A bájcsevegéssel töltött percekkel arányosan nőtt bennem az ellenérzés az amerikai akcentussal szemben. Mintha folyton, megállás nélkül rágógumiznának - futott át az agyamon a gondolat, miközben hamis derűvel az arcomon bólogattam Mr. Fontaine monológjára az új mágikus lényeket védő törvénnyel kapcsolatban. Valahol félúton elveszítettem a fonalat, talán még mindig a rezervátumokban élő kentaurokról beszélt, talán már rég a viharmadarak veszélyeztetett helyzetéről, lényegtelen volt, szelíd egyetértésnél bővebb és összetettebb választ nem várt. Ahogy a MACUSA-ra terelődött a szó, szinte éreztem az aurori jelvény súlyának hiányát a zsebemben. Csak egy ócska fémdarab volt, mégis befolyást, hatalmat és presztízst jelentett, olyan tiszteletet ébresztett az emberekben, amit tudtam, hogy a rohamtempóban épülő Byrne Galéria sohasem fog. De nem a jelvény volt az egyetlen, aminek a biztos kapaszkodót nyújtó jelenléte fájdalmasan hiányzott. Idegennek éreztem az Amerikában vásárolt szilfa pálca tapintását, két év után is, hiányzott a vörös tölgy ismerős fogása, az identitásom egy újabb darabja volt, amit a túlélés érdekében el kellett dobnom magamtól. Hiba nélkül simultam bele Brendan Byrne szerepébe, de érzelmileg nem könnyen. Bár a külvilág ebből semmit sem látott, de valójában keserű indulattal töltött el, akárhányszor meghallottam a nevet. Yaxley. A nevem Yaxley - gondoltam minden alkalommal, de sosem mondtam ki hangosan. Már nem voltam Yaxley. És még nem. Majd egyszer... Az ember mindent megtesz a túlélésért...
Persze voltak az új életemnek olyan elemei és kényszerűségei is, amelyek nem töltöttek el frusztrált hazavágyódással. Hazugság lenne azt állítanom, hogy a pár nap alatt, egy üzleti tárgyalás ridegségével megszervezett eljegyzést a színtiszta érdeken és szükségen kívül bármi más motiválta - de nem volt okom panaszra. Diane Boot tökéletes feleségjelölt volt: felháborítóan gyönyörű és pont elég fiatal ahhoz, hogy még kellőképpen formálható legyen. Nem akartam még egy nőt leszedni a kötélről, mert képtelen volt belátni, hogy mekkora hatalmas egésznek, egy Nagyobb Jónak a része. Még William is képes volt megérteni... Természetesen eddig nem nyílt alkalmam alaposabban felmérni, kit kínáltak ezüsttálcán menyasszonyként. Diane ezidáig csak a családja társaságában jelent meg, a formális beszélgetéseken túl egyetlen szót sem váltottunk, és nem voltam olyan naiv, hogy azt gondoljam, a Mr. és Mrs. Boot előtt mutatott viselkedése biztosan megegyezik a valósággal. Hiszen tényleg bármit megteszünk a túlélésért, márpedig egy tizenhét éves aranyvérű lány, aki nem szeretné magát a családfáról kiégetve, egyedül és nincstelenül találni, igyekszik a szülei kegyeiben járni. A saját hazámban így volt és kételkedtem benne, hogy Amerikában másképp lenne.
Mr. és Mrs. Boot az este fülledt nyári melegére hivatkozva mentették ki magukat, ráérősen indultak el újabb koktélt kevertetni a kertbe kihelyezett pultnál dolgozó házimanóval, hátrahagyva a lányukat. Diane arcát fürkészve nem tudtam biztosan eldönteni, hogy a tekintetében dacos elutasítást, enyhe félelmet vagy inkább érdeklődést láttam, talán mindhármat egyszerre. - Apád említette, hogy szeptemberben nem tanulsz tovabb. Miért?
"I'VE ALWAYS SAID I WAS BORN IN THE STORM. I JUST HAD TO FIND A WAY OUT OF IT, FIND THE CLEARING, AND BELIEVE THE CLOUDS WOULD BLOW AWAY AND THE DARKNESS WOULD BECOME SOMETHING ELSE."
