Soha, semmi nem tűnt még ilyen hosszúnak, mint az elmúlt hetek, ugyanakkor mintha csak kétszer pislogtam volna, mióta Roxmortsban elszabadult a pokol. Mintha csak egy lépést tettem volna Declan teste felé, miután megpillantottam. De mégis… közben csigalassúsággal telt el minden ébren töltött percem. Normális vajon ez a kettősség? És normális a harag, amit érzek? Az az elfojthatatlan, mérhetetlen és mérsékelhetetlen harag, ami szétfeszít belülről, és amikor a legjelentéktelenebb apróságokra kirobban belőlem, a végén úgyis sírásba fullad. Azt éreztem, hogy én nem én vagyok. Hiszen sosem voltam ilyen, mindig, mindent könnyedén kezeltem, kordában tartottam az érzéseimet… többnyire. Elveszítettem a kontrollt és nem is tudtam, hogyan kéne visszaszereznem. A varázspálcám megmakacsolta magát, indokolatlanul robbantgatott és semmit sem teljesített úgy, ahogy elvártam volna, ami eddig sosem okozott gondot. Na és a növényeim? Azok teljesen elhagytak, egyetlen apró pitypangot nem tudtam formázni, ami szinte rutinból jött, hiszen mindig így csemegéztettem az állatainkat otthon. Semmi nem működött, semmi nem sikerült, semmi nem volt jó. És féltem. Nem. Rettegtem. Minden éjszaka félelemmel telt, szinte alvás nélkül, hacsak a többnapnyi virrasztás ki nem ütött egy álmatlan, pár órás kómába, ami legfeljebb egy átizzadt, ziháló ébredéshez vezethetett. Aztán a végén már nem bírtam tovább. Nem bírtam ki egyedül az éjjeleket, a nyomasztó csendben, a barátaim nélkül, akiket akarva-akaratlanul kerültem. Szóval szökésre adtam a fejem. Éjnek évadján kilopóztam a kastélyból, a boszorkányos szobor mögötti titkos átjárót használva, majd a Mézesfalás egyik ablakán(ak helyén) keresztül mászva ki a falu egyik utcájába, amin még mindig érezni lehetett az égett szagot. Beleborzongtam, elfogott a hányinger és megszaporáztam a lépteimet. Távozni akartam az érzésektől, az érzékektől, mindentől, egyenesen az aurorok szállására. Tudtam, melyik Simon szobája, egyszer említette, hogy neki van a legkirályabb helye - bent a sarokban, ahol az ablak is a sikátorban bűzölgő szemetesekre nézett. Tényleg nagyon király, pláne, hogy azokon a szemeteseken pont felmászhatok a résnyire nyitott ablakhoz, hogy azt kinyissam és bemásszak rajta. Itt persze felmerülhet a kérdés, hogy mire gondolt vajon a költő, de igazság szerint teljesen jogos gondolat volt, hiszen az aurortársai elég hamar megállítottak volna a folyosón, hogy ugyan már mit keresek én itt. Így maradt az ablak. Remélhetőleg nem fog kiátkozni rajta.
Késve érek vissza, meglepő kimerültséggel, pedig egyáltalán nem erőltettem meg magam, csupán figyelmem kapaszkodott meg mindenben – egyetlen rezdülés, neszezés, fényvillanás, változó szögekbe simuló pászmák, közeledéstől feloldódó, ártalmatlan árnyfoltok –, folytonos készültségben jártam be papíron kijelölt, jóváhagyott útvonalat, habár már hetek óta éreztem, teljesen feleslegesen utasítanak minket, nem térnek vissza, mert nincs már mit lerombolniuk. Helyreállítási munkálatok zajlottak mindenhol, minisztériumi rendelkezések és rendkívüli segélyek szegélyezte elhatározással, valami furcsa, megmagyarázhatatlancsendben és elkeseredettségben. Emlékszem, órákig ültünk mozdulatlanul, miután szemmel látható rádiuszú körbe gyűjtöttünk minden holttestet, finoman szétválasztva az áldozatokat és elkövetőket, előbbieknek véletlenül se kelljen érintkeznie az utóbbiakkal, és csak ültünk, kiüresedett tekintette, tenyerem Jaron vállán, aki már beletörődve, megszáradt könnyekkel, szinte katatón állapotban fogja halott öccse kezét. Forró víz alatt állva nem gondolok semmire, pontosabban egyszerre gondolok mindenre, torkomban feltolul, amiről képtelenség