Apám kedves szavai: Csendes gyerek, aki sosem akarna szégyent hozni a szüleire. Tiszteli őket és nem mond ellent nekik. Pontosan tudja, hogy mi a kötelessége és tisztában van vele, hogy mennyire fontos az, hogy jól tanuljon. Emiatt sűrűn van a szobájában, de ez engem sose zavart. Ha szólok neki, akkor mindig pattan és lesi a kéréseimet. Persze nem merem zavarni, ha tanul, mert neki most az a legfontosabb. Kifejezetten örülök, hogy ilyen nyugodt gyerek, meg annak is, hogy nem jár el inni meg bulizni. Nincs is vele sok gond.
Anyám kedves szavai: Nála békésebb és türelmesebb gyereket kivánni sem lehetett volna. Kicsiként sem volt az a nagyon síros, most pedig ő maga a zen és nyugalom. Arról nem is beszélve, hogy mennyire büszke vagyok rá a tanulmányait illetően. Olyan okos! Meg nagyon is kedves másokkal. Még a feltestvérével is képes kijönni. Meg itthon is rengeteget dolgozik. Hiába van ott neki a suli, mindig szeretne nekem segíteni valamiben, vagy bűntudata lesz, hogy teljesen haszontalan. Pedig igazán nem kéne neki... Én mondom, Drew egy angyal! Sose lenne képes bajba keveredni. Mindig követi a szabályokat és sose csinálna semmi butaságot.
There's no system
Apám kritikája: Néha igazán elmehetne ismerkedni lányokkal. Zavar, hogy sose volt még senkije. Értem, hogy rengeteget tanul, de ettől függetlenül még igazán tarthatna időnként szünetet, hogy ne csak a tanulmányaiban, hanem az életben is sikeres legyen. A jegyek miatt nem lesz még utódja, sőt senkije sem, hacsak nem erőlteti meg magát. Meg talán az is segíthetne, ha nem állandóan az én figyelmemre vágyna. Mit vár, talán dicséretet? Azért részemről nem jár, hogy pontosan azt teszi, ami elvárt lenne tőle. A minimum, hogy kitünő tanuló, ha már eddig ruháztattuk és etettük.
Anyám kritikája: Még sosem hozott haza egy barátot sem. Nos... Ez nem is olyan meglepő, miután nem képes barátkozni. Állandóan csak azt képes mondani, hogy az emberek közelsége idegen neki. Még hogy idegen... Egyszerűen csak meg kéne már magát erőltetnie picikét, de ehhez bezzeg lusta. Túl sok minden múlik azon, hogy milyen a kedve. Meg azon, hogy mennyit beszél. Néma gyereknek anyja sem érti a szavát, és még nekem is harapófogóval kell kihúznom belőle, hogy mit akar. Azt meg még meg se említettem, hogy mindig az apjának akar megfelelni. Talán én már nem is számítok?! Attól, mert segít takarítani még nem fogom érezni azt a szeretet és rajongást, amit az apja iránt érez.
Minden reggel ugyanakkor kelek. Még hétvégén is. Számomra az alvás csak egy kötelező dolog, mert tudom, hogy enélkül a szervezetem rövid idő alatt kimúlna, meghalni pedig még nem szeretnék. Előbb el kéne érni, hogy az apám büszke legyen rám. Alvással viszont ezt nem lehet kivitelezni, így inkább kihasználok minden percet a tanulásra. Az ébresztőm hangja valószínűleg a lakótársamat is felveri, mert olyan, mintha épp bombariadot jeleznének. Ráadásul hangosra állítom, mert az ég egy adta világon semmi sem tud felkelteni. Kivéve, ha valaki túl közel jön hozzám. Arra rögtön felriadok. Első dolgom most viszont, hogy gyorsan kinyomjam a telefonom, hátha a másik srác mégsem kelt még fel. Utána egyből összeszedem az előző este kirakott ruháimat, majd elmegyek zuhanyozni. Hidegre állítom. Nem igazán szeretem a meleg vizet, még télen sem. Rögtön zuhanyzás után elkészítem a reggelimet. Nincs benne túl sok varia. Zabkása. Maximum az íze más, de én leginkább a fahéjasat szeretem. Csak néha vadulok és veszek csokisat. Annyira nem kedvelem, ha valami túlságosan is édes. Felfordul tőle a gyomrom. Amint kész vagyok, megyek is be a szobámba enni. Sose eszek a közös étkezőben. Még otthon sem szoktam ezt meg.
