Christine Martin

• Neked is van egy olyan ismerősöd, aki az esetek többségében mindig lelkes, mert ha megkérdezed, hogy "mizu", mindig van egy jó sztorija, perceken át tudja mesélni, hogy éppen mik a tervei, miben mesterkedik?
Aztán ahogy hallgatod őt, két eset szokott előfordulni:
1, Te is belelkesülsz és hirtelen beszédesebb leszel, mint azelőtt, pozitívabban látod a világot, vagy csak kevésbé szarul és erőt kapsz általa, hogy megcsináld végre az elhalasztott feladataidat.
2, Leszívja minden energiádat és azon kezdesz el gondolkodni, hogy miért ennyire erősen motivált, valamint fáradhatatlan ez az ember és te neked miért nem jutott ebből a képességből.
Na, én is ilyen személy vagyok, szóval ha az utóbbi hallgatóság közé tartoznál, akkor sose kérdezd meg, hogy mi van velem.
• Extrovertált vagyok, gyerekkorom óta valamiért szívesen társulnak körém az emberek, engem pedig feltölt, ha másokkal beszélgethetek, szórakozhatok. Nem bánom, ha a figyelem középpontjában vagyok, élvezem a szereplést, imádom, ha folyik az élet körülöttem, legyenek azok pletykák, események. Ennek ellenére nem zavar az sem, ha egyedül ülök le enni, vagy ne adj isten, egyedül kell wc-re mennem. Időnként szükségem van "én_időre", de sajnos (pláne mostanság) erre nem sok lehetőségem adódik, nyilván önhibámból. Mindig beszervezek magamnak valami programot, munkát, új kalandot, bulit, vagy csak teázgatást valakivel, míg az elkezdett könyvem hónapokat vár arra, hogy végre álmosságommal küszködve valamikor a hajnali órákban eljussak az utolsó oldalig és másnap rázúdíthassam valakire reggeli közben a sztori végét.
• Elmondhatom magamról, hogy sok ismerősöm van és ennek én is, valamint a környezetemben lévők is (remélhetőleg) örülnek. Ha valami gáz lenne, nekem mindig van egy ismerősöm, akinek van egy ismerőse, aki tud egy személyt, ki nagy valószínűséggel tud nekünk segíteni.
• Viszonylag stabilnak tartom magam érzelmileg, nincsenek nagy hangulatingadozásaim. Pontosan látszik rajtam, ha valami bánt, netán ideges vagyok, szóval, ha kitör belőlem a feszültség, vagy robbanni készülök mérgemben, ne aggódj, te azt már jó előre látni fogod. Egy apróság nem kelt bennem érzelmi szökőárat, több napnyi folyamatos gyötrődésnek kell történnie ahhoz, hogy teljesen kiboruljak és elveszítsem a fejemet. Ha pedig elég jól ismersz, azt is pontosan megérezheted, hogy mikor pattan el az utolsó idegszálam is, magadban biztos visszaszámolsz ilyenkor és általában precízen ráérzel, melyik pillanatban, milyen behatás következtében érem el tűrőképességem határát. Ez a másik végletre is igaz, apró dolgokra nem tudok hirtelen kicsapongó örömmel reagálni, nem tudok rövid időn belül nagyon fent és nagyon lent lenni, ehhez lassúak a hormonjaim. Fokozatosan építem magam, ezért nehezen tudnak kibillenteni az észszerű és higgadt gondolkodásomból, pánikrohamok sem jellemeznek, ellenben végletekig azért én sem vagyok érzelmileg terhelhető.
• Általában feltalálom magam a nehéz helyzetekben is: mindig késve indulok, de valahogy odaérek időpontra mindenhová; vesztésre állunk, shit, akkor próbálkozzunk ezzel a taktikával; elfelejtettem, hogy holnap vizsgám lesz, nem baj, ő biztos tanult, ha mellé ülök a tanteremben, akkor csak nem bukok meg... Apa azt mondta, hogy ezen tulajdonságaim miatt is vagyok jó hajtó és ez felelős az ismerőslistám hosszáért is.
• Könnyen alkalmazkodok másokhoz, nekem nem célom, hogy mindenképpen az legyen, amit én előre kiagyaltam, vagy elhatároztam, persze mindig vannak kész ötleteim, amik általában beválnak, de nem csinálok sosem problémát abból, ha nem a kiszemelt kávézóba ülünk be inkább a csajokkal, vagy ha az edző szerint nem jó az a stratégia, amit előző nap este a zuhany alany eszeltem ki és csúcsmegoldásnak tűnt.
• Ha mérlegelni kellene, hogy melyik az erősebb: az agyam vagy a szívem, nem jönne ki nagy különbség, de azért az igazán nehéz döntésekben mindig a szívem dominál. Az első benyomással ellentétben nagyon érzelmes és érzékeny vagyok, a bennem kavargó erős érzéseket pedig bármennyire is akarom, nem tudom elnyomni.