beszélni, Desiree zokogása, kapaszkodása és küzdelme, erőből kellett elhúznom, gyűlölt engem, Merlinre, olyan intenzitással és cáfolhatatlansággal, amiért két karral fogtam át, hogy a kiérkező medimágusok megállapíthassák a halál beálltát, és megkezdhessék az adminisztrációt, előzetesen számoltak, kerestek túlélőket, sebesülteket, listákat írtak, fotókat készítettek későbbi azonosításra. Pár perccel később engem mart, félelemből és kétségbeesésből, arcát a mellkasomnak feszítette, sírt, hangtalanul, belső rázkódások kíséretében, miközben Jaron felüvöltött, megkínzott állatok fájdalmával. Nem jönnek vissza ide, mert nincs már miben kárt tenniük, felégettek mindent, megöltek annyi embert, amennyivel kellő erélyű üzenetet szolgáltathattak a brit varázslótársadalomnak – bár szervezettségük és elesett társaik nemzetiségéből könnyen következtethetünk határokon átívelő, ideológiai csoportosulásra, éppen ezért kifejezetten szűk látókörűségre vall nem széles körű vizsgálatot indítani –, nem fognak mócsingért visszatérni, és legfőképpen nem fognak felkészült háztartásokat kifosztani. Lecsapnak majd, természetesen előtte rendezik megtépázott soraikat, átszerveződnek, meglehet, stratégiát váltanak, mindenesetre a meglepetés erejét használják, ahogyan hetekkel ezelőtt is, feltehetően civilekre és prominens politikai figurákra fókuszálva. Senki sem hallgatott rám, Briggs parancsnokkal két szót nem sikerült váltanom, Preston még lábadozik – elnézést kérhetnék, de nem lát a fejembe, és belelátna, akkor sem csodálkozna –, aurortársaim kissé bénultan követik a felsőbb utasításokat. Nem hibáztatom őket, számukra személyes ügy, nekem van három lépés távolságom, innen egészen apró, jelentéktelennek tűnő részletek is élesen kirajzolódnak. Pizsamát húzok, kényelmesen elhelyezkedem, előveszem a mugli tabletet, és keresek valamit az egyik streming szolgáltatón, ami nyomokban sem tartalmaz humor, valahogy kegyeletsértőnek érezném. Jaron pár hónapja rácsavarodott néhány horrorra, én mostanra eléggé eltompultam, lehetetlen eldönteni, túl alacsony vagy túl magas ingerküszöbbel operálok-e jelenleg. Húsz perccel nyitójelenetet követően azt hiszem, túl magassal, meg se rezzenek, szenvtelenül figyelem az egymás után pörgő jeleneket, aurori szempontból elemzem őket, és a hatodik után már elfelejtem megjegyezni magamban, hogy: ne nyisd ki az ajtót, ne menj fel a padlásra, ne zárkózz be, ne felfelé menekülj. Kiszámíthatóságra épül, előre megfejthető, hol érkezik csavar, melyik elnyújtott jelenetnél várható hirtelen hanghatás, például itt ez a csaj, akit férfiak írtak meg, egyértelműen, mert szatén babydollban olvas női magazint, és már látszik a háttérben megjelenő árnyék, egy kéz az ablakban, egyre feljebb emelkedik, fej társul hozzá, ijesztő maszk, most mindjárt… tekintetem elkalandozik, a saját ablakom felé, egyesek ezt tényleg beveszik, rettegni kezdenek, azt hiszik, bármelyik pillanatban bemászhat valaki az ablakukon… – Egy mohamanó húzzon a faszára! – felkiáltás kíséretében dobom vaktában a szoba ismeretlen pontja felé a tabletet, és rögtön a pálcámhoz nyúlok, talpra szökkenek, alkalma rontások után kutatva, amikor a kék fényből kibontakozó test arcot kap. – Desiree! – suttogom fojtott dühvel. – Teljesen megőrültél? – megragadom a karját, valamivel erősebben, szinte ijedten, hát hogy lehet ennyire idióta, ennyire meggondolatlan, ennyire veszélyérzet nélküli? – Meg is ölhe… – zavartan elhallgatok. Simon, te utolsó vadbarom. – Hogy kerülsz ide? Hogy jutottál ki a kastélyból? Történt valami? - Közelebb lépek hozzá, öntudatlanul érintem meg az arcát, a beesett, sápadt arcát, ami nem árnyéka önmagának, nem, annál is rosszabb.