⚬
Anya mindig hívott, mikor kész volt a vacsorával. Én lementem, talán kicsiként még rá tudott venni, hogy velük egyek, de aztán... Aztán már nem tudtam a szüleimre nézni ugyanúgy és én csak elvittem a kajámat a szobámba és bezárkóztam. Inkább ültem az asztalom előtt. Néztem a kis jegyzeteimet, vagy olvastam, mert egyszerűen nem akartam mást csak csendet és nyugalmat. Nem akartam a szemükbe nézni és még annyira sem akartam velük egy szobában lenni. Tulajdonképpen senkivel sem akartam már találkozni. Jó volt nekem egyedül a megbízható kis szobámban.
⚬
Reggeli után egyből elkezdem átnézni a jegyzeteimet az aznapi óráimra. Úgy szeretek bemenni, hogy biztosan mindent tudok az anyagból, így nem lesz nehéz megértei az órát. Nem mintha olyan bonyolult lenni bármi is, viszont sosem lehet elég keményen hajtani. Az is igaz, hogy nem szólalok meg órán. Hiába kérdez a tanár én csak csendben ülök és nézek magam elé. Esetleg utána odamegyek a professzorhoz beszélgetni és megemelítem, hogy amúgy tudtam a választ, csak ugye...
⚬
Anno kinéztek a suliban, mert nem voltam echte koreai. Emiatt ha felszólaltam, akkor kiröhögtek meg kigúnyoltak. Még az akcentusomat is kifigurázták, pedig elvileg gyönyörűen beszélem a nyelvet. Azóta inkább nem szólalok meg órán.
⚬
Az órákon mindig figyelek. Jó, talán néha elkalandozóm egy 10 percre, de igyekszem azért nem olyankor, mikor fontos információk hangzanak el. Általában fel sem nézek, csak körmölök egész órán. Egyetlen egy apró részlet sem veszhet el, mert akkor félek már nem fogom megérteni azt sem, amit én magam írtam le. A memóriám ugyan jó, és hallás alapján tanulok, de a vizsgákhoz muszáj mindent tökéletesen tudnom. Ez később is kelleni fog a munkám során, ami... ami még nem tudom pontosan mi lesz, de az fix, hogy kelleni fog. A reggeli hajtás után jöhet az ebéd, ami nekem azért furcsa, mert míg Koreában igenis fontos étkezés volt, addig itt Írországban inkább csak bekap valamit az ember és kihúzza vacsoráig. Nem akarok kilógni, így én is csak egy szendvicset csináltam magamnak, raktam mellé chipset és egy kis gyümölcs. Mindig, mindenből ugyanazt. Sajtos, lilahagymás szendvics, ecetes chips, alma. Sosem változtattam. Nem akartam mást enni, mert akkor mást is ki kellett volna próbálni, én pedig nem vállalom be, hogy valami olyat eszek, ami nem ízlik. Bármilyen furcsa, általában keresek magamnak egy csendes sarkot és ott eszem. Mindig az aktuális olvasmányommal a kezemben ülök le és fogyasztom el az ebédemet. Viszont az utána következő óra... Talán a kedvencem. Yule és én mindig ugyanoda ülünk. Mindig köszönök neki, arcomon megjelenik egy halvány mosoly, majd ugyanolyan lelkesen kezdek el jegyzetelni, amint elkezdődik az óra. Viszont mégsem tudok annyira figyelni, mert a fiúra is próbálok közben koncentrálni. Illetve nem akarok, de mindennek ellenére vonzza a tekintetem. Az agyam azt mondja, hogy álljak le és ne rá koncentráljak... De az a fránya szívem... Az az, amiről nem akarok tudomást venni, eddig olyan jól megvolt magába, most pedig csak zakatol, ha meglátja a srácot.