• Gyakran van, hogy rosszul mérem fel saját szabadidőmet és energiámat, így van, hogy lelkesedésem miatt több programot szervezek be magamnak, mint amennyit fizikailag el tudnék viselni. Egy nap pedig még mindig huszonnégy órából áll. Néha annyira el vagyok havazva, hogy mérhetetlen rendetlenség uralkodik a szobámban, vagy táskámban. Hova tettem a könyvem? Hol az a fránya kulcs? Már megint elkavartam az edzőtől kapott levelet, ez király! Ah, úgy tűnik nincs nálam a térvédőm, pedig eskü eltettem! Nincs valakinél egy feleslegben? Ennek megfelelően senki sem dob egy hátast, mikor azt mondom, hogy a kedvenc bűbájom az invito. Anélkül én elvesznék. Ettől függetlenül esküszöm, hogy nem szeretem a rendetlenséget, de hát túl sok mindent vállalok be és túl kevés időm van (kifogás), így gyakran áll rohanásból az életem, aminek ez a fizikai jele. A másik pedig az, hogy a barátaimmal is egyre kevesebbszer tudom tartani a kapcsolatot és jogosan érezhetik azt, hogy már nem szánok rájuk annyi időt, mint régen és teljesen igazuk is van. Kissé kicsúszott alólam a talaj. Megint. (Vagy nem gondolod, hogy csak titkolsz valamit, Chris?)
• Nagyon irigy tudok lenni. Miért nem én kerültem be a kezdőcsapatban? Miért mindig apáról kérdeznek az újságírók és miért kell mindig hozzá hasonlítani? A francba is, másoknak miért megy minden olyan könnyen? (Nem megy senkinek sem könnyen.)
• Túlságosan is könnyen alkotok összeesküvéselméleteket, mert mindig érdekel, hogy mit gondolhatnak mások, mi állhat egyes cselekedeteik hátterében. Egyszerűen csak meg akarok érteni mindent és nehezen tudom magamat rávenni arra, hogy ezt a hülye tulajdonságomat jobb lenne elengedni, elvégre úgysem fogok tudni mások fejével gondolkozni. Nehéz elismernem, hogy sokszor nem azért történnek úgy a dolgok, ahogy én legkevésbé sem szerettem volna, mert rosszat tettem vagy mert akaratom ellenére véletlenül megbántottam valakit.
• Határozottnak tudom magamat beállítani, és mások gyakran ezt el is hiszik. Aki nem ismer, nincs körülöttem nap mint nap, talán egy erős és rendíthetetlen sportolót lát bennem, de valójában gyakran bizonytalanodom el. Túlságosan meg akarok felelni mindenkinek és ezért túl könnyen magamra veszem mások szavait, valamint egyből megfogadom a körülöttem lévők tanácsait. Ilyenkor képes vagyok olyan dolgokba is belemenni, amit valójában nem is akarok. Aztán ez később konfliktusokat szül és a végén állhatok a tükör előtt, hogy rájöjjek, ki is vagyok én, mit akarok és hogyan.

