in my room there's a king sized space, bigger than it used to be, if you want you can rent that place, call me an amenity
yule & drew
Hetekbe telt, mire le tudtam nyugtatni a hülye hormonjaimat. Amikor először megláttam Drew-t az akadémia folyosóján, vérző orral és félig ágaskodó szerszámmal rohantam a legközelebbi vécébe; szó szerint menekültem előle, mert ha tovább néztem volna… Nos, azt hiszem nem kell magyarázkodnom. Lehet, hogy az vagyok, ami, de ilyen még sose fordult elő velem korábban. Hogy valakit ennyire vonzónak találjak, ráadásul úgy, hogy még nem is láttam ruha nélkül… Nem tehetek róla, erről most tényleg nem..! Az utána következő napokat krónikus öngyűlöléssel töltöttem “betegszabadság” néven, de előbb utóbb a zsepik elfogytak, a bepótolni való tananyag gyűlt az asztalomon, a testem pedig belefáradt a folyamatos izgalmi állapotba. Ez volt az a pont, ahol elhatároztam, hogy szembe fogok nézni Andrew Kang csinos pofijával és nem fogom elveszíteni a fejemet. Kiderült, hogy van közös óránk, így elég gyorsan sor is került az erőpróbára - mert számomra az volt -, s magamat meglepve sikerült túlélnem égés nélkül. Minden nap egyre könnyebb volt a vele való találkozás, s egy idő után meg is mertem szólítani, mertem köszönni neki, mertem rámosolyogni és be mertem vállalni a közös tanulást is. Utóbbi rövidesen a kedvenc elfoglaltságaim egyikévé vált, különösen akkor, ha valahogy sikerült megmosolyogtatnom Drew-t, mert az a bátortalan mosoly egyszerűen megőrjített. A szívem hülyén vert, a gyomrom bizsergett, az agyam megszédült. Kellett némi idő, hogy hozzászokjak és ne akarjak azonnal a mosdóba menekülni - ismét -, mostanra viszont már nagyon ügyesen tudom kontrollálni magam mellette. De tudom, hogy csak azért, mert tartjuk a tisztes távolságot. Ha egyszer hozzám érne… Csak egyszer… Fogalmam sincs, mi tetszik benne. Általában olyanokra szoktam célozni, akikből árad a szexuális energia, akik magabiztosak és olyan könnyűszerrel dobnak az ágyra, mintha tollból lennék; Drew minden, csak nem ilyen. Mégis, megőrülök… Ha végre kapnék tőle valami jelzést, hogy hasonlóan érez, vagy legalább annyit, hogy meleg-e vagy sem..! Merlinem, tényleg meg fogok őrülni! – Ma a szokásosnál is csendesebb vagy – jegyzem meg az orrom alatt, miközben lapozgatom Newt Scamander egyik csoda alkotását. Már ezerszer olvastam ezt is, de nem tudom megunni. – Mi a hallgatás tárgya? – pillantok fel Drew cuki pofijára egy halvány mosollyal. Imádom, hogy ennyire el tud veszni egy könyvben, ugyanakkor szívesen beszélgetnék is vele… Vagy csak bámuljuk egymást. Nekem az is jó.
You remind my heart of a lie I wish you never told. But it's all I've got, just five more minutes and I'm gone
Nem különösebben szoktam figyelni az emberekre. Általában lehajtott fejjel közlekedek a folyosó, ha fel is nézek néha, az csak azért van, hogy ne menjek neki senkinek. Éppen ezért nem láttam mások hogyan néznek rám, de ez talán jobb is volt így. Amúgy sem igazán bírtam őket. Legtöbbször csak megpróbáltam gyorsan eliszkolni mellettük, hogy a szokásos helyemre üljek, meghallgassam a tanárt, aztán el is mehessek. Ez volt egészen addig, amíg… Meg nem pillantottam azt a koreai fiút. Amíg le nem ült mellé. Amíg oda nem köszönt nekem. Amíg el nem mondta a nevét. Yule… Utána is persze kerültem mindenkit – jó, őt nem – és amint lehetett elrohantam haza. Annyi kis… Engedményt? Mondjuk így. Szóval annyi engedményt adtam neki, hogy közösen tanulhat velem a könyvtárban. Vagy inkább magammal voltam olyan kedves, hogy egy paraszociális kapcsolatot alakítsak ki vele, ahol elhittem, hogy barátok vagyunk. Nyilván ennél többre vágytam csak… Csak nem lehetett! Mind a ketten fiúk vagyunk, arról nem is beszélve, hogy az erős érzelmi reakciók, meg a párkapcsolatokkal járó egyéb nehézségek nekem nem mennének. Teszem azt, kevesebb időt tölthetek a tanulással. Így is igazából jól megvoltam. Elmentünk együtt a könyvtárba, olvastunk, leckét írtunk… A közelembe volt, mégsem zavartuk egymást. Időnként szólt csak hozzám, olyankor mindig egy picit összerezzentem. Mindig annyira belefeledkezem a tanulásba, hogy szinte már fel sem tűnik, hogy mellettem van. Pedig élvezem a társaságát. Már furcsa lenne, ha nem ülne itt vele. A mostani megjegyzésére viszont csak értetlenül nézek rá egy darabig. Mindig ilyen csendes vagyok nem? Nem szoktam… Beszélni, hacsak nem kérdeznek. – Csendesebb? Az volnék? – Magamban elgondolkozom, hogy általában mikről szoktunk beszélgetni. Nagyjából a közös óráról és ennyi. Minden egyéb csak felesleges szájjártatás lenne a részemről. Őt ellentétben szívesen hallgattam volna. Kíváncsi voltam, hogy vajon melyik a kedvenc órája? Mik a hobbijai? Milyen koreaiként itt élni neki? Tulajdonképpen mindenre, ami hozzá köthető, de én csak… Néma csendben figyeltem őt. -Csak… Olvastam… Alkímia… - nyelek egy nagyobbat, ahogyan halványan elmosolyodom. Pedig nem is olyan nehéz az anyag… Vagy nekem nem az, nem tudom. – Szeretnél… Pihenni? Csináljunk… mást? – Szerintem én egyébként sose pihentem még tanulás közben. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ilyenkor szabadprogramom legyen. Általában este szoktam valamivel lekötni magam. Azt hiszem egyszer belefér, hogy sorrendet cseréljek… Majd este tovább fogok tanulni akkor.
