A boring class with a not so boring person // Faith & Dan

Nem mondom, hogy ez a valaha volt legjobb óra a földön… Sőt! Nagyon nem szerettem, mert teljesen felesleges volt. Anno sose hittem a jóslatoknak, most pedig, hogy magam is valamiféle kristálygömbként funkcionálok, ami random bekapcsol, már azért tartom ostobaságnak, mert egyáltalán nem tanít meg arra, hogyan használjam a képességem. Egyszóval a semmiért vagyok itt. Maximum kikapcsolódásnak lehetne jó, de ilyenkor mindig azon kezdek el gondolkozni, hogy miért engem vert a sors azzal, hogy ilyen rémes képességet adott nekem. Főleg úgy, hogy leginkább a rossz dolgokat tudom megjövendölni.
Szerencsére a tanár elterelni az egyre depressziósabb gondolataimróla  figyelmem – meg arról, hogy emiatt milyen rémálmaim vannak – s inkább fordulok a társam felé akit persze, hogy random kaptam! Gideon… Még egyszer megöllek, amiért most nem vagy itt mellettem! Milyen egy szövetséges vagy te, hm? Ezek után várhatod majd, hogy ápoljam a kis lelked. Bár muszáj lesz, ha azt akarom, hogy segíts…
Pedig egyébként nincs ellenevetésem a mostani páromat illetően sem, egyszerűen csak nem ismerem. Giddy mellett egyszerűbb lenne ezt elviccelni, bár azért vele is igyekszem némileg barátságosabb lenni. Ugyan eredetileg semmi kedvem sincs ehhez, azért ha neki véletlenül akad, akkor nem én szeretném elvenni a lelkesedését. Bár… Éppenséggel pont úgy fest, hogy nem is figyelt. Halkan felsóhajtok, ahogyan mosolygok rá. Nos, ezek szerint neki pont annyira fontos ez a tárgy, mint nekem.
-Vajsör? Hm… Nem hangzik túl csábítóan. – forgatok szemet, majd halkan felkuncogok. Nem akarom magamat már mindjárt az elején lebuktatni, hogy tulajdonképpen nem is vagyok olyan rendes srác, mint amilyennek gondolnak. Marad hát a cukker szerep. – Ha jósolok neked valamit, ami komolyan be is jön, akkor az egy kicsit többet érne… - támaszkodom az asztalra, ahogyan az arcomon még mindig ott van a vigyor. – Mi lenne ha… Inkább egy szívességben fogadnánk? Persze ez oda-vissza érvényes. Ha olyat mondasz, ami bejön, akkor engem is megkérhetsz valamire. – Ha már ennyire szeretné izgalmassá tenni ezt az egyébként egyszerű és bugyuta feladatot, akkor legyen. Viszont akkor jöjjek már ki jól belőle!
Viszont bármi is lesz a válasza, én elkezdek a teával játszadozni. Azt se tudom mit kéne kezdenem. Ha látomás van, az csak úgy… megtörténik. – Aidan… Vagy Dan… Döntsd el nyugodtan. – Mondanám, hogy csak a barátaim becézhetnek, de… Nincsenek. Egyszerűen felajánlom, ha valakivel jó viszonyt szeretnék ápolni.
-Faith! Örvedek a…

Sötét haj, sötét bőr… Láttam már őt. Hol láttam? Iskola… Hollóhát? Francokat! Mardekár… Igen igen a háztársam! Az arca… Zabini?! És mellette…

Enyhén megrázom a fejem, amint vége lesz a látomásnak. – Bocsánat… epilepszia. – vakarom meg a tarkómat zavartan. Oh pedig, ha tudná, hogy valójában mi is történt. Mindegy… most már tudom, mit mondok neki majd, ha úgy dönt elfogadja az ajánlatom. Addig meg csak babrálok a füvekkel, mintha tényleg előkészülnék a feladathoz.