Tocsog a csizmám a macskaköves út hibáiban megrekedt víztócsákban, esernyőmet tartó kezem ujjai roppant hidegek már, ám ezzel kicsit sem foglalkozok nagy sietségemben. Az időjáráson kívül semmi sem indokolja a rohanást (nem mintha önmagában ez nem lenne elég ok), én határoztam el, hogy ha már a sűrű villámcsapások és erős széllökések miatt úgyis hamarabb véget ért az edzés, legalább használjuk ki ezt az ajándékként is felfogható időt. Mióta bekerültem a Pride of Portree csapatába, a barátaimmal töltött idő drasztikusan redukálódott. A felnőtt élet ilyen – igen, de nem.
Mivel nincs zárva az ajtó, gondolom barátnőm vár már rám. Beérve a meleg helyiségre megszokottan köszönök, noha választ nem kapok. Oké… Összecsukom a vizes esernyőt, csak ledobom a padlóra, mindegy is neki, mert az én figyelmem megragad a szokatlan ürességen és a fogadtatás teljes hiányán. Szemeim összeszűkülnek, elindulok az egyetlen helyiség felé, ahonnan motoszkálást hallok. A gyomrom bukfenceket vet, a szívem látszólag teljesen érthetetlenül kezd hevesebben dobogni és olyan érzés fog el, mintha rosszban sántikálnék. De hisz hallok hangokat. Tudom is, milyen hangok ezek, mégsem bírok megtorpanni. Ez szex. Oké, most simán megfordulhatnék, leülhetnék a nappaliban, aztán megvárnám őket, míg végeznek, még egy forrócsokit is készíthetnék addig… De mire hátraléphetnék, tenyerem a csak résnyire behajtott ajtóra tapad valami olyasmin agyalva, hogy becsukom helyettük is és ezzel így teljes privát szférát biztosítok számukra. De kezem megremeg, az érzések elöntenek, az ajtó pedig végül nagyobbra nyílik, ahogy rájövök, nem azok vannak az ágyban, akiket hittem.
- Bailey? - Vá-vá-várjunk, mi van?  


Odamegyek az asztalhoz, elveszek egy pezsgős poharat. Két roxfortos társammal beszélgetek a l'éclair süteményekről, de unom a beszélgetést, szóval eljövök, lesétálok a nagyterembe, hogy újabb pezsgőt töltsek magamnak, mikor hangos veszekedést hallok. Megfordulok, fáj a fejem, nagyon fáj, a hangok gyötrik füleimet, látom, hogy Jeason az. Összeszorul a gyomrom, sírhatnékom támad, szóval kimegyek levegőzni Ryannel. A kezében lévő cigaretta még nem fogy el, mikor koppanást hallunk az erkély irányából.

Odamegyek az asztalhoz, elveszek egy pezsgős poharat. Egy régi griffendéles barátnőmmel beszélgetek a francia ételekről, de az egyik srác elhívja beszélgetni, szóval lesétálok a nappaliba, hogy újabb pezsgőt töltsek magamnak. Heves veszekedést hallok, tudom, Jeason az Markkal. A veszekedés után rám néz, majd elviharzik, miközben Mark felbőszülve lép hozzám és elvesz egy pezsgőt. Betoppan Ryan és hív ki levegőzni. Pár perccel később Mark a szemem láttára esik össze az erkélyen.

Odamegyek az asztalhoz, elveszek egy pezsgővel teli poharat. Az egykori griffendéles barátnőmmel beszélgetek, akit aztán a párja hív. Lesétálok a nagyterembe, hogy még több pezsgőt igyak. Az egyik szoba felől haragos veszekedést hallok, Mark és Jeason újra összekaptak valamin. Jeason rám somolyog, majd ingjét igazítva odébb áll, Mark meg felbőszülten lép hozzám, hogy igyon egy pezsgőt. Kezébe nyomom a magamnak szánt poharat, meg is köszöni. Ryan idegesen kihív magával levegőzni. Pár perccel később Mark összeesik.