in my room there's a king sized space, bigger than it used to be, if you want you can rent that place, call me an amenity
yule & drew
Már megszoktam, hogy Drew nem a legbeszédesebb diák az Akadémián. Az is feltűnt már, hogy a szociális képességei valahol a béka feneke alatt vannak, de egyiket sem találom zavaró tényezőnek. Sőt, szerintem egészen aranyos. Nagyon aranyos… Iszonyúan aranyos…. Így, hogy elég időt töltöttem már a társaságában, kezdtem rájönni, hogy bőven van különbség csend és csend között. Van a kínos csend. A sértődött csend. A nyugodt csend. A kellemes csend. A feszült csend. Sorolhatnám még, de a lényeg szerintem már átjött. A mostanit viszont nem tudom hova tenni, de az az érzésem, hogy ez most más, mint a többi. Meglehet, csak képzelődöm, de… Inkább rákérdezek. – Aha – erősítem meg egy bólintással. – Most még azt se hallom, ahogy levegőt veszel – mosolyom kiszélesedik. Mintha egy szellem lenne. Nem mintha zavarna, de azért egy kicsit mégis frusztrál, mert annyira szívesen beszélgetnék vele végre… Még úgy is, hogy tisztában vagyok az ezzel járó kockázatokkal. Szeretnék többet megtudni róla. A múltjáról, a jelenéről, a jövőjéről. Hogy miért azt a szakot választotta, mi hozta őt ide, honnan jött. Van-e kedvenc színe, kedvenc étele, tart-e háziállatot, mik a tervei a jövőre… Van-e esély rá, hogy meleg… És ha igen, szingli? Alul vagy felül? Elöl vagy hátul? Ott az a csendes sarok, megnézné-e velem…? Szeretne-e hozzám érni, letépni a ruháimat… Yule, az istenit, fejezd be! Nagyot nyelve homlokomat a kezemben lévő könyv nyitott lapjainak nyomom, miközben Drew válaszát hallgatom. Aztán felkukucskálok olvasmányom takarásából és ismét elmosolyodom. – Izgalmasnak hangzik – jegyzem meg, bár az alkímia iránt sose mutattam különösebb érdeklődést. De látva, hogy Drewt mennyire be tudja szippantani a téma, kíváncsi vagyok, engem is le tudna e így kötni. Szeretnék mást csinálni? Merlinkém, persze, hogy szeretnék… Szeretnélek… Mmm, ezt most nem kéne. De annyira… Megköszörülöm a torkomat. Mindig ilyen nehéz lesz mellette nyugton maradnom? De azok a cuki barna szemek meghülyítenek! – Tarthatnánk öt perc szünetet, igen – sóhajtok fel, közben becsukom a könyvemet és leteszem magam mellé. – Akár beszélgethetnénk is – javaslom, s könyökömmel megtámaszkodok az asztalon, államat pedig a kezemen pihentetem. Aztán szépeket pillázok rá, hátha azzal jobban meg tudom győzni. – Persze csak ha van kedved. Alap szabály, hogy illendőségből adjunk menekülési lehetőséget a másiknak. Ez nem jelenti azt, hogy tényleg meg is kapja az illető, de ha azt hiszi, hogy van lehetősége kihátrálni, könnyebben mond igent. Szóval Drew… Mondj igent!
You remind my heart of a lie I wish you never told. But it's all I've got, just five more minutes and I'm gone
-Általában hallod, ahogy veszem a levegőt…? – Már az is meglepőd, hogy egyáltalán erre figyel. Ennyire unatkozna mellettem? Igaz, hogy nem vagyok valami bulis társaság… De figyelhetne a tanulásra akkor. Én igazán nem fogom zavarni közbe. Maximum csak lopva pillantanék rá, miközben azt színlelem, hogy másfelé nézek, hogy gondolkodjak. Valójában pedig nem szokásom nézelődni – valaki így koncentrál – én csak bámulom a könyvem és a füzetemet, de nem szokásom kockáztatni, hogy valakivel találkozik a tekintetünk. Yule esetében viszont ha éppen nem tanultam, vagy egy anyag végére értem, akkor… Előfordult velem, hogy véletlenül az arcára pillantottam. Úgy tűnt, hogy mindig mosolyog, mintha semmi sem zavarta volna őt. Engem pedig ő nem zavart. Vagyis… Inkább csak nem idegesített, mert ha úgy vesszük, akkor „zavart” abban, hogy maximálisan a tanulásnak szenteljem az időm, de… Sose tudott érdekelni. Yule volt az első, aki mellett kevésbé feszengtem, hiába nem volt a család része. Ugyanakkor meg gyomorgöcsöm volt, de az is csak azért, mert tudtam, hogy tetszik nekem. -Ugye? Kicsit olyan… Mintha kémia lenne, de annál azért sokkal elméletibb, így nem kell félnem, hogy elszúrok valamit. Meg igazából szeretek kigondolni új megoldásokat egy problémára, csak ugye a gyakorlati része… - hirtelen elhallgatok és torkot köszörülve vetek csak rá egy mosolyt, majd inkább el is fordulok. Túl sokat beszéltem olyanról, ami bizonyára nem érdekli annyira. Nem tehetek róla, egy pillanatra nagyon is lelkes lettem. Kérésére bólintok a szünetet illetően és már nézem is a karórámat, hogy pontosan öt perc után tudjak neki szólni. Persze ha szeretne, akkor kérhet még pluszba időt, csak… Csak öt percet mondott, nem tudom mennyire tartja ezt be. – Pe-persze! Miről szeretnél beszélni? Az idő? A lecke? Vagy… - Nem készültem semmilyen beszélgetési témából! Miről szoktak fecsegni a társaink? Az idő mindig egy jó ötlet, bár felettébb unalmas, mert inkább csak elterelik vele az ember figyelmét, valójában keveseket izgat ténylegesen. – Izé… Milyen volt a napod eddig? – Végül inkább maradok egy ilyen ártatlan kérdésnél, mert… Erről csak tud már beszélni, meg nem is olyan átlagos és unalmas, mint az időjárás. Remélhetőleg az ő mondandójával el is telik az az öt perc, mert ha engem kérdezne, akkor sok izgis részlettel nem tudok szolgálni. Nem szeretem az olyan helyzeteket, ahol ki kéne bújnom a kis biztonságos burkomból, így… Annyira érdekes sem vagyok, hogy engem kelljen hallgatni.