Gondolhattam volna rá, hogy az inszomniából született ötletem nem csupán átlépi a józan ész határait, de még öngyilkos vállalkozásnak is könnyedén elmegy. Erre viszont egyszer sem gondoltam, igazság szerint semmire sem gondoltam. Még azt sem tudtam volna megmondani, hogyan jutottam el ide úgy, hogy nem buktam le, annyira automatizáltnak tűnt minden mozdulat. Ösztönök és érzések vezéreltek ide és a testemet is ezek mozgatták. Megdermedtem az ablakban a felkiáltásra, mintha egyáltalán nem számíthattam volna rá, hogy megijeszti egy ablakon bemászó alak, pláne az elmúlt hetek fényében. Sokat elmondhat rólam, hogy őszintén meglepődtem volna, ha véletlenül tényleg kirepít az utcára valami fájdalmasan kellemetlen tarolóátokkal. Talán ha napok vagy hetek múlva visszaemlékszem erre, rájövök, mekkora istentelen idióta vagyok, aki csak a szerencséjének köszönheti, hogy még itt áll. Nem válaszoltam neki, csak az arcom rezzent meg, ahogy karon ragadott. Nem fájt igazán, nem jobban, mint a bennsőm, inkább csak meglepett a mozdulat. - Nem, nem történt semmi, én csak... én... -Én mi? Egy világi szerencsétlen vagyok? Igen, valóban, ezzel nehéz lenne vitába szállni. Most pedig kifejezetten erős ez az érzés bennem, az érzés, hogy nem vagyok semmi és senki, üres porhüvelyként, robotként élve túl a napokat. Nagyot nyeltem, bár nem tudom mit, ki volt száradva a szám. Nem ittam eleget az elmúlt hetekben. Most még az érintése sem olyan, nem igazán olyan. - Nem tudok aludni -nyögtem ki végül. -Képtelen vagyok elaludni, vagy ha mégis, akkor is felriadok és már nem tudom, mit kéne csinálnom, mert annyira rohadtul... kibaszottul fáradt vagyok. -Hogy miért ide jöttem éppen, arra nem tudtam volna választ adni, bár nem is kérdezte. Ha megtette volna, biztosan csak értetlenül nézek vissza rá, mintha erre a kérdésre éppen neki kéne tudnia a választ.
Tekintetem kutakodóan járja be arcának ezerszer látott és megfigyelt vonásait, árnyékot vetek rá, egyik oldala szinte teljesen felemésztődik a sötétségben, mindössze szemének csillogása árulja el, amely kivételesen nem pimasz vagy kihívó, hanem szomorú, elkeseredett, kimerült, nyomokban sem tartalmazza nyári emlékeimben lustán terpeszkedő pillantásait. Zavartan, mégis ösztönösen simítok végig hüvelykujjammal sötét karikákon, felpuffadt árkokon, minden mozzanata, szava, szabadon hagyott bőrfelülete elárulja, mielőtt egyáltalán bevallaná, mi történik vele, már tudom, kiváló megfigyelőképességem egész karrierem során garantálta feletteseim dicséretét, nem csupán egyenesben tartotta a munkahelyi statisztikámat, hanem jóval átlag fölé lökte, és gyakran kerestek kollégák, hátha lenne néhány percem átnézni bűnügyi fotókat, begyűjtött bizonyítékokat, talán észreveszek valamit, amit nekik nem sikerült. Veszteségfolyamaton mész keresztül, mondanám legszívesebben, szinte gépiesen, begyakorolt frázis, hozzátartozókra kalibrált, együttérzésről tesz tanúbizonyságot, és amíg mások ezt általában távolságtartással és sablonosan prezentálják, addig belőlem mindig kiérződik a kamasz, a kölyök, akivel közölték, az anyja eltűnt, majd évekkel később azt, hogy lezárták a nyomozást, bűncselekményre utaló bizonyítékok hiányában, nincs értelme tovább kutatni. Gyászfolyamaton mész keresztül, mondanám legszívesebben, helyette hallgatok, szapora szívverésem lassan visszatalál korábbi ritmusához. – Ah – sóhajtok megkönnyebbülten, habár úgy gondolhatja, ezzel hárított minden kérdést, minden igazán fontos kérdést, többek között arra vonatkozóan, hogyan jutott ki a kastélyból, elvégre jelenleg nincs kapacitása összefüggésekkel foglalkozni, így nem gondolhatott arra, amin keresztül kiszökött, azon keresztül be is szökhetnek mások. Emberek, akik nem foglalkoznak a kiskorúak testi épségével, emberek, akik nem éreznek bűntudatot vagy részvétet egy meggyilkolt gyerek láttán. – Most fel fogok tenni egy kérdést, és szeretném, ha őszintén felelnél rá, rendben? – szelíden elengedem, két lépést hátrálok, távolságot ékelek kettőnk közé, mesterségesen és stratégiait, teret kell adnom neki, hogy átgondolhassa és a lehető legegyenesebb választ adhassa rá. – Eltévesztetted a szobát? Jaronhoz szerettél volna jönni, vagy hozzám? Ha hozzám, nem érdekel, miért, egyszerűen nem érdekelhet, miért, nem lehet jelentősége, nem foglalkozhatok vele, sem a roxmortsi események közbeni kétségbeeséssel és aggodalommal, sem az utána rám telepedő tépelődéssel és emésztődéssel – egyrészt véletlenül sem rólam szól, eszköz lehetek, amelyet kedvére használhat, hogy jobban érezze magát, másrészt eltérő körülmények között sem számíthat, mitől rándul össze a gyomrom, miért féltem egészségtelen mértékben.