- Miss Martin! Miss Martin kisasszony! - integet arcom előtt egy auror, én pedig sápadt arccal hunyorogni kezdek az erős fények miatt.
- Öhmm, igen? - Mélyet sóhajt a férfi arra, hogy semmit sem fogtam fel az eddigi kérdéseiből. Míg egy nő elindul hozni nekem vizet, én megmasszírozom az arcomat. Ráncba gyűröm homlokomat, aztán csak nyelek egyet.
- Szép nyugodtan, megfontoltan elmondaná ismét, hogy mit látott Mark Pensford halálakor?


Testem száz százalékon pörög, megkapom a labdát, rádobok, de az őrző kivédi, úgyhogy bosszankodva próbálok jól helyezkedni és előkészíteni a védekezést. Mark halála alig egy hete volt, hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden rendben, de ettől még the show must go on.
Próbálom akadályozni az ellenfelet, nagy a kavarodás most, aztán váratlanul furcsán lassulni kezdek, megszédülök, elgyengülök, habár testem még automatikusan mozdulna, a reflexeim megvannak, hogy még megpróbálkozzak felgyorsulni és az ellenfél játékosa mellé kerülni, csakhogy suhanást hallok, oldalra nézek és már nem látok mást, csak egy masszív labdát ágyugolyóként közeledni.
Belém nyilall a fájdalom, hallom, hogy a vállövem csontozata azonnal eltörik, miközben a perdület lefordít seprűmről. Még combjaimmal és lábszárammal szorítom a seprűt, de rövid idő alatt elhomályosodik miden. Érzem, hogy zuhanni kezdek, a becsapódás fájdalma viszont már nem tudatosul bennem.

Még zombi vagyok, mikor hallom a kinyíló ajtó nyekergését. Szemeim lassan pillanatanak az érkezők irányába, teljesen elönt az az érzés, hogy apám látogat meg itt az ispotályban és azt hiszem, ezen érzés hatására csalódottan pislogok az edzőm és egy idegen nő láttán. Gondolom ő is csak újságíró, vagy auror, elvégre Mark halálának körülményei még mindig tisztázatlanok.
-  Miss Martin, ha megenge…
- Szólítson csak Christine-nek - vágok közbe erőtlen hanggal, merthogy a gégém és a tüdőm is sérült a gurkónak köszönhetően. Mindig csak a Martin megszólítás, amit őszintén megértek, de jobban szeretem, ha a keresztnevemen hívnak.
- Rendben, Christine… a balesetének körülményei miatt vagyok itt. - Nem igazán értem, azt hiszem. Az edzőmre pillantok érthetetlenül, fogalmam sincs, hogy miről van szó és jó lenne, ha hagynának nyugodtan gyógyulni, de hát úgy tűnik, még itt is mindenféle kérdésekre kell válaszolnom. Újságíró vagy auror, teljesen mindegy. Az  edzőm azonban tapasztaltan leolvassa arcomról a kiakadás jeleit.
- Több szempontból is megpróbáljuk kielemezni a baleseted körülményeit és azt, hogy mi miatt lassultál le ennyire váratlanul. Ahogy te is hallottad már, bizonyos seprűkkel volt már probléma az elmúlt időszakban és ha ez is arra a problémára vezethető vissza, akkor tenni kell az ellen, hogy ilyen ne forduljon elő megint. - Csak nézek félig kábultan, hogy mi az istenről beszél, oké, tudom, tényleg volt már gyanú arra a mi csapatunkban is, hogy bizonyos seprűk nem megfelelőek, de nekem eddig meg sem fordult a fejemben, hogy nem az én hibám lenne a baleset. Meglehet, javítana az önbecsülésemen (ami valljuk be, manapság a sok feladat, fájdalom és teher miatt eléggé szétcsócsálódott) és a szavak hallatán végül én is elgondolkodva ejtem vissza a fejemet a párnára. Veszek egy mély lélegzetet, merthogy most már egyedül is tudok lélegezni.
Nem tudom, mi okozhatta a kviddicsmeccsen bekövetkező furcsa balesetemet: a súlyos kimerültségem vagy tényleg a seprű, amire olyan sokan gyanakodnak.
- Oké, megígérem, hogy készséggel rendelkezésükre fogok állni és minden tapasztalatomat, valamint emlékemet megosztom KÉSŐBB. Csak... egy kis időt kérnék. - Most pihenni szeretnék, ha lehet(ne). Apát akarom, aki lehet a legutóbbi kifakadásom után tényleg megharagudott rám és nem lesz tovább a menedzserem; Anat és Baileyt szeretném most ide, magam mellé egy-egy ölelésre, meg persze Jeasont, oh, a francba is vele!
Szerencsére megértik. Kapok egy elérhetőséget, bár teljesen mindegy, mert úgyis a menedzseren keresztül (shit), vagy pedig az edzőn keresztül fognak velem kapcsolatba lépni. Ez egy profi csapat, itt nem lehet bármit bármikor nyilatkozni a sajtónak. Elindulnak kifelé, ami alatt nagy csend telepedik a szobára, én pedig kavargó érzelmekkel fájdalmasan nyelek egyet.
- Várj! - Sóhajtok, majd kissé megtört szemekkel nézek az edzőmre. Szigorúan csak az edzőmre. - Lehetne egy kérdésem?