⚬
Sosem éreztem még így... Akármennyire is kutakodom az emlékeim között nem rémlik, hogy lett volna valaki, aki... Aki azt az izomköteget ennyire megdolgoztatta volna. Aki a hideg véremet ennyire felpezsdítette volna. Aki ennyire kedvesen köszönt volna nekem.
⚬
Az óra után könyvtárba megyek. Heti egyszer veszek csak ki könyvet, de minden nap tanulok. Ha szerencsém van, akkor Yule is jön velem. Illetve néha egyszerre áldás és átok is. Örülök, hogy a közelembe van, viszont nehezebben figyelek. Olvasok, belemerülök a tananyagba, talán még látszik is rajtam, hogy egy kis időre nem feszengek a körülöttem lévő emberek miatt, aztán... Ránézek. Vagy megszólal. A lényeg, hogy kizökkent és én csak... Mint egy idióta mosolygok rá és ismét megfeszül minden izmom. Pedig pont mellette nem kéne nem?! Bár hogyan is engedjem el magam, hogyha egyszer tetszik nekem? Egyszerűen nem bírok magammal mellette... De egyszer a tanulást is abba kell hagyni. Vagyis inkább szünetet kell tartanom. Időnként egyébként elgondolkozom azon, hogy jobb lenne még bent maradni egy picikét tanulni, vagy valamilyen órára bemenni. Például Avery professzorhoz! Egyszer majd még meg kell kérnem, hogy adjon nekem valamilyen plusz kreditszerzési lehetőséget. De addig is csak hazamegyek enni. Ennek a robotnak néha szüksége van humanoid táplálékra is.
⚬
Anya mindig aggódott miattam, meg azért, hogy mi lesz velem, ha elköltözöm. Nem akarta, hogy úgy járjak, mint a legtöbb akadémista. Sokan csak egészségtelen kajákon élnek. Gyűlölte volna, ha én is ilyenné válok, pláne úgy, hogy tudja nem sokat mozgok. Szóval megtanított főzni. 15 éves koromtól, amikor otthon voltam, mindig kihívott maga mellé a konyhába és lépésről lépésre mindent megmutatott, hogyan csináljak. Valamiért egyébként lekötött. Rendezni tudtam a gondolataimat és egy pillantra kikapcsoltam. Főleg, mert mindent tökéletesen akartam elkészíteni. Az utolsó részletekig olyat akartam, mint amilyen anya főztje is volt.
⚬
Az éjszaka további része általában nyugisan telik. Egy gyors zuhanyzás után még átnézem az aznapi tanagyagot, majd jöhet a szórakozás. Ilyenkor mehetnék bulizni. Találkozhatnék másokkal. Tulajdonképpen szocializálódhatnék ahogyan csak szeretnék, de én csak... Ülök a szobámban és olvasok. Esetleg kimegyek fényképezni az éjszakában. Nem akarok közel lenni másokhoz. Eleve nem is nagyon bírom az embereket, hiszen nem tudnak megérteni. Nem vagyok sem ír, sem koreai. Vagy éppen mind a kettő vagyok. Egyszerre élek mind a két világban és emiatt mind a kettő kitaszít. Szóval minek is próbálkozzak? Sose zavart a magány. Igazából nagyon is imádtam magam lenni. Csendben, nyugalomban.