Álltam a tekintetét, miközben az arcomat fürkészte, pedig annyira nagyon más volt. Most nem éreztem minden pillantását melegnek, vidámnak és élettel telinek, ahogy valószínűleg az enyém sem árulkodott semmi ilyesmiről. Egy pillanatra átfutott rajtam az érzés, hogy mennyire, Merlin, mennyire szerettem volna egy évvel korábban létezni, a farmon, a pokoli hőségben, ahol csak mi voltunk és a békés boldogság. Milyen közelinek tűnt, ugyanakkor mégis annyira távolinak. Bólintottam a kérdésére, azt hiszem, most nem is tudtam volna hazudni. Rosszul talán, de annak nem sok értelme volt, ezt még a jelenlegi állapotomban is felfogtam. Arra azonban nem számítottam, hogy a kérdés, amit feltesz, nem lesz a legkönnyebben megválaszolható, hiszen amíg fel nem tette, nem is gondoltam a bátyámra. Legalábbis nem arra, hogy ő is itt van az épületben, valószínűleg csak néhány szobányira tőlünk. - Nem. Mármint… nem tévedtem el. Ide akartam jönni. -Magyarázkodhattam volna, hogy Jaronnak most a legkevésbé sem fér bele, hogy az én lelkemet pátyolgassa, mert ő is éppen annyira gyászol, mint én, ugyanúgy elveszített egy testvért, mint én, ugyanúgy látnia kellett a testét, mint nekem. Éppen elég problémája volt, nem kellettem még én is rá. Azt hiszem, nem is lett volna akkora hazugság, de a kérdésre nem válaszoltam volna ezzel őszintén. Mert nekem most Simonra volt szükségem, nem pedig a bátyámra. - Ne haragudj -szökött ki a számon. -Nem akartalak megijeszteni.
Tekintetünk egymásba siklik – túlságosan könnyedén, bármiféle nehézség nélkül, szinte természetesen, ott hasal benne az elmúlt év, nyári hőség, tücsökciripelés, kabócák zümmögése, naplemente után, szürkés pászmáktól nehéz égbolt alatt, feküdni szinte mozdulatlanul, tarkó alá csapott karokkal, Desiree boldog, felém sandít, szeme alatt szeplők és virágpor, valami megsajdul bennem, igazán mélyen, ahogyan felkönyököl, pólója meggyűrődik, rászáradt böklencnyál foltok, állán elmaszatolt sárfolt, azt mondja, fogadjunk, hogy nem erre számítottam, nyelvem hegyén csípős megjegyzések, valamelyiket kiválasztom, vaktában visszadobom, és nevet, őszintén, mesterkéltség nélkül, és arra gondolok… Ide akart jönni, rendben, oké, hozzám, Jaron fájdalma még túl nyers és kontrollálatlan, mozdulatai napközben egyszerre darabosak és odafigyelés hiányától lazák, koordinálatlanok, mintha nem tudna visszahelyezkedni, izommemóriából próbálná megoldani a feladatot, már levedlette magáról az első napok bosszúval átitatott, intenzív munkáját, és valahol a hetvenkettedik óránál sikerült ágyba könyörögnöm – oké, zsarolnom, nem tagadom, de nehéz idők nehéz döntésekre kényszerítenek –, vállalva éjszakai őrjáratot helyette. Desiree vele ellentétben tehetetlen, nem indulhat, nem kutathat, nem dolgozhat fáradhatatlanul, nem torolhat meg semmit, Desiree vissza lett parancsolva a kastélyba, feldolgozatlan fájdalommal és a ketrecbe zártság klausztrofóbiájával, nyilván menekülni akar. Jaron rendszeresen kérte, menjek már át, játsszunk valamit, nézzünk meg egy