt apám is belátta, ezért se ellenezte. Így talán könnyebben észrevesznek majd, hamarabb törhetek előre. A célom nem kisebb, mint bekerülni a kommandó tagjai közé, és bár még hosszú út áll előttem, el fogom érni. Nem vallhatok kudarcot, azt apám soha se bocsájtaná meg.

A tükörbe nézve egy átlagos fiút látok, nagyjából 180 cm magas, barna hajú, kék szemű srácot, aki mindig sötét - általában fekete - ruhákban jár, néha törve meg némi zöld díszítéssel. Büszke vagyok a Mardekár házra, így bár már végeztem a Roxfortban, a házam színe olykor megjelenik viseletemben. Ruházatom elegáns, lerí róla, hogy nem szegény családból származom, de időnként látható vagyok sportos ruhadarabokban is. Ékszereket és egyéb kiegészítőket ritkán viselek, bár mostanában egyre többször látni bal kezemen a fekete bőrszíjas órát, melynek hátoldalán a családomat jelképező C betű díszeleg.