Micah Elio Frewen

Régen még azt hittem, hogy erős vagyok, de közel sem vagyok az, a gyengeségem pedig attól félek, hogy gyengévé tette azt is, kit a legjobban szerettem. Bár erősebb lettem volna, bár képes lettem volna kiállni magamért, felállni és továbbmenni, bár ne hagytam volna... Most már nem számít. Most már talán megérdemlem, most már talán kell a fájdalom, hogy azt érezzem, hogy élek, talán kell a gyűlölt közelsége, mert ha Őt se látnám többé... nem menne, nem tudnám folytatni ezt.
Érzem, hogy szépen lassan elpusztulok, hogy nincsen már más, amiért érdemes lenne élnem, így a fájdalom tart életben és az emlékek. Tovább kellene lépnem, Ő mégse engedi, képtelen engedni és elengedni, talán sosem lesz rá képes.

Sokan egy kedves, segítőkész, okos srácnak ismernek, aki szinte minden tárgyból kiemelkedően jó, de főleg az átváltoztatástanból, aki szereti a társaságot és a mozgást, aki mindig megvígasztalja a rászorulót, aki bárkit meghallgat, kinek szüksége van rá. Mára már... ez már csak a látszat, csak egy rutin, mintha minden rendben lenne, mintha minden a régi lenne. Szükségem van erre, hogy ne lássanak másnak, hogy azt higgyék, hogy élek, hiába halt meg énem egy része.

A gyász túl erős, magával ragad, depresszióba taszít és bár megpróbálsz kimászni belőle, ezt nem hagyja, mert örökké ott van az árnyékodban, les rád, tükröt mutat, a tükörben pedig saját magadat látod, kezedben a kaszával. Te vagy az, aki a halálba taszította a legcsodálatosabb lelket a világon, ez a tény elől pedig már sosem menekülhetsz. Nem lesz vége, megérdemled a kínokat, nem választhatod a könnyebb utat, nem vethetsz ennek véget, mert a Kaszás önmagát nem ölheti meg. Így hát mész tovább az úton, a kijelölt ösvényen, fejet hajtasz az akaratnak, csak létezel és remélsz... reméled, hogy egyszer majd jobb lesz, hogy egyszer majd megtalálhatod önmagad... hogy az élet valóban tartogat még életet.

A családom a vagyonát az édesapám oldali nagypapámnak köszönheti, ki egy igazi angol befektető volt. Sokan meg is döbbentek, amikor egy boszorkányt vett el, így keverve a vérvonalakat. A rossz pletykáknak nem volt helyük a történetükben, nem kellett varázslat ahhoz, hogy öregapám sikeressé váljon, mert mindig remek üzleti érzéke volt és tökéletesen értett a pénzhez. Jól tudta, hogyan lehet többet és többet csinálni belőle, így a családunk Anglia-szerte terjeszkedni kezdett. Sokféle üzletben szereztünk részvényeket, a tudását pedig átadta apámnak, aki pedig már kiskoromtól fogva engem is erre a jövőre nevelt.
Sosem álltam ellen az akaratuknak, szerettem tanulni, érdekelt az üzleti szféra, ahogy szívesen foglalkoztam az emberekkel is. Tudni kell bánni velük, ki kell ismerni őket, mert az ember a kulcsa a cégnek.
Már fiatalon elkezdtem nyelveket tanulni, így mára már tökéletesen beszélek az angolon kívül franciául és németül is és jelenleg az orosz nyelv alapjait sajátítom el. Fontos, hogy folyamatosan fejlesszem magam, mivel testvér hiányában minden felelősség és vagyon rám száll majd egy napon. Pont én rám... vajon méltó leszek hozzá?

Azzá akartam válni, sokáig küzdöttem érte, de a Roxfortban minden megváltozott... én magam is más lettem. Senki se értette, hogy a Süveg miért döntött a Mardekár ház mellett, hogy miért nem a Hollóhátba kerültem, de én nem vontam kétségbe a döntését, okkal tett így, ez az ok pedig idővel világossá vált a számomra. Talán szentimentális vagyok és azért tulajdonítom a Sors akaratának, hogy ennek hála megismerhettem Prestont, mert bár sok fájdalom ért, rengeteg megaláztatás, mégis... Ő ott volt nekem. Szerettem, szívem minden szeretetével, de mára már nincs többé és én is elvesztem.