in my room there's a king sized space, bigger than it used to be, if you want you can rent that place, call me an amenity
yule & drew
Bólintok. – Annyira ne lepődj meg… Egy könyvtárban vagyunk. Itt még azt is hallani lehet, ahogy egy muslica elreppen a füled mellett – kuncogok. Egyébként nem maga a csend zavar, sokkal inkább az, hogy Drew kisugárzása más most. Persze megeshet, hogy tévedek és csak beleképzelek valamit a nagy semmibe, ám ha igazam van és valami megváltozott… Nos, jobb lesz, ha minél előbb kiderítem, mi az. Ráadásul ezzel sikerült egy üres indokot találnom a beszélgetésre, ami vele sosem egyszerű, mert egyértelműen nem az a cseverészős típus; szóval már megérte felhívnom a figyelmét erre az apróságra. Aztán tovább gördül a téma, egészen magától, s most már az alkímiáról van szó. Ehhez sajnos nem értek annyira, de látván, hogy Drew mennyire belelkesedik… Áhh, elolvadok! – Ne, ne… Folytasd. Kíváncsi vagyok – mosolygok rá biztatóan. – Amikor te mesélsz róla, sokkal érdekesebbnek tűnik a téma – teszem még hozzá. Szeretem látni azt az apró csillogást a szemeiben. Arra emlékeztet, amikor a kis csigák végre előbújnak egy kiadós eső után; amikor fellélegzik az erdő. Sikerül végül rávennem egy öt perces szünetre is, sőt még arra is, hogy beszélgessünk. A karórájára néz, mint aki másodperces pontossággal mérni akarja azt az öt percet, bár ezen meg sem lepődök. Úgy vettem észre, neki az időbeosztása szinte már betegesen pontos. Valamiért még ez is tetszik benne… Olyan, mint egy aranyos kis robot. Mint Wall-E abból a mugli meséből. Kissé mintha zavarban lenne, mint akinek fogalma sincs, miről lehetne beszélgetni velem. Eleresztek egy újabb mosolyt. Bármiről szívesen beszélnék vele, még a fránya időjárásról is, csak hallhassam a hangját… – Meh, átlagos – válaszolok egy vállvonással. Igazság szerint nagyon szarul aludtam az éjjel, de hát ez nem újdonság… Szerencsére létezik az a korrektor, ami képes helyretenni a szemeim alatti Gucci táskákat. – Fáradt vagyok. Két előadást is végigaludtam ma… – sóhajtok fel, s ennek értelmében le is dőlök a padra és így pislogok fel rá szép nagyokat. – Inkább mondj te valamit. Tanultál ma valami érdekeset? Mit ettél ebédre? Vaaagy… – Kissé hezitálok, mert fogalmam sincs, hogy kellene erre diszkréten rákérdeznem. Mindenesetre magamra kényszerítek egy vigyort, mint haver a havernak. – A csajokkal mi a helyzet? Van valami jó sztorid? Kérlek mondd, hogy nincs. Vagy hogy nem érdekelnek a csajok. Vagy hogy… Ajj..! Merlinkém, ha tovább nézem őt ebből a szögből, rosszra fogok gondolni. De talán már késő is, és furmányosan működő agyacskám el is képzelte, milyen lenne őt így látni, milyen lenne őt hallani miközben a számba veszem… Homlokomat a karomnak nyomom és lehunyom a szemeimet. Ma különösen el vannak szabadulva a hormonjaim, vagy nem is tudom, mi okozza ezt… Megint felsóhajtok. Jobban oda kell figyelnem magamra, nem éghetek be előtte. Egy perverz állatnak fog nézni. Az pedig katasztrofális lenne… Rohadj meg Marcel. Most is csak a te szavaidra tudok gondolni.
You remind my heart of a lie I wish you never told. But it's all I've got, just five more minutes and I'm gone
A nevetése egy kicsit segít újra ellazulnom mellette. Már amennyire tudok… De azért pillanatra meglepődtem, hogy ennyire figyelne rám. Meg részemről annyira nem voltam… Másképp csendben, hogy ez feltűnő legyen. Lehet megérezte azt, hogy mellette sokkal hevesebben kezdett verni most már a szívem? Vagy esetleg legilimens lenne, hogy látja minden gondolatom?! Most biztosan azért nevetett akkor, mert látta a kínos gondolataimat, ahol… Ahol igazából csak ő volt és mosolyogott rám, fogta a kezem és… Talán ha nagyon merész lettem volna, akkor azt is el tudtam volna képzelni, ahogyan megcsókolom, de mindig csak odáig ment, hogy közel hajolok hozzá. Most pedig örülök neki, mert ha ezt is látná… Akkor bizony itt helyben annyira elpirulok, hogy még egy érett paradicsom is irigykedne rám a színem miatt. Viszont valahogy igyekszem túllendül ezen a kisebb zavaromon, egy pillanatra el is kalandozom, viszont mikor olyan témát dob fel, ami érdekel… Nem is leplezem a lelkesedésemet az alkímia iránt, egyből megered a nyelvem, s egészen elragadtatom magam egy pillanatra, mikor végre rájövök, hogy őt annyira nem érdekli valószínűleg a téma, mint engem. El is hallgatok, nem akarom untat, ő mégis kéri még, hogy meséljek. Ez egy pillanatra meglep, ki is kerekednek a szemeim a megjegyzésére, de bólintok. – Igazából a gyakorlatot nem szeretem… Félek, hogy elszúrom szóval… - most már tényleg befejezem. Innentől kezdve nem húzhat ki belőlem semmit, mert… Tulajdonképpen nem is tudna. Persze, elmesélhetném neki a teljes tananyagot, de nem fogom. Az tényleg túl sok lenne. Ellenben abban belemegyek, hogy más témáról beszélgessünk pár percig. Bár kivételesen azt sem bánom, ha az öt percből mondjuk ötven lesz. Yule miatt, meg azért, hogy jobban megismerjem, megéri. Viszont nem nagyon tudok mit kérdezni most még, vagy egyszerűen túl félős vagyok, hogy komolyabb dologra kérdezzek rá. Most pedig egy kicsit bajban vagyok, mert… Nem akart mesélni! Pedig ebbe a kérdésbe annyi mindent ki lehetett volna fejteni! Konkrétan lehetőséget ajánlottam fel, hogy szó szerint annyit pihenjen, amennyit csak szeretne, hiszen ezzel lehetne a legjobban elhúzni az időt. Erre két mondat után befejezi. Yule! Könyörgöm, mondj még valamit! -Nem tudsz rendesen aludni? – Csak egy ártatlan érdeklődés, viszont komolyan érdekel, mert azért aggasztó, ha ennyire fáradt. Lehet jót tenne neki egy kis levendulatea. Vagy lehet csak félős. Ha nem idegesítene, hogy valaki a közelemben van, mikor alszom fel is ajánlanám, hogy átmegyek hozzá… Várj mi?! Nem nem Drew… Nem! Most pedig jön a nehézkesebb része a dolognak. Én beszéljek…? Viszont a félelem helyett, inkább csak halványan elmosolyodok és végre becsukom a könyvemet, majd az asztalra könyökölök, ezzel is egy picit közelebb kerülve hozzá, holott nem feltétlenül ez volt a célom. – Minden nap tanul valami érdekeset az ember nem…? – Kicsit szélesedik a mosolyom. – Ebédre ehm… Sajtos szendvics, ecetes chips és alma… - Nem túl sok, de estig kibírom vele. – És te? – Egyébként arra kíváncsi lennék, hogy ő vajon a koreai vagy az angol szokásoknak megfelelően étkezik-e. Ezzel az is a célom, hogy elhúzzam a választ az utolsó kérdésére. Mind közül ez a legintimebb volt és én… Nem tudtam hogyan válaszoljak erre. – Ehm… Nincs… Én nem… - erőltetetten felnevetek. – Én nem szoktam csajozni. – Nem is érdekelnek igazából.