Még mindig nem tudok teljesen magamhoz térni a nagy bejelentés óta. Úgy érzem, mintha kirántották volna a lábam alól a talajt, és azóta folyamatosan zuhanok és szédülök, és tehetetlenül várom a becsapódást. Persze ebből kifelé semmit sem mutathatok. Mármint megkíséreltem a dolgot, beszélni a szüleimmel, a tudomásukra hozni, mit is gondolok a sebtében összehozott eljegyzésről, amibe az én véleményemet a legkevésbé sem kalkulálták bele, bár valójában már akkor is tudtam, éreztem, hogy ez egy kudarcra ítélt kísérlet. Az ő szemükben Corban Yaxley, azaz most már Brendan Byrne, a tökéletes férjjelölt a számomra, hiszen aranyvérű, nemesi származású, meglehetősen tehetős, és bár egy kontinenssel odébb háborús bűnösként tartják számon, errefelé inkább hősként tekintenek rá. És értem... én őszintén értem, miért ennyire lelkesek, de azt képtelen vagyok felfogni, miért nem érdekel senkit, hogy a korát tekintve akár az apám is lehetne? Harminc valahány éves. A pontos korát még nem tudom, de őszintén nem is érdekel, nem is számít. A lényeg, hogy hozzám képest egy vénember. Özvegy, és van egy fia is. Egy fia, aki alig fiatalabb tőlem. Őrület ez az egész. Egyszerűen nem tudom elképzelni az életemet mellette. Kész képtelenség. Próbálom, újra és újra... de nem látom magam előtt. Vagy amit mégis, abból inkább nem kérek. És mégsem tehetek semmit. Talán csak annyit, hogy várok, és reménykedek. Egy eljegyzést még fel lehet bontani, nem igaz? Még történhet valami, egy csoda, ami kimenekít abból az életből, amit nekem szántak. Addig pedig próbálok jó képet vágni a dologhoz, már csak azért is, mert az illem úgy kívánja, és igazán nem hozhatok szégyent magamra, vagy a családomra azzal, hogy jelenetet rendezek.
Szinte az egész estét a szüleim oldalán töltöm, bájologva... Igazából többnyire csak mosolyogva és bólogatva, jelenleg többre nem igazán futja tőlem. A fejem ahhoz túlságosan tele a kavargó gondolataimmal ahhoz, hogy képes legyek figyelni a semmit mondó társalgásokat. Ez néha egyébként is nehezemre esik, a mélyen szántó eszmecserékből kivenni a részemet, véleményt formálni a politikai helyzetről, vagy bármi másról, amiről a felnőttek általában olyan elmélyülten szoktak beszélgetni; úgy tenni, mintha már teljes értékű felnőtt lennék én is. Nem érzem magamat annak. És az, hogy a napokban szó szerint eladtak, szintén nem segít abban, hogy független, magabiztos nőnek érezzem magam.
A Boot szülők egyik pillanatról a másikra egészen hirtelen hagynak magamra a vőlegényemmel mondvacsinált okokkal. Számomra legalábbis nagyon váratlannak hat a helyzet. Szinte riadtan pillantok a távozó párra, majd róluk a férfira. Egyértelmű, miért hagytak magunkra, de nem akarok vele kettesben maradni, és a legkevésbé sem akarom megismerni. Talán ha nem lenne a helyzetnek súlya, ha nem a jövendőbelim lenne, egy egészen kicsit érdekelne, hogy ki ő, érdekelne a múltja, némi kíváncsisággal kérdezném arról, amit a háborúban átélt, az életről Angliában, vagy legalább lennék olyan illedelmes, hogy a nem rég nyitott galériájáról és az általa kedvelt művészetekről érdeklődjek, de most csak arra tudok gondolni, hogy bárcsak békén hagyna. Ő azonban megszólal és érdeklődik helyettem is, a kérdésétől pedig kissé értetlen ráncba szalad a homlokom. Ezt komolyan kérdezi?
