Szóval minden attól kezdődött, hogy Ben Randomvezetéknévről kiderült, hogy amúgy egy hatalmas seggfej. Ha Wonjae őszinte akart volna lenni, akkor ugyanebben a beszélgetésben mondta volna Siobhannak, hogy szerinte amúgy minden huszonéves brit srác seggfej volt, a maguk lenyalt hajával, boomer stílusú pulóvereivel és sznobizmusával, de Siobhan nem kérdezte, ő meg nem mondta, aztán eltelt pár hét és az egész el lett felejtve. Pedig neki rengeteg ötlete lett volna szabotázsra, és igazából mielőtt Siobhan rászólt, már feliratkoztatta szerencsétlen srácot az összes Jehova tanúi hírlevélre, amit csak talált, de a csillámbombát végül visszamondta, mert a lány közbeszólt. Amúgy se tudta volna, hova küldje. Szóval eltelt az a néhány hét, és Wonjae végül mégis Ben Randomvezetéknév házában találta magát, elnyúlva a kanapén, Siobhan hajával az olcsó sörében; a lány valamit megint magyarázott, félmondatonként megállva, hogy bugyután nevessen valamit, aztán lefordult a kanapéról a szőnyegre. Felröhögött. Wonjae letette a sört. Ki tudja, mennyi haj volt már benne.
Aztán Ben Randomnév csak megerősítette, hogy seggfej; olyan lelkesedéssel üvöltötte az n-betűs szót karaoke közben, hogy rezgett a padlótól plafonig érő üvegablak a keretében, és ugyanebben a pillanatban Wonjae megunta a kanapét; a konyha sokkal barátságosabb közegnek tűnt, főleg, hogy ott volt tárolva az összes alkohol, és random Ben vonyítása valószínűleg elviselhetőbb lett volna pár itallal a szervezetében. Vagy nem. Ki tudja. Le kellett tesztelni ezt a teóriát. Szóval így végezték végül Freddel a konyhában, whisky-kólát, ami inkább volt whisky mint kóla, szürcsölgetve a giccses kristálypoharakból, amik szinte üvöltötték, hogy: "nézz rám, gazdag vagyok!", és Wonjae kezdte egyre jobban utálni Bent meg az újgazdag, burzsuj családját. Jobban belegondolva, már a kapu mellé állított márvány oroszlánokat is giccsesnek meg teljesen fölöslegesnek tartotta; de nyilvánvalóan nem volt annyira ostoba, hogy le is szólja őket, amikor a házigazda hallótávolságon belül volt és simán kirúghatta volna csak azért, mert leszólta a giccses oroszlánjait. Sokkal egyszerűbb volt elemelni a giccses urnát a kandalló tetejéről, ami legalább ugyanannyira ocsmány dísz volt, mint a fentebb említett oroszlánok; önelégülten vigyorogva nyomta azt szegény Fred kezeibe, aztán sürgette őt ki az ajtón, az éjszaka hűvös sötétségébe, a jobb napokat is látott kocsija felé. Egyértelműen jó ötlet volt ilyen állapotban vezetni; az autó hangos fékcsikorgással indult, és csak olyan huszonhét kilométer kellett ahhoz, hogy Wonjae rájöjjön, rohadtul nem tudja, hogy amúgy hova mennek.
Aztán eltelik néhány óra; a McDonald's üres, és egy fülkében ülnek, és ő szénsavtalan kólát szürcsölget, undorodva húzza a száját és sültkrumplit kínálgat az urnának, amit valamilyen csoda folytán még nem hagytak el. Ha valamivel több agykapacitása lenne, valószínűleg már keresgetné rajta a névplakettet, vagy bármi egyéb identifikáló információt, de végül csak annyira telik tőle, hogy felnézzen, hunyorogva a hideg ledfényben, és fejével az urna felé bökjön. - Hallod... szerinted ki van benne?
