It could be our wedding || Chrissy & Jea

The second chance is a mistake. But the exception proves the rule, so...

Esküszöm, hogy Chrissy a meglepetések nagy mestere. A balesete után, mikor meglátogattam a kórházba, akkor egészen jól kijöttünk, talán jobban is, mint mikor együtt voltunk. Mondhatnám, hogy emiatt felcsillant bennem a remény, hogy ismét összejöjjünk, de… Hogyan is gondolhattam ezt? Hiszen én dobtam ki őt, s köztudottan utálok második esélyt adni bárkinek is, mert nem hiszek benne.
Aztán egyre többször tettem fel magamnak a kérdést, miszerint… Megéri nekem szenvedni? Akarok én tovább bajlódni azzal, hogy próbálom magamtól távol tartani a lányt, holott még a vak is látja, hogy mennyire odáig vagyok érte még mindig? Elmentem hozzá, mikor beteg volt, öleltem, mikor félt vagy szomorú volt és úgy vigyáztam rá, mint más a legféltettebb kincsére. Nem tudom, hogy a balesetének közvetítését visszanézte-e, de abból is csak az látszik, hogy törődöm vele, hiszen… Én kaptam el. Komolyan, hát ordít rólam, hogy szeretem, de nem mondta ki hangosan. Még Elinek sem árultam el, hogy vissza akarom kapni – bár neki nem is kellett, hiszen tudta. Csak annyit kellett volna mondanom, hiányzik nekem és életem legnagyobb baklövése volt vele szakítani, viszont a félelem és a büszkeségem ezt nem engedte bevallani. Túl makacs voltam elismerni, hogy hibáztam. Bár az jobban fájt, hogy ötletem sem volt, hogy akad-e most neki valamilyen másik férfi az életében. A szívem maradéka is összetört volna, ha úgy próbálok meg neki szerelmet vallani, hogy van valakije és emiatt elutasít.
S ekkor hirtelen az ölembe pottyant egy lehetőség. Elhívott a Malfoy-Parkinson esküvőre, mint kísérőt. Megannyi ember közül pont engem. Ez csak simogatta az egómat, nem fogok hazudni. Meg egy kevés reményt is adott nekem. Éppen ezért próbáltam magamat kicsípni, még a szokásosnál is jobban akartam kinézni, ami azért nehéz volt, hiszen eleve tökéletes volt a külsőm. Anyám még képes volt egy összeillő virág szettet is adni nekünk. Az én felemet még reggel a zakómra tűzte, a karszalagot pedig Chrissy-re kellett volna felkötnöm. Viszont egyenlőre nem mertem ezt megtenni, hiszen nem voltunk egy pár, így lehet túlzásnak érezte volna. Helyette a zsebembe csúsztattam, hogyha kell akkor majd előveszem. Ha pedig nem… Úgy kidobom.
Már úton voltunk, mikor végre erőt vettem magamon és értelmes beszélgetésbe kezdtem vele. – Amúgy… Nálam mentálisan stabilabb férfit nem találtál? Vagy… - huncut mosoly jelenik meg az arcomon. – Vagy csak tudod, hogy nálam jobb pasit úgyse találtál volna, aki méltó erre az összejövetelre? – Emlékszem, hogy mikor a médiában megjelent, hogy együtt vagyunk, akkor mindenki az arany párosként említett minket. Két ilyen tehetséges kviddicses együtt… Lehetetlenség volt überelni minket.

Love is an untamed force. When we try to control it, it destroys us. When we try to imprison it, it enslaves us. When we try to understand it, it leaves us feeling lost and confused.