Nem vagyok megelégedve a látvánnyal. Gyerekként jobban akartam volna szőke lenni, aztán ez a vágyam elmúlt. Később szentül állítottam, hogy a magas lányok biztosan nem annyira jönnek be a fiúknak. Nem tudom, tévedtem-e, de már nem érdekel, mert elfogadtam a hajszínem után magasságomat is. Egyszer-egyszer vásárolok magamnak egy csinosabb, dögösebb, mutatósabb ruhadarabot, vagy egy magassarkút, de ha felveszem, a többiek sorra csak azt kérdezik „hohó, mi van veled?”. Még mindig nem vagyok megelégedve magammal, de az elmúlt évek küzdelmeit magam mögött hagytam, elvégre nézhetek ki erőltetetten akárhogyan, az végső soron mégsem én leszek. Mert nem érzném magam kényelmesen a tükörben.
Elfogadtam és mostanra már harmóniában élek mind a magasságommal, a barna hajammal és az elegánsan sportos stílusommal. Szeretem az arany és a drágaköves kiegészítőket, különösen a nyakláncokat, de csak mértékkel viselem őket. Szeretem a sötétebb és melegebb színeket, az őszi árnyalatokat annak ellenére is, hogy kék a szemem. Szoknyát ritkán láthatsz rajtam, ellenben biztos lehetsz, hogy ahogy minden télen, úgy a mostanin is sorra térdig érő csizmában fogom taposni a földet és nem érdekel, hogy divatos vagy sem. Szeretem a kötött pulcsikat, a melegítőket, a sportruházatok széles választékáért pedig egyenesen könyörgök a szaküzletekben.
Vékony vagyok és fürge, de látszik alakomon, hogy nem tud elfújni a szél, jó az állóképességem és összességében egészséges és sportos testalkattal rendelkezem, időnként kisebb vagy nagyobb sérülésnyomokkal.
Nem szeretem, ha a hajam az arcomba lóg, úgyhogy rendszerint valamilyen frizurát csinálok magamnak, amellyel egyben a szememet is kihangsúlyozom. Sminkelni szoktam, de erősen hangulatfüggő, hogy épp milyenre és mennyire erősre. Összességében visszafogott a kisugárzásom, most már nem annyira vad, mint még a roxfortos időkben. Egyértelműen kijelenthetem felnőttként, hogy ha ismét én kerülök egy társaság központjává, akkor az már nem a külsőmnek lesz köszönhető (vagy tán sosem volt az az oka).