Próbálom összeszedni magam, a jelenre koncentrálni, a valóságban élni, mégis egyre inkább nehezemre esik, egyre kevésbé megy a koncentráció, elindultam a lejtőn, melyen talán már nincs visszaút. A szemeim karikásak, kialvatlanok, a rajtam lévő máskor mindig tökéletes iskolai öltözet se úgy áll, ahogy annak állnai kellene, talán még némileg gyűrött is itt-ott, mégse foglalkozom vele. Nem foglalkozom már igazán semmivel. Drystan minden ébren töltött pillanatomat megkeseríti, nekem pedig nincs menekvés, nem futhatok el. Talán meg is érdemlem, talán vezekelnem kell... talán igaza van és valóban én voltam az, aki miatt a testvére ma már nem élhet. Preston meghalt, én pedig már soha többé nem láthatom. A szívem szakad belé, és mérhetetlen fájdalom mégis az Ő arcát látni nap, mint nap, hallani a hangját, érezni az illatát... Drystan és Ő túlságosan is hasonlóak voltak, amikor pedig Drystan úgy szól hozzám, mintha Ő lenne... Nem, egyszerűen már nem megy. Hogy gondolkodtam-e azon, hogy feladjam? Sookszor... folyamatosan, mégis tudom, hogy életben kell maradnom, nem lehetek gyenge, nem mehetek utána, akkor se, ha álmaimban magával hív, szinte követelve, hogy csatlakozzam hozzá, én pedig annyira szívesen megtenném...
Átváltoztatástan, a kedvenc tantárgyam, egy olyan tárgy, amiből mindig kiemelkedően jó voltam. Kedvelem a tanárt is, nagy tudásúnak tartom és valahogy kellemes az óráján is részt venni. Kicsit olyan érzés a közelében lenni, mint az unokatestvéremében... úgy sejtem, hogy tudom az okát, ez mégse számít. Ma viszont mintha nem lennék jelen az órán, csak a testem van ott, de az elmém? Távol jár... Beszél, én mégse hallom, nem jegyzetelek, ahogy máskor oly buzgón és bár ott ülök elől, ahogy mindig, nem emelem fel a kezem, nem várom, hogy felszólítson, igazából olyan, mintha egy szellem ülne a helyemen, bár a Roxfortban lévő szellemekből kiindulva még azok is több életjelet mutatnának nálam. Nem vagyok jól, Drystan folytonos jelenléte megvisel, most is, pedig nem ül a közelemben, így az óra első negyedében elkéretőzöm, rosszullétre hivatkozva. Az arcom sápadt, senki se vonja kétségbe, hogy valós az ok, amiért távozni szándékozom, az utam pedig valóban a mosdóba visz, hogy kiadjam a nemrég fogyasztott kevéske ebédemet az egyik wc-ben, majd remegve mossam meg az arcom és töltsem a jéghideg padlón ücsörögve az óra maradék részét, hátam a falnak döntve. Nem érzem úgy, hogy képes lennék visszamenni rá. Eközben az órán néhány rossz szándékú Mardekáros srác erősen célozgat a proffnak arra, hogy csak színlelem, hogy kijárna nekem a büntetés, némi plusz munka a lógásért, de én erről mit sem tudok, igazából nem is számítana, ha Spade így döntene, mindenféle vita nélkül teljesíteném a kérését.
Nagyjából a tanóra végére szedem össze magam annyira, hogy vissza tudjak támolyogni az órára, de már mindenki kifelé tart, a cuccaim mégis bent vannak. Megdörzsölöm kicsit bal alkaromat, melynél a hegek szerencsére nem látszódnak a ruházatomnak hála, majd elkezdek én is összepakolni, hogy miután végeztem a tanárhoz léphessek. A vágások nem mélyek, de szükségszerűek. Szükség van rájuk, hogy a valóságban tartanak, mert a fájdalom képes egyedül erre, annak hála érzem, hogy még valahol létezem. - Elnézést az órán történtek miatt. Megkérdezhetem, hogy meddig haladtak, átnézném a következő órára. - meg persze a házi is érdekelne. Elkérhetném igaz mástól is, mégis, ha már itt van a tanár is, miért ne tegyem közvetlenül Tőle? Ha nem ér rá, max közli és magamra hagy, de kétlem néhány perc túl nagy kérés lenne az idejéből.