Nem először talált el gurgó, de kétségkívül most talált be a legjobban és ezért elmondhatom, hogy életem egyik legfájdalmasabb időszakán vagyok túl, amit a gyengélkedőn kellett töltenem. Sok minden történt, míg feküdtem, mégis szörnyű érzés volt, hogy ágyhoz voltam kötve és ezzel lényegében megfosztottak a szabadságomtól. A fizikai állapotomról ne is beszéljünk.
Éppen ezért a sportorvos eléggé tudatosan felépítette a rákövetkező napjaim edzéseit, amiket rendszerint a srácoktól függetlenül végeztem. Fel kellett építenem újra az  izmaimat, s bár nem évekről volt szó, azért egy hónapnyi regeneráció is elég ahhoz, hogy agyonverje a jó formámat.
Természetesen kielemeztük a balesetemet. És hogy ez mit jelent? Igen, láttam lassítva az egész jelenetet. Csak ültem, ahogy az edzőnk másik két taggal maga mellett ül körülöttem és okoskodva mutogatja, hogy ki merre nézett éppen, mi okozhatta a balesetet, hol kezdett el a seprőm rendellenesen viselkedni és ennek miért nem én lehetett a potenciális okozója. Mint kiderült, a seprűt külső fél nem bűvölte meg, így a lassulás csakis a sporteszköz saját hibájából fakadhatott.
Mutogattak és magyaráztak, én pedig a szemeimet dörzsöltem ültömben és próbáltam nem elbőgni magam, ahogy lassítva közel hatszor végig néztük, hogy Jeason mekkora pánikkal az arcán siet a zuhanó testem felé és végül csökkenti a becsapódás erejét. És én ezt nem tudtam, hisz látszik is, eszméletlen voltam akkor már, most mégis sorra jönnek elő azok az emlékek, amikről eddig azt hittem, hogy beképzeltem. Éreztem Jeasont, mikor megfogott, pedig alig voltam magamnál. Ezek szerint akkor ő volt.
Aztán végig azon kattogott az eszem, hogy a kórházban miért nem mondta el, mikor meglátogatott. Pedig hősködhetett vele, hisz akkor ott tényleg hős volt, tökéletesen lefegyverezhetett volna, mégsem tette. Igaz, ne veszekedtünk akkor és nem is próbáltunk meg felülkerekedni a másikon. Olyan volt akkor Jeason - és azóta is -, mint amikor először találkoztunk és megismertem őt. Ezzel az énjével engem meg tud őrjíteni, egyszerűen megbolondulok tőle. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha mindig egy köcsög lenne, akire non-stop haragudhatnék. De már nem tudom, mit érzek és mit kellene éreznem.