- Természetesen azért, mert férjhez megyek – felelek kissé vádló hangsúllyal. De a következő pillanatban ettől egy kicsit megijedek, majd elszégyellem magam, és lesütöm a pillantásom. - Apám szerint így már semmi szükség arra, hogy tovább tanuljak, hisz feleségként teljesen más elfoglaltságaim lesznek. - Hogy pontosan milyenek, azt még nem közölték, és nem is igazán akarom tudni. De ezúttal legalább igyekszem úgy megfogalmazni a válaszomat, hogy ne üljön ki az arcomra a rettenet és az undor, amikor újra felpillantok. - Igaz az, hogy többé nem... nem mehetsz vissza Angliába? - A korkülönbség miatt zsigerből jönne a magázódás, de attól csak még kellemetlenebb lenne ez a szituáció, úgyhogy próbálok magamra erőltetni egy közvetlenebb hangnemet, és mellé egy megértőnek szánt halvány mosolyt is. - Ez biztos nagyon nehéz lehet... Neked és Williamnak... - jegyzem meg, majd valóban némi érdeklődéssel fürkészem az arcát. Közben pedig magamban megjegyzem, hogy más esetben valószínűleg egészen elbűvölőnek találnék egy brit akcentust, de most ez is csak azt az érzést növeli bennem, hogy a férfi mennyire idegen a számomra. Egy teljesen távoli világ.
A lány olyan volt, mint egy nyitott könyv: leplezetlenül tartózkodó testtartás, zavar, hirtelen jövő sértett indulat, ami olyan gyorsan elpárolgott, ahogy jött, és a helyét átvette a szégyenteljes visszavonulás. Nem kellett hozzá legilimencia, hogy belelássak a fejében kavargó gondolatokba és a többnyire negatív érzéskavalkádba, amely az elmúlt napokban kínozhatta és most, ebben a kínos párbeszédben kicsúcsosodott. Valószínűleg ő maga sem érzékelte, hogy a pillanatnyi vádló él a hangjában mennyi információt elárult. Azonnal visszavonulót fújt, bár nem tudtam, hogy pontosan milyen következményektől fél - a szülei haragjától, tőlem vagy a saját elvárásainak akart megfelelni? A szüleitől, kiváltképp az apjától biztosan tartott, néhány beszélgetés alatt könnyű volt feltérképezni a családjuk dinamikáját. Megromlott anyagi helyzet és az efelett érzett szégyent a családfő próbálja különböző módokon oldani, bár arra még nem jöttem rá, hogy Mr. Boot abúzusa milyen formát ölthetett az évek alatt - olyan információ volt, amit minél hamarabb meg kellett szereznem, hasznos tudás lehetett a későbbiekre nézve. Egy tény viszont nem igényelt további puhatolózást: Diane nem otthon ülő háziasszony szerepre vágyott, tovább akart tanulni. Nem mondhatta ki, de a hangsúly mindent elárult. Az arcomra őszinte mosoly kúszott, könnyebb ismerkedési stratégiát akarva sem adhatott volna a kezembe. - Ez elég nagy butaság, nem? - nevettem fel, minden gúny nélkül, inkább értetlen meglepettséget sugallva. - Persze, ha ezt szeretnéd, én nem ítélkezem, a te dolgod, mit kezdesz az időddel. De apám mindig azt mondta, hogy csak a középszerű férfiak félnek a tanult nőktől. Van benne igazság, nem? A nővérem és a húgom is akadémiát végeztek, pedig rögtön a Roxfort után megházasodtak. Belekortyoltam az italomba, a távozó Mr. Boot hátát tanulmányozva. Talán mély meggyőződés motiválta, talán nekem akart imponálni, amikor a lányát eltiltotta a továbbtanulástól. Valóban szívességet tett vele, bár nem úgy, ahogy ő gondolta. Az eljegyzést követő újabb korlátozás nyilvánvalóan ellentétet szült közte és Diane között, egy olyan konfliktust, ahol én könnyen belesimulhattam a progresszív harmadik fél szerepébe, szilárdan egy Mr. Boottal ellentétes álláspontot képviselve - ennél jobb eszközt nem is adhatott volna ahhoz, hogy a gyűlölet és békés házasság skáláján pozitív irányba mozduljak el Diane szemében.