Nem voltam odáig a vajsörért… Tulajdonképpen a forrócsokin, vízen, teán és kávén kívül nem sok dolgot iszok. Egyszerűen nem vágyom rájuk, hiszen inkább a szomjamat oltanám, ezekkel pedig nem nagyon lehet. De nem zavar, hogy így beszél, hadd tegye csak. Giddy után semmi sem lehet rosszabb, ő pedig igazán szabadszájú képes lenni. – Dél-Korea… s valóban, ott nem volt vajsör, de annyira nem is hangzik kellemesen. Kóstoltam, köszönöm, de nem annyira kellemes. – Egyszóval kihagyom, inkább. Arckifejezésére pedig csak egy apró mosolyt kap tőlem, mellyel udvariasan jelzem, hogy nem kell ilyen megdöbbent képet vágni, s jobban tenné, ha inkább rendezné az arcvonásait. Nem fenyegetem, abszolúte nem kívánok így tenni, csupán… Neki is jobb lesz ezt megtanulnia. Jobban fog járni.
Meg amúgy is… Egy jóslatért cserébe némi ital? Ugyan már! A mai világban mit ér az? Barátok között talán aranyos gesztusnak minősül, de mellettem… Egy ital annyit ér, mint egy üres ígéret. Márpedig abból elég soka van. Komolyan rá kéne szoknom a szerződésekre. Több mindent tudnék behajtani másokon. –Remek… - vigyorogva fogok vele kezet, ezzel máris komolyabbnak tűnik az alkunk, mint mondjuk néhány másik taggal, kik ennyire sem méltattak anno. Milyen szomorú… Cserébe persze azért megjárták, hiszen kifejezetten szeretek bosszútállni másokon.
-Nem is akartam élni a becézés lehetőségével. – Nem is vagyok jó a becenevekben. Még Blaise-t is a rendes nevén hívom, pedig… Ő tálcán kínálta nekem az alternatívát. Nyilván nem élek vele, mivel nem tartom hangzatosnak, hogy esőnek nevezzem. Fura volna. Mondjuk a hit... Hát az sem jobb.
-Nem tudhatod mi megy végbe a fejemben. – próbálom leinteni, mert hát… Nem akarom magyarázni tovább. Eddig bejött ez a trükk, ez után is be kell jönnie. Jobb, mint azzal kezdeni, hogy látó vagyok. El se hinné szerintem , plusz nem is kívánom megosztani vele ezt. Bőven elég az a két ember is, aki tud róla.
Torkot köszörülök, mikor megkér, hogy kezdjek én. – Te jársz Zabinivel? – döntöm oldalra a fejem. – Mert ha nem, akkor fogsz. – vonok vállat lazán. Komolyan ezt láttam, innentől neki kell eldönteni, hogy el is hiszi vagy sem. Én csak őszinte voltam…

Mélyet sóhajtok, ezek szerint nem ismeri a Brightmore családot. Pedig Neo szerint egész nagy a hírnevünk itt! Az egyedüli ember, aki sose járt ide az Tristan… Talán jobb is. – Tudod én eleve Londonban születtem, csak a szüleim azt akarták, hogy jobb neveltetést kapják, mint ami itt van, így visszaköltöztünk Koreába. Aztán a bátyám miatt megint költözködhettünk vissza. – Mondjuk nem hiszem, hogy miatta kellett volna. De azért ráfogom, mert könnyebb őt hibáztatni. Bár tényleg baj…? Tulajdonképpen nem tett jót nekem az, hogy végre nem a kétszínű koreaiak között kellett felnőnöm és ügyeskednem, hanem az angolok között, akiket sokkal könnyebb befolyásolni, mondván ők még hisznek az igaz barátság ostoba elméletében? Dehogynem! Kevés dolog van, amit megköszönnék a testvéremnek, de ez pont ilyen.
-Kényes… Nos ez egy eléggé kedves megfogalmazása annak, hogy finnyás vagyok. Amit egyébként nem tagadok. – vonok vállat egy ártatlan mosollyal az arcomon. Bár alapból azt hiszem minden ázsiai az. Kezdve a kinézetükkel, s aztán ott van az is, hogy nagyon ügyelnek arra, miket esznek – elvégre imádják a hasukat – így aztán nem meglepő, hogy válogatnak az ételek és italok közül. Nálunk eleve mindent személyre lehet szabni, pont azért, mert tudják mennyire kritikusak vagyunk, azt pedig senki sem engedheti meg magának, hogy egyetlen egy rossz értékelés miatt be kelljen zárniuk.
-Nem szokásom megsértődni, s hidd el, igazad van. – Kár is volna tagadni. Ha az nem elég, hogy az alváshiány lassan megőrjít vagy éppenséggel megöl, akkor ott van az is, hogy valami a machiavellista taktikák számos jellemzője illik rám, ami megintcsak nem túl bíztató. Vagyis számomra az, de ha valaki más meghallja ezt, akkor vagy nem is érti, mire gondolok, vagy próbál menekülni. Bölcs döntés.
Az már kevésbé volt az, hogy ennyire nyíltan fogalmaztam meg, amint láttam, mert így a tea az én arcomon landolt, és ami rosszabb… Hogy nem is volt finom. Inkább megtörölközöm, mielőtt válaszolnék neki. – Nem kitaláltam, ezt láttam. – forgatom meg szemeimet, én persze ügyet sem vetek a többiekre, hiszen nem én rendeztem itt jelentet, hanem ő. Majd lehetek én az ártatlan bárányka, akit egy bolond csaj teával próbál megfullasztani. Igazán egyedi sztori, Giddy imádni fogja.
-Mi az, ennyire jósolni szeretnél nekem? Túl sok szépet nem fog találni. – kuncogok fel halkan, bár nagyon is komolyan mondtam. Tekintve milyen életem van mostanában az a csoda, ha a 20. születésnapomat megélem.