A rokonom, Draco esküvője felé tartva egyre inkább biztos vagyok abban, hogy én nem akarok itt lenni, ezen az esküvőn, pedig kedvelem Dracot. Szinte szorongok az autóban ülve és ez nem a mellettem ülő Jeason hibája. Elhívtam magammal. Valakivel érkeznem kellett, nem akartam egyedül érkezni az esküvőre, de még annyira sem akartam apámék társaságában. A másik ok, hogy miért ő ül itt most velem, lényegében ő maga. Időt akarok tölteni vele. Úgy érzem, tartozom neki azzal, hogy megmentett és magamnak is tartozok, mert ideje lenne végre beismernem, hogy a köztünk megtörtént szakítás egy heves reakció volt csupán tőlünk egy rossz napon és ideje lenne végre helyrehozni a köztünk lévő viszonyt minimum olyan szintre, hogy jóbarátokként tudjunk együtt lenni.
Kérdésére felé nézek, majd elmosolyodom a fejemet fogva. Ez a srác, nem igaz… De imádom, hogy ilyen, az a baj. Mindig is imádtam a baromságait.
- Mentálisan stabilabb férfi a környezetemben talán az edzőnk, vagy az apám lett volna. Utóbbival nem akartam jönni. Akkora szemét pedig még nem vagyok, hogy elhívjam magammal Jamest a volt feleségének új esküvőjére - vigyorodom el én is a végére. Ilyenek vagyunk mi. Ő menősködve beszél, én meg okoskodóan. Ez általában nagyon vicces szituációkat szül köztünk, meglehet, néha konfliktusokat is, de most mindkettőnket a poénos helyzet vezérli. Meg amúgy is, mekkora már, hogy az edzőnk volt felesége megy férjhez a rokonomhoz. Gyönyörű drámába cseppentünk bele, lehet ezért is van egész végig rossz érzésem.
- Na látod, ez már egy helyes feltételezés - bököm meg orrának hegyét már a vigyort mosollyá finomítva. Kétségkívül jobb pasi, mint az említett két férfi. Meg mint a többi férfi barátom, csapattársam, de ezt már nem mondom ki hangosan, noha úgyis tudja, hogy ez is motoszkál bennem.
- Csak éljük túl valahogy ezt az estét - nyújtózkodom kicsit egy sóhajtás közepette, de nincs sok helyem az autóban.
Látom, vagyis érzékelem rajta, hogy valamit rejteget, szorongat, de úgy vagyok vele, hogy nem fogom számonkérni. Amúgy is hatalmas szívességet tesz azzal, hogy eljött és végig szenvedi velem ezt a nagy felhajtást. Ezen a ponton pedig el is határozom, hogy megpróbálok inkább magunkra koncentrálni.
- Láttam a visszajátszásokat - váltok erős témát, miközben a mellettünk elsuhanó tájat nézem. - Miért nem mondtad? - pillantok rá úgy, hogy meg vagyok győződve afelől, hogy tudja, miről beszélek. - Ha nem kapsz el, ilyen magasságból lehet szörnyethaltam volna a becsapódás pillanatában. - A nagy kviddicsstadionok hatalmas magasságokat ölelnek fel, én pedig majdnem legfelül helyezkedtem el. Az egész helyzet nagyon furcsa és nagyon kaotikus volt. Elég ijesztő volt visszanézni.
- Köszönöm! - karolok belé és arcomat vállizmához érintem. Lényegében hozzá bújok, míg elmúlik a keserű érzés, mi bennem kavarog, mégis meghittség is van bennem, amiért Jeason minden velünk történt nehézség után ott volt és számíthattam rá. És ez az, ami miatt különleges nekem. Ezért van most ő itt velem és nem más pasi.

The second chance is a mistake. But the exception proves the rule, so...