in my room there's a king sized space, bigger than it used to be, if you want you can rent that place, call me an amenity
yule & drew
Drew iszonyatosan cuki. Ezt már nem egyszer sikerült megállapítanom amióta először találkoztam vele, de így, hogy együtt lógunk és sokat látom őt közelről, már egészen biztos vagyok benne; egyszerűen megbolondulok érte! Pedig annyira, de annyira nem az esetem, legalább is nem a szokásos, mégis sikerült elrabolnia a szívemet. Meg hát, sikerül minden apró mozdulatával izgalmi állapotba hoznia. Ami persze most is problémás, ugyanis alig két perce kezdünk beszélgetni, s máris érzem, hogy feszül a nadrágom, a fejem zsibbad, a szívem hevesen verdes a mellkasomban… Egyedül légzésemet sikerül kordában tartanom, ennyi viszont már elég segítség ahhoz, hogy vissza tudjam fogni magam. Nem kellene megint egy orrvérzést produkálnom… De nem tehetek róla, csak ő képes ezt kiváltani belőlem! Inkább megkérem, hogy meséljen arról, amit tanul, pedig maga a tárgy annyira nem érdekel; de úgy vagyok vele, hogy ha az ő cuki hangját hallom, még az unalmas dolgok is izgalmassá válnak. Ráadásul az alkímia nem egy szexi téma, így attól sem kell tartanom, hogy még a mostaninál is jobban felizgat. – Szerintem menni fog. Amennyi időt töltesz a tanulással, szerintem a gyakorlati részét is simán össze tudod majd hozni – biztatom egy halvány mosollyal. – Plusz tudod, van az a mondás… Gyakorlat teszi a mestert. Eleinte biztosan el fogsz szúrni néhány dolgot, de minél többet foglalkozol vele annál könnyebb lesz. Ez így van a bestiákkal is; minél több időt fogok a közelükben tölteni, annál jobban megszoknak majd, megszokják a hangomat és az illatomat és nem fognak tartani tőlem. Nem fognak ellenségnek tekinteni. Ezért szeretem őket jobban az embereknél; ők nem ítélkeznek és nem manipulálnak. – Mmm… Nem – csóválom a fejemet. Általában nehezen megy az alvás, ennek egyik oka a saját fejem és az abban kavargó zűrzavar, másik oda pedig a testem, ami a zűrzavarra reagál. Elég érzékeny vagyok, ami azt illeti… Mindenféle értelemben. – De már megszoktam. Csak mostanában egy kicsit még nehezebb, mint egyébként. Mostanában sokszor eszembe jut Marcel. Többek közt azért, mert még mindig nem sikerült megemésztenem a hülye leveleit, ahogy azt sem, hogy vígan tervezgeti a kölykedzést a nővéremmel. Hánynom kell tőle. Hánynom kell mindkettőjüktől, pedig Larisa-t szeretem. Persze Marcelt is szerettem régen, vagyis azt hittem… Fúj. Sóhajtok egy aprót, közben inkább Drew hangjára figyelek, ahogy épp a kérdéssorozatomra válaszolgat, s felpillantok rá; most közelebb van hozzám, ami őszinte mosolygásra késztet. – Pontosan – bólintok egyetértően. Mindig tanulunk valami újat, ezért nem lehet látni a továbbképzések végét sem, ha egyszer valaki olyan pályára kerül; mert minden nap felfedezünk valamit, ami megváltoztatja az addigi tudásunkat. Ezt szeretem a tudományban. Semmi sem biztos. Semmi sincs garantálva. – Hűha… A fogaid rendben vannak még? – ennyi sav után nem csodálkoznék, ha fájnának neki. Igaz, nem emberi biológiát tanulok, de azért ennyit én is tudok. – Tteokbokki, uborka kimchi és… Valami licsis lötty – motyogom a választ, közben arra gondolok, hogy milyen jól esne most valami nagyon édes turmix. Mondjuk egy kekszes, vagy csokis… Leginkább egyébként az utolsó kérdésemre érkező válasz izgat, de igyekszem elrejteni a türelmetlenségemet, miközben nézek rá és hallgatom. Szívecském viszont még mindig őrülten verdes, mint aki ki akar szakadni a mellkasomból. Aztán elhangzik az a bizonyos válasz, s épp csak vissza tudom fojtani az előtörni készülő vigyoromat. – Ó? Hogyhogy nem? – kíváncsiskodok ártatlanul. – Pedig ahogy láttam, jár ide egy-két szép lány. Biztos találnál olyat, akivel egy hullámhosszon vagytok. A szakodon nincs senki, aki érdekelne?
You remind my heart of a lie I wish you never told. But it's all I've got, just five more minutes and I'm gone
Nem értem, hogy egyetlen emberbe, hogyan szorulhatott ennyi kedvesség? Yule már az első pillanattól kezdve más volt, mint a többiek. Nyilván ezért is vettem észre őt. Vagyis… Inkább ő engem, mert ha nem ült volna le mellé, akkor talán sose néztem volna fel a jegyzeteimből és nem… Nem jövök rá milyen szép az arca. Meg milyen édes a mosolya. Komolyan mondom, én is vidámabb leszek mellette. Nem szokott rosszkedvem lenni, legalább csak amolyan semleges, de ha vele vagyok, akkor mintha egy fokkal szebben sütne a nap. Vagy inkább ő az én napsugaram? Nem tudom hogy szokás ezt kifejezni, pedig már próbáltam utána olvasni. Még az a pillangó hasonlít is nehezen értelmezhető nekem. Milyen lepke és hol?! A gyomrom inkább görcsbe rándul miközben egyébként jól érzem magam. Szerintem az agyam egy egyszerű hibát kap, mikor Yule a közelembe van és csak felmondja a szolgálatot. -I-igazából, ha látom, akkor megy… Gyorsan tanulok, csak… Valakinek meg kell mutatnia. – A nagyobb probléma az, hogy ehhez valakit meg kell kérnem, utána pedig el kell viselnem némi szocializálódást az illetővel. Rosszabb esetben többször is élveznem kell a társaságát az illetőnek. Nem utálom az embereket, ez így nem igaz. Egyszerűen csak irtózom tőlük. Olyan… furák. Yule is az egyébként, de ő legalább másképp az. Olyan… Olyan jól fura. Nem tudtam volna megmagyarázni. - Nem kéne neked valami tea? Például levendula? Vagy… esetleg olyan illatú spray? Elvileg sokat segít. Vagy más a gond? Szobatárs? Légkör? – kezdek el találgatni, mert azért az alvás nem játék. Én sem szoktam túl sokat pihenni, de az én szervezetemnek igazából nem is kell. Azt mondják napi 6 óra alvás minimum kell nekünk. Remélem ezt a fiú betartja, mert akkor legalább nem fog károsulni az idegrendszere. Bár az sem jó, ha annyira fáradt, hogy alszik órán. Ajj… Úgy segítenék neki, hogy figyelem az alvásritmusát de ilyet hogyan ajánljak fel, ha egyszer… Ha egyszer azt se tudom, hogy mik vagyunk. Nem mennek nekem ezek az emberi kapcsolatok. Mondanám, hogy leginkább barátok lehetnénk, de ahhoz nem ismerjük egymást eléggé. Ezt persze a fiú azonnal orvosolja is és elkezd tőle kérdezgetni, de leginkább az utolsó az, amire nagyokat pislogok csak. Ezt persze próbálom elrejteni, nem akarom, hogy annyira egyértelmű legyen, hogy nem is jönnek be a lányok. Vagy akarom?! -Mi… Miért ne lennének? – szemeim jobbra-ballra kezdenek cikázni a hirtelen jött kérdésre. Nem bántja a fogaimat. Nem olyan durva ez! Vagy igen? Nem tudom… Fogalmam sincs! – Ah… Régen ettem már tteokbokki-t! Mióta ideköltöztünk, anyum nem csinált. – Mondjuk a gyomrom eleve nehezen bírj a csípőset, de nem bírok ellenállni ennek az ételnek. Leég a szám is, olyan leszek, mint egy házisárkány, de megéri! Végül úgy döntök, hogy az utolsó kérdésre elég kétértelműen válaszolok. Akarom is, hogy tudja, meg nem is, hogy meleg vagyok. Valahogy nagyon akarok reménykedni, hogy ő is érezheti azt, amit én… De nem merem nyíltan megmondani neki. Éppen ezért zavar, hogy tovább faggat. – Nem tudom… Nem nézem őket. Nem igazán érdekelnek. – Úgy alapból az emberekkel nem szeretek foglalkozni, mert a nyakamon maradnak. – Mert ehm… neked van valaki, aki tetszik? – Miért is ne?! Amíg ő beszél, addig rólam elterelődik a téma. Lesz időm valami ostoba magyarázattal előállni, hogy miért nem csajozom.