Alig néhány nappal ezelőtt olvastam egy tanulmányt az ifjú boszorkányok és varázslók mentális egészségéről; szó volt benne lehetséges traumákról, mentális betegségek tüneteiről és gyakoriságáról, s a felnőttek ignoráns viselkedéséről ezekkel a problémákkal szemben. Úgy érzem, én még éppen beletartozom abba a generációba, mely már sokkal több energiát fektet a saját mentális egészségébe; s talán éppen ez az oka annak, hogy a tanulmány elolvasását követően elkezdtem jobban odafigyelni a diákjaim viselkedésére.
Megfigyelésem során feltűnt, hogy Mardekár házat erősítő ifjú Blaise Rainberry például bizonyos folyosókon sokkalta sietősebben közlekedik, s szinte paranoiás módjára figyel a környezetére. Azt is észrevettem, hogy a szintén Mardekáros Calysta Munter-Graves jelenlétében minden diák kissé összehúzza magát. Vagy ott van például a Hugrabugos Leonie Gaunt, kinek egész megjelenése olyan, akár egy aprócska napsugár, mely áttör a felhők közt; szinte túlságosan fényesen ragyog… Felemlíthetem itt akár a Griffendéles Noah Runcorn-t is, kinek egész személyisége egy rejtély számomra, s ki felől az ellenállás minden lehetséges megnyilvánulását érzékelem. Végezetül pedig akár ebbe a listába sorolhatnám a mentális betegségek két lábon járó megtestesülését, az ifjú Ambrose Flarestorm-ot a Hollóhát házából, kinek szinte már csak a neonfelirat hiányzik homlokáról, mely azt hirdeti “ENNYIN múlik, hogy ne vessem le magam egy hídról”. Igazán sajnálom, hiszen tisztában vagyok háttértörténetével, s azzal is, hogy már szülei tragikus halála előtt is egy igencsak lehangolt személyiség volt. Ha tudok, igyekszem némileg támaszt nyújtani neki, s minden diákomnak, akinek látványosan szüksége van rá, avagy kéri a segítségemet.
S ennyi megfigyelés után már nem is csoda, hogy órámon szinte azonnal kiszúrom azt a fáradt, sötét szempárt, mely egyébként kéken, s tantárgyam iránt egészen lelkesen szokott csillogni a hétköznapokban. Micah Elio Frewen - becézve Elio, mivel úgy figyeltem, ezt a nevet kedveli -, az egyik legjobb tanulóm, legalább is az átváltoztatástan erőssége, s általában vígan meg szokta villogtatni tehetségét; most viszont a padja mögött egy szellemet látok, egy képmást, mely nem sokban képes helyettesíteni az eredeti személyt, mindössze illúzió. Nem teszem szóvá, nem kívánok kellemetlenséget okozni számára, s elhatározom, inkább az óra végén marasztalom egy két perces beszélgetésre, hogy megkérdezhessem, minden rendben van-e. S ha nincs, bátran fel fogom ajánlani segítségemet, hiszen pedagógusként, s felelősségteljes - majdnem - felnőttként minimum ennyit megtehetek a diákjaimért. Főleg egy olyanért, ki puszta jelenlétével, némán kiált segítségért.
Gyanúm, miszerint nincs jól, akkor bizonyul be teljesen, amikor váratlanul engedélyt kér a távozásra rosszullét végett; az engedélyt természetesen megadom neki, ám aggódom, nem tudom, mihez kezdjek… Az óra további részében nem érzem magam teljese jelen, hiszen elmém jelentős része a fiú jóllétéért való aggodalommal van elfoglalva, így nagyjából két perccel csengetés előtt el is engedem a kis társaságot, menjenek dolgukra, élvezzék a rövid szünetüket. Ahogy a terem lassan kezd üresedni, csak bámulom az ifjú Elio helyét, hol holmijai hevernek s ő sehol; ám a kifelé hömpölygő diákok közt átfurakodva a fiú visszaér, s még mindig épp olyan pocsékul fest, mint amikor távozott a helyszínről.
Küldök felé egy halovány mosolyt, s mialatt ő a dolgait összeszedi, én magam is megigazgatok egy-két könyvet és mást az asztalomon, habár nem tudok teljesen odafigyelni a rendezgetésükre, hiszen végig a megfelelő pillanatot várom, hogy megszólíthassam őt, mielőtt túl késő lenne s elsietne. Azonban nem távozik, csak hozzám lép s ő töri meg a csendet.