Nem volt rögtön szerelem, oh dehogy volt. A Mardekár ház legtöbb tagja kiemelten fontosnak tartja a vér tisztaságát, ahogy Ők nevezik, így aki más, mint Ők, azt kikezdik. Milyen sokszor értek vádak, gúnyós megjegyzések, mennyi éjszakát és nappalt sírtam át... és sokáig Ő se volt mellettem. Fájdalmat okozott, bántott, sarokba szorított, eleinte még nevetett is, majd ahogy teltek az évek, valahogy ez megváltozott.
Emlékszem, miként húzott magához, ölelt meg és vígasztalt kezdetben csak szavakkal, majd tettekkel is, ápolta a lelkem, suttogta fülembe a bocsántkéréseit, én pedig... képtelen voltam gyűlölni Őt. Magam sem értem, miként érte el, de minden apró kedveskedése a világmindenséggel ért fel. Hittem neki, megbocsájtottam mindent és eltűrtem még azt is, hogy a testvére becsméreljen. Sosem ártottam volna Dryastannak, mert jól tudtam, hogy milyen fontosak egymásnak, és nem csak azért, mert ikertestvérek, de fájt... nagyon fájt a szeretett arcot látnom egy más jellemmel, mégis megérték a kínok, mert ott volt Ő nekem. Nem akart bántani, nem akarta, hogy fájjon, tudom próbált segíteni. Hinni akarom, hogy próbált, mert szépen lassan a bűvöletébe kerültem, az övé lettem és végleg elvesztem.

Talán eleinte nem volt igaz, talán csak én voltam naív és igen, szánalmas, mégis elhívott magukhoz, nem foglalkozva a családjával, nem foglalkozva a tulajdon testvére véleményével sem és akkor... akkor az enyém lett és én az övé. Sose voltam még olyan boldog, sose éreztem még olyan erős és intenzív szerelmet.
Szép dolgokat ígért, közös jövőt, hogy a Roxfort után majd minden más lesz... Még azt is megígérte, hogy megvéd majd, hogy kiáll mellettem a testvérével szemben, hogy nem fogja hagyni, hogy tovább bántsanak. Engem akart, én pedig Őt, és azok az órák... azok az órák jelentik számomra még mindig az életet. Talán utána kellett volna mennem, mégis gyáva vagyok ahhoz, hogy ezt megtegyem, Preston se akarta volna, így még mindig itt vagyok, élem az életem, a mindennapok szürkeségét, de már nem fáj úgy semmi, mint azelőtt, talán egy kicsit mégis csak vele haltam.

Hazudtam, van valami, ami nagyon is fáj... ami teljesen felőröl és az őrület szélére sodor. Minden nap látom Őt, ébren és álmaimban, hallom a hangját, érzem arcomon lehelletét, olykor bőrét is a bőrömön. De ez már nem Ő, ez már közel sem az én szeretett Prestonom, hanem a kínzóm, kinek minden csapását megérdemlem. Drystan engem vádol a testvére halálával, de hogy lehetnék ezért én a felelős? Szerettem, tudom, hogy tudja, de az ész érvek nem számítanak, se a tettek... semmi se számít már.
Fáj Őt látnom, fizikailag fáj a közelsége, Ő pedig kihasználja ennek minden pillanatát, szinte ragadozóként les rám, nekem pedig már nincs hova menekülnöm. Az emlékek tartanak még itt, azok tartanak egybe, de kezdenek kevéssé válni.
A családom is észrevette, a jegyeim romlottak, pedig most kellene igazán figyelnem, elvégre jövőre az Akadémiára szeretnék tovább menni, de így van egyáltalán bármi jelentősége ennek? Van bármi értelme így a jövőmnek? A családom számít rám, nem hagyhatom Őket cserben, de már csak puszta kötelesség ez az egész, nem valós vágy... nem az én vágyam. Mikor ér vajon mindez véget? Meddig fáj még? Vajon valaha könnyebb lesz?

Ha a tükörbe nézek, egy fiatal férfi arcképével találom szembe magam. A haja szőke, a szemei pedig hihetetlen kék színűek. Magas... magasabb, mint 180 cm, igazán jól fésült és elegáns ruhákat visel. Bizonyára vagyonos családból származik. Jóképű, figyelmet felkeltő, valószínűleg sok lány titkos vágya lehet, mert van benne valami... a kisugárzásában, mely vonzza az emberi tekintetet.
Amit a tükörben látok, az egy hamis kép, egy hazugság, melyet bár üzen a külsőm, üzennek vele a mozdulataim, mégis... én csak a torz képet látom. Egy halványuló, fekete-fehér önmagam, mely közel sem ragyog és egyáltalán nem feltűnő, főleg nem társaságra vágyó. Egykor még más voltam, olyan, amilyennek a családom szánt, de Preston halála óta minden megváltozott, a színes feketévé vált és a kék íriszek se ragyognak már. Mintha meghaltam volna... mintha egy halott szempár nézne vissza rám, én pedig szellemként bolyonganék a létezés határán.