- Igaz. Egyelőre legalábbis - bólintottam, ezúttal némi őszinte, leplezetlen keserűséggel a hangomban. Meg sem próbáltam úgy tenni, mint akinek nincs honvágya. Újrakezdtem az életemet Amerikában, jól boldogultam itt, de ez nem azt jelentette, hogy elfelejtettem az otthonomat és mindent, amit hátrahagytam. - Bizonyos szempontból nehéz, de az ember könnyen alkalmazkodik szükséghelyzetben. És tulajdonképpen nincs okom panaszra, igazán könnyű itt az élet, békésebb, mint Angliában valaha. Otthon auror voltam, nem állítom, hogy nem érzem furcsának az állandó adrenalin után a békés munkát a galériában, de megvan a varázsa, az ember megtanulja értékelni a biztonságot egy háború után. Nem hazudtam, valóban szokatlan volt a Galéria körüli munkálatok hétköznapisága, de napról napra többre tartottam a folyamatos fenyegetettségérzet hiányát. Különösen könnyű volt hálát adni az előrelátásomnak és szerencsémnek minden Angliából kapott hír után, tudtam, mit műveltek az egykori bajtársakkal. Aki túlélte a csatát, azt meghurcolták és életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték az Azkabanban. Persze voltak olyan patkányok, akik kicsúsztak a Wizengamot markából, Malfoyék például - sosem kedveltem Luciust, soha -, de az igazán elhivatottak nem úszták meg. Lestrange-ék, az idősebb Theodore Nott és még rengetegen Azkabanba kerültek, ennél pedig gyakorlatilag bármilyen jövőkép csak jobb lehetett. Persze a veszélytelen Byrne Galéria csak egy fedősztori volt, a háttérben alakuló Magic is Might igencsak távol esett a biztonságos élet territóriumától, ez biztosította a szükséges adrenalinfröccsöt a roxforti csata óta eltelt időben, erről azonban nem akartam beszélni Diane-el. Jobb a boldog tudatlanság.
"I'VE ALWAYS SAID I WAS BORN IN THE STORM. I JUST HAD TO FIND A WAY OUT OF IT, FIND THE CLEARING, AND BELIEVE THE CLOUDS WOULD BLOW AWAY AND THE DARKNESS WOULD BECOME SOMETHING ELSE."
Utálom ezt a helyzetet. A tehetetlenséget. A kiszolgáltatottságot. Hogy semmi beleszólásom nincs a saját életembe. Már nem a középkorban élünk, és mégis, az új évezredbe lépve is nekünk, boszorkányoknak, szinte semmi jogunk nincs dönteni a saját sorsunkról. Ez egyszerre bosszantó, elkeserítő és ijesztő. Épp úgy, mint a sebtében köttetett eljegyzésem. Tudom, hogy Mrs. Yaxley-ként, azaz Mrs. Byrne-ként soha semmiben nem kellene nélkülöznöm, és biztosítani tudnám, hogy a családom is újra nyugodtan és jól éljen, de miért nekem kell a vállamra vennem ezt a terhet? Ez egyszerűen igazságtalan. Nem mintha valaha is többet várhattam volna apámtól... de mégis... reménykedtem. Reméltem, hogy amikor eljön ez az idő, hogy jövendőbelit keres nekem, valamennyire azért számításba veszi azt is, hogy én mit szeretnék.
Annyi biztos, hogy én nem akarom ezt az embert férjemül. Nem akarom megismerni, nem akarok többet tudni róla a kelleténél. Mégis kettesben hagynak vele, az illem pedig úgy diktálja, hogy belemenjek ebbe a kínos csevegésbe. És egyértelműen lesz még ennél kínosabb és kellemetlenebb is a helyzet szóval... Én tényleg igyekszem jó képet vágni a dologhoz. De aztán ennek ellenére is kicsúszik egy sértett kijelentés a számon. Corban válaszát hallva azonban nem igazán tudom leplezni a meglepettségemet. A nevetésével pedig még inkább összezavar.