We don't have process
Egyáltalán nem látszik rajta, hogy lenne benne koreai vér. Ez maximum abban mutatkozhatna meg, hogy hófehér bőre van, de ez az anyjára is igaz. Effektíve átlagos európai kinézete van. Magas, barna haj van és barna szemek. Nem annyira izmos, igazából nem is foglalkozik ezzel, hiszen inkább agytornát szeret végezni. Öltözködésileg is a nyugati divatot részesíti előnyben. Anno Koreában ki is nézték, amiért nem hasonlított a többi diákra, igazi kívülállóként kezelték. Európában már könnyebb volt beilleszkednie, viszont itt a szokásai miatt tartották furcsának. Például, hogy mindent két kézzel vesz el, vagy ad oda másoknak. Mindenhez egy picit meghajol és sose mondja azt, hogy szívesen. Nem szokta meg. Külsőre is meg lehet mondani, hogy nem igazán szeret emberekkel teli helyekre menni. Lerí, hogy szorong és kerüli a szemkontaktust. Az egész testbeszéde arról árulkodik, hogy nem akar beszélgetni másokkal. Talán a családján kívül még senki sem látta úgy igazán ellazulva.
We have a great one
Ji-Yeong Kang
Elég bonyolult a kapcsolatuk. Igazából mindig is vágyott tőle az elismerésre és figyelemre, de valamiért sose kapta meg. Egy csomó ideig azt hitte azért, mert csak félig ázsiai, vagy éppen azért, mert nem ért a politikához, nem úgy, mint ő. Aztán rájött, hogy valószínűleg csak átlagos ázsiai szülő, aki keményen akarja fogni a gyerekét. Mióta megtudta, hogy viszonya volt egy másik nővel is, azért néha eléggé tud rá haragudni. Persze hálát mutat felé és tiszteli, de néha igenis, ha morcos, akkor szívesen a fejéhez vágná, hogy megcsalta az édesanyját.
Rosemarie Jenkins
Sokkal jobban kimutatja a szeretét a fia iránt. Főleg azóta, hogy megtudták, hogy van még egy gyerek Drew-n kívül. Azóta különösen figyel rá, hogy mindent megkapjon tőle, viszont bosszantja, hogy cserébe messze nem kap annyi figyelmet. Irigykedik arra, hogy a férje megbecsüléséért jobban hajt a fia. Mindig is féltette, főleg azért, mert olyan antiszociális mindenkivel szemben. A mai napig aggódik, hogy valaki bántani akarja majd.
Seo Wonjae
Apja első gyermeke, akit maximum is csak félig utál, hiszen félig vámpír. És egyébként az a vicces, hogy pont ezért bírja... Jobban, mint az embereket. Egyébként tényleg nincs vele semmi baja, szívesen töltene vele több időt, de ahhoz előbb beszélniük kell, amiket a családi összejöveteleken kívül nem sűrűn tesz. Pusztán azért, mert alapból nem beszélget.
Párkapcsolat
Van valami, abban, ahogyan köszön… -Szia! -Szia… Nem tudom pontosan mi, de nem ugyanúgy köszön nekem, mint a többiek. Vagy én nem ugyanúgy reagálok. Akárhányszor mellém ül, arcomon szétterül egy halvány mosoly. Nem mondok semmi mást ezen kívül, csak ha kérdez. Mégis valami furcsa, jóleső érzés tölt el. Néha elmegyek vele közösen tanulni, mert érdekes mód nem megy az idegeimre és kevésbé feszengek mellette. Szeretném azt hinni, hogy lehet is köztünk valami, de… Mind a ketten fiúk vagyunk és ő nem olyannak néz ki, mint… mint aki a saját neméhez vonzódik. Pedig milyen jó is lenne… Végre valaki megérthetné milyen két kultúra között ragadni.
And it makes us more efficient
Amortentia
⚬ Aloe Vera ⚬ Zöld tea (szigorúan a Dae-jak) ⚬ Yule illata... Várj mi?!