filmet, és én tudtam, minden egyes alkalommal tudtam, hogy eszköz vagyok csupán, elvégre a megérkezésemet követő harminc percen belül elpilledt a foteljében vagy ágytámlának vetett háttal. Miért nincs belőled kettő, kérdezte valamelyik este félálomban, vörös, kisírt szemekkel, maga elé meredve, lapos pislogások között, miért nem lehetett téged duplikálni valamilyen bűbájjal, akkor az egyik maradt volna Desi mellett, a másik meg… – Persze, egyértelmű – mosolyodom el röviden –, végül is én kaptam meg az egész épület legjobb szobáját, imádnak polkorrektségre törekedni idióta gesztusokkal. – Nyilván ezért kaptam kukák melletti szobát kissé egyenetlen matracú ággyal. Lazítok magamon, muszáj, hiába indokolt a kriptahangulat, Desiree hetek óta abban létezhet, valahogy muszáj kizökkentenem, valahogy muszáj rájönnie, hogy most választhat, minden lehetőség adott, idomulok hozzá. – Semmi gond, tényleg, de legközelebb szólj vagy kopogj, vagy mit tudom én, morzézz egyet, ami egyébként a kopogás egy formája, ha jobban belegondolok, mindegy, a lényeg, hogy ne mássz be egy aurorokkal teli épületbe jelzés nélkül. Őrjáraton is lehettem volna – elfordulok tőle, a bekészített hűtőládához lépek, és kutakodni kezdek benne. – Van itt vajsör, kétes eredetű és lejáratú, nem ajánlom, de adhatok vizet, limonádét, esetleg whisky likőrt vagy gint, gondoskodnak a jólétünkről és a nyugdíjkorhatárra időzített alkoholizmusról.
Nem tudtam, mire számítsak, igazság szerint bele sem gondoltam, hogy egyáltalán mennyire örül majd a felbukkanásomnak… vagy éppen mennyire nem. Csak annyi járt a fejemben, az inszomniás fáradtság köde mögé bújva, hogy ide akarok jönni, ide kell jönnöm. Azt hiszem, a nekem szegezett pálca volt az első, ami kissé elkezdte kitisztítani a tompa gondolataimat… vagy a keze az arcomon. Nem tudom, nem érdekel. - Pontosan ezért nem tévedtem el -erőltettem az arcomra egy halvány, átlátszóan mesterkélt mosolyt. Nem éreztem magam képesnek arra, hogy most nevessek, vagy egyáltalán őszintén elmosolyodjak, bár Simont ismerve még erre is megvolt a lehetőség, hogy eléri nálam. Az viszont fontos volt, hogy tudja, értékelem a próbálkozásait, értékelem, hogy igyekszik, hogy itt van velem. Az egész létezése szebbé tesz mindent. Mozdulatlanul néztem, ahogy a hűtőládában keresgél, majd lassan kinyitottam a számat, ami olyan száraz volt mint Mahatma Gandhi szandálja. Különös dolog, hogy egy ilyen meghatározó esemény, mint ami Roxmortsban történt, olyan mértékben képes lefoglalni az ember gondolatait, érzéseit és jóformán az egész testét, hogy még inni is elfelejt, nem veszi észre, hogy szomjas. - Nem tudom, hogy egy gin mennyire tenne most jót, pedig csábító az ajánlat. Lehet, megmaradnék inkább a víznél. Leültem az ágy szélére és egy egészen rövid ideig viseltem a csendet, ami beállt közöttünk. Nem tudtam volna megmondani, hogy zavart és fájt, vagy inkább megnyugtatott. Létezik olyan, hogy mindkettő egyszerre? - Az normális, hogy nem tudok varázsolni? -kérdeztem meg hirtelen.