- Igen, valóban – adok neki igazat, miközben érdeklődve fürkészem az arcát. Megmondom őszintén, nem vártam ilyen modern, haladó gondolkodást valakitől, aki a hagyományos értékek megőrzéséért harcolt a háborúban. - Áh... szóval... téged nem zavarna, ha folytatnám a tanulmányaimat? - vonom fel a szemöldököm. A gyomrom viszont így is fájdalmasan összeszűkül a gondolattól, hogy erre így rá kell kérdeznem. Hogy eddig apámtól kellett engedélyt kérnem, ha valamit akartam, ezentúl pedig ez az ember dönthet majd arról, hogy mit tehetek meg, és mit nem. De igyekszem elnyomni a keserűséget magamban, és a pozitívumra fókuszálni. Nem tudom elképzelni magamat otthon ülő tizenéves feleségként. A gondolat egyszerre nevetséges és hátborzongató. Ha viszont tényleg tanulhatnék... - Igazából nem is tudom, milyen irányba indulnék el, ha úgy döntenék. Mármint... eddig nem kellett komolyabban foglalkoznom ezzel a témával, de... a tanáraim szerint van érzékem a bájital keveréshez, illetve a mágiatörténet is mindig közel állt hozzám – árulom el, és elismerem, kicsit kíváncsi is vagyok, mi a véleménye az ezekről az általam kedvelt tárgyakról. Bár, ha abból indulok ki, hogy művészeti galériája van...
A tekintetem még inkább érdeklődővé válik, amikor érzéseim szerint őszintén kezd beszélni az őket ért változásokkal kapcsolatos érzéseiről. - Igen, ezt megértem. - Ami – hamar rájövök – furcsának hathat az én számból, hisz mit tudhat egy tizenhét éves lány arról, milyen egy háború után élvezni a békés hétköznapokat? De mégis úgy érzem, hogy értem. Hiszen apám mellett sem éppen békés az élet általában, és ahhoz képest olykor igazán tudom értékelni a tőle távol töltött hónapok nyugalmát az Ilvermornyban. Persze a két dolog valószínűleg nem egészen ugyanaz, de nem áll szándékomban belemenni a részletekbe amúgy sem ezzel kapcsolatban. - Sok jót hallottam a galériáról mostanában - jegyzem meg inkább, hogy eltereljem a szót. Egyébként tényleg kíváncsi vagyok a helyre. Még nem jártam ott, nem volt alkalmam, hisz az időm nagy részét az iskolai falai között töltöttem az elmúlt hónapokban is. - Azt mondják, valószínűleg nagyon hamar igazán nagy népszerűségnek fog örvendeni, tekintve, hogy milyen nagy igény volt már egy ilyen helyre a kultúrát és művészeteket kedvelő mágusok között. Illetve, hogy akad egy-két igazán figyelemre méltó darab is a kiállított művészeti tárgyak között, amit mindenképpen érdemes látni. Ha jól rémlik, köztük van egy egyiptomi szobor is Neithiqret fáraóról, aki az első női fáraó volt. Az egyiptomi történelmet mindig nagyon... lenyűgözőnek tartottam – jelentem ki kissé zavartan, amiért ennyire bele lendültem a beszédbe, közben finoman a fülem mögé simítok egy rakoncátlan tincset az arcomból. Azt pedig csak magamban teszem hozzá, hogy az említett nép ősi kultúrája és vallása már csak amiatt is tetszik annyira, mert ők azon kevesek közé tartoznak, akik a múltban, sok más néppel ellentétben, többé-kevésbé tisztelték a nőket.
A bájcsevegéssel töltött percekkel arányosan nőtt bennem az ellenérzés az amerikai akcentussal szemben. Mintha folyton, megállás nélkül rágógumiznának - futott át az agyamon a gondolat, miközben hamis derűvel az arcomon bólogattam Mr. Fontaine monológjára az új mágikus lényeket védő törvénnyel kapcsolatban. Valahol félúton elveszítettem a fonalat, talán még mindig a rezervátumokban élő kentaurokról beszélt, talán már rég a viharmadarak veszélyeztetett helyzetéről, lényegtelen volt, szelíd egyetértésnél bővebb és összetettebb választ nem várt.