in my room there's a king sized space, bigger than it used to be, if you want you can rent that place, call me an amenity
yule & drew
Lehet, hogy mások furcsának tartanak érte, de én nagyon élvezem Drew társaságát, meglehet éppen azért, mert nem annyira népszerű, nem lengi körbe annyi ember, s így a mások felé mutatott energiája is annyira nyugodt és csendes… Egyszerűen képes zen állapotba hozni az embert, aki mellette ül - engem például. Mindig jó érzés vele tanulni, vagy csak szimplán a társaságában tölteni az időmet. Előfordult már az is, hogy csak bámultam a képeket valamelyik bestiákról szóló könyvben, miközben ő gőzerővel tanult, s mégis… Nem unatkoztam. Most azonban szeretném kihasználni a lehetőséget arra, hogy beszélgessünk kicsit, akár meg is ismerjük egymást jobban - és hogy megtudjam végre, hogy szingli e, meleg e és szeretné e, ha kettőnk között történne valami. Mert én nagyon szeretném… El se tudja képzelni, mennyire. Kiválóan el tudom rejteni, de a szívecském minden alkalommal megőrül, amikor meglátom őt. – És már tudod, hogy kit fogsz felkérni? – folytatom a kíváncsiskodást. – Vagy ezt előre eldönti valaki más? – teszem hozzá, elvégre lehetséges, hogy náluk máshogy működik a rendszer, mint nálunk. És egyébként is, szeretném tovább beszéltetni, mert hát olyan ritkán hallom a hangját… – Az az igazság, hogy ez egy kicsit bonyolult… – Érzem, ahogy egy kis melegség elönti az arcomat, s közben a tarkómat dörzsölgetem. – Maradjunk annyiban, hogy nincs az a nyugtató tea, ami ezen segítene – húzom a számat kissé. Sokszor megfeledkezem arról, hogy mekkora teherrel is jár az állapotom, hogy mennyire meg tudja keseríteni az életemet. Ha eleget iszok, bulizok és hempergek idegen fiúkkal, az agyam teljesen félresöpri azt a sok álmatlan, könnyáztatta éjszakát, a hisztiket, a dühöt, meg a félelmet és az önutálatot, és csak az izgalomra fókuszál. De aztán, ha kimarad egy-egy nap… Igazából mindegy, hogy a kielégítetlen vágyaim miatt vagy a szokásos éjszakai programom miatt nem tudok aludni, a probléma ugyanúgy létezik, s ugyanúgy hatással van az órákra fordított figyelmemre. Sokszor úgy érzem, hogy menthetetlen vagyok. Bár hiszem, hogy talán Drew megnyugtató légköre segítene az alvásomon is, de ezt sajnos a jelenlegi álláspontunk végett nem tudom letesztelni. – Hát, ezeknek nagy a savtartalma, kivéve persze a sajtos szendvicset… De ha túl sok savat fogyasztasz, az megárthat a fogzománcnak, ami fogérzékenyülést okozhat – válaszolom. – Habár ez attól is függ ugye, hogy milyen típusú almát eszel, mert például egy starking alma édesebb, fűszeresebb ízű, így kevesebb savat tartalmaz, mint mondjuk egy zöldalma – fűzöm hozzá, aztán halványan mosolyogva felsóhajtok. – Ne haragudj. Az almák savtartalma nem épp a legizgalmasabb téma… – Elszaladt velem a ló. De legalább erre koncentrálok és nem a kérdésre, hogy vajon Drew szerszáma mekkora lehet… Na basszus! – Hogyhogy? Beszippantotta őt a csodás angol konyha? Mindenki tudja, hogy az angolok ételei nem túl kreatívak, sőt… Tészta és Dolmio paradicsomszósz, s máris kész a péntek esti vacsora. Persze nem mondom, akadnak itt jó dolgok is, a reggelik például egész finomak, de ha tehetem inkább tartom magam a hagyományos koreai íz világhoz. – Tényleg? Hogyhogy nem? – érdeklődöm tovább, mert ez a válasz egyáltalán nem kielégítő, s nem akarom annyiban hagyni az ügyet. Nekem ma ki kell derítenem, Drew hogy áll romantika terén. Vagy úgy… Bármilyen téren. Nem mintha mernék utána bármit is kezdeni vele, hiszen tudom, hogy egy magamfajtával kapcsolatba kerülni hatalmas teherrel ját, és sokan jogosan nem akarnák ezt bevállalni, de… – Mmm… Ami azt illeti, van – bólintok, s igyekszem ezt úgy előadni, hogy ne legyen túl egyértelmű, ki is tetszik. Hiába szeretném, ha lenne köztünk valami, magamtól nem biztos, hogy lépni tudnék felé.