Minden élethelyzet taktikus gondolkodásra kényszerít – felkeléstől lefekvésig aurorként gondolkodom, főleg néhány hete, egyszerűen nincs lehetőségem csökkenteni az állandó készenléten vagy eltörölni a stratégiák mentén rendszereződő asszociációs spiráljaimat –, ezért ékelek kettőnk közé mesterséges távolságot, ezért fordítok hátat neki, bensőségességet ébreszthet benne, teret ad neki a gondolkodásra, ráadásul időt nyerek vele, nem tereli el a figyelmemet, milyen fáradtnak tűnik, nyúzottnak, nem fókuszálok a szeme alatti karikákra, nem akarom rögtön, mindenhogyan és bárhogyan megmenteni, miközben tisztában vagyok a jelentőségem mértékével, illetve a korából, kapcsolatunkból és jelenlegi állapotából adódó határokkal. Amíg turkálok, enyhülhet a mellkasomban összeugrott csomó – még sosem láttam így mosolyogni, ennyire szomorúan és fénytelenül, ilyen fakón, ilyen erőltetetten, persze felsejlett benne valaminek az árnyéka, amit jó detektívmunkával és kevesebb morális önnyomasztással könnyedén kikövetkeztethetnék –, lassan szétbomlik, kioldódik, és oldódom én is, mert legnagyobb szerencsémre nem alkoholt kért, ami a látható kimerültségével kombinálva instant intoxikációhoz vezetne, és ha ránk is nyitnak, ezt még mindig könnyebben kimagyarázom, mintha részegen elnyúlva feküdne az ágyamon. – Akkor víz lesz – egyezek bele rögtön, mielőtt mégis átgondolná és módosítana, elvégre minden felelősség engem terhel, én ajánlottam fel neki, meggondolatlanul. Előveszek két üveggel, mindkettőt felpattintom az éjjeliszekrény sarkán, majd egy bűbájjal eltüntetem a felületi karcolásokat. Kényelmetlen, sőt, szokatlan csend ereszkedik ránk, a cisszenés és fodrozódó bűbáj hanghatásain kívül egy torokköszörülés sok, annyi nem fér kettőnk közé. Desiree talán nem akar beszélni, én pedig nem tudom, mit mondhatnék neki. Leülök mellé, szándékosan legalább hatvan centiméter távolság számításba vétele mellett, átnyújtom neki a vizet, majd a sajátomba kortyolok. Az öccsük temetésén hasonló levegőtlenségben álltunk, csupán az édesanyjuk szívtépő zokogása szakította fel, most viszont nincs mivel kipukkasztani a zsibbadtság és gyász buborékot, kísérletet sem teszek rá. Pillantásom emiatt rögtön megtalálja, amint beszélni kezd, egyszerű, dísztelen kérdés, benne annyi minden megfogalmazhatatlan és elviselhetetlen érzés, tátongó fájdalom, a funkcionalitás teljes hiánya. Jobb bokámat a bal térdemre fektetem, kissé előredőlök, megtámaszkodom a lábszáramon, az üveggel apró köröket írok le a levegőben, és kétszer is átforgatom magamban, mielőtt válaszolnék. – Normális – biztosítom félrebiccentett fejjel, nehéz most ránézni, még nehezebb lenne nem rá nézni. Folyton meghasonulok a jelenlétében.– Mindenféle extrém reakciót láttam már terepen – hadonászó aurort, aki dühében nem célzott, hanem szórta civilek, társak, bűnözők felé az átkokat, miután valaki elesett közülünk, elemi mágust, akiből kirobbant tűznyelv, víztömeg, szélvihar –, szóval tényleg teljesen normális. Még soha senki nem állapította meg, hol termelődik, vagy honnan származik a varázserő, miért telepszik meg, sejtszintű-e, de azt tudom, mert láttam, ezerszer láttam, hogy az ember érzelmi vagy mentális állapota befolyásolja. Semmi sem megy? Az sem, amit álmodból felriasztva is simán megcsináltál eddig?