Chrissy sosem volt egy kiszámítható személyiség. Mertem állítani, hogy az átlaghoz képest is egy sokkal bonyolultabb nő volt. S nem, itt nem csak azon apróságra gondolok, hogy néha imád, néha meg úgy viselkedik, mint aki teljes szívéből gyűlöl. Egyszerűen tényleg más volt, mint bárki más. Ez pedig megfogott, majd pedig lerántott a mélybe, s a mai napig nem tudtam kimászni az általa kreált veremből. Talán soha nem is próbálkoztam, ha pedig mégis, akkor sem voltak komolyak a szándékaim. Egyszerűen elfogadtam, hogy elrabolta a szívem és kész. Nála jobb kezekben amúgy sem kerülhetett volna. Még most is ezt állítom, hiába nem vagyunk együtt hivatalosan már.
Mégis… Én ülök most mellette, és haladunk együtt Draco Malfoy esküvőjére. Én vagyok a kísérője, pedig annyi más helyes srác lenne még rajtam kívül, akikkel biztosabb szívesebben látnák együtt. Nem tudom mit mondana az apja, ha most meglátna minket. Valószínűleg leszedné a fejemet, amiért ismét a lányával vagyok, pedig nem ez a helyzet! Vagyis… Még nem hivatalosan. Mert lássuk be, mióta elkezdtük a mi kis magán akciónkat, hogy kiderítsük mi is történt vele pontosan, meg engem is megpróbáljunk valahogy kimenteni a bajból és elérjük, hogy ne akarjanak már mindenáron az Azkabanba hajítani. Első dolguk lenne a foglyoknak, akiket anya és apa jutattot oda, hogy darabokra szedjenek. Arról nem is beszélve, hogy ártatlanul kerültem volna oda, hiszen sose gyilkoltam, nem visz rá a lélek.
Szerencsére egy kicsit elült ez az egész gyilkossági ügy és az aurorok is talán végre leakadnak rólam. Ezért is mertem eljönni a lánnyal, meg mert… Nem is találhattam volna jobb időpontot arra, hogy bevalljam neki, hogy nem tudok tőle megszabadulni, meg az emlékeinktől, s nem is akarok. A nyomozás közben hangzottak el utalások, sőt… Történtek is dolgok, amikből egyértelműen leesett szerintem mind a kettőnknek, hogy nem vagyunk képesek semlegesek maradni egymással szemben. Ebben pedig nincs is semmi rossz… Vagyis tudom, én sose adok második esélyt, de kénytelen vagyok beismerni, hogy az egész szakításunk egy hiba volt. Az én hibám, mert én lettem annyira dühös, hogy végül azt mondtam, hogy akkor legyen vége. Elhittem egy pillanatra, hogy majd könnyebb lesz a veszekedések nélkül, pedig csak nehezebb volt az egész. Mert attól még látnunk kellett egymást az edzéseken. Egyszóval nem volt egyszerű egyikünk helyzete sem.
És ez az egész odáig fajult, hogy most csak mellette ülök és próbálom enyhíteni a feszült légkört – meg a saját szorongásomat – azzal, hogy poénkodok. – Én eljöttem volna bosszantani a volt feleségem… - vonok vállat, ahogyan őszintén bevallom neki, hogy egyébként én szívesen bosszút álltam volna a nőn, aki egyszer a párom volt. De ismer, tudja, hogy én z ilyeneket bulinak fogom fel.
S amint orromhoz ér, halkan kuncogni kezdek. – Hát, nálam helyesebb srác kevés akad! Ezek a csodás francia gének… Lehet véla vagyok? – kapok hirtelen a mellkasomhoz, mint aki meglepődött a hirtelen felfedezésen. Pedig biztosra mondom, hogy nem volnék, akkor a pasik jobban utálnának és a nőknél is nagyobb szerencsém lenne. Meg talán Christ is jobban tudnám befolyásolni, ha akarnám persze.
-Mi az, hogy éljük túl?! Mintha veszélyes lenne egy esküvő. – Mondom én, akit egyébként gyilkosnak tartanak, amikor csak elment egy ártatlan party-ra… Aminek az lett a vége, hogy valaki szépen… Meghalt. Vagy gondoljunk csak a meccsre, ahol senki nem sejtette, hogy pont az ő seprűjével lesz baj és végül majdnem meghal, ha nem mentem meg.
Ezt még mindig nem mondtam el neki. Egyszerűen képtelen voltam rá. Féltem, s most még inkább, pont azért, mert eddig még csak nem is említettem, hiába érdeklődött én csak kerültem a témát és azt mondtam, hogy nem ijedtem meg jobban, mint bárki más. Mégis… Én féltem a leginkább, hogy baja lesz, ezért repültem utána.
S nem is kell sokáig várnom, mert feltesz egy ide nagyon nem vágó kérdést, én mégis tudom, hogy mire gondol. Mintha a fejemben olvasna. – Én… - nagyot sóhajtok, de nem fejezem be, inkább csak hallgatom őt. Valóban, rosszabb is lehetett volna, mint némi csonttörés. És igen, hála nekem nem lett, de nem akarok ezzel felvágni neki, mert szeretném azt hinni, hogy bárki más is ezt tette volna, de valójában rajtam kívül senki nem mozdult utána.
Érzem, ahogyan hozzám bújik, mire szabad kezemmel arcára simítok, s egy kósza tinccsel kezdek el játszadozni, ujjaim köré csavarom és ha el is akarna húzódni, akkor is átölelem őt és közel tartom magamhoz. – Azért tettem, mert megijedtem. Féltem, hogy komolyabb bajod lesz és ezt nem hagyhattam, mert fontos vagy.