You remind my heart of a lie I wish you never told. But it's all I've got, just five more minutes and I'm gone
Fejben eléggé elgondolkozom, hogy kit is kéne megkérnem, hogy tanítson meg a gyakorlati részére a az alkímiának. Igazából nehéz, mert senkit sem ismerek igazából. Mondhatnám, hogy azért, mert két szakon tanulok egyszerre, de… Amúgy sem nagyon beszélgetnék velük, meg nem mennék velük inni, mert… Nem szeretnék. Amúgy sem szokásom alkoholizálni, maximum sojut iszok, azt is ritkán és keveset. Mondjuk sörrel egészen finom. Főleg a barackos. De csak otthon szoktam inni, mert ott legalább tudom, hogy semmi hülyeséget nem csinálok, meg nem baj, ha nagyon kinyílik a szám. Egy kis pia is elég nekem ahhoz, hogy elkezdjek beszélni és szó szerint mindent kimondjak, amit gondolok. Ezt azért nem kéne itt eljátszani a szaktársakkal meg idegenekkel. -Ehm… Ha akarok választhatok. Én viszont a sorsra bízom majd. – Eddig annyira nem volt velem rossz, bár kiemelkedően jó sem. Vagy talán… Yule most ajándék tőle, vagy sem? Minden ember, aki belép az életünkbe általában tanít nekünk valamit. Az életembe eddig csak kevesen voltak igazán benne, viszont azok nyomott hagytak mind. Nem tudom, hogy a fiú is esetleg csak futólag akar nekem valamit megmutatni, amit majd nem szabad elfelejtenem a jövőben, vagy esetleg… Esetleg maradhatna is… Az arcán megjelenő pír egy pillanatra kizökkent. Próbálom értelmezni ezt a reakcióját. Zavarban van, viszont egy olyan egyszerű kérdéstől, hogy miért alszik nyugtalanul, miért kéne így reagálnia? Hmm… Nem akarja elmondani a valódi indokot, arra hivatkozik, hogy nem tudna lenyugodni. Viszont estére egy kis tea vagy akár főzet könnyen segíthetne neki. Már ha persze, ha olyan eredetű a probléma, ami az agyából indul ki, hiszen sokan azért nem alszanak, mert a gondolataik túl kuszák ahhoz, hogy képesek legyenek lenyugtatni magukat. Viszont akkor milyen más dolog lehet, ami miatt nem alszik? Egy pillanatra sem jut eszembe semmi szexuális vonatkozás, hiszen azt lehetetlennek találom, hogy ennek hiányában ne tudna aludni. Ha mégis átfut az agyamon, akkor egy pillanat alatt elhessegetem a gondolatot, hiszen ez a kutya kölyök pofi nem arról árulkodik, hogy egy kiéhezett állat lenne. – Értem. Nem feszegetem a témát. – mosolygok rá halványan és már lépek is tovább. Inkább megyek tovább a kérdéseire, amihez már én is az asztalra fekszem, így akaratom ellenére is közelebb kerülök hozzá. Fejemet elfordítom és csak mélyen nézek a szemeibe, ahogyan válaszolok. Különös… Sose szerettem mások szemébe nézni. -Ehm… Erősek a fogaim? – Igazán nem tudtam erre mit mondjak. Sose volt baj a fogaimmal. Még csak fogszabályzó sem kellett nekem. Meg lyukas sincs köztük. Márpedig én nem arról vagyok híres, hogy olyan nagyon egészségesen étkezzek. – Igazából mindenben van valami ami érdekes! Engem minden is érdekel! Tényleg! El se hinnéd mennyire… - Főleg, ha te mondod. Mindent tudni akarok rólad Yule… Minden, amit mondasz a memóriám egy különleges részére fog kerülni és biztosan mindig emlékezni fogok rá, meg a közös pillanatinkra. Vá-várjunk…! Ezt most komolyan gondoltam?! -Hát ő eleve ír származású. – vakaróm meg a tarkómat. – Szóval inkább csak visszaszokott, miután elköltöztünk Koreából. – Nem mintha zavarna a nyugati konyha csak… Nem olyan ízesek az ételek. A téma viszont kezd számomra kényelmetlen lenni, mert hát szóba kerülnek a nők, amik… Nem azt mondom, hogy fúj, mert csinosak, viszont sajnálatosan nálam nem tudnak fizikai megmozdulást elérni. – Nem tetszenek. – motyogom halkan ahogyan elkapom róla a pillantásomat. Ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy meleg vagyok! Yule is biztosan nem fogja félreérteni. Viszont ha már ő ennyire kíváncsi, akkor én is érdeklődöm, de a válasza… Lelombozz. – Oh… - Azért magamra erőltetek egy apró mosolyt. – Szerencsés lány, hogy bejön neked.
in my room there's a king sized space, bigger than it used to be, if you want you can rent that place, call me an amenity
yule & drew
– Bátor döntés – kuncogok. – Remélem a sors jót választ majd – teszem hozzá, s oldalra pillantva sóhajtok egyet. Ha fontos döntésekről van szó, a sorsot inkább szeretném elkerülni, elvégre ő is tehet arról, ami velem történt. Ő hozta össze Larisat és Marcelt… Minden, ami utána jött már az én hibám, meg talán Marcelé is, de egészen addig a pillanatig mindenről az a fránya sors döntött. És ennek a káosznak a végeredménye az, hogy nehezen alszom, és az, hogy nem merem elmondani ennek az aranyos srácnak, hogy tetszik nekem. Előbbi egyébként szóba is kerül, s megint csak titkolóznom kell, hiszen nem árulhatom el neki, hogy valójában azért van alvászavarom, mert az agyam, a testem és a hormonjaim közös erővel próbálnak egy szexéhes masinát csinálni belőlem, s hogy a reprodukcióra alkalmas szerveim túlműködnek… Nem beszélhetek neki ezekről, mert nem akarom, hogy undorodjon tőlem. Nem akarom, hogy vadállatnak nézzen és meneküljön előlem, vagy hogy féljen tőlem. Bárcsak normális lehetnék… – Sajnálom, csak… Nem beszélhetek róla. – Még ennyit fűzök hozzá, s reménykedek benne, hogy ezen a témán így tovább is lendülhetünk. Mit is képzelek? Ha megtudja az igazat, semmi esélyem nem lenne nála; bár így sincs igazából. Örülhetek már annak is, ha barátok maradunk. Közelsége részben megnyugtat, másrészt viszont kissé zavart kelt a fejemben, s erősen kell koncentrálnom, hogy zakatoló szívem ne kezdjen el vért pumpálni a testem azon pontjaiba, ahova nagyon nem kéne most; de érzem az illatát, s arca annyira közel van hozzám, hogy szinte csak egyetlen apró mozdulat kellene hozzá, hogy homlokaink összeérjenek, vagy esetleg… – Azért csak vigyázz rájuk. Kár lenne értük – nevetek halkan. A szemei… Annyira szépek, annyira mélyek és figyelmesek, csillogóak és őszinték, nagyok és elemzőek… Úgy érzem, mintha képes lenne olvasni velük a lelkemben, és ez valahol egészen megrémiszt, ugyanakkor melegséget idéz elő a mellkasomban. Merlinem, nagyon de nagyon oda vagyok érte… Kár, hogy nem lehet az enyém. – Tényleg? És van valami, ami különösen érdekel? – mosolygok rá csillogó szemekkel. Kérlek beszélj még, mesélj el mindent, maradj itt, ilyen közel hozzám… Szerencsére nyitott arra, hogy el-elhintsen magáról néhány apró érdekességet; például azt is, hogy édesanyja ír származású, és