Siralmas látvány lehettem, erre akkor jöttem rá, amikor ott ültünk egymás mellett, mint két világi nyomorult, buborékos vízzel a kezünkben, amibe őszinte leszek, bele sem ittam. Nem tudott ennyire sem motiválni a szárazság a számban, annyira jelentéktelennek tűnt, hiába került be a tudatomba a ténye, hála Simon kérdésének. A körmömmel automatikusan kapargatni kezdtem az üveg oldalára ragasztott cetlit - megjegyezném, nagyon erősen volt odaragasztva. Egészen örültem ennek a ténynek, ez azt jelentette, hogy sokkal tovább tudom ezzel tölteni az időt, ebbe tölteni a szorongásomat, a félelmeimet, a fájdalmat. Még szinte el is hittem, hogy ez pontosan így működik. Simon nem válaszolt azonnal, ez aggodalomra adott okot. Féltem, hogy hazudni fog, azért, hogy engem megnyugtasson, ami… nos, lehet igazából erre lett volna szükségem, nem pedig a keserű, nyers őszinteségre. - Semmi -csóváltam a fejem lassan, már-már robotikusan szaggatottan. -A pálcám makacskodik, nem akar engedelmeskedni semminek, néha az ellenkezőjét csinálja annak, amit elvárok tőle. De valószínűleg én sem kezelem ezt jól. -A frusztrációból eredő harag feltehetőleg nem a legjobb megoldás az ilyen helyzetekben, de sajnálatos módon nem vagyok a világ nyugalmának megtestesítője, mostanában meg pláne nem. Úgyhogy a varázspálca tovább makacskodott, én pedig idegbetegen csapkodtam és dobálóztam, pont mint egy hisztis kisgyerek. Remélhetőleg, ha hónapok múlva visszanézek majd a jelenlegi önmagamra, elképesztő módon fogom szánalmasnak találni a viselkedésemet. Belekortyoltam a vízbe, végre, inkább csak azért, hogy valamit csináljak, mert a mozdulatlanság kínzó volt. Majdnem annyira, mint a fáradtság, az álmatlanság, és a tudat, hogy ha el is alszom, az sem tart sokáig. Pedig most megint rám nehezedett az érzés, hogy mennyire szeretnék aludni egyet. - Az elemi mágia jobban hiányzik. Már egy nyomorult fűszálat nem tudok elővarázsolni, akkor sem, ha agyvérzést kapok az erőlködéstől. Remélem, nem lehet az ilyet véglegesen elveszíteni. -Nagyon bosszús lettem volna, nekem fontos volt az elementális képességem.
Folytonos megfigyelésre kalibráltak, tulajdonképpen gyerekkori alapkészletünket tökéletesítették akadémiai körülmények között, kitreníroztak minket, csiszoltak, éppen ezért rögtön észreveszem Desiree szorongásból fakadó mozdulatait, ahogyan körmével elkezdi piszkálni a palackozott víz címkéjét, metodikusan és fókusztalanul, amiből automatikusan arra következtetek, hogy rendszeres szelepként használja az ehhez hasonló mozdulatsorokat. Aggasztó, ugyanakkor teljesen érthető és elfogadható, mégis… mégis néhány másodperccel tovább időzik rajta a tekintetem, elraktározom magamban, és látatlanban kijelölök egy meghatározhatatlant határidőt, ameddig nem szólok érte, vagy nem próbálom valamilyen módon megszakítani benne. Apám jut hirtelen eszembe, rám emelt pillantása, miután felületesen végigfutotta az összegyűjtött és rendszerezetlenül halomba górt cikkeket, papírokat, aktákat, blokkokat, felvételeket, hümmög egyet, és azt mondja, örökké mindent meg akarsz oldani, le akarsz zárni, emlékszem a felbugyogó haragra, úgy mondod, mintha ez baj lenne, vágok vissza fojtottan. Desiree közben árnyalja valamivel a fennálló problémát, így már sokkal érdekesebb és összetettebb, ezek szerint van benne mágia, keresztülfolyik rajta, le is tudja adni, viszont csatornát nem talál hozzá, egyetlen kapcsolódási eszköze megmakacsolja magát, ellenszegül vagy visszavág. Pálcahasználati kurzuson magyarázták el nekünk, hogy a pálcák tulajdonképpen önálló személyiséggel rendelkező segédeszközök, amelynek lebutított példája, hogy valójában ők választanak maguknak mágust, nem pedig fordítva, azonban működési elvük több ponton is intelligenciára utaló jeleket mutat. Különösen a pálcafák, és valahol itt szúrtam közbe, hogy olyanok, mint a Pocahontasban vagy Avatarban, amit rajtam kívül csak három, szabadon választott tárgyként Mugli mozgóképkultúrára járó lány értett. Ők nevettek, azt hiszem. Pálcámat kettőnk közé csúsztatom, ott hever néhány másodpercig, mire felé biccentenék. – Oké, a pálcád egyértelműen nem akar együttműködni, de nézd meg, más pálcája, ami semmilyen módon nincs rád hangolódva, és nem függ tőled, mit szól egy alapbűbájhoz – még egyet kortyolok, majd féloldalasan felé fordulok, lábujjaim súrolják a térdét mozdulat közben. Bennem most nyár van, fekszünk a fűben, Desiree pitypangokat húz elő a semmiből, tenyerén forognak, egy kisebb kupacra már rávetette magát a kedvenc futóférge. – Próbálj meg valamit agyvérzés nélkül. Minden átmeneti, gondolj erre. Még az is, hogy most minden ennyire fáj – ellágyul valahogy a tekintetem, együttérzéstől, szomorúságtól, és még valamitől, valamitől, amit nem nevezhetünk meg, aminek nem lehet tere és súlya, aminek mindkettőnk érdekében kimondatlannak kell maradnia.