Fogalmam sincs, mikor fordult feje tetejére a világ. Talán Roxmortsban, ahol először villantotta rám fogait a halál, azóta is rémképekkel gyötörve minden éjjel, hol Preston groteszk átkát, hol a romok alól kiásott Daniel összetört testét felelevenítve. Talán mikor drága polipfanatikus barátosném először tolt oda spiccesen Wonjaehez, hogy bemutasson a másik Twilight fan haverjának, akiről aztán az Akadémián tudtam meg, hogy nem csupán nem mugli, de emellé dhampir is. Azt várná az ember, a nihilista életszemléletével és az abszurd helyzetekkel, melyekbe belecsöppenek általa találkozásunk óta, elrettent, de pont az ellenkezője történt: úgy kapaszkodok azóta is belé, loholok utána minden őrültségbe, mintha az életem múlna rajta. Talán ez igaz is, fogalmam sincs, mit kezdenék magammal, ha nem rángatna ki állandóan a gondolataimból, nem mutatná meg azt a világot, ahol nincsenek halálfalók és Preston, a parancsnokság falairól visszhangzó egyenetlen ritmusban kopogó lépteivel. A mai éjszakán sem kellett aggódnom amiatt, hogy meghallom oktatóm bicegését, már csak azért sem, mert házigazdánk vonyítása még a másik helyiségből is elnyomná azt. Fogalmam sincs, mikor szöktem meg a társaság elől a konyhába, hogy a pultnak dőlve, whiskys poharam szorongatva bámuljam a klisés, gyümölcsös csendéletet a falon, hirdetve az újgazdag életérzést, miközben fogadni mertem volna, a keret többe került, mint maga a műalkotás. Kihagyott ziccernek érzem, hogy nem Goya, Szaturnusz felfalja gyermekét festményének másolata került ki a falra; ha valaha sikerülne összehoznom egy utódot, biztosan bemesélném neki, hogy ez minden szófogadatlan gyerek büntetése. Egy indokolatlanul elnyújtott heeeeey szökött ki ajkaimon, lelkesen üdvözölve Wonjaet, ahogy átlépte konyha küszöbét, hogy hamarosan már egymásnak tartsunk tárlatvezetést a Nemzeti Giccsmúzeumban. Fogalmam sincs, benne pattant el valami, vagy igazából bennem, de teljesen elveszítettem a fonalat, mi történik - valamiért egy vázát nyomott szabad kezembe, majd a kijárat felé noszogatott, mikor elég lett volna csupán kérnie, hogy menjünk ki, ha hányni szeretne. Szerettem volna azt hinni, egy közös agysejten osztozunk, de csalódnom kellett magamban, mert nem a buttplug formára vágott sövény felé veszi az irányt, hanem a mugli kocsijához; kapargatta elmém falát egy viszkető hiányérzet, ami miatt talán maradnunk kellett volna, de egyáltalán nem akart az eszembe jutni az a dolog. Végül inkább feladtam, átadva magam a szinte elemi ösztönként rám törő vágynak, úgy éreztem, ez, itt és most lesz az az alkalom, amikor végre vezethetem a járművet, viszont ahogy végre sikerült bemásznom a jobb oldali ajtón, szétterpesztett lábaim közé pakolni a hideg porcelánt és kényelembe helyezni magam, hiába próbáltam a kormányra markolni, az valamiért az anyósülésen, Wonjae előtt volt. - Nálam maradt a pohár – mutattam fel az akaratomon kívül elorozott tárgyat; talán ez lehetett az, ami miatt pár pillanattal korábban elöntött az aggodalom. A motor monoton morgása és Jae, belső teret teljesen belengő illata végül kisimította idegeim, elsöpörve minden bűntudatot és félelmet, hogy a lopás miatt Preston haragja lesújt majd rám.
A gyorsétterembe vezető utunk úgy kimaradt az életemből, mintha csak hoppanálva jutottunk volna el ide, csupán a Jae mobiljának törött kijelzőjén – amit azóta sem értek, miért nem engedett megreparozni- néha-néha felvillanó óra cáfol. A kajakómától és alkoholtól betompulva figyelem, ahogy próbálja tunkolni a krumplit újdonsült barátunkba; szívesen kisegíteném, megosztva vele a ketchupom, de majonézt kértem. Kérdését meghallva próbálok közelebb csúszni hozzá, de csak annyira futja tőlem, hogy jobban elnyúlok az asztalon, derekam pedig megcsapja a kellemesen hűvös levegő. - Bár én – mosolyodom el saját poénomon. Csöppet büszke is vagyok magamra, ma valahogy humorosabbnak találom magam, mint máskor. Nem akarom cserben hagyni, ha már ennyire látványosan igyekszik kérdést találni a válaszára, így magam is gondolkodni kezdek. Próbálok. Ilyesmi. - Amúgy tudtad, hogy az egy urna? – teszem fel a kérdést, hisz sokszor a legjelentéktelenebbnek tűnő információról derül ki, hogy a legfontosabb.
Szóval minden attól kezdődött, hogy Ben Randomvezetéknévről kiderült, hogy amúgy egy hatalmas seggfej.
Fogalmam sincs, mikor fordult feje tetejére a világ. Talán Roxmortsban, ahol először villantotta rám fogait a halál, azóta is rémképekkel gyötörve minden éjjel, hol Preston groteszk átkát, hol a romok alól kiásott Daniel összetört testét felelevenítve. Talán mikor drága polipfanatikus barátosném először tolt oda spiccesen Wonjaehez, hogy bemutasson a másik Twilight fan haverjának, akiről aztán az Akadémián tudtam meg, hogy nem csupán nem mugli, de emellé dhampir is.