hogy ezelőtt ők Koreában éltek a családdal. – Óh… Nálunk az egész család vérbeli koreai, de mi a testvéreimmel már Amerikában születtünk – válaszolom egy aprócska sóhajjal, aztán bájosan felpislogok a fiúra. – Ha szeretnéd, néha készíthetek neked valamit ebédre. Koreait, vagy japánt… Kínait? – sorolom a lehetőségeket, elvégre az otthoniakkal aktívan tartjuk magunkat a hagyományos Kelet-Ázsiai konyhához, így idővel én is átvettem ezt-azt. Mostanra már sok fogás egészen jól megy, plusz folyamatosan fejlesztem a képességeimet ezen a téren, úgyhogy… Az életekről azonban elég gyorsan áttérünk egy számomra jelenleg sokkal érdekesebb témára - habár imádok főzőcskézni, de most jobban érdekel Drew szerelmi élete, pontosabban az, hogy vajon szingli-e és bejönnek-e neki a fiúk. Próbálom faggatni, s azt meg is tudom, hogy nem tetszenek neki a lányok… Nem tudom elrejteni, hogy szemeim ismét felcsillannak, ezúttal sokkal látványosabban, s erősen próbálom visszafojtani a mosolyomat, hiszen ez azt jelenti, hogy meleg… Azt kell jelentenie. – És hogy állsz fiúk terén? – teszem fel a nagy kérdést kicsit sem diszkréten. Sajnálom, nem tehetek róla, de épp most jelent meg egy aprócska reménysugár előttem, s ilyenkor nemes egyszerűséggel elfelejtem, hogy nem illendő ilyesmikre csak úgy rákérdezni. Persze ezért cserébe Drew is elkezd kíváncsiskodni, ami nem baj, csak fogalmam sincs, hogy kellene közölnöm vele, hogy igazából róla beszélek és nem egy random lányról a suliból. – Igazából… Ehm… – A tarkómat vakargatom, s azon dilemmázok, hogy kimondjam-e vagy sem. Te, Drew, te tetszel… Sőt, nem is… Megbolondulok érted! De ehelyett csak annyit vagyok képes kinyögni, hogy… – Nem lány…
You remind my heart of a lie I wish you never told. But it's all I've got, just five more minutes and I'm gone
-Bátor? Miért lenne az? Szerintem a sorsot egyébként sem lehet befolyásolni… Választhatok magamnak segítséget, de ha a sors azt mondja, hogy ő nem jó, akkor csak megnehezítettem a magam dolgát azzal, hogy nem hagytam elsőre érvényesülni. – Ezért sem szeretek én dönteni nagyon semmiről. Felesleges, hiszen nem biztos, hogy a helyes utat választom, így egyszerűbb egy külső erőre bízni magam. – Egyébként is mindennek megvan a maga oka… Olyan partnert fogok kapni, aki majd tanít nekem valamit… Lehet, hogy nem pont a tananyagról… De egy fontos lecke lesz. – Hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül. Ahogyan az sem, hogy pont Yulet fogtam ki magamnak, hogy pont mellette ülök és az ő társaságában szalad el velem ismét a ló. Megint túl sokat beszéltem. Pedig én… Igazán nem szokásom ennyire feleslegesen sokat jártatni a számat. Ami meglepőbb, hogy Yulet ez nem zavarja. Van benne valami egészen más. Jó, a mostohabátyám közelsége sem okoz túl nagy gondot, meg igazából vele is beszélgetek, ha éppen kérdez. De ez a fiú… Elvarázsol teljesen. Sok koreai fiút láttam anno, viszont ő egészen más. Nem tűnik olyan kétszínűnek, mint amilyenek ott voltak a suliban, sőt… Egy angyal is lehetne. -Nem beszélhetünk? – kikerekednek a szemeim erre a válaszára, se nem mondom… Féltem. Mármint nem magamat, az senkit nem érdekel, hanem őt. Most már komolyan aggódok érte, hogy vajon mi olyasmi lehet az életében, ami miatt ennyire titkos az alvászavara? Lehet… Hogy valójában éjszakánként dolgozik?! Oh szegénykém… Kedvem lenne most átölelni őt, ha… Nem félnk az érintéstől. Viszont azzal, hogy ennyire közel kerültünk, legalább annyit meg tudok tenni, hogy finoman a vállára simítok. Nem túl intim, nem túl sok, mégis részemről egy hatalmas lépés. Legszívesebben a hajába túrtam volna, de tisztában vagyok vele, hogy az ázsiai kultúrában a test szent, a fej pedig igencsak érzékeny pont. -Akkor öhm… mit javasolsz? Mit egyek? Banánt? – Az sem rossz opció, bár nem igazán szeretem. Elviselem, ennyi. Bár lehet inkább uborkát kéne ennem a szendvicsem mellé. Vagy az eper még opció… De az is savas nem? Manóba… Következő kérdésére egy nagyot nyelek. Tulajdonképpen Te nagyon is érdekelnél Yule… Mindennél jobban meg akarlak ismerni. Ezt viszont így nem mondhatom ki, bármennyire is szeretném. – Fényképezés… Nem tudják sokan, de… Néha királyok fotózni. – Éjszaka leginkább. Nappal csak ritkán, esetleg a szünetekben. Itt pedig este, mikor már mindenki alszik, vagy bulizik, akkor én kimegyek és csak készítek pár képet. Élvezem. Kifejezetten kellemes és megnyugtató egy hobbi. – Te mivel kapcsolódsz ki? – kérdezek vissza őszinte kíváncsisággal. Most már eleget hallottunk róla. Vagy mégsem? Úgy fest nagyon érdekes egyed lehetek, ha ennyire szeretne tudni rólam mindent. – Soha nem is voltál Koreában? Vicces mert… Én ott éltem sokáig. – Ezek szerint tényleg ugyanolyan kevert kultúrájú, mint én. – Ilyen sorrendben? – kezdek el halkan kuncogni. – Főzhetnénk néha együtt… - Nem hagyhatom mégsem, hogy mindent ő csináljon. Ha mást nem, hát a hozzávalókat legalább hadd vegyem meg. Apa úgyis túl sok pénzt küld egy hónapra. S úgy fest tényleg minden érdekli, ami velem kapcsolatos, hiszen már jön is a szerelmi kapcsolatomra vonatkozó téma. Én próbálok nem túl egyértelműen fogalmazni, viszont hamar kibukik belőlem, hogy nem is tetszenek a lányok. Viszont erre a nyílt kérdésre nem számítottam. – Nincs pasim. – válaszolom rögtön. Lehet kicsit túl gyorsan is. Miért érdekli Csak nem ő is… Nem! Vagy ha igen, akkor is mindegy, hiszen tetszik neki valaki. Sőt! Konkrétan közli velem, hogy egy fiú tetszik neki, vagyis gondolom, ha nem lány. Ugyan az arcomon még mindig a nyugodtság tükröződik, de belül valami összetör. A szívem már nem ver olyan gyorsan, sőt inkább egészen lelassul. – Oh! Akkor szerencsés srác. – Ismét csak mosolyogok, igaz sokkal erőltetebb, mint eddig. Nem bírom ezt. Igazából most csak menekülnék, hiszen pont most derült ki, hogy semmi esélyem sincsen már a fiúnak. Terelésképpen ránézek az órámra. – Oh… Az öt perc lejárt és… - Kicsit közelebb hajolok a szerkezethez. – Jaj! Nem is figyeltem a dátumot! Ma külön órám van. Ne haragudj Yule, de mennem kell. – Még szerencse, hogy az órám a dátumot is mutatja, így annyira nem voltam gyanús. Gyorsan összepakolok mindent és a táskámba dobom a cuccaimat. Nem is figyelek a fiú reakciójára, inkább csak gyorsan elfutok. Még köszönni is elfelejtek, bár… Jobb is lesz, ha többet nem beszélünk. Csak nekem fájna.