Szerettem volna azt mondani, hogy nem zavart a pár pillanatra beállt csend, miközben az üveg címkéjét kapartam le. Általában tényleg ez lett volna a helyzet, Simon mellett minden olyannyira rendben volt, hogy bármit képes voltam elfelejteni. Bármit, ami fájt, ami zavart, mert olyan felhőtlenül boldognak érezhettem magam a társaságában. De nem ma, nem most, nem így. Merlinre, mennyire nagyon hiányzott az a fülledt nyári meleg, az idegesítő moszkítókkal és az ember fülébe repülő aprócska rovarokkal együtt is. A lelkemet eladtam volna érte, hogy ott legyünk most is, lehet, csak a szememet kell lehunynom hozzá és akkor talán nem Deacon testét látnám magam előtt, hanem Simont, amikor menekül a böklencek elől, vagy amikor teljes komolysággal járt násztáncot az egyik randalórnak. Bizonytalanul néztem az ismeretlen varázspálcát, nem mertem azonnal hozzányúlni. Nem tudom, miért, talán féltem, hogy akaratlanul is kárt teszek benne. Nem tudtam volna megmondani, ez hogyan lehetséges, elvégre nem értettem hozzá és annyira nem is akartam érteni, de logikusnak tűnt a következtetés, hogy ha a sajátommal ezt tudom művelni, akkor egy másikkal, egy ismeretlennel végképpen. De Simon annyira nyugodtnak és magabiztosnak tűnik, hogy hinni akarok neki. Nem is olyan nehéz feladat. A kezembe veszem a pálcát, keresem rajta a kényelmes fogást, annyira furcsán más, mint az én jól megszokott dióm, még küllemre is. Mégsem hat teljesen idegennek, mert annyira nagyon Simon. Végül egy, valamikor a földre ejtett dobókocka felé intek (ami amúgy sok kérdést nyitott meg bennem, hogy mit keresett itt egyáltalán), hogy az asztalra lebegtessem. Megpróbáltam egyszer, majd még egyszer idegesebben. Mély levegő, nyugalom, ha ideges leszek, úgysem fog működni. Harmadszorra a dobókocka megmozdult, én pedig szépen áthelyeztem az asztalra. - Én ezt komolyan nem értem -dünnyögtem értetlenül és nem mellesleg frusztráltan. Talán nem egy fadarabon kellett volna kiélnem a haragomat, pláne nem az én saját fadarabomon. Visszanyújtottam Simon felé a pálcát. Meg kellett volna nyugtatnia a hangjának és a szavainak, de csak idegesebbnek éreztem magam tőle. Miért kell mindennek szétesnie? Miért kellett ez az egész pont nekem? - Hát nekem nem tűnik annak -vágtam rá ingerültebben, mint szerettem volna. -Nem az, hogy bármi is megváltozna és talán egy kicsit jobb lenne napról napra, de egyre rosszabb. Úgy érzem magam, mintha kicsúszott volna a lábam alól a talaj és nem is tudnék visszakapaszkodni. Rohadtul elegem van belőle.
Soha, semmi nem tűnt még ilyen hosszúnak, mint az elmúlt hetek, ugyanakkor mintha csak kétszer pislogtam volna, mióta Roxmortsban elszabadult a pokol. Mintha csak egy lépést tettem volna Declan teste felé, miután megpillantottam. De mégis… közben csigalassúsággal telt el minden ébren töltött percem. Normális vajon ez a kettősség?
csendben és elkeseredettségben. Emlékszem, órákig ültünk mozdulatlanul, miután szemmel látható rádiuszú körbe gyűjtöttünk minden holttestet, finoman szétválasztva az áldozatokat és elkövetőket, előbbieknek véletlenül se kelljen érintkeznie az utóbbiakkal, és csak ültünk, kiüresedett tekintette, tenyerem Jaron vállán, aki már beletörődve, megszáradt könnyekkel, szinte katatón állapotban fogja halott öccse kezét.