– Semmi gond, Mr. Frewen. A rosszullét nem várja ki sorát, akkor jön, mikor kedve van hozzá. Remélem mostanra jobban érzi magát – jegyzem meg egy szélesebb mosollyal, s nekitámaszkodok az asztalomnak. – Természetesen, a következő órám egyébként is lyukas lenne – bólintok, majd a táblára mutatok, melyen még tisztán látszik minden, amit felfirkáltam magyarázat közben. – Épp a madáridéző bűbáj lehetséges mellékhatásait vettük át. Ahogy azt bizonyára Ön is tudja, a következő két hétben ennek a bűbájnak az elsajátításával fogunk foglalkozni, így fontos, hogy a mögötte rejlő elméletet is ismerje.
Úgy érzem, hogy minden nappal egyre rosszabbul vagyok. Nehéz koncentrálnom, nehéz egyáltalán jelen lennem az órákon, odafigyelnem a tananyagra vagy akár csak megírnom egy beadandót. Az éjszakáimban Toni kísért, a nappalaim pedig Drystan keseríti meg. Megkeseríti, de egyben mégis életben tart, mert bár gyűlölnöm kellene a jelenlétét, ha Ő nem lenne… nem tudom, hogy nélküle mi lenne velem. Tisztában van a hatalmával fölöttem és ezt tökéletesen ki is használja. Megígérte nekem, hogy tönkre fog tenni, hogy összetör, mert számára semmit se jelentek és mert úgy érzi, hogy én voltam az, aki a fivérét a halálba sodorta. Sosem tettem volna ilyet, én szerettem Őt, mégis elbizonytalanított, most pedig már túl sokszor jár a halál a fejemben.
A rosszullétem valós, és bár könnyít a gyomromon a hányás, mégse vagyok képes arra, hogy visszatámolyogjak a tanterembe. Minden lépés nehézkes, kicsit szédülök is, de össze kell kaparnom magam. Rendkívül szánalmas képet festhetek. Milyen szerencse, hogy Preston nem látott így. Nem tűnik fel, hogy Spade professzor korábban zárta az órát, csak szembe megyek a tömeggel és szerencsémre Drystannal most nem kell találkoznom, Ő az elsők között távozom, így eljutok a padomig, összepakolok, majd némileg erőt véve magamon lépek a tanári asztalhoz, majd kérek elnézést a történtek miatt.
- Megvagyok, csak… valami rosszat ehettem. - egyszerűbb ezt mondani, mint az igazságot, mely megannyi kérdést vetne fel. Ő a tanárom, nem vele fogok erről beszélni, kár is lenne, nem tartozik felelősséggel értem. Talán Basil… vele beszélhetnék. Ő meg fog érteni. A táblára nézek magam is, amikor a professzor arra irányítja a figyelmemet, majd előveszek egy pennát és feljegyzem a pergamenre a szavait. Tehát a madáridéző bűbájt vették. Utána olvasok majd a tankönyvben és esetleg a könyvtárban is, véletlenül se szeretnék lemaradni. - Értem, köszönöm, mindenképpen felkészülök a következő órára. - bólogatok is, majd mivel kicsit szédülök inkább leülök a padba, hogy ami a táblán van azt én is lemásolgassam. - Sietek, nem akarom feltartani. - bár hallottam, amikor azt mondta, hogy a következő órája lyukas, de kétlem, hogy itt akarna malmozni velem. Én most hirtelen azt se tudom, hogy milyen órám lesz, túl szétszórt vagyok, de láthatóan nem kapkodok továbbállni. A termet végülis nyitva hagyhatja, semmit se viszek el belőle, vagy be szokta zárni? Nem is tudom. - Ha nem nagy kérés, bemutatná nekem az idézést? - szeretném gyakorlatban is látni és talán ennyi időt szánna még rám. Neki egyébként se tart semeddig, én pedig megfigyelhetem a pálcamozdulatot és a hangsúlyt is. Igen, ha rá figyelek, akkor nem gondolkodok a saját nyomoromon.
Próbálom összeszedni magam, a jelenre koncentrálni, a valóságban élni, mégis egyre inkább nehezemre esik, egyre kevésbé megy a koncentráció, elindultam a lejtőn, melyen talán már nincs visszaút.