in my room there's a king sized space, bigger than it used to be, if you want you can rent that place, call me an amenity
yule & drew
– A sors nem mindig hoz jó döntéseket… – motyogom az egyszerű választ, s mellé fel is sóhajtok, elvégre nekem eddig csak csalódást tudott okozni, semmi jót. S ha mindennek megvan az oka, akkor vajon miféle okkal történt meg velem mindaz, ami? Miféle fejlődési lehetőséget adott nekem az a bizonyos sors azzal, hogy Marcelt az életembe kényszerítette? Tudom, túl sokat gondolok rá… De képtelen vagyok elfelejteni. – Az élet iskolája, hmm? – forgatom szemeimet. Az élet szar. És kegyetlen. S ha van lehetőséged, igenis tanuld meg irányítani, különben saját magadnak okozol kárt azzal, ha hagyod érvényesülni. Ez volt az egyetlen lecke, amit az univerzum megtanított nekem, s azóta is csak bánom, hogy nem sikerült erre előbb rájönnöm. Hogy éveken át más kezébe adtam az életemet, mert azt hittem, egyedül nem vagyok képes rendben tartani azt. – Nem… – csóválom a fejemet. – Ez egy mentális betegség. Nem lehet rajta segíteni – hintek még el néhány morzsát az igazságból, s ezzel le is zárom a témát, mert felesleges volna kivesézni, s csak elijeszteném őt magamtól azzal, ha a teljes sztorit elmondanám. Ha kifejteném, hogy azért nem tudok aludni, mert az agyam nem tud kikapcsolni, s másra sem tud koncentrálni, csak a szexre. Ha elárulnám, hogy mocskos gondolataim tengerében ott úszik ő is, nap mint nap, s éjt nappallá téve, kísért a hangja, az arca, a teste… Bele fogok bolondulni. Óvatosan pillantok rá, ahogy keze a vállamhoz ér, s már érzem is, hogy ismét vér áramlik az ágyékom irányába, melegség és bizsergés önti el a hasamat, s bőröm melegszik, mintha fűtőlapon ülnék, pedig semmi mást nem tett, csak együttérzését próbálta kifejezni ezzel az egyszerű gesztussal. Igyekszem egy halovány mosollyal megköszönni a kedvességét, s közben próbálok parancsolni saját magamnak, hogy állítsa le ezt az idegesítő folyamatot és kontrollálja magát végre. De hiába… Kezdődik ismét. S nagyon kevésen múlik, hogy ne húzódjak inkább el, de nem teszem, mert akkor Drew azt fogja hinni, hogy ez ellene szól. Pedig nem, esküszöm, hogy nem. – Próbáld ki a dinnyeféléket – felelem szinte azonnal. – Lédúsak, alacsony a savtartalmuk és nagyon frissítőek, főleg behűtve – fűzöm hozzá, hogy szolgáljak néhány meggyőző érvvel is. – Tökéletesek egy nyári, meleg estén… – Ezt már kissé álmodozva jelentem ki, közben felidézve azokat a bizonyos nyári estéket… – Tényleg? Szívesen megnézném néhány munkádat – mosolygok rá szélesen. – Persze csak ha megengeded… – Remélem, hogy igen, mert nagyon szeretném látni őket. Hogy mégis hogy fest a világ Drew szemeivel, az ő kamerájának lencséjén keresztül. Remélem, hogy szebb, színesebb és érdekesebb, mint ahogy én látom. – Óh, hmm… Van néhány hobbim, de a kedvencem talán az önkénteskedés. Van egy magnix… Azaz mugli kisállat menhely London külvárosi részén, ahova rendszeresen járok besegíteni – magyarázom jókedvűen. Ahányszor azokra az édes kutyusokra gondolok, vagy a harcias cicákra, meg arra a nagyszájú papagájra ami minden szavamat képes leutánozni, mindig felvidulok. Nem túl izgalmas hobbi, de kimondottan szeretem. Megnyugtat. – Hát, egyszer-kétszer voltam családlátogatáson… De nem, hosszútávon nem – csóválom a fejem. – Szóval te ott éltél korábban? És milyen? Mármint, így külső szemmel tudom, de te biztosan máshogy láttad. – Őszintén érdekel, hogy szerinte milyen Korea. Engem sajnos már túlságosan beszippantott a nagy Egyesült Államok ahhoz, hogy otthonosan mozogjak koreai közegben, pedig a nyelvet beszélem, a családom tartja a hagyományaikat, és az ételeiket ismerem, szeretem. Mégis, kissé idegen nekem a kultúra… – Akár – vigyorgok rá. – Jó ötlet… Megtanítok majd neked ezt-azt – válaszolom kuncogva. Már alig várom, hogy kettesben főzőcskézzünk. Persze abba bele se gondolok, hogy abban a helyzetben még nehezebb lesz visszafognom magam, mint most… De túlságosan elborítja az agyamat a rózsaszín köd. Csak arra tudok gondolni, hogy mi ketten együtt, a konyhában, szól a zene, előkerül egy-egy pohár alkohol, talán Drew még meg is forgat a dal ütemére… Áh, legszívesebben most vihognék és rúgkapálnék a lábaimmal, mint egy tíz éves kislány… Főleg, amikor megtudom, hogy Drewnak bejönnek a fiúk és szingli! Merlinkém, siker! – Óh? Nahát… – orrom alatt már megint elmosolyodok, mert ez a hír most annyira boldoggá tesz, hogy legszívesebben a fiú nyakába ugranék örömömben, aztán elhúznám a könyvtár egyik csendes sarkába és… Yule, fékezd magad! Ám úgy fest, őt nem boldogítja az én válaszom, persze nem tettem hozzá, hogy ő az a fiú aki tetszik nekem, de hát elég egyértelmű, nem igaz? Elég rám nézni, süt rólam, hogy oda vagyok érte. Akkor most miért tűnik olyan… Nem is tudom. Mintha az a mosoly nem lenne őszinte. – Én vagyok a szerencsés, amiért ismerhetem – felelem valamivel lágyabban, s felpillantok rá szempilláim alól, mintha csak arra várnék, hogy rájöjjön végre, hogy róla beszélek. Nem merem kimondani, de reménykedek abban, hogy leesik neki így is. Ám ő hirtelen az órájára néz, s meglepetésemben egyből felugrok, hogy aztán értetlenül nézzem végig, ahogy sietve összepakol. – Várj Drew, én… – Csak hebegek-habogok mint valami idióta, közben fel is állok az asztaltól. – Hé, várj már, miért..? – De hiába, ő rám se hederít, csak lényegében elrohan. Fogalmam sincs, mi történt… Lassan visszaereszkedek a helyemre és nagyot sóhajtva kezdek visszatenni mindent a táskámba. Elszúrtam. Csak tudnám, hogyan… Talán rájött, hogy róla beszéltem és inkább elmenekült. Talán rájött mindenre és úgy döntött, jobb, ha elkerüljük egymást. Hiszen nekem nem jár a boldogság… Hogy is hihettem, hogy most sikerülhet?