Bajom? Az éppenséggel mindig akad. Nem, sóhajtásom inkább arra megy, hogy megint el kell magyaráznom az életemet, mert éppenséggel a pletyka nem terjed úgy, ahogyan annak kéne. Én pedig unom azt, hogy mindig elmondjam mindenkinek, ugyanazt. – Nincs jobb hely, csupán más. Össze se lehet hasonlítani a kettőt. Azt hiszem itt kellemesebb, de Korea azért… Némileg másképp tanít és az emberek hozzáállása sem… Hogy is mondjam? Nem annyira naiv. – aranyos mosolyt villantok felé, mint általában minden ázsiai, pedig nagyon nem szeretnék vigyorogni. De mivel udvarias népség vagyunk, s mivel éppen nem cseszett még fel, így meghagyom őt a boldog tudatban, hogy mi bizony mindig rendes és kedves emberek vagyunk… Bár ahogyan elnézem pont semmit nem tud  a kultúrámról, ami nem is baj talán.
-Semmit nem tagadok… Vagyis… 90%-át nem tagadom. – A maradék része inkább a családot érinti és a régebbi kényes ügyeimet melyekből valahogyan ki tudtam magam vágni… Bár ezekkel magamat is megleptem. Néha csodákra képes a beszélőkém.
Meg az agyam is, mely azt a sok baromságot láttatja velem… Bár megszoktam, hogy csak szenvedések vannak látomásaimban, most egészen kellemes volt. Talán a légkör az oka, talán az, hogy nem vagyok halálosan fáradt, de… Lehet amúgy csak szenvedés lesz a kapcsolatuk, ki tudja? Minden esetre nem esett jól, hogy így reagálta le, én csak az igazat mondtam, mely meglepő lehet, pláne ha ő sem hisz ebben, ahogyan én sem, hiába vagyok látó.
-Tuljadonképpen majdnem, mert látó, de mindegy. – Lehet nem fog komolyan venni, ebben az esetben nem is zavar annyira, hogy csak hangosan kinyögtem neki a tényeket. Nem vagyok óvatlan, de néha a leghihetetlenebb dolog az maga a valóság. Szóval nevessen csak ki, majd ha bekövetkezik, hát akkor nézhet egyet. Mit is kapok? Forró csokit? Mert vajsört nagyon nem szeretnék, köszönöm.
Végül én kerülök sorra, s nem hiszem, hogy annyira pontosan meg tudna bármit állapítani a jövőmmel kapcsolatban, de állok elébe, nyugodtan próbálkozzon csak. Ahogyan mondtam, ha valamit lát is, az nem lesz szépen, tekintve, hogy egész életem egy rémálom. – Nyugodtan jósolj csak, én bármit elviselek. – Csak azt nem, ha megállapítja, hogy valakivel összejövök. Na azért hangosan felnevetnék, mert számomra a párkapcsolat olyan, mint egy rossz allergia.