Mumus
⚬ Emberek ⚬ Érzelmek ⚬ Magasság ⚬ Szűk helyek
Edevis tükre
⚬ Elismerés apámtól ⚬ Megszólítani Yulet... Úgy is, hogy nem a tananyag a téma
⚬ Egyedül könnyű gondolkodni. Egyedül egyszerűbb dolgozni. Egyedül nem kell félnem attól, hogy megbántok másokat. Egyedül nem kell megfelelnem másoknak. Egyedül... egyedül... egyedül... ⚬ Többet ésszel, mint erővel. Csak az eszemre támaszkodhatok, mert semmi máshoz nem értek, így azt kell fejlesztenem. ⚬ Sose késő feladni és csak elfutni. Nagyon hasznos dolog a futás eskü!
Amit sosem tennék meg
⚬ Nem szólítanék le csak úgy egy embert. Igazából senkivel sem beszélgetek szívesen. ⚬ Senkinek se hagynám, hogy teát főzzön. Főleg nem filtereset. Ehw?! ⚬ Sose mennék el úgy vizsgázni, hogy nem tanultam. ⚬ Nem csalnék vizsgán. ⚬ Hazudni se nagyon tudnék.
Ami zavar
⚬ Ha rosszul készítik el a teát. ⚬ Lustaság. ⚬ Emberek... ⚬ Alvás. Minek?
Ami a legfontosabb az életemben
Tanulás. Ez a kulcsa a jövőmnek, meg úgy mindennek. A tudás hatalom, ahhoz viszont előbb okosodni is kéne.
Ami a legkevésbé fontos számomra
Normális emberi kapcsolatok kialakítása? Megvagyok egyedül. Jobb így nekem.
Amire büszke vagyok
Ha lenne ilyesmi, akkor apám már valószínűleg felfigyelt volna rá.
Ha valamit megváltoztathatnék
Apa nem csalta volna meg anyát. És most nem tennénk úgy, mintha meg sem történt volna.
Így képzelem a jövõmet
Valamilyen irodai munkásként valószínűleg a Minisztériumban.
Egyéb
Na jó... Annyira nem utálom az embereket. Nem mindegyiket...
Tyler Young
Yule Byeon varázslatosnak találta
i'm not antisocial. i'm selectively social. there's a difference.
Pont tegnap mondtam valakinek, hogy Anja Vogel a két lábonjáró szorongás, a megfelelésikényszer és a kisebbségi komplexus, de most, elolvasva az életed történetét azt kell mondjam, hogy méltó ellenfelére akadt. Ami lássuk be: nem feltétlen jó, a te szemszögedből legalábbis. Tagadhatatlanul nehéz úgy élni, hogy nem érzed magad a világba illőnek, hogy az ember, akit le akarsz nyűgözni, az figyelemre sem méltat vagy éppen természetesnek veszi az erőfeszítéseid. Talán itt, a Brit Szigeteken kicsit könnyebb, jobban passzolsz, noha ahogy kifejted: ide sem illeszkedsz teljesen. De ez nem baj! Sőt! Ez tesz téged különlegessé, olyanná, amilyen te magad vagy, amit lehetőleg egyszer, ha mersz nyitni az emberek felé – esetleg egy kifejezett ember felé – te magad is észreveszel és megtanulsz becsülni. De ez, a soraidat olvasva még idő lesz, hosszú, tanulással ismerkedéssel és talán kis fájdalommal, de annál több örömmel teli időszak. Ki tudja, talán a végén még édesapád elismerését is kiharcolod (ha pedig nem, akkor remélhetőleg sikerül elengednek a neki való megfelelés kényszerét, de én azért az első opcióért szorítok). Nem is tartalak fel tovább, azt hiszem, bár nem is gondolnád, de Yule és a féltestvéred is nagyon várnak, így természetesen elfogadlak, foglald le azt, amit le kell és irány a játéktér .
.
